Tenigl Takács László

ISTEN

2007 szeptember

ISTEN
„Történt vala egy téli napon, amikor átlovagolt Arniens kapuján, hogy találkozott egy koldussal, aki mezítelen vala, és senkitől sem kapott alamizsnát. Akkor Martinus megértette, hogy neki kell segítenie a szerencsétlenen; kivonta kardját, és két részre vágta köpenyét, egyetlen megmaradt tulajdonát, és az egyik felét a koldusnak adta, a másik felét pedig megint magára terítette. A rákövetkező éjszakán látta feléje jönni Krisztust, abba a köpenydarabba öltözötten, amelyet ő a koldusnak adott. És az Úr így szóla a körülötte álló angyaloknak: ‘Martinus, aki még nincs megkeresztelve, ruházott fel engemet.’”
(részlet Szent Márton legendájából)

Ma Magyarországon a cigányok helyzete oly velőtrázó sikoltás a történelmi és történelmietlen egyházak felé, hogy azt holmi kettéhasított köntösök, UNESCO-szállítmányokból visszamaradt száraztészta és kukoricakonzerv, felekezetek adományozta használtruhabálák aligha fogják elhalkítani. Mindamellett, saját tapasztalataim alapján, nem is merném állítani, hogy az egyházak megtalálták az ország legszegényebb rétegeinek felemeléséhez vezető utat, vagy akárcsak mozgolódnának az út kitaposásán, tisztelet természetesen a mindig és mindenhol fellelhető kivételeknek.

Naiv ifjonc koromban rá lehetett még venni olyan bohóságokra, hogy részt vegyek néhány „cigányügyben” tartott egyházközi konferencián. Ezeken gyakran elhangzott a cigányok pasztorizálásának kérdése, illetve a kérdés fontossága, amely rejtélyes teológiai kifejezés az Evangélium hirdetését jelentette közöttük, és bűnös kedvteléseik – legfőképpen „lopás, paráználkodás és lustálkodás” – a jámborság felé terelését. Az illusztris kifejezés kínálta ziccert természetesen nem hagyhattuk ki, s cigány mozgalmár barátaimmal azonnal átkereszteltük pasztörizálásnak.

*

vadul és zabolátlanul
Szentmárton részint már pasztorizáltan, részint még vadul és zabolátlanul vallásos falu, s mindenképpen közel van az éghez. Erre a helyben forgató néhány filmrendező is ráérzett, s nem is habozott a cigánydokumentarizmustól olyannyira nem idegen, giccsbe hajló szentimentalizmussal kidomborítani.

Szentmisén szoptató cigánymadonnák láthatók e megható képkockákon, tündérszép kisbabákat keresztelnek éppen, s a keresztelő atyára áhítattal tekintenek fel a szülők – tizenéves gyermekházaspárok. Többnyire hasonló a rendszeresen megjelenő tudósítás üzenete is: a cigányfalu szegénységben él, de küzd hőslelkű polgármestere, iskolaigazgatója stb. vezérletével. E film- és sajtóipari termékek – mellesleg jószándékú, de bárgyú – üzenete nagyjából egy és ugyanaz: „vegyük észre, mily jámborak s szeretni valóak ők, ahogyan itt állnak tisztán és leplezetlenül a társadalom és Isten színe előtt.”

A filmezettek egy időben büszkék voltak, hogy a tévében szerepelhettek. Előfordult, hogy a megilletődött cigány ember kakast vágatott (vagy tán akart vágatni) az őt interjúvoló újságíró tiszteletére. Ma már nemigen hajlanak a filmezésre, interjút sem szívesen adnak, s kifejezetten rühellik, ha fényképezik őket. Az egykori „filmsztárok” és riportalanyok többsége azóta is tartós munkanélküli, fillérekért robotoló segédmunkás, néhányan belefáradtak a harcba, s átköltöztek a temetőbe.

famiso, adobe.com

famiso, adobe.com

A falu tagadhatatlan transzcendens feltöltöttsége, sejtésem szerint, nem annyira annak köszönhető, hogy Isten kitüntetett figyelemben részesíti a maga szentmártoni szegényeit, inkább az lehet az ok, hogy – jobb híján – maguk a szegények szeretik az Istent. Ez kisebb részt a helyi pap karizmájának és sok évtizedes munkálkodásának, valamint az ennek köszönhetően „jókodni” ide járogató vallási közösségek bátorításának tudható be, nagyobbrészt azonban egyfajta, a szegénységre mindenhol jellemző, ösztönös mentálhigiénéből fakad. Van ugyanis az ínségnek és megpróbáltatásnak olyan foka, melyet nemigen lehet tartósan Isten gondolata nélkül elviselni.

Egy hozzánk igen közel álló család két mozgásképtelen, szellemileg csecsemőkorban visszamaradt gyermeket nevel. A kisebbik, 9 éves lány, életét ágyban fekve, esetenként babakocsiba ültetve éli. Szüleit hangjukról felismeri ugyan, de sohasem fog akár egyetlen szót megtanulni. Kedvenc időtöltése, hogy zenére ütemesen ringatja magát. Folyamatosan szülei gondoskodására és felügyeletére szorul, s ha édesanyját elszólítja valamely halaszthatatlan tennivaló, hivatalos ügyintézés, váratlanul kínálkozó napszám, 17 éves unokatestvére – mellesleg rosszcsont és közkedvelt diákunk – vigyáz rá, aki a lehetőségeknek megfelelően játszik vele, s kisbabaként eteti.
Isten kiszámíthatatlan akarata
A nagyobbik fiú intézetbe került. Épp a minap vitték a pécsi kórházba életveszélyes kiszáradással. Hogy ez az intézeti ápolás gondatlansága miatt következett-e be, vagy Isten kiszámíthatatlan akarata miatt, egy átlag alsószentmártoni család számára nemigen adatik meg kideríteni. Édesanyja mindenesetre most kiveszi az intézetből, s megpróbálja mindkét nyomorék gyermeket otthon ápolni: „Isten tudja, meddig bírom, s ha majd nem megy tovább, Isten gondoskodik róla, hogy mi legyen.” A szülőket soha nem hallottam még panaszkodni, még kifakadni sem. Egy ízben szégyenlősen bevallották, hogy általában karácsony este szoktak sírni, nemigen tudnak ugyanis olyan ajándékot venni a gyerekeknek, amit azok felismernek és értékelnek, így a ház tele van selymes, markolászható és rágcsálható plüssállatokkal. Tegnap este a fiú nagyon rosszul volt, talán haldoklott. Isten tartsa meg.

*

No, és a pap. A pap úgy négy házzal lakik mellettünk. Mintegy 25 éve került a faluba. Ma már termetes, galambősz hajú és szakállú férfi, amolyan igazi pátriárka. Velem nemigen áll szóba, talán mert riválisának hisz, talán – olykor meggondolatlanul nyilvánosan is elkottyantott – megátalkodott politeizmusom miatt.

Sokat tett a faluért, pontosabban: az elmúlt húsz évben rajta kívül nem is igazán tett érte más. Mikor annak idején beköltözött a romos paplakba, energikus szervezőmunkába fogott, maga köré gyűjtötte a fiatalokat, kosárfonó szövetkezetet próbált létrehozni, nyári táborokat szervezett a gyerekeknek. Hatékony kapcsolatot épített ki egy németországi keresztény felekezettel, s éveken át üdültetett külföldön ifjúsági csoportokat. Több elárvult gyermeket is örökbe fogadott, s nevelt fel a sajátjaként. Sok milliós pályázatot nyerve felépíttette a megye talán legimpozánsabb óvodáját, ami – szerény intézményünk mellett – a falu legékesebb épülete. Ruhaadományokat oszt faluszerte, eteti a magányosan vagy teljesen jövedelem nélkül élő időseket. Neve alternatív katolikus körökben ma már legenda.

 famiso, adobe.com

famiso, adobe.com

Szociális és etikai paradigmája a katolikus egyházéval nagyjából egybecsengő: a férfiak dolgozzanak, a nők maradjanak otthon és neveljék a gyerekeket, a gyerekek pedig tanuljanak szorgalmasan, hogy kitörjenek a cigánysorból. Az asszonyok, persze, otthon maradnak, mit is tehetnének mást, legfeljebb egynéhányan szegik meg az évezredek óta rájuk kényszerített munkamegosztást, és somfordálnak a gyári segédmunka eltévelyedett útjára. A férfiak dolgoznának, dolgozgatnak is, már amennyiben munkát juttat a mai világ egy becsületes, szorgalmas és hívő katolikus cigány ember számára. Ami pedig a cigánysorból tanulás révén történő kitörést illeti, ezen nemigen segítenek sem papi, sem oktatáspolitikai szentenciák.

*

Míg a gazdag, jámbor s adakozó szívű istenhívő hitét átlengi valami tettenérhetetlen, de mindig kiszimatolható szégyen és lelkifurdalás, a szentmártoniak hite – még a „legzordabb bűnösöké” is – tiszta, vad, és feltétel nélküli. Nekik ugyanis Istenen kívül nemigen maradt miben hinniük.
veszedelmes tudattágító
Az (olykor elkeseredett és vádló) monoteizmus egy ízben az istenkáromlást keresztényi értelemben a legvégsőkig kimerítő, s a trágárságig elvetemült fundamentalizmus formájában tört elő. Megtörténtének enyhítő körülménye, hogy egy műanyag palackban árusított „körte ízesítésű szeszesital” címkéjű, igencsak veszedelmes tudattágító kíséretében rögtönöztünk pszichodrámát, mégpedig nehézsúlyú férfivendégeim kérésére, mondván, sosem próbálták ki a pszichológiát, úgyhogy mutassam meg, mi az.

Szentmártonban nem nagy kunszt a sebekre tapintani, különösképpen egy magamfajta tapasztalt és rafinált trógernek. Hamar eljutottunk hát a könnyekig – ami férfiemberek körében errefelé nagy ritkaság –, egyikünket pedig olyannyira elsodorta a „ki vagyok én?” ősi kérdése, hogy a szó szoros értelmében „felszakadt”, s azt kiabálta:

„Szűz Mária, az semmi, a Jézus, az semmi, hozd ide nekem a Jézust és a Szűz Máriát, itt az asztalon megbaszom mind a kettőt. A Jézust meg seggbekúrom. Csak az Isten. Az előtt letérdelek, Testvérem, annak megcsókolom a lábát, és attól kérek bocsánatot. De csakis az Istentől. És aztán, testvérem, mikor elmegyek Gyüdre zarándokolni, úgy szoktam csinálni, hogy gyújtok egy gyertyát, tudod olyan leghatalmasabbat, és csak leülök, én nézem a gyertyát és a szobrot is. A lelkem kitisztul, olyan semmilyen leszek, mint akin átfúj a levegő, nem hagyom, hogy bármi is eszembe jusson, vagy bárki is érdekeljen. Aztán megdöntöm a gyertyát, és a forró viaszt rácsorgatom a nyelvemre, hogy érezzem azt, hogy éget és fáj. Akkor megbékélek az Istennel, nem hiszek már benne, de végre békén hagyom.”

 famiso, adobe.com

famiso, adobe.com

Ezt semmiképpen sem azzal a sanda sugalmazással teszem közzé, mintha az efféle blaszfémikus kitörések jellemzőek lennének a szentmártoniak, vagy általában a cigányok vallásosságára. A káromlás fültanúi mellesleg azonnal csitítgatni kezdték barátjukat, egyesek szemében egyenesen félelmet véltem felcsillanni, menekülhetnéket a helyről, ahová rögvest lecsap az Úr haragja.
blaszfémikus fohász
Barátom „antitrinitárius” kirohanása nyilván nem teológiai meggyőződéséből fakad, hanem a végső soron csillapíthatatlan egyedüllét fájdalmát s ezzel együtt a gondatlanságból elkövetett teremtés rettenetét színről színre megélő halandó paradox istenélményéből, aki megérti-érzi, hogy eddigi isten-gondolata afféle képzetbéli lény, mely a benne hívő szenvedésén s a teremtettek magányán élősködik. Egyfajta, a hitet tápanyagokkal ellátó, egyszersmind a hívőt folyamatosan felélő „parazita”, akinek magasztalására vagy káromlására sohasem elegendők a szavak, s akinek eszméje mégis ihletője a legszörnyűségesebb káromló és a legszentebb magasztaló szavaknak. Barátoméhoz nagyon hasonló, bár kevésbé „ütős” megvilágosodásból írhatta Rilke a maga „blaszfémikus” fohászát, no, persze az ő szelíd és áttetszően finom modorában:

Ha meghalok, Isten, mi lesz veled?
Korsód vagyok. (S ha majd cserép leszek?)
Italod vagyok. (S ha majd megerjedek?)
Most még ruhád vagyok és remeked,
de értelmed vélem elapad.
Hol meleg, baráti szó fogad,
nem lesz már házad, ha meghalok.
Bársonytopánod, ki most vagyok,
megfáradt lábadról leszakad, 
s akkor majd fenséges köntösöd lehull.
Felfogni pillantásodat,
eddig odanyújtottam arcomat, 
de eztán már utánam hiába kutat, 
s ha bealkonyul, rideg, kavicsos 
fekhelyet lel majd vánkosul. 

Isten, mi lesz veled? Én aggódom.

(Das Stundenbuch)

*

Karácsonytájt Mándy Iván Isten című szösszenetét adtam házifeladatul. A novella kapcsán arról kellett írni, ki milyen körülmények között szeretne találkozni Istennel, s miről beszélgetne vele. A megoldások többsége átlagos és megható gyermekfohásszá sikeredett: „Szerencsét, boldogságot szeretnék kérni a családomnak.” „Azt szeretném tudni, lesz-e házam, munkám, családom.” Akadtak persze agnosztikusabb kérdések is. „Szeretném tudni, hogy ez az Ádám-Évás-dolog tényleg igaz-e.” „Azt szeretném tőle megkérdezni, hogy tényleg szűz volt-e az anyja.”

Andreas Karelias, adobe.com

Andreas Karelias, adobe.com

Egy írásmű toronymagasan kitűnt a többi közül, azért is, mert a témát nem képzeletbeli, hanem megtörtént eseményként írta le:

„Tavasszal akartam vele találkozni, mert szép időben lehet a legjobban és legnyugodtabban beszélni az emberekkel. Beültünk egy étterembe, s ahogy betértünk, máris készítették az asztalt. Kávét rendeltem, neki meg teát. Amikor kihozták, elmondtam, hogy miért kellett találkoznia velem. Ő azt mondta, hogy most nem szeretne megbántani, de nem akar olyan dolgokról beszélni, mint a háború, meg ilyenek, mert az nem az ő oka. Erre megkérdeztem tőle:

–   Pontosan hány éves is maga?
–   Amennyinek gondolod.

Erre nem számítottam. Végül is ő az az ember, aki mindent tud, és mindennel foglalkozik. Kérdeztem, hogy szabad idejében mit csinál:

–  A hétvégén sétálgatni szoktam és kertészkedni.
–  Mi a kedvenc foglalkozása?
–  A teremtés. Meg figyelek és pontozok. Érdekesek az emberek, mert úgy csináltam meg őket, hogy mindegyiknek saját egyénisége legyen, és tudjon gondolkodni és cselekedni.
–  Mit gondol a szajhákról? Mi van velük? Ők is emberek?
–  Igen, mert ha nem keresnék a bájaikat, nem lenne prostitúció. Ez is csak egy foglalkozás, olyan, mint például a kőműves.
–  Szeret énekelni?
–   Ez meg hogy tartozik ide?
–   Hát csak, hogy szeret-e énekelni?
–   Nem.
–   És miért nem?
–   Mert nem.
–   Elnézést, hogy belebonyolultam.
–   Nem történt semmi.
–  Az utolsó előtti kérdés: Mikor lesz a világ vége?
–  Amikor én azt akarom.
–  Végül tényleg az utolsó kérdésem. Biztosan sokan kíváncsiak arra, hogy mi az élet értelme?
– Igen, ez így van.
– Vállalkozna, ha megkérném, ennek a kérdésnek a megválaszolására?

Meglepődve néztem az arcát. Csak mosolygott.

–  Akkor a viszontlátásra.
–   Viszlát.

Erre a beszélgetésre emlékezni fogok sokáig.” (Sz. Gábor 10. osztályos)

felső kép | kuzmafoto, adobe.com