TEMETŐI ELÉGIA

Látom a szemén, mit gondol, de rosszul gondolja! Tisztelem én a holtakat, az ellenségem sem állíthatna mást. Tisztelek én mindenkit, aki megérdemli, éltében, holtában, nem is azért viszem el a sírkövet. Inkább segítsen egy kicsit, félek, elejtem és eltörik. Ha nem, hát nem. Megértem azt is, higgye meg. Fhu, pokoli nehéz, szusszanok egyet. Üljön le, ha kedve tartja. Cigaretta? Mondja a feleségem, próbáljak leszokni. De ha nem sikerül, akkor restellhetem, és ki szeret restelkedni?

nyomuk sincsen

Ugye, milyen gyönyörű itt? Vonzza az ember szemét, mint a mágnes. A kilátás. Lám, maga is rögtön fölsétált ide, amint megmelegedett minálunk. Tudták ezek, hová kell költözni élve is, holtan is. Tudtak sok mindent. Harcolni, azt éppenséggel nem. Persze, ki tudja, mi számít a végelszámolásnál? Mi magyarok tudunk harcolni, azután lám, mire mentünk vele. De azért csak megvagyunk így-úgy. Őnekik meg nyomuk sincsen. Vagyis csak a nyomuk. Itt legalábbis. Azért, tudja, nekem ma is elfacsarodik a szívem, ha eszembe jut, ami volt. Nem szelel ez, vagy mi az isten. Ugye, mekkora fináncláb. Na. Így.

Kereskedni, azt tudtak. Tessék, megvették maguknak a dombot is. A legszebb hely a faluban. Néha följövök, leheveredek egy kőre, és csak figyelem, ahogyan játszik a nap a Dunán. Elnézném a világ végéig. Meg a búzát a túloldalon, júliusban, amikor már sárga. Könny szalad az ember szemébe ennyi szépségtől. Tudja, olyan gyönyörű, de olyan nagyon, hogy mindannyiszor eszembe jut a nóta: „arany mezők, ezüst folyók”, és arra gondolok, hát bizony, tényleg micsoda arany mezők, meg tényleg ezüst folyók.

Talán egyszer majd nekem is ide kéne feküdni, olyan jól érzem itt magam. Kár, hogy nem lehet. Mert a rendes temető lent van az országút mellett. Megjárja az is, nem mondom, de kilátás semmi. Lapos, mint a deszka. Persze, úgy is van rendjén. Ha az ember leteszi a lantot, feküdjön laposan, nem? Ez itt olyan kidőlt-bedőlt, hogy fáj a szív csak ránézni is. Tudja, micsoda szőlő lehetne itt? Príma föld, a legprímább az alszegen, öles fák, kivetik a köveket; a gaz is három olyan magas és erős, mint másutt, sehol se kövérebb a fű. Hiába, az ember a legcsodálatosabb, még holtában is. Mindenki innen kaszál a nyulaknak, a Horkai bácsi, a fuvarosunk itt legelteti a Csillagot meg a Tündért, attól olyan kihízottak; nem szép dolog, hogy idehullajtják a citromot a sírok közé, de mit lehet tenni? Amelyik ló legel, az szarik is, ez már csak így van. Különben… nem is mindig itt legeltet, csak ha itatásból jön vissza. Meg azután, csak két ló.

Nincs, aki rendben tartaná. Nem maradt senki. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna, amikor vitték őket a vasúthoz. Sírt-rítt a szekereken mind. Sírtak az emberek kétoldalt az út mentén, mert hát igazán nem vétettek nekünk semmit, és lám, hogy elbánnak velük mégis. Záporzott a könnyem nekem is. Az Erzsike néni adott volna valami útravalót a Lőwyéknek, de a Pálinkás puskatussal verte ki a kezéből; ez a Pálinkás volt a csendőrünk, itt lakik most is a felvégen, vénember már, de nem szereti senki, nem feledik neki, amiket csinált. Tudja, hogy bánt az az aratókkal? Rendes magyar ember úgy nem viselkedik. Kölyökkoromban én is voltam részesarató, még mielőtt kitanultam volna ácsnak. Emlékszem erre a Pálinkásra, szemét ember, no. Mert, hogy a Lőwyéket, meg a többit fölpakolja, az parancsba volt neki, annak úgy kellett lennie. De hogy az Erzsike néni kezére ráüssön, az nem volt parancsba. Az azért már mégiscsak csúfság. Mindennek van határa.

bolond ember

Ketten jöttek vissza, a többi odalett. Egy Stein nevű csak a holmiját akarta, már ami megmaradt; senki se számított rá, hogy hazajön, hát persze, hogy lába kelt mindennek. Azt mondják, ávós lett. Én azon se csodálkozom. A másik, az órás Dunai folytatta a boltját. Aztán egy évre rá felkötötte magát. Az sem számított neki, hogy kitért, és egy katolikusnak tiltva van az öngyilkosság. Persze, azoknak se számított, hogy kitért, akik elvitték. Bolond ember, igaz-e? Túlél mindent, amit a többi nem, és tessék, maga végez magával. Ki érti ezt? Bolond ember.

Valami rokona fölszállíttatta Pestre, ott temették. Tudja-e, hogy a hetvenből, akit innen vittek a vasúthoz, egy se itt fekszik?

Úgy ismerem ezt a temetőt, mint a tenyeremet. Térképet is rajzoltam róla, vagy tíz éve, amikor először kértem a tanácsot, hogy adják nekem; szabályos földcserével gondoltam, odaadom érte a fél hold szőlőt a Rókarántón, na majd megkóstolja a boromat, olyat nem iszik mindennap! Jó föld a Rókarántó is, csak messze van. Szüretkor föl kell fogadni az öreg Horkait legalább öt fordulóra, és az nincs ingyért, ez pedig egy ugrás a háztól. Nem adták. Mert nem a tanácsé, hanem valami hitközségé. Biztattak, intézzem el magam, ha tudom, támogatnak, nekik is fő a fejük; szúrja a szemet a rendezetlen tereprész ilyen szép helyen, kérvényezzem csak, ha akarom, nekik kellemetlen. És nekem? Hagytam a fenébe. Nem kunyorálok.

De a Tóti?! Azt tessék nekem megmagyarázni, hogy a Tóti Lajos, akinek a kerítése a temető határa a domb tövében, hogyan vehetett el belőle egy öt méter széles csíkot se szó se beszéd?! Kihúzgálta a köveket a rézsűn, és egyszerűen odébbrakta, beljebb, a közép felé, a tanács meg egy szót se szólt neki. Mert neki tán szabad? Én voltam a bolond, amiért szabályosan akartam. Megvert engem az isten azzal a nagy becsületességemmel.

A térképet csak azért rajzoltam, hogy ha megkapnám a földet, akkor tudjam, mit, meddig, hová. Földerítettem az egészet, jó alaposan, bementem a legsűrűjébe, ott fönt a tetőn, utat vágtam magamnak, azóta persze benőtte a bozót megint. Arrafelé dülöngőznek a legrégebbi kövek. Nem tudom, mikoriak, nincs rajtuk rendes betű, csak kriksz-kraksz, az is lekopott már. Félkörívesek, elég rossz anyag. Néhányat igen szépen kifaragtak, egész tájképeket rajzoltak rá. Fűzfák, meg kancsók. Meg kezek. Így laposan összerakva, a két mutató és a két hüvelykujj, köztük pedig lyuk. A domb derekán jobbak a kövek, azokkal már érdemesebb foglalkozni. Elöl magyar, hátul kriksz-kraksz. De azok is több mint százévesek. Az egyiken az állt: honvédtizedes. A Kossuth seregében. Képzelje. Meg nem tudnám mondani, hol van. A lentiek a legújabbak, príma márvány majd mindegyik. Az a legszebb ott, balra a fák közt, két fekete magas körülkerítve. No… hol a másik? Ledőlt?! Leverem a Kárász derekát, csak kerüljön a kezem közé! Ez, ha részeg, nem ismer se istent, se embert. Elég neki két pohár, és máris rájön a hoppáré; mutogatni akarja az erejét. A múltkor beült a lánya Trabantjába, és rögtön puff neki a kerítésnek, pedig jogosítványa sincsen. Biztosan ő volt. Nézze, mekkora kő, ehhez egy bivaly kell. Hálistennek nem tört el. A Führeré. Nem tudta szegény, hogy majd épp a Führerrel gyűlik meg a bajuk. Ha tudta volna, biztosan más nevet keres magának, igaz-e? Ő volt nálunk a jegyző az első háborúig, a nagyapám még ismerte jól, azt mondta, rendes ember volt.

FÜHRER EMÁNUEL
élt 75 évet
meghalt 1920. okt. 16.
legboldogabb házasságának 50. évében
és neje
LŐWY ESZTER
élt 73 évet
meghalt 1922. ápr. 20.
emléküket hálás kegyelettel
őrzik gyermekeik

Itt a domb aljában egyik kő szebb, mint a másik. A kis míniumkereszteket én tettem rájuk, hogy melyikkel lehetne még kezdeni valamit.

Deutsch Jakab
Fritz Mária
Bruck Izsákné
sz. Grunwald Czeczilia

Wiesel Mór és neje
Grün Hermina

Stein Árminné
sz. Schwarz Piroska
emléked örökké
él gyermekeid szívében

Egy se tudott rendes nevet választani magának. Úgy hallottam, Pesten mind megváltoztatták. Úgy a jó. Persze… talán az itteniek is átíratták volna, ha megérik. Én is éppen gondolkodok rajta… Karakovics József. Az ember, ugye, nem tehet a nevéről. Nekem már a dédapám se tudott rácul, pedig ő még vízi ember volt; azok voltak mind — följöttek a rác tutajosok a Dunán, ők alapították a falut. De a nyelvet nem beszéli már senki. Én azt szeretem, ha úgy szólítanak: Kara bácsi. Mégis magyarabb. Bár most már minek íratnám át. Az egyik lányom Palics Kálmánné, a másik Ritter Csabáné. Az unokákból se lesz már Kara, akkor meg mire való a hercehurca?

Mennyit imádkoztam fiúért, mégse hallgatott meg az isten. Mikor kifutottunk az időből, abba is hagytam a templomjárást, elég karácsonykor meg húsvétkor. Olyankor dolgom is van. Húsz éve én vagyok az élőképen a József. József, az ács. József is vagyok, ács is vagyok — ki más játszhatná? Rám van szabva egészen. Cigaretta? Hadd búvok a háta mögé, el ne fújja a szél a gyufát.

Jár templomba? Jöjjön el idén, nézze meg az élőképünket, nagyon szépen rendezi a plébános, fölmelegszik tőle az ember. Most, hogy megvette a romházat, amúgy is sokat fog lejárni mihozzánk.

A tetőt majd megbeszéljük, nem lesz benne hiba; tűzrendészetileg is én ellenőrzőm, önkéntes tűzoltó vagyok, úgy nézzen rám. Az iskolai tűzoltórajt is én vezetem, persze társadalmiban. Nagyon szeretek a gyerekekkel, hallgatnak rám, ahogy kell. Háromszor nyertük a járási versenyt. Háromszor! A tűz nem tréfadolog. Legalább öt házat mutathatok a faluban, ami porig égett; villám, zárlat, vagy a gyerek a gyufával, melyik hogy. Halottunk is volt. Füstmérgezés.

Különben így jutottam a Kárász dolgainak is a nyomára. A feleségemmel épp az apósom sírját ápolgatjuk, megnyestük a rózsatövet, ültettünk újat is, ahogy kell, egyszer csak látom, hogy az Orda Lali, aki nekem gyerekkori cimborám, most meg kőfaragó, huzakodik a Tonics néni vadonatúj sírkövével — ő lett oda a füstben —, nézem azt a követ jobbról, nézem balról, milyen ismerős. Te Lali, mondom, honnan van ez? Húzza a száját, tekergőzik, nem is tudja. Ki vele, mondom, mert én tudom. Őt nem érdekli, ő a Kárásztól vette, az szállította kocsin, megfizetett érte tisztességgel. Te Lali, mondom, ez a Schwarz Lászlónak a köve, emlékszem a feliratára szorul szóra, nem valami nagy dolog, mert csak annyi volt, hogy

LACIKÁNKNAK
élt 6 évet

emlékszem a fazonjára, de még a fehér csíkra is a fekete márvány alján. Megrémül erre, félrerángat, el a feleségem mellől, hogy ne verjem nagydobra, minek az, úgyse lehet bizonyítani. Egyébként tudja ő jól, kié a kő, az apja faragta a Schwarzéknak, ő hordta a keze alá a szerszámot, mikor még inaskodott, én meg csak hallgassak, mert kinek fájnak azok a kövek? Senki rájuk se néz, mennek tönkre rakásra, dűtögetik őket sorra, pedig micsoda első osztályú anyag, ki veszi észre, honnan való, talán bizony hagyja veszni? Így lesz a jobb mindenkinek, azt mondja, ha úgy vesszük, még a köveknek is, átjönnek a rendes temetőbe. Na, mondom, majd még elgondolkodom rajta, mert ez így nincs rendjén. Egyáltalán nincsen.

Bántott a dolog, berzenkedtem erősen. Már azért is, mert volt itt olyan sír, amit én hoztam rendbe. Látszani ugyan nem látszik, mert a mai kölykök olyan disznók, hogy összerondítanak mindent, de így van akkor is. Jöjjön csak, megmutatom, pár lépés. Itt futott a temetőárok, csak már föltöltődött. Nézze, hogy szétcsapták ezt a sírkövet. Nem is tudom, mivel csinálták, ággal, fejszével, mi az istennel. Mostanában esett. Annak előtte én betonoztam ki a tövét, hogy egyenesen álljon, mert düledezett igencsak, a tűzoltóraj pedig rendbehozta szépen. Megfogadták a gyerekek, hogy kijárnak ápolni, aztán tudja, mi lesz az ilyen fogadalmakból. A többség messze lakik, a fölszegen, és elég volt nekik, hogy április negyedike előtt mindig őket vezényelték kipucolni az orosz emlékművet.

mégiscsak kommunista

Ennek szegénynek már a nagyapja is kikeresztelkedett, az apja el nem mulasztott volna egy litániát se, olyan templomos volt, ez meg mégis idekerült, ráadásul az árokba. Még pendelyes korában elköltözött a család, föl a járásba. Tizenkilencben csinált valamit szegény, de hogy mit, azt nem tudja senki. Kommunista volt, annyi biztos. Persze, még az se biztos. Elfogták a Prónayék és megnyúzták elevenen — de szó szerint vegye ám. Még élt, amikor a hasáról meg a hátáról le a bőrt. Azok nem vicceltek. Istenkém, hogy mit megtesz egyik ember a másikával. Végezetül elkaparták valami szemétdombon. Amikor a család föllelte, az ottani pap nem engedte be a rendes temetőbe, erre hazahozták, mégiscsak ez a szülőföldje. De az itteni plébános se könyörült; hiába lett kikeresztelve, mégiscsak kommunista, nem fogadja be a föld; persze én már csak úgy hallottam, beszélték. Végül kihozták a dombra; jó lesz büntetésnek holtában is, hogy nincsen helye a rendes temetőben, meg azután hiába a papír, idetartozik úgyis. Itt pedig az lett a baj, hogy kikeresztelkedett. Így maradt neki az árok.

A háború óta senki se nyúlt a sírjához, a többihez se, igaz, de ez még gyorsabban romlott az árokban. Valakinek eszébe jutott az iskolában: hopp, egy kommunista. Kiosztották szépen a tűzoltórajra, ők pedig szóltak nekem. Fölvették az úttörőnyakkendőjüket, hoztak koszorút, beírták az őrsi naplóba, kaptak dicséretet. Itt álltunk körötte, nekem még cementes volt a kezem, és a szívem nagyon elfacsarodott. Szegény ember, mit csinált, mit nem, csak az isten a megmondhatója, úgy halt meg, mint a kutya, de még annál is rosszabbul, ha úgy vesszük, azután ide jutott.

Nézze, mi lett vele. Tanév végén valami tanulmányi kirándulásra mentek a nyolcadikosok, az ártéri erdőbe, és erre vitt az útjuk. Állítólag virágot akartak gyűjteni a biológiára, meg madarat figyelni. Kötve hiszem. Attól a zajtól, amit ezek a kölykök csapnak, a turul is leröpülne a pesti híd tetejéről. Beszabadult ide néhány markosabb, elkezdtek szórakozni: ki az erősebb. A sírköveken bizonygatták. Hát szabad ezt? Mondja meg, szabad? Kapott is intőt három. Helyes. Nagyon helyes, megérdemlik.

Négy darabba van, olvasni is alig lehet. Ezt ugyan többé össze nem ragasztja senki, de újat se állít a helyébe. Legalább kiderül, hogy nem márvány. Mert én úgy számoltam vele.

Itt nyugszik
DEMÉNY REZSŐ
Meghalt 1919 augusztus 11.
életének 34. évében.
Béke hamvaira.
Hitvese és leányai
kegyelettel őrzik emlékét.

Esteledik, le kéne gurígatni a követ a domb tövébe. Nem azért mondom, hogy segítsen, reggel jön a Kárász a szekérrel, összeszokott páros vagyunk. Végül ő győzött meg, akármilyen részeges hülye, igazat szólt, kinek használ, ha itt pusztul a márvány? Az talán helyénvaló, hogy a kölykök verjék szét? Erre feleljen! Jól mondta az Orda Lali: a köveknek is jobb, ha szolgálnak dolguk szerint — ha ő újrafaragja, fénylik mind, mint a vadonat. Én becsülöm azt, aki érti a dolgát. Tudja maga, micsoda öröm, ha fölragyog valami az ember keze alatt? A múltkor új nyelet faragtam a kapába, formásra, jó fogásúra sikeredett, ahogy kész lett, végigsimítok rajta, szinte dalolt, esküszöm, még hallottam is. Szép az ilyen, istenem, de szép.

Rendesen fizet a Lali. De van is mit. A nehezebbekkel néha a Kárásszal együtt se bírunk, olyankor besegít a Kárász fia. Az apjára ütött az a gyerek — mármint az izmai, mert esze negyedannyi, mint a részeges apjának, pedig ott se dereng nagy fényesség. Egy kortyot se iszik, de mégis olyan, mintha elitta volna az eszit.

Szabadságra jött haza a seregből, rohant, hogy segít cipekedni, hát már első alkalommal nem eldobja a nagy kő végét? Ha a lábára talál esni, akkor azután megnézheti magát.

Van itt olyan kő, amihez semmi kincsért nem nyúlnék. Kitaláltak ezek olyan szívbemarkolót, hogy az ember azt mondja magában: nem, ezt vétek volna elvinni.

Itt nyugszik
Schwartz József
Hetvenöt éves éltem után a sírba
eresztettek. Kevés boldog napokat
éltem. Itt hamvadnak tagjaim, az
Isten
ítéljen felettem.
Még druszám is volt.

Azt hiszi, az Orda Lali fizetségéért teszem? Dehogy. Nemszeretem munka, és hogy suttyomban kell csinálni — hát annál inkább. Föl a követ a szekérre, szalmát rá, meg ne lássák, megértheti bárki, hogy így a jobb, de akkor is. Irigyek az emberek, még bajba kevernek, csak mert lemaradtak róla.

Arra gondolok, ha elfogynak a kövek apránként, ugyan miért mondanának nemet a földcserére? A szőlőm a Rókarántón, meg a domb négyszögölre egyforma. Csakhogy ez délre néz! Déli lejtő ilyen földdel! Az úristen is szőlőnek teremtette. Műtrágya se kell ide, csak a permet. A Kárász beállhatna napszámba, ha magánál van, dolgozik, mint a gép, otelló, kecskecsöcsű, saszla… Csinálnék lugast is.

Tavaly vettem a fejembe, de alig szántam rá magam, megijedtem. Tudja, föltűnt itt egy ember, olyat én még nem láttam. Amerikai rabbi, képzelje. Ezt csak úgy hallottam, mert magamtól ugyan ki nem találtam volna miféle, a Bruck Izsák, aki itt volt minálunk, mielőtt feltették volna a szekérre, sokkal normálisabban nézett ki. De ez?! A halántékáról a derekáig lógott a haja kétoldalt, becsigásítva, olyan cifra volt, hogy amikor megláttam, rám jött a nevethetnék, a feleségem böködött, hagyjam már, nem illik. Igaza volt, mégsem bírtam. Kocsival jött az istenadta, akkorával, mint egy ház, a Kárász portája előtt leállította, mert nem fért el a bekötőn, és gyalog jött idáig. Utánaosonkodtam, hátha kilesem, mi hozta ide. Aggódtam, talán rokon, keres valakit, és addigra, tudja, már nem minden kő volt a helyén; az volt a fejemben, ha morgolódik, rátolom a dolgot a Tótira, megérdemli az a szemét ember. De nem keresett semmit. Lent kandikáltam a bokrok mögött, ő fent, itt, ahol ülünk, hajlongott és énekelt, gondoltam, semmi baj, nem veszélyes.

a saját nyelvén

Amikor visszamegyek, látom a Kárász gyereket, azt az isten barmát, amint dikiccsel esik az autó kerekeinek. Lekavartam neki egyet, hogy kihullott a kezéből a dikics. Mit képzelsz te? Az meg ordít, mint a fába szorult féreg; azért jött ide Amerikából, hogy elvegye a temetőt! Hogyan venné, te ökör? Talán bizony ideköltözik? Az amerikaiak nem ettek meszet. Ha azt akarod, hogy eltűnjön, nem a kerekét kell kibökni, hanem udvariasan szélesre tárni a kocsiajtót, üljön be és menjen isten hírivel. Erre előtántorog az apja, az még részegen is többet ért egy szóból, mint a fia színjózanon fél óra győzködésből. Felpofozta ő is. Mire idáig jutottunk, előkerült a csigás, akkorákat bólogattunk feléje, hogy majd leesett a fejünk. Bólintott ő is rendesen, meg beszélt ezt-azt, de hát a saját nyelvén. Udvarias volt, meg kell hagyni, csak ne jött volna rám a nevetés minduntalan. Azt hitte, barátkozom, és visszamosolygott. Kinyitottam a kocsiajtót, megköszönte, beszállt, alig tudott kirükvercelni azzal az iromba autójával, ráhajtott a kukacvirágra a kerítésünk előtt, de azt se bántam, csak menjen már. Összekaptam magam, föl a biciklire, be a tanácsházára.

A Terike, az elnök titkárnője azzal fogadott; képzeljem, itt járt egy amerikai. Valami szövetség nevében jött, pénzt küld New Yorkból az alszegi temető rendbehozatalára. Az elnök féllábon ugrál örömében, lélekben már költi a dollárt.

Majd fölrobbantam. Nem fért a fejembe, honnan tudnak az alszegről a világ túlfelén? Mi a fenétől jutott eszükbe ennyi idő után nagyhirtelen? A végén a hígagyú Kárász gyereknek lesz igaza, bele kellett volna vágni a dikicset a kerékbe, attól talán eszéhez tér a csigás.

Kútba esett minden. Én kerülöm a kocsmát, mert nem olyan fajta vagyok, de aznap este nagyon berúgtunk a Kárásszal.

Ugye, milyen gyönyörű innen a naplemente? Az aranyhíd a Dunán. De átmennék rajta egyszer. Sose értettem, miért bántják egymást annyit az emberek. Amit a hírekben látni-hallani. Hát nem volna elég, mind kifeküdne a domboldalba, ott, ahol lakik, és nézné a folyót meg a naplementét? A nap mindenütt lemegy, igaz-e? És akkor mindnek megpördülne a lelkében valami, és nagy békesség lenne. Elromlott az emberiség, higgye el.

Két hónapra rá rendbe jött minden. Levél jött Amerikából a tanácsra, hogy a pénzt inkább Pestre küldik, valami templomnak, mert az nekik fontosabb. Kuncogtam a markomba, az elnök tombolt, mohó ember volt mindig, biztosan háromszor is elköltötte már, amit meg sem kapott.

Egyenesbe fordult a dolgom. A tavasszal nekiláttunk a Kárásszal sietve, legyünk csak túl rajta, mielőtt megint eszébe jutna valakinek az alszegi temető. Persze, kinek? Hamarosan nem is lesz, amiről eszébe jusson. Akkor hozom újra szóba a földcserét, amikor majd egy-egy kő álldigál itt-ott, azon csak nem fognak fönnakadni, a maradékot kirakom szépen a szőlő peremére. Miért ne? Nem kér kenyeret. Még szép is lehet, amolyan kerítésféle.

Megyek lassan, hűvösek már az esték. Marad még? A követ holnap reggel lerendezzük a Kárásszal — hozzá ne érjen, éppen csak támaszkodik a fához.

őnekik mindegy

És, szóval, csak ezért meséltem… nem szeretném, ha azt hinné: rosszat teszek. Szőlő, vagy más, annak, aki itt fekszik, úgyis mindegy. És ha őnekik mindegy, akkor énnekem miért ne legyen jobb? Maga a helyemben másként tenne? Én legföljebb gyorsítom, ami meglenne mindenképp. Meg aztán… ezek úgyse voltak itt otthon soha.

A tetődolgot holnap megbeszéljük, azután nyélbe ütjük gyorsan, mielőtt beáll az esős idő. Nem lesz drága. Majd átmegyek. A viszontlátásra. A pulóverét ne feledje — ha besötétlik, nehezen találja. Odarakta, annak a kőnek a tövibe.

Itt nyugszik
Blau Illésné
sz. Schwartz Betti
Ötven évig ásták síromat.
Jótettért jót ne várj.

felső kép | Monika Anna, flickr.com