Telléry Márton

GENETIKAI HULLADÉK

GENETIKAI HULLADÉK

Dél körül megosztottam versemet a Facebookon. Azonnal tudtam, butaság volt. Halott időpont – az emberek dolgoznak, főznek, a munkahelyi fészbukozók többsége ebédel ilyenkor. Gátlásos, visszahúzódó természet vagyok, először tettem nyilvánossá versemet, ezért tépelődtem olyan sokáig. Bemásoltam, kitöröltem. Bemásoltam, kitöröltem. Újra be és ki. Mikor végre a Küldésre kattintottam, mintha mélyvízbe ugrottam volna.
még mindig semmi
Szabadságon voltam, így néhány percenként megnéztem, érkezett-e válasz. Semmi. Aztán kényszerítettem magam, hogy csak negyedóránként ellenőrizzem – nem volt könnyű –, de még mindig semmi. Közben láttam, ismerőseim különböző témákban lájkolnak, posztolnak, kommentelnek. Kettő körül úgy döntöttem, kitörlöm, és megosztom még egyszer. De ezután sem jött lájk.

Háromkor létrehoztam egy hamis Facebook-profilt, saját ismerősömmé váltam, és lájkoltam a verset. Ötkor is női alteregóm volt az egyetlen lájkoló, ezért készítettem még egyet – így már két felhasználónak tetszett. Mivel a helyzet nem változott, hétkor és kilenckor is megismételtem a trükköt. Negyed tízkor telefonált apukám, hogy anyai nagyszüleimet szitává lőtték Egyiptomban.

Nem gondolom, hogy a két esemény összefügg. Igaz, azt sem, hogy nem függ össze. Amennyire meg tudom ítélni, ugyanúgy lehet puszta véletlen, mint valami felsőbb erő céltudatos munkálkodásának eredménye – a kettő közt talán nincs is különbség –, talán az is, hogy aznap este találkoztam kamaszkori szerelmemmel, és felcsillant a remény, hogy választ kapok egy tizenöt évvel ezelőtti kérdésre.
szitává lőtték
Amikor apukám beszámolt az esetről, nem használta a „szitává lőtték” kifejezést. Magamban mondtam így, sírva, és szégyelltem, hogy a gyász első pillanataiban arra gondolok, milyen leleményes ez a szófordulat. De minél inkább igyekeztem nem felidézni nagyszüleimet, annál erősebben égett agyamba a kép szita-testükről, és a megakadályozhatatlan mosoly tovább fokozta rettenetemet. Fuldokoltam a zokogástól.

Az egyiptomi utat ötvenötödik házassági évfordulójukra kapták gyerekeiktől. Nagypapám szerette a történelmet, nyugdíjas éveiben szenvedélyesen tanulmányozta az ókori Egyiptom kultúráját. Hogy nagymamámat érdekelte-e, nem tudom – olyan közegben nőtt fel, ahol nem illett, hogy a nők a családon és háztartáson kívül mással foglalkozzanak. A luxori templomtól tartottak vissza a szállodába, amikor gépfegyveresek állították meg a turistabuszt, és lőttek, míg a helyszínre érkező katonák végeztek velük.

Két órán át feküdtem az ágyon. Végül nem tudtam sírni. Apukám hívott, kérdezte, hogy vagyok, ne jöjjön-e értem kocsival. Ne – feleltem. Majd holnap átmegyek. Elmondta, anyukám teljesen összeomlott, erős nyugtatót kapott. Közben azon tűnődtem, mi lehetett a merénylők kedvenc édessége gyerekkorukban. Elképzeltem, ahogy nagyszüleim kiskőrösi kertjéből a konyhába sétálnak, leteszik a gépfegyvert, és nekilátnak a friss lekváros buktának. A buktaillat emlékétől sírtam még egy keveset.
mit csináljon az ember
Aztán felkeltem, és elmentem az éjjel-nappaliba, hogy teletömjem magam édességgel. Persze, ezúttal is szégyenkeztem. Hogy gondolhatok most ilyesmire, de nehéz eldönteni, mit csináljon az ember, mikor valakije meghal. Nem lehet sírni a végtelenségig. Dobozos jégkrémet vettem, meg csokit, kekszet, üdítőt. Otthon a házban összetalálkoztam Zsuzsi nevű gimnáziumi osztálytársnőmmel, akibe hosszú ideig szerelmes voltam. A másodikon dohányzott a lépcsőházban.

tellery2

Nyilván elfogult vagyok, de a magyar rosszat a ropogós r-rel, és hosszú sz-szel kifejezőbbnek érzem, mint például az angol badet, a német schlechtet, a francia mauvais-t vagy a lengyel złyt. Utánanéztem, nyelvrokonainknál találok-e hasonlóságot, de a finn huono és az észt halb csalódást okozott. Nehéz elképzelni, hogy ezek a különböző hangkapcsolatok ugyanazt a fogalmat jelölik. Talán maga a fogalom sem egyértelmű. Olvastam egy novellát, amiben lakott bolygóra kerül az űrhajós főhős, és megkísérli elsajátítani a helyiek nyelvét. Amikor érdeklődik, hogy mondják, hogy „jó” és „rossz”, nem értik, miről beszél. Náluk egyik sem létezik.
kínoztak
Mindenesetre, ha középiskolai éveimre gondolok, a rossz szó erélyesen tolakszik előre, kitakarva minden egyebet. Rossz volt otthon, és sokkal rosszabb az iskolában. Nem mintha egyedi lett volna az esetem – ugyanúgy kínoztak, a jobb időszakokban pedig semmibe vettek, ahogy a hozzám hasonlókat szokás. Ha az elit gimnáziumok egyikébe járok, esetleg másként alakul, de ahhoz nem voltam elég okos.

Elterjedt tévhit, hogy a csúnya, görnyedt, pattanásos, félszeg, koravén fiúkat, akik tizennégy évesen politikai napilapokat meg Dosztojevszkijt olvasnak, és csillagászati távcsőre gyűjtenek, nem érdeklik a lányok. Talán másképp, mint a többieket, nem tudom, de hogy érdeklik, az biztos. Én is mélyen szerelmes voltam Zsuzsiba, egy vékony, szőkésbarna, gunyoros mosolyú lányba, aki alternatív rockot hallgatott, és zöldesbarna szeme ocelotként világított. Hogy miért küldtem neki szerelmes levelet, amikor pontosan tudtam, teljesen esélytelen vagyok nála? Ezt sem tudom. Az ocelot egyébként kistermetű macskaféle ragadozó, párducmacskának is nevezik.

Annyi bátorság már nem volt bennem, hogy alá is írjam a levelet, de Zsuzsi azonnal kitalálta, ki küldte. Osztálytársaim világától végzetes távolságban éltem, így romantikusnak gondoltam egy Sas Ede-vers néhány sorát lemásolni. Amikor a következő szünet végén a terembe léptem, harmincketten szavalták szívükre tett kézzel: Mohamednek hívnak – Jemenben születtem. – Amaz Azrák törzsökéből – Kik meghalnak, ha szeretnek. Utána felém fordulva cuppogtak, majd látványos haláltusába kezdtek. Egy ideig elárasztottak a „válaszlevelek”, melyekben Zsuzsi aláírással hívtak randira, és részletezték a szexuális pozitúrákat, amelyeket kipróbálnának velem. Volt, aki érdeklődött, gond-e, ha előtte zacskót húznak a fejemre, vagy pattanástalanító szerrel teli kádban áztatnak egy hétig. Személyesen Zsuzsi nem hozta szóba a dolgot – láttam viszont, ahogy okádó mozdulattal mutatja barátnőinek, mennyire undorodik tőlem. Az azrákról akkoriban olvastam. Délarab törzs, tagjai a monda szerint belehalnak a szerelembe.
plüss dinoszaurusz
Amikor a lépcsőházban némi tétovázás után ráköszöntem, nem ismert meg. De miután elmagyaráztam, ki vagyok, meglepően barátságossá vált. Egy másodpercig azt hittem, még puszit is ad. A külseje épp csak annyit változott, amennyi tizenkét év alatt elvárható – vagy talán annyit sem. Elmondta, hogy nemrég vált el, és a héten költözött albérletbe kétéves kisfiával. Beszéd közben táplálékként szívta be a dohányfüstöt. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek be, nézzem meg az alvó gyereket. Valahogy berzenkedtem az ötlettől, de bementem. Plüss dinoszaurusz hevert a gyerek mellett a kiságyban. A késő jura korban élt stegosaurusról mintázták. Növényekkel táplálkozott.

Mondtam, van nálam egy csomó édesség, szívesen megkínálom. Örömmel elfogadta. Leültünk a konyhában, hozott tányért, poharat, evőeszközt. Ahogy a karamellás jégkrémbe merítettem a kanalat, eszembe jutott, ilyen könnyedén hatolhattak át a golyók nagyszüleim bőrén, húsán, csontjain, agyán, belső szervein. Zsuzsinak nem meséltem el, mi történt. Vajon azonnal halálos lövést kaptak? Vagy többször eltalálták őket előtte? Mire gondoltak, amikor lőni kezdtek? Hihetetlen, hogy képes voltam mosolyogva beszélgetni.

tellery1

Egy idő után beugrott, ő talán fényt deríthet a rejtélyre, ami a mai napig nem hagy nyugodni. A gimnázium második évében egy osztályfőnöki órán kaptuk a feladatot, hogy a nevünk alá írjuk le néhány jó, illetve rossz tulajdonságunkat, majd adjuk tovább a lapot, hogy a többiek is megtegyék ugyanezt. Így szeretné megtudni – magyarázta osztályfőnöknőnk –, hogyan látjuk magunkat és társainkat. A lapokat be kellett volna adni, mielőtt visszaérnek a feladóhoz, de mindenki kíváncsi volt, mit írtak róla. Az én cetlim szépen megtelt. Selejt, görcs, végtermék, hányadék, korcs – sorakoztak a jelzők, nem emlékszem az összesre. Az egyik különösen megragadott. Genetikai hulladék – állt a lap közepén, jobbra dőlő, kövér gyöngybetűkkel. Lányírás volt, szinte biztos. Rengeteget találgattam, kitől származhat. Sikertelenül próbáltam meglesni osztálytársaim kézírását. Még manapság is elő-előveszem az osztályképet, nézem a tizenöt-tizenhat éves arcokat… Hiába, persze.
a szégyen
Nem volt könnyű előhozakodni a kérdéssel, de kíváncsiságom legyőzte a szégyent. A történet hallatán Zsuzsi kirobbanó, ragadozó kárörömmel nevetett, egy pillanatra újra tizenévesnek láttam, és szerelmes voltam belé. Aztán bocsánatot kért, igyekezett komoly képet vágni.

– Sajnos abszolút nem emlékszem az egészre – mondta. – De amúgy könnyen elképzelhető, hogy én írtam. Nem lennék rá büszke, de simán lehet. Viszont ugyanolyan esélyes, hogy valaki más. Tényleg fogalmam sincs.

Miután az édességet elfogyasztottuk, elköszöntem, hazamentem a harmadikra. Még aznap éjjel bejelöltem Facebookon. Nem számítottam rá, hogy ilyen este után el tudok aludni, de hamar álomba merültem, és reggelig mélyen aludtam.

Ébredéskor láttam, Zsuzsi lájkolta a verset.

kép | Claus Stolz, lensculture.com