Horgas Béla

TARTÓZKODÓ KÉRELEM AZ OLVASÓHOZ

2009 október

TARTÓZKODÓ KÉRELEM AZ OLVASÓHOZ

Ennek az előszóféleségnek a címében nemcsak azért idézem Csokonai udvarló versét, hogy varázsos modorából ezzel is elcsenjek némi csínt, és így nagyobb eséllyel pályázhassak az Olvasó figyelmére, rokonszenvének elnyerésére. Nem, ennél többről van szó – szeretném, ha lenne – e féleségben; kérelem és tartózkodás, magyarázat és biztatás erős érzései és szándékai keverednek bennem.
értelmi szenvedély
Tartózkodásom abból a szeméremérzetből és tudatból fakad, mely világossá tette előttem, hogy a magyar költészet itt következő antológiájáról szólni rendkívüli lehetőség. Bátortalanabb pillanataimban a tessékelés néma gesztusa is megkísértett, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy hozzájuk, ezekhez a versekhez és költőkhöz feltoljam magam. Ezért hangoztatom a tartózkodást, hogy mégis jöhessek, hiszen álszerény kukasággal örömérzésemet, otthonosság-élményemet sem szeretném eltitkolni, melyet szerkesztőtársaim és a széljegyzeteket adó írótársaim nevében is tanúsíthatok. Az az értelmi szenvedély kapott el valamennyiünket – Balassa Péter szép és pontos szavait idéztem –, melyhez természetesen nem csak a költészet révén juthat el az ember, de így szinte biztosra mehet; a magyar verseknek ez a koncentrátuma biztos tipp; a holt magyar költőknek ez a társasága föltétlen elragadja a kíváncsi lelket. Márpedig valamennyien kíváncsiak vagyunk, szorongó drukkal lessük a másik történetét: mit mond nekünk. Ő hogyan csinálta, miképpen élte végig, milyen válaszokat talált? Vagy kérdéseket legalább. Ráismerhetünk-e benne a magunkéra? Kicsikarhatjuk-e a lehetőséget, hogy ugyanazt mégis másképpen éljük át? Ez a személyesség kikerülhetetlen, ezt nem kell szégyellni, ebben nincs semmi gőg vagy embertől idegen törleszkedés, így leszünk holtak és élők: egyetlen társaság egy rétforma asztal körül, ahol mindenki elfér. S a verseket olvasva, magunkra öltve és magunkba öntve a szent szavakat, átérezve és megértve a játék komolyságát, tehát tovább görgetve jelentéseiket: a nagyság részesei leszünk, ég és föld teátrumának szereplői. S miközben tudjuk, hogy ez csak varázslat, csak olvasás, fölmagasztosulásunk e távolságtartás mulatságosan szorongató formáiban is megtörténik. Nem állom meg, hogy ide ne írjam: a szerkesztői ábrándban ilyenkor az is megcsillant, hogy a Verses öröknaptár olvasói, a rétforma asztal körül lakomázók egymást is jobban megértik. Ahogyan a széljegyzeteket író, oly különböző ízlésű és világnézetű társaink is szinte egy húron pendültek ebben a munkában. Egy időtlen remény tört így át a mai idők szétszaggató viharain, minden összecsendülésre erőszakos ingerültséggel, gyanakvással felhördülő kórusain, mely azt bizonyította legparányibb rezdüléseivel is, hogy bizonyos szellemi szint fölött egyetértés van, összhangzat.

A gyűjtemény gondolata Végh György költő képzeletében született – és műhelyében kezdett alakot ölteni. A hagyatékában maradt terv megvalósítását már öt évvel ezelőtt megkíséreltük Takács Mártával. A „minden napra egy vers” alapötlete persze közben tovább alakult, és a Liget folyóirat műhelyében, szerzői-baráti vonzáskörében talált végleges formára. A végleges természetesen csak azt jelenti, hogy lehetséges, hiszen a versek itt vannak, és a napok rendjéhez igazodva kapaszkodnak össze, hol szorosabb, hol lazább fogással. A szerkesztők tudják, hogy a magyar költészet hatalmas tárházából másféle, akár több azonos értékű öröknaptár is fölépíthető lenne… Tartózkodóan kérem tehát az Olvasót, hogy semmiféle társadalmi, irodalomtörténeti rangsort ne keressen a gyűjteményben, és a hiányzó neveknek ne tulajdonítson különös jelentést, mert mindez elsősorban a válogatók ízlésére, a Liget ökologikus szemléletére vall, amelytől távol áll a mennyiségi méricskélés és a különböző szempontok szerinti egyensúlyozás.

A széljegyzetek, ezek a kis személyes hangú melléírások – mellébeszélések! – szakmailag természetesen korrektek, de semmiféle teljességre nem törekszenek; együttesen sem – semmiféle előre megtervezett rendbe nem illeszkednek. A kommentárokkal csupán társaságot kívántunk adni az Olvasónak: kapaszkodót, ha először, biztatást, ha többedszer találkozik a verssel. S ha úgy adódik, hogy egy-egy mozzanatot valaki másképpen érez vagy ért – hát legyen a kommentár vitatható ellenpont.
időkastély
Végső soron – és ezt sem hallgatom el – azt is reméljük, hogy a versbeszédek és a „mellébeszélések” a szép esetlegesség és a személyesség előre kiszámíthatatlan elevenségével ugyan, de mégiscsak egyetlen, áttekinthető tárrá állnak össze, időkastéllyá, melyben az olvasó egyedül, de nem magára hagyottan barangolhat. S akkor talán a széljegyzetekből mégis kiadódik egy szerves értékrend, egy tágas és mai világszemlélet – ismét Csokonaival szólva –, a futós idő megragadásának költői-olvasói kísérlete. Akkor a kommentárok talán tovább folytatódnak az Olvasó meditációiban, aki cserék, változatok sorával saját képére, hasonlatosságára építi tovább az öröknaptár vers-univerzumát.

(1991)

Ámos Imre rajza

Ámos Imre rajza

TOLDALÉK A NEGYEDIK, ÁTDOLGOZOTT KIADÁSHOZ

Tizennyolc év telt el az öröknaptár első, 1991-es megjelenése óta, s hogy toldalékomat a negyedik kiadásban most azzal indíthatom: úgy érzékelem és gondolom, az időmúlás egyetlen hangot sem kezdett ki az előszóféleségben leírt mondataimon – ez talán szaporítja a könyv újbóli megjelentetését indokló érveket, és a változtatásokhoz kapcsolódó szerkesztői-kiadói reményeket. Fölépülésébe persze az idő, különféle szinteken és módokon nagyon is beleszólt, hiszen a holt költők társaságát fájdalmasan megnövelte, s mert a napok száma nem változott, ahány „új“ vers bekerült könyvünkbe, annyi „régi“-ről le kellett mondanunk, s az antológia naptárt mintázó jellegét ehhez igazítva átrendeznünk. És megjelent az idő versválasztásaink fokozott szubjektivitásában is, amikor az esztétikai színvonal mellett elsősorban a pályatársi együttműködés tényeit engedtük hatni. Itt szeretném ismételten kérni – tartózkodóan! – az Olvasót, hogy semmiféle irodalomtörténeti rangsorolást ne keressen a könyvben. A Verses öröknaptár új külalakjában, a létrehozását erkölcsileg és anyagilag is támogatók döntéseiben, örömében, a megalkotásában közvetlenül résztvevő munkatársak körének bővülésében, végső soron az egész történésben a kultúra teremtő és megtartó erejének vonzását, korszerű bizonyságát lássa. A nyomdatechnikai változás, a versekhez és jegyzetekhez végig színes képeket társító szerkesztés is ennek a világérzékelésnek a szellemében működött – nem dekoratív tálalásnak, illusztrációnak, hanem az antológia elemi rétegének szánjuk a képeket. A modern magyar festészet számunkra hozzáférhető (alkalmanként személyes ismereteinkhez, élményeinkhez is kötődő) alkotásaiból abban a meggyőződésben válogattunk, hogy az írott és a festett (rajzolt) művek éltetik egymást, és az olyan, első pillanatban talán egymástól távolinak tetsző alkotás is, mint például Petőfi Sándor Halhatlan a lélek és Vajda Lajos Felmutató ikonos önarckép című műve: szellemileg összekapcsolható. A modern magyar festészet esztétikai értéke, szemlélete révén a korábbi századokban született költői alkotásokkal is harmonizál. A Verses öröknaptár negyedik, átdolgozott kiadása – sajátos antológiaként – ennek a gondolatnak a megvalósítását is kínálja az Olvasónak: a szabad, személyes képzelet játékát. Használatát. A megkedvelt költészet – ahogy Tóth Eszter írta – a mindennapi életben is szolgál annyira s olyképpen, mint a húsleves vagy a hegymászókötél. Megerősítésül és mintegy tanúbizonyságul az ő Önarckép virággal című remekét idézem, vele zárom toldalékomat:

Én mindig épülő, kit
egy rózsa is, törékeny,
megtámaszt: egy vonalnyi
ihlet, az öröklétben.

Én egyre roskadó, én
pár hamuhodó rost,
a rózsát, szirmahullót,
kezemben tartva, most.

Liget antológiák | Könyvrendelés