Tamás Ferenc

AZ IGÉNYESSÉG SZABADSÁGA

Az esszéista Rónay György szellemi magatartása [1997 január]

AZ IGÉNYESSÉG SZABADSÁGA

Ahogyan Babitstól Vas Istvánig számos „nyugatos” írónknak, költőnknek Rónay György munkásságának is kiemelkedően fontos területe az esszé. Németh G. Béla joggal nevezi Rónayt „a műfaj egyik hazai klasszikusának”, akinek esszéírása „egy nagy műveltségű, nagy lelki tapasztalaté, emberséges ember összefoglaló egyszerű, komoly szavú tudósítása az emberi lényeg- és értelemkeresés, az erkölcsi személyiségalkotás, a létezés innenső s túlsó köreiben való elhelyeződés egyik fő-fő küzdőteréről, az irodalomról.”[1] Az olvasás megszállottja volt, írja Vargha Kálmán Rónayról, akinek baráti köréhez tartozott, „de nem az olvasás volt a legnagyobb szenvedélye, hanem az, hogy egzisztenciális kapcsolatot teremtsen a művel, amely fölkeltette érdeklődését, hogy minél jobban megértse az írót, aki a művet létrehozta, hogy minél tisztábban lássa az alkotás folyamatát, és hogy a megismerés, a felfedezés élményének varázsába másokat is bevonjon.”[2]
egyszemélyes intézmény
Rónay esszéíróként is sokműfajú szerző: írói portré-tanulmányt, tematikus összefoglalót, regénytörténeti szintézissé kerekedő esszéfüzért, korszakmonográfiát, egyetlen életművet bemutató kismonográfiát, műelemzést, könyvbírálatot egyaránt írt. Esszéisztikájában is kitüntetett jelentőségűek és minőségűek kortárs szerzők műveiről írott kritikái, melyek az ötvenes évek második felében és a hatvanas években jelentek meg a Vigiliában, Az olvasó naplója című rovatban. „Rónay György kritikai rovata irodalomtörténeti jelentőségű” — szögezi le az Új Magyar Irodalmi Lexikon a Vigilia-szócikkben[3], épp csak utalva arra, hogy a szűk látókörű, dogmatikus irodalomkritika korszakában a Vigilia, Rónai rovata volt a legfontosabb kritikai fórum. Domokos Mátyás találó szavaival Rónay egyszemélyes intézményként, irodalmi érték- és mértékhitelesítő hivatalként három műszakban teljesített egymaga szolgálatot, az irodalomkritika „lezüllése idején, ha egy személyben is, ha marginális helyzetben is, de munkásságával folytonosan bizonyítva, hogy becsületes kritika is létezik a világon…”[4] E kritikák egy része az Olvasás közben című vaskos kötetben jelent meg 1971-ben. Jelen dolgozat elsősorban erre a gyűjteményre, valamint az író halála után, 1979-ben kiadott Hit és humanizmus című esszékötetre támaszkodik.

„Mindig úgy tartottak számon, mint katolikus írót — olvassuk Rónay György Naplójának egy 1953-as bejegyzésében —, nyilván azért, mert elsősorban katolikus lapokba írtam és katolikus iskolába jártam és katolikus helyeken kezdtem, és első regényemet katolikus szándékkal és valóban ’katolikus regénynek’ írtam (és rontottam el)…”[5]

 Az idézett szövegrész egymásra torlódó tagmondataiban Rónay hatszor írja le a katolikus szót, s ebből a nyomatékos ismétlésből ingerültséget hallunk ki. Nem arról van szó, hogy Rónay ne tartaná magát katolikusnak vagy vallását ne vállalná: ingerültsége a „katolikus író” lekicsinylő, gettóba szorító címkéjének szól. S nemcsak a címkézés ideológiai sandasága vált ki bosszúságot Rónayból, hanem az is, hogy az ilyenféle kategorizálást művészetelméletileg hibásnak, következményeiben pedig károsnak tartja.

tamasf2_0623

Hiszen amit fiatalon, első regénye írásakor még maga sem tudott, az az érett alkotó számára evidencia: „A művészet célja a mű és nem más; ha eszközzé akarom tenni, degradálom, megrontom — fogalmazta meg a művészet autonómiájának elvét Naplója egy korábbi (1946-os) bejegyzésében. — Minden ilyen törekvés, akár katolikus, akár marxista, akár más, művészetellenes: a saját törvényekkel rendelkező művészetre más, természetétől idegen, sőt azzal ellentétes törvényeket erőszakol rá.”[6] S egyetértőleg idézi Maritaint: „Ha keresztény művet akarsz alkotni, légy keresztény és alkoss szép művet, melybe beleadod a szívedet; ne arra törekedj, hogy keresztény dolgot csinálj.”[7] A Napló elárulja, hogy Rónay szemléletmódjának letisztulása, kikristályosodása hosszú időt vett igénybe, és belső küzdelmek árán valósult meg. A már idézett 1953-as naplóbejegyzésben olvassuk; „Mindig úgy tartottak számon, mint katolikus írót, […] pedig volt idő, amikor bensőmben elég távol voltam attól, hogy valóban katolikus legyek; s magam is attól féltem, hogy a ’kész’ katolicizmus lehetetlenné teszi egyéniségemnek azt a kifejlődését, kiáradását, kitágulását, amit egy bizonyos — kissé bergsonista — vitalizmustól vártam. Ennek vetett aztán véget az ostrom s ami utána következett…” Rónay 1946—47-től érti meg azt „a látszólagos paradoxont, hogy éppen az ad a katolicizmusban határtalan […] lehetőségeket az egyéniség kibontakozásának, hogy az Egyház kétezer éve mindenről megmondott mindent!”, s megéli, hogy a „magunkféltő aggodalom” kitérés a keresztény élet kívánta erkölcsi elkötelezettség alól.[8]
jelző nélküli irodalomkritikus
Elhatárolódás az ún. „katolikus irodalom”-tól az irodalom autonómiájának jegyében és keresztény elkötelezettség; szellemi függetlenség és a katolicizmusban kiteljesedő egyéniség — íme Rónay György gondolkodásmódjának egymásnak ellentmondani látszó alapelemei. Rónay kritikáit, irodalomtörténeti tanulmányait olvasva nem találkozunk „vallásos” szempontokkal, egyházias, hitvédelmi, felekezeti kérdésföltevésekkel, még keresztény moralizálással sem. Rónay a Vigilia kritikusaként nem „katolikus” vagy „keresztény” kritikusként szólal meg, hanem minden jelző nélküli irodalomkritikusként. Kérdésünk tehát ez: vajon van-e Rónay kritikusi magatartása és katolicizmusa között kapcsolat, összefüggés? S ehhez meg kell vizsgálni, miként gondolkodott a katolicizmusról, hogyan élte meg vallását.

*

Kedves szentje az a Szalézi Szent Ferenc, aki a világtól elkülönülő vallásosság helyett a mindennapi életet avatta az életszentség iskolájává, aki az evangéliumi Márta és Mária szolgálatának egybeolvasztását hirdette. „Állapot- és hivatásbeli kötelességeink pontos és lelkiismeretes teljesítése nélkül egyetlen lépést sem tehetünk a tökéletesedés útján — írja Szalézi Szent Ferencről szóló esszéjében. — Tökéletesednünk pedig nem állapotunkon kívül, hanem állapotunk keretei között kell; ott kell megtalálnunk az erények gyakorlásának módjait is.”[9] Isten akaratának szeretetből fakadó szolgálata a magunk helyén, a magunk állapotában, a kis dolgok jelentősége, embertársainkkal való törődés, Isten szeretetén alapuló emberszeretet, keresztény humanizmus: ez a szaléziánus szemléletmód Rónay gondolkodásának és magatartásának alapja, „…az életben benne állva követni az evangélium parancsait és járni a megszentelődés útját” — írja másik kedves szentje, Páli Szent Vince kapcsán.[10]

tamasf3_0623

„A nagy alkalmak, melyekkel Istent szolgálhatjuk, ritkák, a kicsinyek ellenben közönségesek, mindennapiak — idézi Szalézi Szent Ferenc egyik útmutatását. — A szív szelídsége, a szellem szegénysége, az egyszerű élet többet ér, mint az emelkedett gyakorlatok és becsvágyó ájtatosságok. Látogassuk csak a betegeket, segítsünk a szegényeken, vigasztaljuk a szomorúakat, és mindezt sietség nélkül, valódi szabadsággal.”[11] Rónay az Isten akaratának, a szeretet parancsának teljesítésében meglelt szabadság példáiként idézi meg kedves szentjeit, akik „a vallásos élet új, humanista pszichológiáját és pedagógiáját” képviselték, „a szilárd és következetes szelídség szellemét, a lélek nyugodt, szerves, harmonikus fejlődésének és okos fegyelmének” vonzó modelljét mutatták föl.[12] Szent Ferenc „Illúziók nélkül, de a keresztény humanizmus optimizmusával szemlélte az emberi természetet: ’derűs áhítatra’ tanított, és gyarlóságainkkal megváltottságunk tudatát állította szembe.[13] Az Isten iránti föltétlen bizalom és önátadás hatja át e szent tanítását, a lelki gyermekség szelleme, hangsúlyozza Rónay, ez a gyermekség azonban nem édeskésség, nem gyerekeskedő ájtatosság, nem valaminő lelki-gondolati selypegés. Lisieux-i Szent Teréz kapcsán írja: Teréz „’egészen új útja’ valójában az evangélium ősi útja: Isten és ember viszonyának átváltása Atya és gyermek viszonyára, amiből egyszerre következik az ember kicsinysége, mert gyermek, és nagysága, mert Isten gyermeke…”[14] Ehhez a nagysághoz pedig nem illik a tipegés és selypítés, nem illik a „polgári vallásosságnak” a lényeget meghamisító, elfedő, hamis érzelmessége.
farkas-Magyarország
Rónayra mélyen jellemző az is, hogy más szentekkel kapcsolatban mit emel ki. Aquinói Szent Tamásról, a Doctor Angelicusról azt írja, hogy kora legképzettebb és legokosabb, ugyanakkor legegyszerűbb embere is volt. A nagy egyházdoktor kapcsán fejti ki nézeteit a vallásos érzés és teológia viszonyáról: „A ’vallásos érzés’ a világ legegyszerűbb érzése; ha bonyodalmassá válik, az annak a jele, hogy valami baj van vele, hogy Isten közé és a lelkem közé odaállítottam valamit, többnyire önmagamat, a tudásomat vagy az érzelmi sokrétegűségemet, és már azt élvezem, abban hivalkodom, nem pedig az Isten kezét akarom megfogni.”[15] A XIX. századi Don Bosco portréját A bizalom szentje címmel rajzolja meg, s az ember iránti optimizmus mellett azt emeli ki, hogy nála a jóság sosem komor, és hogy a múlt századi szent mindig kárhoztatta az olyanféle vallási fölfogást, amely — idézi Don Boscót — „a jóságos Istent, mint valami madárijesztőt állítja elénk, aki csak arra alkalmas, hogy megfélemlítsen…”[16] Rónay szemléletétől, lelkiségétől idegen az az öngyötrő, komor vallásosság, amelyet leggyakrabban a janzenizmus szellemiségeként határoz meg. S itt nemcsak egy másféle lelki alkat ösztönös idegenkedéséről van szó. Igazat kell adnunk Rónaynak: „Az ilyen ridegség, merev szigor és keménység […] mindig a vallásosság elformalizálódásának, s végül is a közönynek szokott a melegágya lenni.”[17] S természetesen semmi köze Rónaynak a „politikai katolicizmushoz”, a jobboldali „keresztény Magyarország”-hoz, amelynek báránybőréből a harmincas-negyvenes években mind tevékenyebben bújt elő „valamiféle kártékony, álkeresztény, fasiszta természetre kapó farkas-Magyarország”.[18]

tamasf4_0623

Sík Sándor spiritualitásával kapcsolatban idézi mestere keresztény világképének alapelemeit: a keresztény ember soha nincs készen, amíg él, fejlődnie kell, nőnie, tágulnia; ezért nyílt, táguló a keresztény ember világképe is: nyitva áll minden világot építő gondolat igazságtartalma számára; a keresztény világkép szüntelen tágul, minden új igazság, az emberélet minden színe belé tartozik.[19] Nyilvánvaló, hogy ezeket az elveket a mesterét megidéző tanítvány is magáénak vallja.

Rónay egy kései interjúban arra a kérdésre, hogy mit jelent neki a kereszténység, így válaszolt: „Nem fogódzó, nem iránytű, nem világnézet. Nem kell rá semmiféle címke, semmiféle minősítés. Egyszerűen vagyok keresztény. Nyilván ’meghatározza’ munkámat: annyiban, hogy úgy látom a világot, a dolgokat, a létet, ahogyan látom. […] Bemegyek egy templomba, leülök az Isten csöndjében és békességében, s gondolok erre-arra. Többnyire profán, nem imádságos dolgokra. Jól érzem magam. Aztán fölkelek, kimegyek, megyek tovább: ennyi az egész. Vallási életem egyszerű, mint egy szántó-vető paraszté.”[20]
ellentmondások nélküli istenhit
A teologizáló bonyodalmassággal Rónay az egyszerűséget állítja szembe, ideálja, vágya, törekvéseinek iránya a jézusi szeretetet megélő és gyakorló vallásosság. A klasszicizáló módon egyensúlyra, harmóniára törekvő személyiség számára ez a problémátlan hit azonban nem egyszer s mindenkorra megszerzett lelki birtok. Rónay ismeri a „lelki szárazság” sivatagait, a kétségek és kétségbeesések kietlen éjszakáit is. Vallomás értékű, amit — Király Istvánnal vitatkozva — Az istenkereső Adyról ír. „Ha voltak is Adynak istenes versei: sosem volt meg-nem-szakadó, ellentmondások nélküli tényleges istenhite” — állítja Király. Rónay ezt vitathatatlannak tartja, csakhogy ő, aki „belülről nézi a dolgot”, valami nagyon fontosat tud még: „De […] kinek van meg-nem-szakadó, ellentmondások nélküli istenhite, kinek nem ’ellentmondásos’, kinek nem ’paradox jellegű’ az Istenhez való viszonya, a vallásossága, a vallásos élete? Kétségkívül vannak ilyenek: irigylésre méltóan problémátlan, naiv, gyermeki hitű lelkek, azok közül, akiket a hegyi beszéd boldogoknak nevez. De az ilyen hit ritka ajándék, ritka kegyelem. A hit értelmi és egzisztenciális igényességével többnyire együtt jár — talán szükségszerűen is — a hit drámaisága. Éppen a legmagasabb hegyvidékeken a hit útja szakadozott, szakadékos; ezeken a szakadékokon át kell ugrani, hidat kell verni: és beléjük lehet — talán beléjük is kell — zuhanni, szörnyek közé, melyekkel meg kell vívni, mégpedig nem vértelen viadalt, hogy aztán a túlpart meredekén kikapaszkodjék, aki tovább akar menni — a következő szakadékig. Poklokon és purgatóriumokon át, mint Dante, míg eljut valamikor a Paradicsomig.”[21] A szalézi szellemből következik, hogy a szakmailag magas szinten, igényesen végzett tevékenység — legyen az kertészkedés vagy esszéírás — világot építő, Istennek tetsző cselekedet. Rónay szellemében akár azt is mondhatjuk tehát: külön keresztény szempontokra nincs szükség ahhoz, hogy az igényes kritikaírás keresztény tevékenység legyen. De tovább is mehetünk: Rónay maximálisan érvényesíti az elvet, hogy „aki katolikus, azaz egyetemes, az semmilyen valódi értékről nem mondhat le”.[22] Ideológiai ballasztok nélkül, az irodalomról szólás normális hangján beszél Az olvasó naplója című rovatában a Vigíliában. Hónapról hónapra írt recenzióival „biztos tájékozódási pontot és magatartásmintát” adott (Jelenits István [23]), mint annak idején Babits. Alkotói tapasztalattal, mélyen, belülről ismeri az irodalmat, s ez nagy mértékben segíti, hogy a kitapintható alkotói szándék, a műben rejlő lehetőség és a megvalósult mű összefüggésrendszerében vizsgálódjon. Lényeglátóan, az egyes műalkotás belső sajátosságaiból kiindulva — s nem esztétikai vagy ideológiai hitelvek aspektusából — elemez, de nemcsak a műre, hanem a mű hitelességét garantáló alkotói személyiségre is figyel. így lesz kritikusként, esszéistaként is emberközpontú.

tamasf5_0623

Mestereinek, Péterfynek, Horváth Jánosnak, Babitsnak, Sík Sándornak példáját követve emberi jelenségként, az ember önmegvalósításaként tartja fontosnak az irodalmat, s túl minden esztétikán, stilisztikán, verstanon — melyeknek egyébként elsőrangú szakértője — végső soron az önmaga megvalósításáért fáradozó, igazságot és megigazulást kereső ember érdekli. „Sokféle kritikus van, és sokféle kritika. Sokféle módszere is a kritikának. Egyikre sem merném azt mondani, hogy egyedül üdvözítő — írja Ars critica című jegyzetében [24], majd azt fejtegeti, hogy a kritikusnak rugalmas ízléssel kell rendelkeznie, s törekednie kell, hogy a tőle távol álló jelenséget is megértse, csak aztán szabad megítélnie. ,,’Ítélkezni’, ’bírálni’: – talán ezek a sokat használt szavak a félrevezetőek. Mert hiszen az igazi kritikában nem ez az elsődleges. A kritikus annál kevésbé ’kritizál’, minél huzamosabban gyakorolja műfaját; célja annál inkább a jelenség megragadása, megfejtése – megértése és megértetése. Nagyképűbben szólva: értékkategóriái annál inkább válnak — (ha tetszik, mélyülnek) — létkategóriákká.”
összekuszálódó képek
Rónay megköveteli az írótól, hogy saját látomása legyen a világról, a létezésről, ne érje be klisékkel, átvett megoldásokkal. A megéltséget, az egzisztenciális érintettséget kéri számon, s a túlírtságban, az arányok elvétésében, az összekuszálódó képekben, a műalkotás kíméletlen pontossággal föltárt belső ellentmondásaiban, a fogalmazás erőtlenségében a bírált szerző írói világának kiforratlanságára s végső soron az írói személyiség kialakulatlanságára mutat rá. A hitelesség a megformálás módjának függvénye: irodalmi, szakmai minőség kérdése. De hogy ezt a szakmai minőséget el tudja-e érni az író, hogy jelentős vagy akár csak jó művet tud-e létrehozni, abban egész világlátása, önismerete, személyiségének kimunkáltsága a döntő tényező. Egyik kritikájában, miután szakmai szempontból ízekre szedi, erényeit és hibáit kimutatva elemzi egy költő verseit, Rónay a rá oly jellemző módon ezt írja: „De, úgy érzem, mindez nem pusztán csak esztétikai kérdés. Az a belső ellentmondás, amire a versekben igyekeztem rámutatni, talán csak egy lélek, egy alkat belső ellentmondásait és küzdelmeit tükrözi.”[25] S ugyanennek a költőnek egy későbbi kötetével kapcsolatban ezt írja: „Irodalom, nyomdafesték… mindezt össze kell törni, a ceruzákkal, képekkel, klisékkel együtt, mert utunkba állnak, ha egyszer elindulunk igazi magunk felé; és merni összetörni őket, mert amit mögöttük, rajtuk túl találunk, az már úgy igazi, hogy sajátunk.” Aki vállalja ezt, „végül is megtalálja sorsa, költői és emberi sorsa értelmét. És azt a hangot is, amely az ’irodalmon’ túl, az emberség egy mélyebb, hitelesebb rétegében lesz ’költői’, a személyesen megküzdött élmény hitelével…”[26]

Az idézett példából az is világosan kitetszik, hogy a határozott esztétikai és ezzel összefüggő etikai elveket valló s ezeket kristálytisztán megfogalmazó Rónay beszédmódja nem a pálcát suhogtató iskolamesteré, hanem a gondolkodó, töprengő emberé. Úgy ír, mintha ott, a szemünk előtt alakulna ki a gondolat: gyakran pontosítja, „fölülírja”, részlegesen módosítja ítéletét, többféle lehetséges aspektusból közelítve rajzolódik ki a bírált mű és szerzője karaktere.

lenscultureleptamasferenc

Rónay nemcsak a bírált szerzőktől kéri számon a személyes hitelt, hanem maga is személyes hitellel, a megélt, megszenvedett gondolat személyességével szól. Ha határozottan ítél, ítéletei nem kategorikus kinyilatkoztatások: tudja, hogy véleménye, bármennyire megalapozott is, nem végső igazság. Bár nem direkt módon, de — írásainak tónusával — erőteljesen biztatja az olvasót: olvasd el a könyvet, s alakítsd ki a magad véleményét; az enyém ajánlat csupán. Ez az írásaiból sugárzó szerénység, bár valódi, belülről jövő, mégis megtévesztő: Rónay érvelését kikezdeni, vele vitatkozni vagy akár csak azzal egyenrangú vélekedést kialakítani nemhogy az „átlagolvasó”, de a „szakmai olvasó” számára is fogós föladat. Mégis: rendkívül fontos, hogy ezek a bírálatok a bennük megformálódó szellemi attitűd révén a dialógus lehetőségét kínálják az olvasónak. Írásaival olvasni, gondolkodni, érvelni tanít Rónay; minden gesztusával azt sugallja, hogy nem megmászhatatlan fellegvár a kultúra, ahova csak a kiváltságosok juthatnak föl, hanem megközelíthető és megközelítendő terület, izgalmas és szép vidék. Rónay kritikusként, esszéíróként a szó legjobb értelmében olvasókat nevel.

De nemcsak az olvasókat, hanem idősebb kollégaként, valódi mesterként az írókat is tanítja: írói természetük mélyebb megismerésére és vállalására, önkritikus látásmódra, igényességre. Egy fiatal író novellájáról ezt írja: „Elegáns, rutinos írás. De kiderül belőle, hogy a probléma az írónak nem problémája, legföljebb annyiban, mint egy megírandó dolgozat. Megcsinálja, de nem „hisz’ benne. Annak, amit csinál, nincs töltése.”[27] S ezt a kritikáját így fejezi be: „Jó író, mondtam; és csak azt szeretnénk, ha egy kicsit mélyebben lenne igaz. Mélyebben: mélyebbre hatolva az emberben, az emberiben. A felszín alá; oda, ahol a dolgok már fájnak is. A viszonylatok igazi mélyéig; ahol a semminek is sebző éle van, és a sivárság is horzsol és vért fakaszt. Nemcsak tehetsége kötelezi rá, az eredményei is.”[28]
érzékeny emberség
Rónay György igen szigorú kritikus, de biztos ízléssel, párját ritkító alapossággal elemezve, lefegyverző pontossággal és gondolati eleganciával érvelve, az írói erényekre, eredményekre, értékekre mindig figyelve, a műhöz és szerzőjéhez odahajolva beszél, és így írásai meghatározó karakterének mégsem a szigort, még csak nem is a lenyűgöző szakmai fölkészültséget, a briliáns okosságot vagy a stílus csiszoltságát, szellemességét, erejét érezzük, hanem az érzékeny emberséget.

Irodalmi tanulmányaiban, kritikáiban — kívülről nézve — keresztény, katolikus, vallásos vonástnemigen találunk. Belülről, Rónay György felől nézve azonban mindezt hiteles, igaz kereszténységnek, sőt katolicizmusnak kell tartanunk. Igényességében, megértő szigorában, szeretetteli odafordulásában, az egzisztenciális dimenzió előtérbe állításában evangéliumi erényekre ismerhetünk.

[1] Németh G. Béla: Az esszéművészet komoly szavú mestere. Vigilia, 1988/4. 272—275. o.
[2] Vargha Kálmán: A naplóíró Rónay György. — Korok és pillanatok. Liget, Bp. 1995.199—213. o. Az idézet a 203. oldalon.
[3] Új Magyar Irodalmi Lexikon 1—3. Főszerk.: Péter László. Akadémiai K. Bp. 1994. 3. kötet 2255. o.
[4] Domokos Mátyás: Rónay „közben”. — Átkelés, áttűnés. Szépirodalmi K., Bp. 1987.410—421. o. Az idézet
[5] Rónay György: Napló I—II. Bp. 1989. 1953. október 9. II. kötet 255. o.
[6] 1946. június 21. I. kötet 113. o.
[7] 1946. június 22. I. kötet 120. o.
[8] 1953. október 9. II. kötet 255—256. o.
[9]  Rónay György: Hit és humanizmus. Bp. Ecclesia, [é. N.] 256. o.
[10] I. m. 282. o.
[11] I. m. 259. o.
[12] l. m. 279. o.
[13] I. m. 261. o.
[14] I. m. 349. o.
[15] I. m. 330. o.
[16] I. m. 337. o.
[17] I. m. 333. o.
[18] I. m. 377. o.
[19] I. m. 386. o.
[20] Hegyi Béla: Egy nap Rónay Györgynél. In: R. Gy.: Hit és humanizmus, 20—21. o.
[21] Az istenkereső Ady. — Hit és humanizmus, 387—396. o. Az idézetek a 389—390. oldalon.
[22] Hit és humanizmus, 423. o.
[23] Jelenits István: Az „angyali költő”, Vigilia, 1988/4. 260—262. o.
[24] Rónay György: Jegyzetlapok [II ] Magvető K., Bp. 1975. 35—36. o.
[25] Rónay György: Olvasás közben. Magvető K., Bp., 1971. 501—502. o.
[26] Uo. 504. o.
[27] Uo. 508. o.
[28] Uo. 511. o.
kép | Fabiola Menchelli Tejeda, lensculture.com