Szvetelszky Zsuzsanna

SZÉP IDŐNK LESZ?

2005 december

SZÉP IDŐNK LESZ?

Jeles napok jeles kutatói, folkloristák évtizedek óta panaszolják: egyre nehezebb leírni, megragadni a hajdani gazdag szokásrendet. Javarészt már csak az idősek emlékezetéből hívhatók elő az időjárási jóslások, és az életmódváltás miatt megváltoztak a hagyományozódás szokásai is.

Nemcsak az életmód változik.

Szép időnk van! – mosolygok a szomszédra, ha a gyors odaköszönés után még jut egy mondatnyi egymásra a lépcsőházban. Így indul egymás felé két ember, s a közeledéshez nincs is szükség hasonlóságokra. Nemtől, vallástól, jövedelemtől s egyebektől függetlenül tűnődhetünk együtt: igaz, még süt a nap, de lehet, hogy délután már esni fog. Vagy: a szép vénasszonyok nyara talán a kemény tél előhírnöke…
a rádióban hallotta
Ám az ökoszisztéma változásai iránt érdeklődő társaimmal beszélgetve megváltozik a „szép időnk van”-féle szöveg értelme, mondhatnám: nem tudunk felhőtlenül beszélgetni az időjárásról. Nemcsak a másnapi lehetőségekről társalgunk, hanem a százezer évekkel ezelőtti hőmérséklet-ingadozásokról szóló tanulmányokról, a felmelegedés jeleinek tartott globális tünetekről, az üvegházhatásról, és így tovább. A témában csak valamelyest jártas beszélgetőpartnerek közt hamar akad, aki megjegyzi: nem is tudja, hogy örüljön-e a napsütésnek; a rádióban hallotta, hogy megnőtt az UV-sugárzás. De lehet, hogy az ózonlyukon át jön le, az meg úgyis csak Ausztrália fölött van. Volt a tévében is, mindegy. Ki tudja, szabad-e a napra menni vagy sem, de ő a gyerekeket délben már nem engedi a füvön labdázni.

A beszélgetések a jártasságtól és az aktualitásoktól függően kiterjednek a szegedi felhőszakadásra vagy a szigetközi árvízre, az Antarktiszról leszakadó jéghegyek méretére, az El Niñóra vagy az afrikai bőrrák-statisztikákra. Van, aki olvasta, hogy az El Niño-jelenségek után egyre gyakoribb a korallzátonyok kifehéredése, és van, aki nem. Van, aki olvasta, de nem hiszi, vagy azt kérdi: mi ezzel a baj? Keveredés és tarkaság ide vagy oda: strukturálisan változott a közeledés. Eric Berne, a tranzakcionális pszichoterápia atyja ma nagyobb pontszámokkal értékelné ezeket a beszélgetéseket, mint ahogy a hatvanas években tette. Némelyek már első szavaikkal amellett tesznek hitet, hogy emberi tevékenység miatt közeledik a világvége, s jeleinek bizony szemtanúi vagyunk. Mások úgy tudják, mindig is voltak és lesznek ingadozások, csak eddig nem mértük ilyen sokan, ilyen gyakran és ekkora precizitással. Már nem mindig hoz közelebb egymáshoz, sőt néha távolít a nyitány: vedd már észre, hogy egyre kibírhatatlanabbak a nyarak. Ne izgulj egy kis áradás miatt, azt hiszed, régen nem volt özönvíz?

Mark Freeth, flickr.com

Mark Freeth, flickr.com

A klímaváltozásról szóló közbeszédet az elmúlt egy-két évben lazították, de egységesítették is a kommerszek – ilyen a Holnapután (2004) című film. A mű – a termék? – az emberi beavatkozás miatt viharos gyorsasággal beálló jégkorszak amerikai típusú túlélését viszi filmre. Néhány társadalomtudós neheztel is, hogy az opus megzavarta a nézők fejében az éghajlatváltozás fogalmait, sőt, talán annak realitását is megkérdőjelezte.

Ma a klímaváltozásról szóló közbeszédhez tartoznak a tudomány és politika párbeszédei is, amelyek azonban rendre elcsúsznak egymás mellett. A természettudósok és a mérnökök az éghajlatváltozás tényét és antropogén jellegét bizonyítják, a politikusok és a gazdasági élet szereplői meg gyakran bagatellizálják a kérdést, s úgy tesznek, mintha csak különösen izgalmas évei lennének a földi időjárásnak. Andrej lllarionov, Putyin elnök gazdasági tanácsadója például nyilvánosan kijelentette, hogy nem beszélhetünk emberi hatásról vagy beavatkozásról a klímaváltozás kapcsán, majd hozzáfűzte: mindenkit szívesen lát Szibériában, akit a felmelegedés következményei sújtanak.
elrajzolt kép
Az éghajlatkutatás egyik fontos eredményéről, a negatív viszkozitásról írja Pálvölgyi Tamás, hogy segítségével „…megdőlt az a korábbi nézet, hogy a kis energiájú (kis kiterjedésű és rövid élettartamú) örvények megfigyelése – a puszta tudományos kíváncsiság kielégítésén túl – haszontalan vállalkozás volna”, vagyis a nagyléptékű jelenségek átmeneteiről többet tudhatunk meg, ha menetközben szemmel tartjuk az apró, kisebb skálájú változásokat is. A politikai közbeszéd alakulása és manipulálhatósága érthetőbb, ha erőnkhöz és eszközeinkhez mérten monitorozzuk a ‘kicsi’, ám annál számosabb magánbeszéd karakterét. Elrajzolt képet kaphatunk arról, hogy mitől félnek és mit utasítanak el a társalkodók – például, beszélgetnek-e győztesekről és vesztesekről? S ha igen, tudják-e, hogy győztesek és vesztesek csak rövid távon rendeződnek két csapatba? Mi, a gazdag országok lakói ideig-óráig választhatunk és válogathatunk lakhelyünk tekintetében, ám az égbolt közös.

A szakértők több stratégiát látnak körvonalazódni, az egyik a hozzászokás a változásokhoz. Alkalmazkodnunk kell majd, bármily nehéz lesz elfogadni a megszorításokat. 2030-ig bizonyos változások akkor is bekövetkeznek, ha most radikálisan kompenzálunk. Faragó Tibor, az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change – Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) hazai képviselője „karbonkórnak” nevezi a legújabb kori jelenséget, mikor fosszilis tüzelőanyagok elégetésével egyre több szén-dioxid kerül a levegőbe és ott felhalmozódik (Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon) – ma harmadával több e gáz mennyisége a légkörben, mint az ipari forradalom előtt.

Noha a változás általános érvényű és természetes jelenség, a változás természete és mértéke egyre kiismerhetetlenebbnek tűnik: bonyolult kölcsönhatásokba avatkozunk be anélkül, hogy tisztában lennénk a beavatkozást követő folyamatokkal és következményeikkel. A legnagyobb veszély, hogy a változás nem változik. Márpedig a légköri folyamatokban ma már statisztikailag igazolt az egyirányú trend: nő a szén-dioxid, vékonyodik a sztratoszferikus ózonréteg. Egyirányú trendként fogadja el a tudomány azt is, hogy a légkörön az emberi beavatkozás nyomai érzékelhetők: hatalmas ökológiai lábnyomunk ott virít a bodor bárányfelhők között is.

Stephanie Kroos, flickr.com

Stephanie Kroos, flickr.com

Az érzékeny biológiai ökoszisztémák a környezeti feltételekre adott válaszaikat csak lassan alakítják ki. Félelmetesen lassan. Félelemre azért van ok, mert a klímakutatók által jelzett módosulások viszont gyorsan következnek be. Máskor is történtek változások, de a mai folyamatok tempója szédítő – földtörténeti léptékben.

A földtörténeti lépték azonban egyénileg észlelhetetlen. Még kollektív percepciója is csak ritkán mutatkozik meg a nyilvános közbeszédben, hát még a mikrokommunikációban. Megfigyelhetjük, hogy ha két, éghajlatváltozással kapcsolatban valamelyest tájékozott ember beszélget, az időjárásra szánt felvezető mondatokban ma már alig van nyoma a felhőzet vagy a kánikula szidalmazásának. Régebben az ember verbális agresszióját is szabályozhatta valamelyest egy-egy hivatkozás, és különösen hasznos volt az érzelmi tartalom, ha két különböző pártállású ember diskurált, hiszen a semleges terep felszabadíthatta indulataikat – az időjárásért nem a kormány felel, és nem is a nemzetközi nagypolitika.

S tessék: kiderül, hogy igen. Némelyek szerint az amerikaiak felelősek a felmelegedésért: az Egyesült Államokban van a világ golfpályáinak több mint a fele; 700 000 hektárnyit lepnek el, mintegy 15 milliárd liter vizet igényelve naponta, ráadásul a nyár legmelegebb hónapjaiban, amikor a folyók és patakok vízállása a legalacsonyabb. Mások a lehűlésért okolják az amerikaiakat, megint mások az oroszokat, őket viszont a gyakori áradásokért. Szokás a fejlődő országokat is szidni: nem hajlandók fizetni a drága környezetkímélő technológiákért, és belepiszkolnak a nagy közösbe, ahonnan hozzánk is elér a változás szele. A kollektív felelőtlenség fogalma az időjárásra is kiterjed, s ismerkednünk kell az egyre gyakrabban felbukkanó fogalommal: az éghajlat-politikával.
melyiket szeressem?
Az IPCC legutóbbi, harmadik jelentésében – kivonata a Takács-Sánta által szerkesztett kötetben olvasható magyarul – egész forgatókönyv-családokkal ismerkedhet meg a jövő iránt érdeklődő állampolgár. Akinek persze eddig is lehettek felületes ismeretei az optimista és pesszimista elképzelésekről, de most nyílik igazán alkalma szemezgetni. Nézegetem az AIT (nem fosszilis energiaforrásokra alapozott) és a B2 (a gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóság lokális megoldásaira hangsúlyt helyező) forgatókönyveket, s megilletődve tűnődöm: melyiket szeressem? Hat oldallal arrébb kétségbeesem: „a XXI. században az üvegházhatású gázok melegítő hatása nyomán nagy kiterjedésű, nagy hatású, nem lineáris és akár hirtelen bekövetkező változások indulhatnak el a fizikai és a biológiai rendszerekben.

Ezek hatása évtizedeken vagy akár évezredeken át is érződhet, bekövetkezésük valószínűsége pedig széles tartományok között mozoghat… a nem lineáris változások egy része visszafordíthatatlan lehet, jóllehet a háttérben álló folyamatok némelyikét nem ismerjük.” Óriási a bizonytalanság valószínűsége: a következő oldalakon sorakoznak is a konkrét példák, szélsőséges jelenségekről és tipikus hatásaikról.

Hogyan beszélgessünk ezekről a bizonytalanságokról? Akit az erősebb mérsékelt övi viharok ténye (jelenség) nem hat meg, annak talán a hatás (növekvő károk az ingatlanokban és az infrastruktúrákban) jelent valamit? Talán minden forgatókönyv minden lépését, minden éghajlati modell legapróbb részeredményét is pénzügyi fogalmakkal, folyamatokkal, kalkulációkkal kellene leírni, szigorúan meghatározva a preferenciákat. Például az életmentést. Meggyőződésem, hogy a valószínűsíthető társadalmi és egyéni, életet és egészséget érintő kockázatok is kifejezhetők szükség esetén forintban, dollárban, kamatos kamattal. Ne hívjuk szenvedésnek: válasszunk fogalmakat onnan, amit hitelesnek és kiszámíthatónak – mindenekelőtt: ismerősnek! – tartanak a döntéshozók. Lehet, hogy ez többet mondana a gazdasági és politikai szereplőknek és a döntésbefolyásolóknak – róluk se feledkezzünk meg, noha ők nemigen látszanak –, mint a tudományos megállapítások.

Linda Seid Frembes, flickr.com

Linda Seid Frembes, flickr.com

Ki-ki ízlésének és vérmérsékletének megfelelően választ a forgatókönyvek közül, s annak zanzásított változatát belecsempészi mindennapi diskurzusaiba. Ha úgyis mindegy, akkor kár a hátralévő időre visszafogni magunkat – vagy: még eddig soha nem fordult elő, hogy a technika ne oldott volna meg ilyen problémákat. De mielőtt a forgatókönyveket önbeteljesítő vagy önmegsemmisítő jóslatoknak minősítenénk, mielőtt az alkalmazkodás lehetőségeiről vagy az ember tehetetlenségéről értekeznénk, érdemes elgondolkodni az éghajlati és az ökológiai rendszerek tehetetlenségéről is. A jelentés szerint: „A szén-dioxid és más üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának stabilizálódását követően a felszíni léghőmérséklet évszázadonkénti néhány tized fokos emelkedése várható. E folyamat száz évig vagy még tovább is eltarthat, míg a tengerszint több száz éven át emelkedik majd… Az óceánok lassú melegedése és a jéghátságok lassú válaszreakciója azt jelenti, hogy az éghajlati rendszer csak hosszú idő elteltével képes egy új egyensúlyi állapotba jutni… Egyes ökológiai rendszereken hamar megmutatkoznak az éghajlatváltozás jelei, míg másokon lassabban. …a hosszabb életű élőlények – például a fák – akár évtizedeken át is fennmaradhatnak egy megváltozott éghajlaton, igaz, a megújulásra már képtelenek. Mivel a fajok reakcióideje más és más, az éghajlatváltozás – beleértve a szélsőséges események gyakoriságának megváltozását – az ökológiai rendszerek szétesését idézheti elő.”

Az emberi tehetetlenség nem végleges, sem egyéni, sem társadalmi szinten. A társadalmi-gazdasági rendszerek elemei közötti kölcsönhatásokat befolyásoljuk választásainkkal, intézkedéseinkkel, közbeszédünkkel, sőt, magánbeszélgetéseink sokaságával is. Kérdés, hogy mikor jut el a tanulság, a sok millió tudományos mérés eredménye a közbeszédbe, mikor kap jelentőségéhez méltó teret ott. Hiába több ezer kutató áldozatos munkája, ha bulvárharsogás helyett kínos pontossággal ügyelnek olyan kifejezések használatára is, mint: nagyon valószínű. Ez a fordulat akkor és csak akkor szalonképes a tudományos közbeszédben, ha az adott következtetés 90–99 százalékos valószínűséggel helyes.
közértő és közérthető
Az alkalmazkodás előkészítésekor tudományos vitákra, széles bázisú, átlátható társadalmi párbeszédekre s közösségi stratégiákra is szükség lesz. Nem mindegy, milyen a kommunikáció a kutatók és laikusok között: ez befolyásolja, milyen lesz a kommunikáció laikus és laikus között – az utcán, a lépcsőházban, a kávéházban. Elvárhatom, hogy tiszteletben tartsanak mint laikust (görög eredetű szó, jelentése: a néphez tartozó), és ennek megfelelően tájékoztassanak közértő és közérthető módon. S tőlem, laikustól is elvárható a sorsunk iránti felelős kíváncsiság. Az avatatlan polgár nem feltétlenül dilettáns: lehet, hogy tájékozatlan ugyan, de érintett – éghajlat-politikai kérdésekben mindenképpen. A legtöbb ember járatlan a klímakutatásban, de az időjárásról mindenki beszélget. Mikor és mennyit, ez a találkozás jellegétől függ – mit és hogyan: az már tájékozottságunktól és tudatosságunktól is.

A tavaly decemberi szökőár híre karácsony másnapján ért el, januárban olvastam az első szociálpszichológiai megközelítésű írásokat a cunamiról. Néhány héttel a tragédia kezdete után megjelent egy hír, több helyütt is, részletesen kommentálva: az indiai Andaman- és Nicobar szigetcsoport pár száz fős, mintegy harmincezer éve őslakos, vadászó-gyűjtögető törzseinek megmeneküléséről szólt. (Nem úgy az ötszáz éve bevándorló kolóniák, akik szinte teljes mértékben áldozatul estek.) Az antropológusok szerint sikeres túlélési stratégiájuk alapja a félnomád törzsek kollektív emlékezete, amely megőrizte a cunami jeleinek felismerését és a menekülés módját.

David Wallace, flickr.com

David Wallace, flickr.com

A jelenségről, a hiteles ismeretek roppant időtartományokat áthidaló erejéről Z. Karvalics László az információtörténelem új narratíváit tárgyaló cikkében ír. Szerinte a mai, összetett közösségi memóriaformák előtti időszakból eredeztetünk egy ősi, reflektív és metajelentéseket is őrző kódot. Mozaik-darabkákat egy hajdanvolt, egységes utasítás-készletből: ha a tenger visszahúzódik, menekülj magasan fekvő területre. Amikor a parancs keletkezett, a túlélés mintázata még eleven gyakorlat volt a mindennapokban, a törvény az azonnali és tömeges pusztulást (letális hatást) okozó természeti jelenségekkel szemben adott esélyt.

Évtízezredekre, s milliónyi egyéni tapasztalat közvetlen átadására van szükség, míg egy ilyen mintázat rögzül. Ha pedig külső – felső – beavatkozásokkal törölnek a mintázatokból, csúnya meglepetésekkel kell számolni.

Mérhető, hogy a felülről irányított információ másképpen hat, mint a közvetlen beszélgetésekben elhangzó vélemény. Arról azonban kevés ismeretünk van, hogy kemény, stresszel teli helyzetekben milyen „alvó” jellemvonások bukkanhatnak felszínre személyiségünkből, melyek addig talán magunk előtt is rejtettek voltak. Milyen elemi környezetváltozás, katasztrófahelyzet kell ezeknek a tulajdonságoknak a feléledéséhez, aktiválódásához, és az így feltörő, előre kiszámíthatatlan – s ki tudja, miképpen szabályozható – magatartásbeli sokféleség hogyan befolyásolja egy közösség túlélését?
minden megtörténhet
Valóban elkerülhetetlen (mindent felülíró narratíva!), hogy a természetet átalakító, környezetét tönkretevő emberiség útja kollektív öngyilkosságba vezessen? Az időjárás, az időnek a járása a mindent felülíró, Xerxészt és Nagy Sándort, Napóleont és Hitlert móresre tanító narratíva. Mintha elfelejtettük volna, pedig egykor tudtuk: az időjárással kapcsolatban minden, szó szerint: az égvilágon minden megtörténhet. Mondhatjuk úgy is, hogy az éghajlati környezet kaotikus dinamikai rendszer, melyben bizonyos körülmények között magától is végbemehetnek folyamatok, s ezek megváltoztatják az egész rendszer állapotát.

Az időjárás soha nem lokális, a légkör állapota az ökoszisztéma egészét határozza meg. Szélsebes és hatalmas távolságokat átölelő folyamataival rövidre zárja a visszacsatolásokat az egyéb földi rendszerek között, s kapcsolatot hoz létre bolygónk távoli térségei között. Nemcsak a jelenségeknek, hanem a róluk alkotott elbeszéléseknek is megvannak a globális vonásai: az özönvíz-mítoszok állandó toposza – mindig azonos szövegkörnyezetben – a „külső figyelmeztetés” a veszélyre: istenektől, hősöktől vagy antropomorf állatoktól.

A klímaváltozást az ember csak alulnézetből szemlélheti, érzékelheti. A számítógépes szimulációk és modellek ingatagok és kaotikusak: elég egyetlen változón kicsit módosítani, és máris olyan átalakulásoknak lehetünk szemtanúi az egész modellben, ami nehezíti az értékelést. Az utóbbi évtizedben azonban sokféle szimuláció készül egy másik gigantikus rendszer: a társadalom viselkedésformáinak megismerése céljából. Egy ilyen modell vagy szimuláció elkészültét izgalmas párbeszéd előzi meg: a hálózatkutató természettudós, matematikus vagy fizikus faggatni kezdi társadalomtudós kollégáját, és addig záporoznak a kérdések, míg nem kap olyan történetet, melynek legfontosabb tulajdonságait beépítheti modelljébe. Ha a modell elkészül, és jó, akkor jósolni lehet vele, közösségi viselkedésformákra, csoportos magatartásokra – pánikhangulat, katasztrófahelyzet esetén kialakuló tömeges mozgásformákra, döntési mechanizmusokra. Szaporodnak a „vegyes szerzőséggel” – biológus és szociológus, fizikus és pszichológus közös munkájának gyümölcseként – megjelenő cikkek, a hivatkozásokban jól mérhető a multidiszciplinaritás terjedése, melyek hosszú hónapok vagy évek együttgondolkodását bizonyítják. A feltartóztathatatlan vágy a közeledésre, az újfajta nyitottság ad okot az optimizmusra: bízhatunk benne, hogy a tudomány képviselőinek kíváncsisága határtalan, akár a klímaváltozás.

Kyle Pearson, flickr.com

Kyle Pearson, flickr.com

A fentebb letális hatásnak nevezett jelenség az információtörténész szerint a legmélyebb magyarázó elv. Jelen sorok szerzője arra kíváncsi: hogyan befolyásolja az egyéni, majd a társas viselkedést – a felkészülést, védekezést, alkalmazkodást – az időjárásról szóló kommunikációk mikroszintű változása. Vagyis: mikor kezdünk el komolyan, hosszú távon, együtt kételkedni abban, hogy szép időnk van? Bízom benne, hogy a válasz közelítéséhez a természet- és társadalomtudományok küszöbönálló szintéziseiből jelentékeny segítség születik.

IRODALOM
Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon. Szerkesztette: Takács-Sánta András. Alinea Kiadó, Budapest 2005.
Berne, Eric: Emberi játszmák. Gondolat Kiadó, 1984.
Dunbar, R. I. M.: Grooming, Gossip and the Evolution of the Language. London, Faberand Faber, 1996.
King, D. A.: Climate change Science. Adapt, mitigate or ignore? Science, 9 January 2004, vol. 303. 176–177.
Pálvölgyi Tamás: Az új évezred környezeti kihívása: az éghajlatváltozás. L’Harmattan, Bp. 2000.
Z. Karvalics László: Az információtörténelem új narratíváihoz: letális hatás és megismerés. In: Információ, történelem, régió: könyvtárak a Kárpát-medencében egykor és most. Szerk: Hegyi Ádám, Simon Melinda JATE Press, Szeged, 2006. 37–47. o.
felső kép | Mark Freeth, flickr.com