Horgas Béla

SZÖRNYŰ, FERDE KAR

1997 szeptember

SZÖRNYŰ, FERDE KAR

Becsöngettek. Elnémultunk. A magyartanár léptei már kopogtak a folyosón. Dolgozatírás lesz. Megmondta előre. Fölmér minket. Fogalmazás és helyesírás szempontjából. Mutassuk meg, mit tudunk. Látni akarja, ki lesz az első.
meg kell felelnem
1952 szeptembere volt, az Üteg utcai technikum első osztályába jártam. Összeszorítottam a számat. Néztem a papírt. Már egy hete a Lehel úti kollégiumban laktam és tanultam új életformám kanyarjait, már világosan láttam, hogy az a különös és kiemelkedő fickó, akinek véltem magamat, a somogyi falu úttörőcsapatának dicsőséges elnöke, a jótanulási érdemrend tulajdonosa stb. nem egyetlen példány, mert negyven társa az ország negyven pontjáról ugyanolyan dicsőséges figura, mint ő. Néztem a papírt, néztem a többieket; már mindenki körmölt. Lemaradok. Az utolsók közt leszek. És azokat talán el is távolítják mint alkalmatlanokat. Meg kell felelnem. S már csakis az hajtott, hogy a „Nyári élményeim” című dolgozatban olyasmit írjak, amivel jó helyezést érek el a versenyben. A megmaradás volt a cél. S ahogy írni kezdtem, feltámadt bennem valami ismerős érzésféleség, amely azt sugallta, vagy talán súgta is, hogy nem először keveredtél a kényszerek útjára, nem először csöppentél berendezett színpadra, nem először mutatod meg, hogy ha már benne vagy, ott is maradsz: végigcsinálod. S mert magyaróra van, kedvedre lehet az egész… Nem gondoltam ezt, de lejátszódott bennem, kétségtelenül. A magyartanár meredt, kígyóbűvölő szemét most is látom. Már nem hat rám. Most nem kell se versenyeznem, se megmutatnom. Semmit se kell. Nem kell, de szabad és lehet írnom. Ezt értékelem. Szabad, felnőtt, hatvanéves fickó vagyok, s most szeretnék élni mindezzel, szeptember jöttén memóriámat tornáztatva kommentálni, kiigazítani azt az ötvenkettőben írt dolgozatot. Nem a fogalmazás és helyesírás, hanem a megértés szempontjai és a történet összefüggései szerint.

bortnyik1

Somlyó Zoltán bűvösen zenélő verséről, a Kukoricahajról írtam, és tudálékosan a magyar nyelv hangutánzó képességéről elmélkedtem, általános iskolai tanárom szavait gátlástalanul a sajátoménak tekintve. Mindezt kalandos nyári történetbe, két valóságos, bár időben távoli eseményből gyúrt keretbe helyeztem, hogy az „élmény” ismérveit is kimerítsem. Kaptam is érte dicséretet, de a legnagyobb hatást persze azzal értem el, amire gondolni sem mertem: a tájékozottság látszatával. Megírtam pedig, hogy véletlenül bukkantam Somlyóra hetedikes koromban: a kálmáncsai vasútállomás padlásán. A valóságban a vers a könyvtárban akadt a kezembe, viszont az állomás padlásán hat évvel korábban egy útleírást találtam (A legsötétebb Afrikában), ami nekem az őskönyvek egyike lett aztán. Tanárom „olvasott” gyereknek láthatott, aki ha Somlyót ismeri, akkor nyilván Kosztolányit és Karinthyt is; holott én Somlyót se, csak a Kukoricahajat, és ami az olvasást illeti, abban is csak a mennyiség volt figyelemre méltó s talán a zagyvaság, mert Gárdonyi és Grimm mellett Herczeg Ferenc és Zilahy Lajos éppúgy szerepelt, mint Jókai vagy Fagyejev, no meg a rengeteg ponyva, amit a pályaőr apámat hetente egyszer helyettesítő Kútájó Kovács Sándor hordott nekem biciklije csomagtartójára kötözött fatáskában. De minderről nem beszélhettem, kígyóbűvölő tanárom különös érdeklődést azért nem mutatott irántam; mikor 1956 tavaszán az egyetemi jelentkezés szóba került, és én botorul azt találtam mondani, hogy irodalmat szeretnék tanulni, ő – akkor már az iskola igazgatójaként – elvörösödve sziszegte, hogy az szégyen lenne, és nem hajlandó aláírni a papírjaimat, ha nem a Műegyetemre pályázom. A „Nyári élményeim” mindenesetre első lett az osztályban, s kénytelen voltam futni a látszat után. Olvasni Somlyót és társait, megismerni a vers-zene szépségeit, a nyelv telt, mámoros zengését, ami kamaszként aztán tetőtől talpig átjárt, magával ragadott – hova is? Jó pillanataimban azt remélem, hogy mai arcomhoz, énemhez, ami – aki! – annyi változás közepette is ugyanaz maradt, de nem úgy persze, „miként a hullámok mosta szikla” (hogy a filozófus Levinast idézzem), mert az Én „…a különféle, széteső eseményekből felépít egy történetet, ami a saját története. A Maga azonosulásának ez az eredendő ténye korábbi a szikla azonosságánál, sőt annak a feltétele.” Igen, igen. Bizonyára. De mi az az „eredendő tény”? Vagy elég tudni, hogy van – s követni?
vers-szerelem
A Kukoricahaj édes zengésének hallomásos világában könnyű volt haladnom, s mert úgy adódott, hogy Karinthy lett a kalauzom, szinte vágtába csaptam át, bár sajátos módon. Előbb ismertem meg az ő paródiáit, mint az eredetiket, és tudatlanságomban az első kör végére azok ragadtak meg erősen, másztak a fülembe, amelyek önmagukban, a minta nélkül is szóltak, például a bravúros Futurum Exactum, ami később akadályozott a különben is nehezebb, úgy éreztem, Kosztolányinál és Tóth Árpádnál, de Adynál is nehezebb Babits megközelítésében. Ez a Kukoricahajból és Karinthyból táplálkozó vers-szerelem talán primitív volt s némelykor súrolta a slágerek általános érzelmességét, de elemi ereje érintette azt a bizonyos eredendő tényt, s mikor a filozófus azt kérdezi: „…vajon az elbűvölő és varázslatos erejű művészetben a ritmus személytelen vonzereje nem a társasságot, az arcot, a szót helyettesíti-e?” – én habozás nélkül válaszolom: dehogynem. A somogyi faluból Angyalföld közepére csöppent romantikus lelkületű kamasznak és ifjúnak a ritmus volt a kapaszkodója, a végtelen iránti vágy megtestesítője, és egyként megjelent a versben és a táncban, az Üteg utcai középiskola padjaiban és a Rózsák terén lévő kollégium irodalmi körében, a Lenin körúti Tóth-féle tánciskola vagy a Fémmunkás Kultúrotthon szombat esti csörgésein, később pedig, már ötvenhatban, a Műegyetem Hess András téri kollégiumában rendezett táncos esteken. „De Afrikában fú az ántipasszát / És négerek masszálnak pántlimasszát / És ott az ég oly régi, égi; méla” – ez éppen olyan forrón lüktetett, mint Ellington zenéje, mint a bugi és a rock, zamatos volt és erős: „Te tarfejü, tritóni, tarka torzó”. S hogy „Nyersei nyőleg a Nyugatnál nyelentek nyeg.” De a legjobb, vagyis a szinte közvetlenül átélhető persze a Somlyó-karikatúra lett, s mindjárt az első szakasz édes kamasz-erotikája, minden irodalmi jelentés nélkül:

 Most négy levegőn érzem át ruhád
Mea, te abroncs életem fölött,
Te színes abroncs, mit vásott kölök
Egy őszi estén simogat puhán.

bortnyik2

Ez éppen úgy szólt, mint Tóth Árpád vagy Dsida Jenő, Kosztolányi vagy Juhász Gyula elandalító szerenádjai Annuskának, Ilonának, Annának – bárkinek, mert nekünk, a mi aktuális partnerünknek vagy testetlen ideálunknak; csak a vágynak, hogy „Csipkésen, forrón, illatosan / Csak egyszer hullna még reám / S csókolná le a szemeimet / Egy párisi leány”, és mindjárt az is, hogy „Őszülő erdők rettegése, / Gyásza van a szívemben, Mylitta, / És szépsége és elszántsága, / Legdúsabb színeit most virítja / A Szerelem, az igazi, / Oly szomszédos a komor Halállal” stb. már csak a vágy magában, pőrén, fájdalmasan, a végtelen, vad réteken vágtató novemberi szél és a nyugati szél; hozzá azt kell kiáltani: „ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt, / mert tövisekre buktam s hull a vér / s zord órák súlya húz s lánccal fon át, / lelked szabad, vad, büszke rokonát”; a végtelen bánat és a szomjúság, mely rálehel szívünkre, mint alkonyi párák a setét lovas mellén fénylő vasra. Pózos sznobéria és könnyes romantika, hogyne, önsajnálat és festett fájdalom, de igazi érzékenység is a létezés végtelenje iránt, és rálátás valamelyest az érzékenység természetére, tehát élvezet, enyhe vigyorgás: „És hazamentem és nem volt vacsor / S szóltam a szívemnek: Te beteg fasor” – majd a Szilveszter estén a kávéházban kirobbanó záró-strófája, amelyről azt éreztem, hogy én vagyok: pontosan és egészen. Most is azt érzem.

Mea, te bég, leggazdagabb nyomor,
Most az agyam szorong, mint egy gyomor
Ó lábam, te szörnyű, ferde kar,
Nadrágom rongyos… De nemes szívet takar.

 A szörnyű, ferde karnak nevezett láb akkor nem sokat jelentett nekem a csattanó előtt, ma meg talán éppen ez érdekel, ahogy változásaimban az állandóságot, énem szikla-előtti eredetét próbálom közelíteni.

bortnyik3

A Kukoricahaj volt a csábító, de aztán egy időre eltűnt, a dal más zenéi szóltak, a vers más struktúrái, s csak fiatal felnőttként, egy író-olvasó találkozón tértem vissza hozzá, kínomban ismét, hogy az éppen körém rakott díszletek között játszani tudjak, a kihívásnak megfeleljek. Egy szabolcsi könyvtárban száznál több hetedik-nyolcadik osztályos gyereket tereltek össze valamilyen ünnepi alkalommal, és engem odalöktek eléjük, hogy tessék, itt egy eleven költő, hallgassátok csak, életre szóló élményben lesz részetek. Megint az élmény. Émelyegtem. Kígyóbűvölő magyartanárom kárörvendően sziszegte: megmondtam, hogy nem írom alá. A száz kiskamasz meg lesett. Elmeséltem nekik, hogy amikor én annyi idős voltam, mint ők, egy somogyi kis faluban jártam iskolába, ahol szeptemberben történelmi jelentőségű esemény részese lehettem: tizenhat fős osztályunkba új tanuló, egy szürke szemű, hosszú, szőke hajú, gyönyörű lány érkezett. A lány haja, mondtam roppant jelentősen, olyan hosszú volt, hogy… Nem tudom; láttatok-e már ilyet, vetettem közbe zavartan, de olyan hosszú volt ez a szőke haj, hogy leért a lány fenekéig… Kirobbanó röhögés volt a válasz, s valamelyest megnyugodtam. Most már a kezemben vagytok. Elmeséltem, hogy az új szőkébe természetesen azonnal, és mind a kilenc fiú, az egész Partizán őrs fülig szerelmes lett. Mit tegyünk? Összegyűltünk szépen, ezt különben is kellett, és az úttörőmozgalom nem kis dicsőségére megtárgyaltuk, hogy mi a teendő. Az őrs úgy döntött, hogy legyen munkaverseny (röhögés). Aki először képes megmondani a hosszú hajú szőkének, hogy szerelmes belé, azé a további kezdeményezés lehetősége, s a többi letisztul a terepről. Száz kamasz csillogó tekintete tapadt rám, és a nyolc-tíz tanáré is kissé tanácstalanul, hogy mi ez, hol itt a költészet? Pedig már ott volt. Nem tudom, fordultam a fiúkhoz, hogy közülük ki hányszor és hogyan vallott már szerelmet (óriási hangzavar, vihogás), de úgy gondolom, hogy egyetértenek velem, ha azt mondom, nehéz a megfelelő szavakat megtalálni és kimondani – nehéz! Felemeltem a hangom, és megvártam, amíg teljes csend lesz. Nehéz, folytattam gondterhelten, mert ugyebár mégsem állhat oda az ember, és nem mondhatja, hogy te… he… he … hő… höhő… böhő! (Viharos röhögés.) Képzeljétek, mondtam, ekkor akadt kezembe egy vers, amelyben azt olvastam: „Szeptember szőkesége száll / a kaszált, sima réten; / a szőkeség, a szőkeség / lett sorsom, jaj, be régen…” Megvolt a szó, tudtam már, hogy mit kell mondani; odacsapódtam a hosszú hajúhoz és így szóltam: hé… te… nézd csak, találtam ezt itt… És fölolvastam az egész verset, hangsúlyozva, hogy „A szőke haj, a szőke / vont szívemre szőke pántot…”, és kiemelve a harmadik szakaszt:

Így, őszi dalba, szőkeszín
szavakkal szövi szívem
a szőkeségnek mámorát;
mely átrobog a szíven…

Csöndesen mondtam a verset, és a száz kamasz pisszenés nélkül, áhítattal hallgatott, meghatóan igazolta Kosztolányi szavait barátjáról, hogy „szerelmes versei bársonyos tapintatúak, forróságot lehelnek, tele édes és fanyar fűszerekkel, szegfűszeggel, ánizzsal és gyömbérrel.” Iskola után, hazafelé menet, meséltem tovább a történetet, a két zárószakaszt ismételtük újra meg újra:

A kaszált, sima réteken
oly szőke, szőke csend van.
S szivemben is szeptemberi
és szőke, szőke rend van…

A dűlőn kukorica-kert,
a fejek széjjelnyílnak: –
te szőke kukoricahaj,
téged is megsimítlak…

bortnyik4

S ekkor már csak az volt hátra, hogy a viharzó röhögés és meghatott csönd hullámain áthajtott társaságnak bevalljam: csak évek múlva jutott eszembe, hogy föltegyem a kérdést – honnan tudta Somlyó Zoltán, hogy 1950-ben a Partizán őrs tagjának éppen ezekre a szavakra lesz szüksége? Nem tudta, természetesen, szakítottam le a didaktikai gyümölcsöt, de a versnek, a költészetnek éppen ez az egyik szakmai jellemzője, hogy nevet ad annak is, amit mi csak dadogva, vagy sehogy sem tudunk kimondani. S mi lett a szőke lánnyal aztán, kérdezte valaki, s persze erre is volt finom, verses válasz, egyetlen sor Juhász Gyulától, hogy „Milyen volt szőkesége, nem tudom már”… Aki a többire is kíváncsi, vontam meg finoman a vállamat, keresse meg magának a költeményt. Hányan tették meg, nem tudom; de én író-olvasó találkozóim vagy az egy időben divatos rendhagyó irodalomóráim során újra és újra előadtam a „számot”, szinte minden alkalommal elsöprő sikerrel. Olyan sokszor mondtam el, később tanároknak is; példaként a személyesség pedagógiai szerepére, egyre újabb és újabb részletekkel gazdagítva a történetet, hogy végül kísértetiesen valóságosnak tetszett előttem is. Pedig hát sohasem létezett testi mivoltában a hosszú hajú szőke lány, és a szőkeségben sohasem éreztem semmiféle különös vonzerőt… A történetemet szervező eredendő tény közelítésében talán ez is lehet egy vonás. Valami kapaszkodó. Mert arra azért szükségem van. Ha már nem kell megfelelnem és megmondhatom szabadon a valódit. Tényleg nem kell?
elköteleződni
Levinas azt írja, hogy „Gondolkodni nem annyi, mint szemlélődni, hanem mint elköteleződni, benne foglaltatni abban, amit gondolunk, útra kelni…”, s ezzel az ő nyelvi közelítését elfogadva és idézve – megszólít, mint Másikat, és beszélgetőtársának tekint (már amennyire képes vagyok „beszélyének” fölfogására). Arcát fordítja felém. Ez nekem a maximumok közé tartozik. Beszélgetünk. Vers van, nem verseny. Út van, az elköteleződés konkrét útjai.

kép | Bortnyik Sándor festményei