Balázsovics Mihály

SZOBORERDŐ

1992 ősz

SZOBORERDŐ

Megint a külváros, a gyárkémények árnyékában didergő házak, sufniszerű toldaléképületek, zúzmarás kerítéslécek, üszkösödő, de még zsarátnokpiros imbolygó lámpahomály, egybegyűlve a gyáróriás állatlihegésével, mocorgásával. Hajnalodik, Budafokról áthallik a tehervonatok kattogása, meg egy-egy személy- vagy gyorsvonat letompult süvítése, elnyúló füttye. Tétován állok, felhajtott gallérú kiskabátban, nem tudom eldönteni, merre induljak. Sportszatyromat már rég elrejtettem a szokott helyen, a csepeli futballpálya drótkerítése mögött egy bokorban, szépen letakartam fagyott avarral, zsebemben kevés pénz, talán öt-hat forint, de cigarettám majdnem egy doboznyi. Várok valakire vagy valamire nagy tanácstalanságomban? Elindulok a HÉV-állomás felé; még túl korán van, járókelők alig-alig, bár a reggeli műszakba elsiettek a melósok, most van egy fél óra, vagy húsz perc, mikor a hajnali derengésben csak itt-ott mozdul egy tétova árnyék, s az utcára néző ablakokon, a résnyire felhúzott redőnyök mögül kiszűrődik a lámpafény, valahol vekker csereg, harapja a szuszogó csendet. Lassan elered az eső is, először csak permetez, aztán szépen, nyugodtan és kitartóan esik. Ez már az ősz, platánleveleket sodrató, nedves csillogással országló, nyúlós ködökkel kerítő, nyújtózkodó, szívbe-lélekbe hatoló ősz. Mire kiérek a HÉV-állomáshoz, érzem, hogy átázott a zakóm, vállamon tocsog, hátamon csorog alá a nedvesség. Szomorú, magába süppedt pillanatok varázsolják el a szívemet. Kicammoghattam volna a Duna-partra és elbóklászok a bokrok között a süppedő fövenyen, de az egyre makacsabb, hosszú szálú eső beűz Lajos bácsi kocsmájába.

visszasomfordálnak a spílbe

Lajos bácsi az anyám testvére, a kocsmát a Fater vette neki a harmincas évek végén, aztán államosították. A műintézmény még üzemel, csak a nagybátyám és a Faterom tűnt el jó pár éve a szemem elől. Odaülök a duruzsoló kályha mellé. Szárítkozom. Fránci bácsi, Faterom régi haverja, rozzant öregember a kocsmáros, bottal jár, műlába van, vagy csak a térdízületeit viselte meg a mértéktelen piálás meg az a néhány felejthetetlen év, melyet valahol Oroszországban töltött a háború után, nem tudni, így bottal egész tűrhetően mozog, és kitűnően használja segédeszközét, ha az amúgy is emelkedett hangulat verekedéssé fajul. Fránci bácsi hamar szétcsapdossa botjával a törzsközönséget, közben ordít: „rohadt, részeg disznók, nem lesz itt hitel nektek semmi!” Ha nem is az öreg félmankójától, de az ígéretétől, a szöveg lényegétől legtöbbször meghunyászkodnak a duhajkodók, a nehéz vagányok is, és együttes erővel kidobják a magukról elfelejtkezett vendégeket, akik vagy nyomban elterülnek az árokparton a tocsogóban, vagy odébb másznak, vánszorognak, a HÉV-állomás és a fatelep közti rendőrök nem járta sikátor-nyugalomban. Aztán visszasomfordálnak a spílbe, nekikönyökölnek a söntéspultnak, vagy ha van szabad hely, leroggyannak a kopott tonettszékekre, iddogálnak, zsugáznak tovább. „Mondom, itt rend van” — nyugtázza Fránci bácsi a történteket. Most kora reggel van, ez az idő nem alkalmas a csevegésre. Egyszer csak kivágódik a kocsmaajtó, mintha belerúgtak volna, és benyomul néhány férfi. Az egyikük Kálmán bácsi, a körzetes rendőr, tányérsapkája nagy elálló füleire támaszkodik, a másik ferde szemű mongol olyan füles bőrsapkában, mint amilyent a páncélosok hordanak, egy nagydarab pufajkás, gorillahomlokú krapek — ezt az alakot még nem láttam soha (új fiú!), meg egy vicsorgó farkaskutya, azt leültették a bejárat elé, háttal nekünk, levették róla a szájkosarat: ide aztán se be, se ki nem jön senki. 

A ruszki egy csatosba pálinkát töltetett, a pufajkás rumot kért, nagyfülű Kálmán bácsi meg amit szokott, fröccsöt. Egyikük sem engedte el az ívtáras géppisztoly markolatát. Hamar felhajtották az italt, fizetni nem fizettek. Távozóban utánuk lestem, a ruszki visszamászott a páncélautóba, a pufajkás és Kálmán bácsi a kutyával elvonult a kocsiút közepén. Talán egy következő kricsmibe mennek — jegyezte meg Fránci bá. Megint valami nagygyűlés lesz a sporiban, mondta Jákob, a barázdált arcú vagány, és kért még egy felest. Lehet, hogy — kummogtak többen is. Nagyon be vannak ezek tojva — hallatszott az egyik sarokból egy reszelős hang. Ki nincs itt betojva, emberek, talán, talán a farkaskutya — nevetett kényszeredetten Fránci bácsi, majd felém fordult: hallottál valami hírt a Faterodról? — kérdezte. Szótlanul ingattam a fejemet. Kisvártatva meguntam az egész társaságot, a torkomat furcsa érzés kaparta, sírni vagy ordítani kellene, elég volt ebből a múltból-jelenből, a Faterból, az összes ismerősből, fuldokolva kiléptem a már teljesen világos utcára. A sportpálya környékén szobrozó páncélautókat kikerülve a Nagyduna felé vettem utamat. Zuhog az eső. Felszálltam az első buszra, amelyik a Rákóczi úton jött, csak félszemmel figyeltem mindent, valahogy eltávolodott tőlem a világ. Köröttem voltak a tárgyak, az emberek, valami opálszerű burokkal körülfogva, szinte lebegtek homályosan a térben. Csak céltalanságom volt biztos, az, hogy az egyik pillanatban ide akartam menni, másik pillanatban éppen az ellenkező irányba taszított valami belső kényszer. Nem érdekelt, nem zavart az eső, a hideg, leszálltam a 38-as buszról a temetőnél, álltam jó darabig. Testemen végigfolyt az eső, kamaszlelkem minden bújával vártam, hogy történjék, megoldódjon valami, s közben egész jól éreztem magamat. Egy lányra gondoltam, akit szó nélkül otthagytam néhány hete, pontosabban, hagytam, hogy várakozzon rám a spori előtt két órát. Én messziről figyeltem, de nem volt annyi merszem, hogy odamenjek, és annyi sem, hogy elinduljak másfelé. Csak közelebb somfordáltam a sportpályán belül, a levelüket vesztett bokrok venyigetakarásában, s vagy jó tíz méterre meg is közelítettem, láttam, hogy arcát tenyerébe rejtve sír. Nem éreztem megbánást, vágyat vagy sajnálatot. Hogyan mondhatnám el neki, hogy most nem akarom látni, senkivel sem akarok szót váltani. Csak néztem — már a sáros földön hasalva, hogy észre ne vegyen — néztem tágra nyílt pupillákkal, melyekben undorítóan tükröződhetett a közöny. Levettem a zakómat, mert ahogy erre gondoltam, elöntött a forróság, hagytam, hogy ázzon a testem, éreztem, hogy a rám zúduló víz felforrósodik, gőzölög a mellkasomon, a hátamon és a gőzölgés fátyla mögött eltűnök magam is.

A Duna-parton nem járt senki, az eső kilátástalanul és egykedvűen esett, mintha áttetsző necc-függöny lóbálódzna a táj fölött. A visszahúzódott víz tócsákat hagyott a fövenyen, az alacsony vízállás új meg új oldaláról mutatta a folyót, olyan messzire be lehetett gyalogolni, hogy visszatekintve is félelmetes látvány volt a part, a szárazon rekedt hatalmas uszadék fák, gyökereikkel az ég felé, mint rejtőzködő szakállas bálványarcok ragyogtak a nedves csillogásban, korhadt, nyálkás, zöldre mohásodott vasúti talpfák feküdtek egymáson — óriás játszott velük pálcikás játékot, s megunva elhagyta gyermekkedvének tenyérnyi porondját. A magasra ágaskodó száraz gyomnövények, bogáncs, katáng, ujjnyi széles hosszú szálú vasfű, a fövenyen megkapaszkodó csenevész, szúrós tüskéjű olajfák-bokrok, meg-megújuló makacs fűzfahajtások, nyárfapalántákat kékesfeketén kátrányozta át a visszavonult víz, s a part meredekében világosan lehetett látni a különböző korok üledékét, rétegről rétegre felfedve a szem előtt az elmúlt időt. Legfelül a puha, feketés hordalék föld, alatta a barnásabb agyag s kövesedőnek látszódó érinthetetlen réteg, aztán vörös-arany csillogású kemény, megállapodott réteg, kitetszik belőle egy-egy fekete folt, kormos kitüremkedés-bemélyedés, s alatta apró kavicsokból és megkövesedett homokból sárgából bronzba játszó egyméternyi lerakódás. Legalul, mélyen kimarjulva, az összes réteg alámosva, majdnem fehér s kénsárga kövekkel, nagyobb kavicsdarabokkal domboruló-homoruló, a széleinél opálszínű, durva homokkal karcolt pórusos gyöngyragyogással. Szoborerdő — gondoltam, mintha nem is lennék én, tagoltan kimondtam többször is a szót: szoborerdő, szoborerdő. Így férfiésszel csak azt tudom, hogy életem első megvilágosodása volt, valami más, akkori önmagamtól eltérő, pillanatban összpontosuló megvilágosodás. A cérnaszakállas, égtől földig érő esőben csillogó ezüstlétben mintha megbolondultam volna, nekiugrottam a szoborerdőnek. A csúszós-nyáladzó vasúti talpfákat szétdobáltam, elcipeltem a helyükről, ahová letette őket az ár. A legnagyobbnál kezdtem, félrevonszoltam, lehetett vagy nyolcvan kiló, így vízzel teleszívva, zöld-nyálkásan, s felállítottam. Az alját a süppedő fövenybe tíz ujjal-körömmel beástam, majd jött a következő s az azutáni, egymás mellé, orgonasípszerűen bővítettem építményemet. Nem mindegyik talpfa állt merőlegesen, de egymásra támaszkodtak ferdén, szinte megroggyantan. Régi helyükben cuppanósan, barnán és zavarosan az olajtól, kátránytól, szivárványtócsában állt, gyűrűdzött, himbálódzott és bűzlött rothadásszagot, olaj- s kátrányszagot árasztva a víz, és az egybefüggő esőréteg körkörösen, önmaga tükörképeként folyton-folyvást ismételte a látványt. Közben levetettem az ingemet is, félmeztelenül, cipőben és hosszúnadrágban dolgoztam kifulladásig. Mikor annyira elfogyott az erőm, hogy a karomat nem tudtam emelni, a vállammal tartottam, majd hanyatt estem, s így krisztuspózban feküdve figyeltem, gyönyörködtem munkám eredményében. Büdös és mocskos voltam. Csak később vettem észre, mikor valamilyen hajó, uszályvonta felkorbácsolta az amúgy erős, de nyugodt folyású Dunát, hogy fejem a vízbe lóg, és arcomon átcsapnak a hullámok. Nem fuldokoltam, a hullámzástól megemelkedett vízszint megtartotta a fejemet, a testemet, lenyaltam számról a petróleumízű habokat, nem gondoltam semmire, Fránci bácsira, a Faterra, az ugrásra kész páncélautókra. A partszakaszt néztem. A rétegeket, a talpfákat, melyeket — most már tudom — szoborcsoporttá alkottam, varázsoltam, aztán az egész kép homályosodott, opálba, szivárványba tűnt. Kézfejemet úsztattam a sekélyesben, arcomat esőmosta mosolyba rajzolta a tompa béke, valami eszményi nyugalom.

kép | Irina_QQQ, shutterstock.com