Szirmai Panni

A TÁJON TÚL

– kortárs környezetművészeti kísérletek

A TÁJON TÚL

A természetművészetben a környezet nem tájkép-témaként jelenik meg – önállósodik; a táj maga a műalkotás. Az irányzat Amerikában hatvanas-hetvenes évek fordulóján jelent meg [1], amikor a lázadó szellem a művészeti életben is változásokat hozott. Az alkotók az anyatermészet újraértelmezésének gesztusával vonultak ki a társadalomból, elsősorban a műkereskedelem, a galériák és múzeumok közegéből. Ezzel is új lehetőségek nyíltak: a hatalmas méretű, a tájat radikálisan átalakító alkotások születtek. A befogadás is változott: a műveket szinte csak fotódokumentációkból ismerjük, a helyszíni alkotás rítusát megörökítő kép aztán a – kivonulás ellenére – galériás közegben, műtárgyként fetisizálódott. A monumentális művek a természet erőinek szakralitását hangsúlyozzák, de mára a kortárs művészeti kritikában inkább a környezetén uralkodó ember, a művészi ego kisajátító hatalmának szimbólumai. A gyakran hatalmas földtömegek mozgatásával járó műveletek során helyrehozhatatlanul beavatkoztak a táj természetes állapotába [2]. Walter De Maria, Robert Smithson vagy Michael Heizer művei így a környezetkárosítás árán megvalósított „narcisztikus” megnyilvánulásoknak tűnnek [3]. A generáció radikalizmusára jellemző, hogy heroikus tettként értékelték munkáikat, nem foglalkoztak tevékenységük esetleges hatásával. Ez is természetművészet.
apró gesztusok
A hetvenes évekbeli land art-kezdeményezések sem voltak egységesek, az agresszív beavatkozások mellett finomabb kifejezésmódok is feltűntek: Alan Sonfist, Helen és Newton Harisson vagy a magyar származású Denes Agnes munkáiban az ökológiai szemlélet jellemző. Az együttműködés a környezettel apró gesztusokban jelent meg, mint Denes Agnes 1982-es, több hónapos előkészítő munka után megvalósult búzaföldjében, Manhattanben [4]. A kortárs művészetkritikát egyébként a korai amerikai land art és a hetvenes évekbeli feminista elméletek kapcsolata is foglalkoztatja [5]. Suzaan Boettger szerint a búzatábla-projekt – a megtisztított talaj újrahasznosítása egyben az anyai gondoskodás metaforája [6].

Robert Smithson: Broken Circle Spiral Hill 1971, flickr.com

Robert Smithson: Broken Circle Spiral Hill 1971, flickr.com

Manapság új, környezetbarátabb művészeti irányzatok veszik át a hagyományosan az anyatermészet erejét dicsőítő művek helyét. A jellemzően együttműködésre épülő művészeti projektek bevonják a helyi közösségeket, a lokális kulturális és társadalmi szereplőket a környezeti rehabilitációba. Erre már a hetvenes években is volt példa, Hans Haacke Rajna víztisztító rendszer című 1972-es munkája során a Krefeld városában a Rajnába engedett szennyeződés mértékét és káros hatásait vizsgálta a helyi Haus Lange Múzeum felkérésére. A kéthónapos projekt alatt egy teljes biotechnológiai rendszert épített ki a művész, amely szűrők és vegyi anyagok segítségével megtisztította a Rajnát. A projektnek persze negatív sajtóvisszhangja támadt, amikor kiderült, mely magáncégek tehetők felelőssé a környezetkárosításért. A politikai reakciók jelezték [7]: a környezetvédelem nem választható el a társadalmi feszültségek kezelésétől. Ezt a bonyolult összefüggésrendszert Haacke „valós idejű társadalmi rendszernek” nevezi [8].
monumentális
A környezeti rehabilitáció eszköze a zöld terület növelése. A faültetés politikusok és művészek körében egyaránt népszerű akció, Joseph Beuys 1982-es Documenta-projektje [9] során 7000 tölgyfát ültetett el Kassel környékén. Agnes Denes 1996-os finnországi munkája ennél is monumentálisabb volt: ő 11 ezer fát ültetett. [10] A fakivágás és/vagy ültetés gyakran kap politikai hangsúlyt a magyar közbeszédben. Különösen a Városligetben aktuálizálódik a feszültség: civil csoportok ellenállása mellett művészeti intézmények építése miatt vágnak ki fákat.

A rombolás ellen fellépő közösségekkel meg is érkeztünk a környezettel foglalkozó irányzatok másik leágazásához: a fenntartható vagy „ökológiai művészet” közvetlenül és átvitt értelemben az ökológiai lábnyom csökkentésére törekszik [11]. Vajon mekkora nyomást mér egy megakiállítás megrendezése (papír alapú katalógus kiadásával, műtárgyak szállításával) a környezetre? Milyen közvetlen ökológiai hatása van a Velencei Biennálénak vagy a kasseli Documentának, ahol több százezren fordulnak meg? És ha környezeti kérdésekkel, netán fenntartható fejlődéssel, természetművészettel foglalkozó kiállításról van szó? Demagógnak tűnik a megközelítés, mégis észre kell vennünk, hogy az ökológiai gondolkodás még nem elterjedt a művészet intézményes közegében [12]. A technológiai fejlődés persze itt is innovatív újdonságokat hoz, de az alapvető hozzáállás megváltozásáig még hosszú az út.

Jos van Wunnik, flickr.com

Jos van Wunnik, flickr.com

A környezeti kérdésekkel foglalkozó kritikai párbeszédben is felmerül, mit nevezhetünk egyáltalán fenntartható művészetnek. Hogyan lehet egy művészeti projekt újrahasznosítható? Már a „fenntartható” kifejezés is a nyugati fehér értelmiségi számára sajátítja ki a környezeti tudatosság fogalmát, hiszen a déli, elmaradott világrészek egészen más környezeti igényekkel és eszközökkel rendelkeznek, és a nyugati civilizáció előszeretettel hordja szemetét a harmadik világbeli területekre. Mit tehet a művészet a környezetért, van-e elhivatottság és eszköz a változtatásra? Borúlátó vélemények szerint teljesen hidegen hagyja a képzőművészeti közeget a környezettudatos gondolkodás. Racheed Araeen Ökoesztétikai kiáltványában [13] egyenesen a „narcisztikus művészego” kifejeződését okolja az érzéketlenségért, és arra buzdít, hogy műtárgyak létrehozása helyett innovatív, együttműködésre épülő interdiszciplináris projekteket készítsenek az alkotók.

A radikális elképzelésekből tehát nincs hiány a környezetkultúra és az ökológia területén, ez a kortárs művészetre is hatást gyakorol. A természetművészet 2016-ban (de tíz éve sem) merülhet(ett) ki a nagy felbontású tájképként bemutatott természetfotók és az üde, természetes anyagokból készült művek kiállításában.

A kritikai gondolkodás és az ökológiai szempontok felismerése egyre inkább jellemzi a kortárs kezdeményezéseket is. A Műcsarnok 2016-os Természetművészet című nagyszabású kiállítása azonban az aktuális témák közül keveset érint.
a világ minden tájáról
Elsősorban az 1990-ben Ressource Kunst címmel ugyanitt bemutatott kiállításból merít a tárlat. Ulrich Bischoff a kiállítás katalógusában [14] határozza meg a „kis gesztusok” és a nagy gesztusok gyakorlatát. A kétféle munkamódszer lényege a minőségi és mennyiségi váltás: az Amerikában kibontakozó „klasszikus” land art az anyagi és természeti forrásokat kimeríthetetlennek tartja, a monumentális hatásra helyezi a hangsúlyt. Az elsősorban a (kelet)-európai térségre jellemző közelítés a természeti környezethez „kis gesztusokkal”, finom, szinte észrevétlen beavatkozásokkal fordul. Az utóbbit veszi át a Természetművészet kiállítás – értelemszerűen –, a könnyebben bemutatható kis gesztusokra koncentrálva. A természetes anyagokból készült és az állat- és növényvilág sematikus látványvilágát megidéző munkák valóban a világ minden tájáról érkeztek Budapestre, Irántól Kanadáig. Az organikus összefonódás helyett egymáshoz lazán – leginkább tematikusan – kapcsolódó szekciók három kurátora (Keserü Katalin a magyar anyag, John K. Grande a nemzetközi, és Mahmud Maktabi az iráni részleg megálmodója) a természetművészetként aposztrofált jelenség földrajzi elhelyezkedéstől független, univerzális értékeire összpontosít. Az átmeneti jelleg hangsúlyozása mellett ember és környezet kapcsolatának változatos formáira láthatunk példákat.

Természetművészet, Műcsarnok, 2016 kiállítási enteriőr (a szerző felvétele)

Természetművészet, Műcsarnok, 2016 kiállítási enteriőr (a szerző felvétele)

A land art magyar gyökereiről történeti áttekintést kapunk a Természet és művészet Magyarországon 1960-2000 címet viselő részben. Önmagában is érdekes, vajon miért csak 2000-ig merít az újdonságokból a kortárs jelenségekre összpontosító kiállítás. Keserü Katalin a hatvanas-hetvenes években jelentős művészcsoportok és egyéni alkotók felvonultatásával igyekszik bemutatni a korszak kreatív sokszínűségét. A Mamü csoport, a Pécsi Műhely tagjai mellett szerepelnek a balatonboglári kápolnaműteremhez kapcsolódók is. De a jellegzetesen Kelet-Európában kialakuló „kivonulás a természetbe” szellemiség jelentőségét nem emeli ki. A művek egymás mellett, közös kontextus nélkül jelennek meg. A művészek társadalmi szerepvállalása – vagy annak hiánya –, a vidéki művésztelepek és alkotótáborok kultúrtörténeti jelentősége a szocialista Magyarországon mind olyan témák, amelyek árnyaltabb bemutatást is megérdemeltek volna. A land art ebben a közegben a kanonizált, intézményesült művészeti megnyilvánulások ellentéteként került a kísérletező művészek látókörébe. Olyan alkotásokat hoztak létre a tájban, amelyek nem zsűrizhetők, műtárgyként is csak fotódokumentáció formájában léteztek [15]. A szabad alkotás lehetőségeként élték meg a szabadtéri alkotást, látványos gesztusokkal fordultak el a hivatalos művészeti szcéna korlátozott lehetőségeitől. Ez a szemlélet – talán nem függetlenül a Műcsarnok és a Magyar Művészeti Akadémia kapcsolatától – nem érvényesül. A kiállítás összbenyomásától függetlenül Erdély Miklós [16], Galántai György [17], Halász Károly [18], Pauer Gyula [19] szellemes konceptuális munkái és akciói tágítják a természettel azonosuló művészet lehetőségeit.
korszerűen sablonos
A sokat sejtető Öko-avantgárd című iráni szekcióban a természethez forduló kortárs művészek az országban még újítónak számító alkotásaival találkozunk. Talán ebben a kiállítási térben érvényesül leginkább a környezeti problémák társadalmi vetülete. A műanyagpalackok elviselhetetlen felhalmozódása több helyen is megjelenik (Fereshte Zamani: Garbage Bride, 2012) mint a fogyasztói társadalom emblematikus bűnjele. Aneh Mohammad Tatari műanyag-hulladékkal kombinált festményén a tengeren apró gumicsónakban menekülők csoportja is felfedezhető (Refugees 2016). A „kis gesztusok” kulcsszó köré épülő tárlaton máshol is találkozunk a szűkebb és tágabb értelemben vett közösség és a természet viszonyával. Jason deCaires Taylor 2016-os Lampedusa tutaja című munkája is a menekültválság társadalmi és környezeti összefüggéseire utal: az emberekkel teli csónak a tenger fenekére süllyed. Gustav Metzger 2015-ös Remember Nature című videójában megfogalmazott intelmei az egész művésztársadalomhoz szólnak, hogy közösségi összefogással kell a figyelmet pusztuló természeti értékekeinkre irányítani. A didaktikus felhívás a kiállítás egészére is vonatkoztatható: a Műcsarnokban felsorakozó megközelítések üzenete a környezettudatosság – a Természetművészet így korszerűen sablonos. Jócskán távoli elképzelések összekapcsolásából halványan kirajzolódó tájkép.

[1] „Földmozgató land art” eredeti alapítói: Walter de Maria, Robert Smithson, Michael Heizer
forrás: Erőss István: Kis érintés – nagy érintés In: István Erőss: Grupul MAMÜ. Târgu-Mureş. Atingeri: mici si mari. Arta, 2012, 4-5. https://mamusociety.wordpress.com/publikaciok-publications/eross-istvan-kis-erintes-nagy-erintes/
[2]  Demos, T. J. “The Politics of Sustainability: Contemporary Art and Ecology.” In Radical Nature: Art and Architecture for a Changing Planet 1969–2009, London: Barbican Art Gallery, 2009.
http://www.environmentandsociety.org/sites/default/files/key_docs/Demos_Art_and_Ecology.pdf
[3] Rasheed Araeen: Ecoaesthetics: Art Beyond Art. A Manifesto for the 21st Century, London, 8 November 2008. http://www.aaa.org.hk/downloads/ECOAESTHETICSbyRasheed.pdf
[4] Wheatfield, a Confrontation 1982 Manhattan, Battery Park City landfill forrás: http://www.agnesdenesstudio.com/works7.html
http://greenmuseum.org/c/aen/Issues/denes.php
[5] Suzaan Boettger: Looking at, and Overlooking, Women Working in Land Art in the 1970s (2008) http://weadartists.org/women-land-artists-1970s
6 Don Krug: Ecological Restoration. Agnes Denes, Wheatfield, Greenmuseum.org http://greenmuseum.org/c/aen/Issues/denes.php
[6] Don Krug: Ecological Restoration. Agnes Denes, Wheatfield, Greenmuseum.org http://greenmuseum.org/c/aen/Issues/denes.php
[7]  Hans Haacke: Rhinewater Purification Plant forrás: Demos, T. J. “The Politics of Sustainability: Contemporary Art and Ecology.” In: Radical Nature: Art and Architecture for a Changing Planet 1969–2009, London: Barbican Art Gallery, 2009.
http://www.environmentandsociety.org/sites/default/files/key_docs/Demos_Art_and_Ecology.pdf
[8]real-time social system’ In: Demos, T. J. “The Politics of Sustainability: Contemporary Art and Ecology.” In Radical Nature: Art and Architecture for a Changing Planet 1969–2009, London: Barbican Art Gallery, 2009.
http://www.environmentandsociety.org/sites/default/files/key_docs/Demos_Art_and_Ecology.pdf
[9] 7000 Eichen – Stadtverwaldung statt Stadtverwaltung, documenta 7, Kassel, 1982.
forrás: http://www.tate.org.uk/art/artworks/beuys-7000-oak-trees-ar00745
[10] Agnes Denes, “Tree Mountain – A Living Time Capsule – 11,000 Trees – 11,000 People – 400 Years”, Yl j rvi, Finland)
http://greenmuseum.org/content/artist_content/ct_id-198__artist_id-63.html
[11] Demos, T. J. “The Politics of Sustainability: Contemporary Art and Ecology.” In Radical Nature: Art and Architecture for a Changing Planet 1969–2009, London: Barbican Art Gallery, 2009.
http://www.environmentandsociety.org/sites/default/files/key_docs/Demos_Art_and_Ecology.pdf
[12] ‘Only art today does not think about recycling.’ Idézet ‘Croatian Contemporary Art: Ivan Ladislav Galeta’ dokumentumfilmből (Croatian Radio Television HRT, 2000). http://greenmuseum.org/generic_content.php?ct_id=265#_ftn9
[13] Rasheed Araeen: Ecoaesthetics: Art Beyond Art. A Manifesto for the 21st Century, London, 8 November 2008. http://www.aaa.org.hk/downloads/ECOAESTHETICSbyRasheed.pdf
[14] Ulrich Bischoff: ’A nagy gesztustól a kis gesztusig. Megjegyzések az anyag fogalmának változásához az utóbbi húsz év képzőművészetében’. In: Ressource Kunst. Erőforrások. Újraértelmezett elemek a művészetben. Műcsarnok, Budapest 1990, 7–13.
[15] Beke László: Miért használ fotókat az A.P.L.C.?, Fotóművészet, 1972/2. online: http://www.c3.hu/collection/koncept/images/beke.html
[16] Erdély Miklós: Rőzse a tüzelőanyagok proletárja, Balatonboglár 1972 http://www.artpool.hu/boglar/1972/720706_e.html
[17]  Galántai György: Direkt tárgyak: Virág 1975 http://www.artpool.hu/lehetetlen/real-kiall/nevek/galantai_virag.html
[18] Halász Károly: Hordozható tájkép (Bőröndfestmény – utazásom emlékére) 1973 http://www.halaszkaroly.hu/imageview.php?lng=hu&referrer=Gallery&e=MDppbWFnZXMvZ2FsbGVyeS8wMi9pbmRleC54bWw%2FMTk3My1ib3JvbmRmZXN0bWVueS5qcGc%3D#title
[19] Pauer Gyula: Tüntetőtábla-erdő, Nagyatád, 1978 http://www.artpool.hu/Al/al08/tuntetotabla/Szoke.html
felső kép | Természetművészet, Műcsarnok, 2016 kiállítási enteriőr (a szerző felvétele)