Horgas Judit

SZIPPANTÁS

[KÉPLÉNYEK] 2002 november

SZIPPANTÁS

A vonatozás is a másik ötlete volt, talán sejtette, hogy meg akarja keresni az apját, akit már tizennégy éve nem látott; utoljára az érettségije után találkoztak. Az apja meghívta egy sörre; akkor úgy érezte, ezzel avatta férfivá, és most már minden rendben lesz, az anyja is meggyógyul és abbahagyja az ivást; de semmi nem történt. A férfi már akkor sem volt fiatal, és a távoli kisvárosban egy másik asszony várta, talán gyerek is; erről nem beszéltek sörözés közben; a terveiről faggatta, és megharagudott, amiért nem jelentkezett egyetemre vagy főiskolára.

Nem tudta a címét, és azt sem, hol dolgozik, de a másik csak legyintett: egy ilyen városkában ismerik egymást az emberek. Nem merte megkérdezni, mi lesz, ha az apja időközben máshová költözött; engedelmesen bólogatott, amíg a másik fölényesen magyarázott.
húgy és kábítószer
A hatszemélyes fülke üresen tátongott, és a belépő kalauz nem is a rongyos fiatalember átható szagától lepődött meg; tapasztalt ember volt, az orra zsúfolásig tele a legkülönfélébb szagokkal. Elegendő volt egyetlen szippantás a fülke levegőjéből, hogy megállapítsa: a fiú ruhájából húgy és kábítószer keveréke árad, vastag takaróként burkolja a túlfűtött kocsiban is vacogó, csontsovány testet a szétvagdosott műbőr üléshez szorítja. Az egyedül üldögélő fiú két jegyet adott – a kalauz egyre sem számított. Tanácstalanul nézett rá, de mert nem kapott magyarázatot, szó nélkül lyukasztott és ment, kék egyenruhás alakja beleveszett a folyosón lopakodó sötétbe.

A másik csak nevetett a kalauzon; ő még sokáig magán érezte a kérdő tekintetet, magyarázkodott volna, de a szemben ülő egy pilllantással belefojtotta a szót. Aztán váratlanul, kedvesen megfogta a kezét, és maga mellé húzta, hogy a fejük összekoccant. A rövidre vágott haj szúrta az arcát, de nem bánta, egyre közelebb bújt, mint kisfiú korában az anyjához. Akkor még az apja is velük élt, bár erre csak homályosan emlékezett, ritkán volt otthon, talán csak hétvégenként. ő legszívesebben az anyja lábánál kuporgott, figyelte, ahogy a varrógép pedáljára nehezedik a lába, körülötte a szőnyeg csupa cérna- és anyagfoszlány. Az asszony minden este porszívózott, élvezettel tüntette el a feleslegessé vált szemetet, mintha így szabadulhatna meg az aznapi munkától; legszívesebben talán őt is felszippantotta volna, ahogy ott üldögélt a cérnadarabok között.

Az évek során anyja porszívózása szenvedéllyé fokozódott, a gimnáziumi évekből csak az egyre öregedő gép erősödő zúgására emlékszik; valahányszor belépett a lakásba, rázuhant a monoton sziszegés. Az anyja is úgy kapkodta a levegőt beszéd közben, mintha fogával szűrné a port. Végül elmenekült otthonról, ahogy az apja is sok évvel korábban, de minden hétvégén hazament; önként vezekelt mindkettőjükért.
hiánya elbizonytalanította
A másikat is egy ilyen hétvégén pillantotta meg először, mintha egyenesen a porzsákból bújt volna elő, amit anyja a gangos ház udvarára rázott; a kavargó szemcsék között már rég nem lapultak cérnadarabok, csak száraz kenyér- és dohánymorzsalék, ami emberi alakká sűrűsödött, és félszegen rávigyorgott. Eleinte félénk volt, csak üldögélt mellette szótlanul, vagy a kezét nézegette, tördelte a hosszú, csontos ujjakat. Később nekibátorodott, hozzászegődött az utcán, és kiagyalt történetekkel szórakoztatta; örült, ha sikerült megnevettetnie, ilyenkor félrebillent fejjel némán mosolygott. Néha megharagudott, sértetten félrevonult vagy napokra eltűnt, aztán minden magyarázat nélkül újra felbukkant, és rövid utasításokat adott. Engedelmeskedett, mert a hiánya elbizonytalanította, és bár igyekezett titkolni, gyerekesen örült minden visszatérésének. Most sem vitatkozott, amikor az orra elé dugta a sárgás papírdarabba csomagolt port. Az utazás felizgatta, és nem is gondolkodott, hogyan került a kabátzsebébe a többszörös adag.

A kalauz csak a határ előtt vette észre, hogy a fiú nem szállt le időben. A sötét fülke padlójára rogyva, arccal a szétvagdosott műbőr ülésre borult, mintha egy láthatatlan ölben nyugtatná a fejét.

Egon Schiele Kettős önarckép című festményéhez