Kállay Kotász Zoltán

SZIMPTÓMÁK

2004 december

SZIMPTÓMÁK

I.
 
Úgy emlékszel, hogy kimondtad, beszéltél róla,
és eszedbe se jut, hogy talán csak gondoltál rá.
Feltételezed, hogy mások is emlékeznek a szavaidra,
őrzik, dédelgetik, felidézik, aztán amikor 
a cselekedeteik ellentétbe kerülnek a feltételezéseddel,
megsértődsz, és nem szólsz hozzájuk többet.
 
II.
 
Nehéz a közepébe beletrafálni.
A legtöbbször valahogy mellébotlik a fogalmazás.
Vagy a vágyaidat motyogod egyre, vagy a félelmeidet –
örömeid és borzongásaid helyett.
Törvény, titok, jel, halál – nem tudsz beszélni róluk.
Nincs szavad a szépre, kiegyensúlyozottra, teljesre.
Nem tudod megnevezni, ezért észrevétlenek maradnak előtted,
és a bűvöletek, amelyekért érdemes eszméletünknél maradnunk,
nem tudnak megsimogatni téged.
 
III.
 
Ember a neve a jelenségnek,
amely összefogja a szertebitangoló szenvedélyeket.
Kielégülsz, ürítesz, káromkodsz velük – és elfelejted,
hogy a nemi szervek meditációs segédeszközök,
és a szerelem a legvadabb metafizikai kaland.
 
IV.
 
Az vagy, ami megesett veled.
Elfogadod és magadévá teszed az eseményeket,
aztán pedig… magad ellen már nem fordulsz.
Így állunk.
Gyűjteménye a történteknek, se több, se kevesebb,
nézete a teljes egésznek… Mit látsz belőle?
Magadat eltelve, vagy a teljes egészet?

kép | shutterstock.com