Szilágyi Ákos

Egy lap az elcsábított naplójából

Részlet a Se-se című filozófiai esszéregény második könyvéből [1991 nyár]

Egy lap az elcsábított naplójából

Hol kezdődik és hol ér véget a szerelem? Honnan tudom, hogy szerelmes vagyok, és honnan tudom, hogy ő az, akibe? És ő miért nem tudja ezt? Ha megmondanám neki, akkor persze ő is tudná, ezzel a tudomással azonban én nem sokra megyek. Hi­szen nem azt akarom, hogy tudomást szerezzen szerelmemről, hanem azt, hogy ő is szerelmes legyen, belépjen a szerelem va­rázskörébe, s ugyanúgy elveszítse a fejét, ahogy én elveszítettem, amikor megpillantottam őt és e varázskörben találtam magamat. Minden szerelem fővesztés, tu­dat, melynek legédesebb tartalma a tökéletes tudatlanság, végső soron a hit. A hit valami feltétel nélküli létezésben, amellyel szemben sohasem lehet igazam, de amely mégis konkrét létező, megtestesülés, s bár ennyiben feltételhez kötött lét, a hívő — vagyis a szerelmes — számára mégis abszolútum.

Igen, minden szere­lem fővesztés: a szerelmesek egymás fejét nyisszantják le, s ha valaki szerelmes valakibe, voltaképp ezért könyörög: „nyisszantsd le, édesem, a fejem!” Ez néha a szó szoros értelmében is megtörténik, hiszen az a feltétel, az a gyászos földi kötelék, mely szerelmünket e konkrét lényhez, e konkrét testhez kötözi, mégiscsak megtöri létezésének tökélyét, mégiscsak számtalan zavar és félreértés, kín és kicsi­nyesség forrása. Aki elvágja e köteléket, az szerelmét valóban abszolúttá teszi, természetesen különbség van aközött, hogy valaki a kezével nyisszantja-e el e köteléket s ezzel egyben szerelmesének élete fonalát — avagy eszével nyiszitál. De a szerelmi gyilkosság csak formáját tekintve alantasabb a szerelem megvalósításáról való lemondásnál, amikor ugyanis úgy teszik a szerelmet feltétlenné, hogy a konkrét lényből örökkévaló képet, eszmét csinálnak.

Gulácsy Lajos: Varázslat

Gulácsy Lajos: Varázslat

Nos, így vagy úgy, a szerelmesek mindig fejetlenek. Jobb, ha nem fárad valaki azzal, hogy fejével megértse őket. Valójában én sem tudom azt, hogy szerelmes vagyok. Nem olyasvalami ez, amit tudásom tárgyává tehetek. Arról, hogy szerelmes vagyok, nem tudásom van, a bizonyosságot nem tudás formájában szerzem meg róla. Pontosabban szólva, tudásom érvénytelen. Bármilyen észérvet, bármilyen erkölcsi vagy – urambocsá! – politikai megfontolást hoznál is föl egy szerelemmel szemben avagy egy szerelem igazolására, a szerelmesek azon, ha egyálta­lán figyelemre méltatnák, csak bosszankodnának vagy nevetnének. Te ugyanis fe­jükhöz beszélnél, holott fejetlenek. S nem azért azok, mert alapos mérlegelés után lemondtak fejükről. Hisz akkor egy még alaposabb mérlegelés után, például a te meggyőző érveid hatására, visszavehetnék elgurult fejüket. Fejetlenségük azonban lét és nem tudat, avagy olyan tudat, amely tökéletesen azonossá vált a léttel.

A szerelem éppoly kevéssé tudatos elhatározás, erkölcsi mérlegelés, ésszerű belátás eredménye, mint mondjuk egy liget, egy tigris, egy vízililiom létezése. Le lehet-e beszélni egy ligetet arról, hogy liget legyen, meg lehet-e győzni egy tigrist arról, mennyivel okosabban tenné, ha fölhagyna a ragadozással, változtathatna-e azon az ésszerűtlenségen egy vízililiom, hogy ő vízililiom? A problémát a szerelmes esetében persze az jelenti, hogy itt egy ember lesz az emberek között „liget”, „tigris”, „vízililiom”. Beszámíthatatlan a „beszámítottak” és számítók között. Szétszakít minden köteléket, felrúg minden normát, megszegi az ésszerűség és az erkölcs minden szabályát, ostobaságot ostobaságra halmoz, tönkreteszi környe­zete és saját életét, nincs tekintettel se Istenre, se családra, se hazára.

Anna Margit: Magány

Anna Margit: Magány

Úgy látszik, mintha tudná, mit csinál és változtathatna ezen, végtére is a megtévesztésig hasonlít egy emberi lényhez, valójában azonban más lény, aki másféle létmódot folytat, kilépett — örökre vagy egy pillanatra, mindegy — ebből a világból, túl van rajta, már csak úgy van itt, hogy közben mindig odaát van. Nem lehet rajta segíteni és nem is szabad, hacsak nem abban az értelemben, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen, ember létére sem akarunk belőle „embert” csinálni. Minden segítségnyújtás erőszakoskodásként hat, és bizonyos értelemben az is, hiszen azt jelenti, hogy esztelenségként, torzulásként, devianciaként értenek meg egy más lényt, puszta körülményként, véletlenként értik félre lényegét, és saját, különös létezéséről akarják lebeszélni őt, vagy legalább rábeszélni arra, hogy kevésbé legyen „az”. Mintha bármely létező, bármely lény lehetne kevésbé az, ami, mintha egy ligetnek, egy tigrisnek, egy vízililiomnak módjában állna kevésbé ligetnek, kevésbé tigris­nek, kevésbé vízililiomnak lennie. Mintha túlzásba vihetné azt, hogy az — ami! Azt hinnénk, a szerelmes mint más lény elfogadását megkönnyítheti számunkra annak a tapasztalatnak az emléke, amelyben mi magunk váltunk mássá (hiszen ki nem volt valaha szerelmes!), valójában azonban ez nem egészen így van. A két lény — két lényünk — között ugyanis ugrás van, s akármelyik is vagyunk éppen, a másik lény távoli, utálatos és szégyenletes. Elképzelhetetlen, hogy az is mi len­nénk, mint ahogy valóban nem is ugyanannak a lénynek két különféle állapotáról, két különféle létmódjáról van szó, hanem két különböző lényről, akik éppoly ke­véssé érthetik meg egymást, mint egy angyal és egy ember, egy állat és egy kődarab, avagy akik csakis így, mint teljesen más lények érthetik meg egymást, ha az még megértésnek nevezhető.

Ha azt mondom, hogy „szerelmes vagyok”, nemcsak semmit sem mondok, ha­nem ráadásul még pontatlan is vagyok. Ugyanis nem benne vagyok a szerelemben, hanem az vagyok. Nem tudom magamat megkülönböztetni a helyzettől, az állapot­tól, az ismeretes „sötét veremtől”, mert én magam váltam azzá. Kicsit emelkedettebben fogalmazva: a szerelem én vagyok. De éppen ezért, mert nem valamilyen lét, hanem ez a lény vagyok, nem is beszélhetek róla: minden szavam hazugság vagy félreértés. A szerelem verbálisan közölhetetlen. Tehetek úgy, mintha beszél­nék róla, nyelvem azonban egy másik lény nyelve, rossz szerelmi tanácsadó. Azt súgja kedvesem fülébe, hogy ura fülig szerelmes, s ezzel máris elveszejtette őt. Miért?

Mert ezzel semmit nem közölt, sőt, a közölhetetlent közölhetőnek, az új lényt közönséges emberi lénynek tünteti föl, s ezzel lehetőséget adott a másiknak arra, hogy elhárítsa azt, amit a szavak nem közöltek, s ami valójában, ha közölhető volna — ha létrejönne az új nyelv, a szerelmes lények nyelve — elháríthatatlan volna a másik számára. Mert amit nem közölt, ami szavakba foglalhatatlan, az éppen az, hogy ,,más lény vagyok”, oly lény, aki nem létezik nélküled, nem létezik hasonmása, tükörképe nélkül (mert a szerelemben a lények egymás tükörképei, sőt egyfajta tükörvarázslat foglyai, mígcsak össze nem törik a tükör), s akinek, ha mégis nélküled kell léteznie, akkor létezése a nemlét, a poklok minden gyötrel­me és kínja, míg csak nemlétezik, míg csak véget nem vet nemlétének. Mert, aki szerelemből lesz öngyilkos, az nem életének, hanem nemlétének vet véget. A szavak, hacsak nem a szerelmes sóhajtozás, boldogság üres szavai, amelyek egy másik, elvont és érzéki nyelvhez tartoznak, a szavak, amelyekkel közölni akarod szerelmedet, mindig félrevezetőek. A beszédszituációban a közlendőtől duzza­dó szavak azt a látszatot keltik, hogy itt egy ember beszél egy másik emberhez, holott a valóság az, hogy egy nemember — egy szerelmes, egy szörny, egy nem e világi lény — könyörög, imádkozik, vinnyog egy másik emberhez azért, hogy az is ,,lépjen ki” magából, hogy az is szörny, nemember, szerelmes legyen. Csak­hogy az értelmes — értelmet kereső és értelmet adó — szavak éppenséggel eltávolítanak attól a valóságos, nememberi helyzettől, amelyben a szerelmes létezik, eltá­volítanak attól a lénytől, aki ő maga, aki — félreértve lehetőségeit vagy kétségbeesésében — szavakat mond, közölni akarja szerelmét. A szavak révén a szerelmes átkerül „ellenfele” oldalára, s mire ráébred erre, már késő: ketten állnak tanácsta­lanul a szerelem „műtőasztala” mellett, hogy szemügyre vegyék a szerencsétlen szörnyeteget, aki maga a szerelmes, s eldöntsék, altatással vagy anélkül végezzék-e el rajta a műtétet, ami nélkül nem térhet vissza a „normális” emberek világába.

Schönberger Armand: Ketten

Schönberger Armand: Ketten

Két szerelmes nem szavakból érti meg egymást, úgyhogy ők akár beszélgethetnek is, minden szavuk mindig ugyanazzal a jelentéssel telítődik, de azzal színültig: a szerelem jelentésével. De egy szerelmes és egy emberi lény szóváltásánál nincs gyötrelmesebb. Ami azonban az emberi lény számára legfeljebb kínos, a szerelmes számára maga a kínpad. Minden szava, a legtündöklőbb, a legfenyegetőbb, a legkétségbeesettebb is legföljebb metafora lehet, amely a láthatatlant a láthatóhoz, a nememberit az emberihez hasonlítja csupán, és ennek megfelelően lehet hatásos, találó, megindító, de nem lehel az, ami. Ehhez valóban és fizikailag is át kellene változnia azzá a szörnyeteggé, azzá a lénnyé, aki ember létére nemember; a hangnak, amit hallat és a látványnak, ami a másik szeme elé tárul, olyan megindítónak kellene lennie, hogy az ne tudjon neki ellenállni, ne tudja könnyedén átjátszani a költői képzelet vagy az okoskodó ész pályájára, hogy őt is megindítsa a szenvedés ama varázsköre felé, hogy őt is elnyelje és átváltoztassa a szerelem, hogy ő is belezuhanjon ama „sötét verembe”, és mostantól ő is „sötét verem” legyen, akinek a másik „sötét verem” szavai nem szavak többé, nem eltérítenek, hanem egyesíte­nek: beisszák egymást, nem pedig megértetik magukat egymással. Don Juanban a tökéletes érzékiség hatalma vonz mindenkit, aki nő, az érzékiség princípiumának nem tud ellenállni, aki ennek a princípiumnak az alávetettje. Vagyis az érzéki szerelem megszállottjában, ebben a tébolyult és alázatos szörnyetegben csak inkarnálódik az a hatalom, amelynek legyőzése, megszelídítése, szublimálása az emberi rend és normák világa, s amely világ mégis, minden egyes esetben újra meg újra tehetetlennek bizonyul e hatalommal szemben, vagy ami ugyanaz, csak az egyessel együtt — az egyes kiiktatásával, megfegyelmezésével, megsemmisítésével — tudja legyőzni. Ezen az sem változtat, hogy személyek, személyes egyesek vagyunk, akiket a szerelem immár személyükben érint. A változás annyi, hogy nekem arra van szükségem, hogy személy szerint ő ne tudjon ellenállni, és személy szerint nekem ne tudjon ellenállni. Nem teljesül be a szerelmem, ha más nem tud ellenállni nekem, és ha másnak nem tud ellenállni ő.

Úgy látszik, a modern szerelem, a személyes szerelem ott kezdődik, ahol két személy mint személy válik szörnyeteg­gé, azaz „bűnös”, ám boldog „kibukásuk” a nem éppen paradicsomi emberi világból — mint kiszabadulás és „kis paradicsom” — személyes és kölcsönösen szemé­lyes formát ölt. A másik személyiségben ugyanis nem annak személyiségét „igen­lem”, hanem azt a szabadságot, helyesebben inkább kiszabadulást, amit ő — az ő személyisége — tesz számomra lehetővé, ha pedig — mint a viszonzatlan szere­lemben történik — a másik személyiség ezt a kiszabadulást megtagadja tőlem, akkor abszolút módon mindent megtagad, akkor életem abszolút módon az ő kezé­be került (hiszen senki más nem szabadíthat ki földi és testi börtönömből), és akkor vagy őt, vagy magamat kell „kitörölnöm a világ képei közül” — József Attilával szólva: A viszonzott vagy kölcsönös szerelemben páros szörnyeteggel van dolgunk, amely — külső szemlélőben — már ekkor előrevetíti a szerelmesek házas­párrá, azaz „négylábú szörnyeteggé” való átalakulásának prózai végeredményét, (ami csak akkor nem következik be, ha időben szakítanak, vagy ha csakugyan némiképp isteni lények, és a szerelemben megnyilvánuló istenit, emberentúlit vala­miképp képesek megőrizni és megvalósítani). A viszonzatlan szerelemben viszont egy páratlan szörny áll előttünk, aki nemcsak boldogtalanul magányos, hanem kiszámíthatatlan és veszedelmes is, hiszen kibukott bár az emberi világból, a „kis paradicsom” személyes boldogsága azonban mégsem adatott meg neki. Pillanatnyi istenülés helyett a poklok örök kárhozata az osztályrésze.

Ferenczy Károly: Beszélgetők

Ferenczy Károly: Beszélgetők

Meglehet, hogy még így sem cserélne egy emberrel, és arra a világra, amelyből kihullott, mély megvetéssel néz. Megrekedt azonban a jéghideg űrben „föld” és „mennyország” között, pontosan itt helyezkedik el a pokol. Vigasztalhatná talán, hogy még így sem, sőt így aztán végképpen nem „közönséges ember”, a szerelmest azonban nem becsvágy fűti, hanem az istenülés vágya, nem magányos démon, hanem isteni tükörképével egyesült, tökéletes lény szeretne lenni. Ezt tagadja meg tőle a másik (és ebben az értelemben igaz a sartre-i tétel, miszerint a pokol — a másik). Ezért képes a páratlan szörny olyan hátborzongató tettekre, amelyekre a páros szörny sohasem, vagy csak abban a kivételes esetben, ha külső erők, az emberi világ korlátolt törvényei és hatalmai akadályozzák meg szerelmesek párba kelését (természetesen a páros szerelmi öngyilkosság esetére gondolok, jóllehet még e téren is nagy különbség van, mondjuk a középkori Japánban gyakran elkövetett szerelmi öngyilkosságok és Romeó és Júlia szerelmi öngyilkossága között: az első esetben azért lesz öngyilkos egy fiatal pár, mert a szülői ház, a tradíció megszentelő jóváhagyása nélkül nem kelhetne párba, a másik esetben pedig azért, mert egyik nem élhet a másik nélkül, mert az egyik személyiség élete egész értelmét a másik személyiségbe helyezte át a fönnálló világból). A reménytelen szerelem szörnye, a páratlan szörny szenvedései csak úgy érhetnek véget, ha magával végez, és csak úgy mérséklődnek, ha visszahullhat a „földre”, vagyis magára veszi a bűn morális terhét, és megöli a másikat, ledönti azt az egy istent, akit saját személyisége képére és hasonlatosságára a másik személyiségből formált, és aki mégsem hajlandó egyesülni vele, megtagadja tőle azt, ami nélkül ő mostantól semmi és senki.