Szilágyi Ákos

MI EZ AZ EGÉSZ?

PARS PRO TOTO [1998 május]

MI EZ AZ EGÉSZ?

Van, aki Részben gondolkodik, van, aki Egészben. A legtöbben persze részben gondolkodnak, részben pedig nem. Akárhogy is: gondolkodni muszáj. Legalábbis részben. Gondolkodom, tehát vagyok. Rész vagyok ugyanis. Létező, tehát részleges lét. A Rész gondolkodik, az Egész nem. Csak a Résznek lehet fogalma, elképzelése az Egészről, az Egésznek a Részről fogalma sincsen. Miért is volna? Semmi szüksége rá. Megvan ő magában is. Olyan magánakvaló. Gondolkodásra és képzelődésre sem módja, sem oka. Ha az Egész valóban az, ami — bomlatlan lét, létbimbó, mely önmagában teljes és önmagának elég, s melyet — épp ezért és épp így — a gondolkodni kénytelen és beszélni tudó Rész „boldognak” képzel el és mond, akkor e „boldog” létbimbó némaságát és belső csendjét nem bonthatja meg se kép, se gondolat.

részlények

Csak a Résznek hiányzik az Egész. Csak a Rész álmodozik, ábrándozik róla, mikor Egészként képzeli el, ami már nincs, vagy ami lesz, ami örökre elveszett, avagy örökre eljön, mert jőni fog, mert jőni kell… A Rész nem tud meglenni az Egész fogalma és képzete nélkül. Azt képzeli (s mert képzeli, hát szertelen!), hogy ezáltal jöhet részlete titkára, belőle tudhatja meg, miből vétetett és mivégre van, belé kapaszkodhat és benne horgonyozhatja le részlétét szellemileg. Maga az Egész vagy nem létezik, vagy szellemileg létezik csupán, azaz a részlényekre és a részükre teremtett világra vonatkoztatva: vallási egészként, esztétikai egészként („műegészként”) és ideológiai egészként ugyebár. Más létmódja Egésznek nincsen. Kerek Egész.

Így hát csak Rész ábrándozik arról, hogyan fog megtérni vagy visszatérni Egész ölébe — kozmikus ölébe, anyaölébe, nemzetölébe, természetölébe, istenölébe, mindegy. Csak Rész ágál, hadakozik Egész ellen, mikor úgy érzi, elege van az Egészből. Valójában persze Résznek ilyenkor is Rész az ellenfele. Rész lép föl Rész ellen, elvitatva tőle részlétét és az Egész jelmezében tetszelegve. Mert az Egész, így vagy úgy, mindig a Rész alakoskodása. Az a Rész, amely Egészként kopogtat be a másik Részhez, Egészként téveszti meg őt, hogy azután egészben nyelje le, valójában nem más, mint világszédelgő és terrorista. A Halál ügynöke, ha ugyan nem mindjárt maga a Nagy Úr! Honnan is tudhatná azt egy részlet?! Kétségtelen persze, hogy egy részekre hullott, az elveszített Egész után sóvárgó világban (s ugyan miféle más világ lehetséges, ha a világ maga ez a Résszé válás és részekre hullás?) nos, egy ilyen világban valamely Rész úgy tehet szert legkönnyebben népszerűségre, befolyásra, előjogokra, hatalomra, és úgy igazolhatja meglévő előjogait és hatalmát, ha az Egésszel azonosítja magát, az Egész nevében, a Szent Egész Küldötteként, Prófétájaként, Képviselőjeként lép fel és beszél. Persze, mihelyt megszólal, elárulta magát. Mert csak Rész tud beszélni, az Egész néma, mint a hal. Egy szava sincsen. Ugyan mi bírná szóra, mi módon és mi által beszélne, ha egyszer nem részlét, hasadmány, szakadvány, elkülönböződés, kiágyazódás? Amikor a Rész sunyi módon „szegény néma Egész” szájának szegődik, természetesen a magáét mondja. Hiszen az Egész nem mond semmit. S még ezt, hogy „nem mond semmit”, még ezt is Rész mondhatja csak. Az Egész néma, a Részeknek viszont be nem áll a szájuk. A Rész már pusztán erről felismerhető: szája van, méghozzá meglehetősen nagy. S miközben örökösen perlekedik, az Egészről papol, menthetetlenül újabb és újabb részekre, újabb és újabb szóra éhes szájakra esik szét. Az Egész fogalma és képzete nélkül egy Rész el se tudná képzelni, hogy ő Rész. Rész rászorul Egészre. (Olykor alig lehet lefejteni róla.) Rész mindig bajban van. Az a baja, hogy Rész. Hát Egészt teremt magából magának. Hogy része legyen Benne.

Egésszé egészül ki

Rész beszél, Rész szaval. Meg van mámorosodva az Egésztől. Imádkozik Hozzá, könyörög Neki, vallomást tesz Előtte. Hogy mennyire hiányzik neki az Egész. Hogy érte él és érte hal. Hogy részesülni akar belőle. Hogy ha elveszett — ő majd megtalálja. Ha nincs, hát legyen! Ha pedig lenni sem bírna már, akkor majd ő, a Rész Egész lesz helyette. Egészen az! A megszólalásig Egész! Helyére lép vagy helyreállítja őt. Részből Egésszé egészül ki, és ezen a módon mindent kiegészít. Kiegészíti e csonka világot, amivel mindjárt utat is mutat résztestvéreinek: a kiegészülés egyedüli útját. Aki ezen az úton nem követi őt, aki ellenkezik, ám magára vessen! Ő lesz az Egész felkentje, prófétája, pártvezére, házbizalmija. A részek elé áll, és arra biztatja őket, hogy egyesüljenek — benne! Testvér lészen minden részem! Kis rész, jó rész, jó, ha nem rész!

Meglehet, hogy kissé részrehajlónak fognak gondolni, dehát Rész vagyok magam is, nem csoda, ha az Egészből én is szeretném kivenni a részem. Nos, mióta mindenki és minden Rész csupán, mióta ama gömbalakú Lény kettéhasadt s „minden Egész eltörött” (tehát hozzávetőleg a világ kezdete óta), mióta részlények, teremtmények vagyunk (szemben a totális lényekkel: az állatokkal, kövekkel, növényekkel vagy a képzelődő szellem lényvilágával: angyalokkal, istenekkel, ördögökkel), sőt, még a Résznek is csak részletei, részidőben foglalkoztatottak, résztevékenységek és rész-szerepek között felszabdalt részlények (részben férfiak, részben nők, részben férjek, részben tűzoltók, részben brókerek, részben írók, részben írószövetségi tagok, részben alkoholisták, részben épelméjűek, részben félkegyelműek és így tovább a legutolsó részletig), szóval mióta nem találjuk a Nagy Egészt, vagy legföljebb csak kitaláljuk (mindenki a maga részére és hasonlatosságára ugyebár!), nos, azóta a részek — országrészek, világrészek, pártrészek, társadalomrészek, emberrészek — előtt a következő választás meredezik: vagy beéred a részeddel: a részléttel (s a részletek metafizikai törlesztésével), azzal, hogy rész vagy csupán részek között, résznek születtél és részként halsz meg, hogy csak a rész jogán követelheted és vívhatod ki osztályrészedet, csak részként léphetsz (nyilván részleges) kapcsolatba más részekkel, és legfeljebb belülről, szellemileg és érzelmileg egészülhetsz ki Istennel, a mindenséggel, a másik emberrel, a természet és a kultúra egyetemességével saját személyedben, vagy nem éred be e részléttel, mert hát — valljuk be — résznek lenni, azaz „kiszakadtnak”, „kitaszítottnak”, „belevetettnek”, „otthontalannak”, „gyökértelennek”, „fölöslegesnek” lenni, és még tovább: „öntudatnak”, „szellemnek”, „nyelvnek”, „szabadnak”, „én”-nek lenni (attól függően, mikor miként képzeli el Egészhez való viszonyában létezését egy Rész) gyötrelmesen nehéz, kínos és kétségbeejtő, fárasztó és unalmas, szóval, ha nem akarsz részlény lenni, ha visszasírod a régi Egészt, már ahogy te, a Rész — Mórickaként — elképzeled Őt, és részlény létedre — kétségbeesésedben, szerencsétlenségedben és türelmetlenségedben — magadat azonosítod vele. („Az Egész én vagyok!”), akkor nekidühödött részecskeként Egésszé fújhatod föl magad, ágálhatsz a többi rész ellen, megtérítheted őket az Egész hitére, amely a te nagyon is részleges hited, s fejükre olvashatod, hogy szántszándékkal részek, és csakis azért ragaszkodnak konokul részlétükhöz, azért nem hajlandók lemondani részükről, s ily módon beléd — az „Egészbe” — vetni magukat, mert az Egész végromlására és halálára spekulálnak. Röviden: Istentől, Hazától, főképpen pedig tetőled elrugaszkodott megátalkodottak. Az ördög — ki ne tudná — a részletben lakozik. Akkor viszont pusztuljon minden részlét, minden részlet! Pusztuljon, aki és ami nem képes vagy nem hajlandó kiegészülni, nem képes részlétét az Egészben (értsd: az Egészet önmagával azonosító Részben) önként és dalolva feladni. Add fel magad, és Egész lehetsz! — harsogja az archaikus Kórust felváltó modern Tömeg, a totalitárius Egész legfőbb hiposztázisa.

ki tudja, honnan kerültek elő

A magát Egészként titanizáló, Egész-ségétől megkótyagosodott Rész úgy tekint e részleges világra, a modernitásra, mint ádáz, gonosz, önös és álnok részek világellenes összeesküvésére. A Szent Egész még vígan fennállhatna, ha nem döfték volna álnokul hátba részei, melyek ki tudja, honnan kerültek elő. (Legvalószínűbb, hogy kívülről helyezte őket az Egészbe az Ősgonosz, ez az isteni Egészt bukásával részekre hasító Ősszakadár! Kezdetben volt a Rossz! Kezdetben volt a Rész!) Az Egész tán még ma is állna, ha gonosz részei nem szaggatták volna darabokra. Igen, igen, ők, a részek — „az Erő részei”! — szeletelték fel a Szent Egészet, szalámizták le az örökkévalóságot, a transzcendenciát, Istent. Ó, ti részek, ti részek, ti vélsz ebek!

Az elképzelt és elgondolt Egész ellen forduló részeknél csak egy rosszabb van: a létező részek ellen forduló, Részből lett Egész, az ideológia Egésze, mely harcol, büntet és ítélkezik. Az Egész-hamisítvány — a maga részterületén — létében támad meg és von kétségbe minden létezőt, mindent, ami igazi. Égisze alatt megbélyegeznek és üldöznek minden kiválást, szétválást, elkülönböződést, kiszakadást, széttörést, a részeket pedig mint javíthatatlan bűnösöket állítják bíróság elé azért a főbenjáró bűnért, amelyet puszta létezésükkel e képzelt és akart Egész ellen elkövettek. Kell-e mondanunk, hogy a harcoló Egész már pusztán e harccal felfedi igazi kilétét, hogy Rész csupán, méghozzá a legrosszabb fajta Rész, az a Rész ugyanis, amely kizárólag a maga részére akar mindent, a többi részt pedig mint hívatlant, érdemtelent, jogosulatlant kirekesztené a világból.

A modern Egész mint a Rész tébolya vagy részérdekek ideologikus leple nem egyéb mint egyik rész küzdelme a másik ellen azért, hogy őt Egészként (vagy legalábbis az „elvesztett”, „elpusztított” Egész helyreállításáért küzdő, megkülönböztetett Részként, az Egész letéteményeseként) ismerje el, azaz hogy szűnjön meg, olvadjon bele, váljon semmivé. A nemlétező Egész visszaállítása persze ez esetben nem jelenthet mást, mint a létező részek elpusztítását. A halál egészét, a szó fizikai és szellemi értelmében egyaránt. Mióta a modernitás titka, hogy „minden egész darabokban”, avagy — más dialektusban — „Isten halott”; nem titok többé, azóta nyilvánvaló, hogy az Egész nem több a Rész túlfeszített képzeletjátékánál, nosztalgiánál vagy utópiánál, amelynek megvalósítása katasztrófához vezet. A Rész Egészként totalizálása maga a katasztrófa, függetlenül attól, hogy egy földrész, egy ország, egy politikai párt, mozgalom, szervezet, intézmény vagy személy katasztrófájáról van-e éppen szó. Az Egész mint észjárás és beszédmód a modernitásban csak a művészetben helyénvaló. Minden más részterületen nem egyéb, mint a szétesett szinkretikus vallási világállapot komponenseinek, önálló életre kelt politikai, kulturális, egzisztenciális részeinek bolond esze és bolond beszéde, e világi misztikája, ideológiai halandzsája. Mert ha az Egész nem létezés, ha tehát nem a létező világ Egészként való vallási, művészi elképzelése vagy metafizikai absztrakciója, akkor nem egyéb, mint kétségbeesett, megzavarodott vagy önérdeküket abszolutizáló részek támadásideológiája, valamely rész totalizálása más részek, végsőleg pedig a vallási világállapot szellemi Egészét felőrlő modernitás — röviden: a létező világ — ellen.

erőszak és pusztulás

Nem mintha a modernitást ne lehetne, sőt ne kellene utálni, megvetni, gyűlölni — is. Méghozzá nyíltan, szabadon, szívvel és lélekkel. Csak épp nem az elveszített és sosevolt Egész husángjával hadonászva ellene, hanem az örök vesztes–nyertes, a rész „százszor szent” szabadságát használva föl a személyes szellem Egészének megteremtésére. A modernitás minden tekintetben részleges világállapot. De világállapot, noha — mint újabban érezzük és gondoljuk — elmúlóban van. Ám akár van, akár nincs, a régi világállapotba, az archaikus és közösségi Egész — a Rész képzelte Egész! — anyaölébe nincs többé visszatérés. Általában minden visszatérés — contradictio in adiecto, mert sem az, aki, sem az, ahová igyekszik, korábban nem létezett. Az Egész mindig utólag jön létre, a Rész után és a Rész teremtményeként, a Rész saját képére és hasonlatosságára megformálva. Mondjuk ki: az Egész — utólagos lét, s ennyiben, sajna, szintén részlét csupán. Ez persze nem jelenti, hogy a visszatérés mint érzület (elvágyódás, visszavágyódás, honvágy) ne létezhetne, ne lenne jogosult és lírai értelemben ne alkothatna a szabaddá, tehát résszé lett személy szívében és elméjében Egészet. Hiszen tudjuk — „aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy”. De a részek koholt Egészekbe visszaparancsolásának, belegyömöszölésének minden megvalósítási kísérlete (még a legszelídebb, legtürelmetlenebb is!) erőszakhoz és pusztuláshoz vezet. A részlét szellemi kiegészítését és kiteljesítését ígéri, holott erőszakos felszámolása lehet csupán: szabadságmegvonás és létmegvonás.

Az Egész a modernitásban vagy individuális (tehát részleges!) művészi és vallási elképzelés és szellemi tapasztalat, vagy totális ideológia és totális társadalmi szervezésmód, amelyet mindig részek fordítanak más részek szabadsága, maga a részleges világállapot szelleme, intézményei, kultúrája ellen. A szent cél, mely szentesíti a szabadságmegvonás és létmegvonás legalantasabb, legvéresebb eszközeit is: a világelőtti lét vagy legalábbis a régi vallási világállapot Egészének helyreállítása, amit a rész-piszok eltávolításával vagy az elbitangolt részek összeolvasztásával érnek el.

A haszontalan rész (a reszli) elvész, illetve elveszejtik, a „hasznos rész” pedig a Szent Egészbe — Isten-Egészbe, Párt-Egészbe, Osztály-Egészbe, Nemzet-Egészbe, Faj-Egészbe, Kultúra-Egészbe — beolvasztva hasznosul. Az a rész tehát, amely az Egésszel takarózik, amely úgy akar a többi rész fölé kerülni, úgy akarja letörni, maga alá rendelni, bekeretezni, bekebelezni a pártütő, egységbontó részeket, hogy az Egésszel azonosítja magát, nos, az a rész valójában kizárólagosságot akar, egyes-egyedül magának akar jogkört, elismerést, pénzt, paripát, fegyvert, bármily szelíden mormolja is az ideologikus Egészek részimáját („Az Egész én vagyok! Az Egész én vagyok!”), és bármilyen konstrukcióban képzeli el saját része totalizálását. Aki az Egész nevében — a Nemzet egésze, a Nép egésze, a Társadalom egésze, az Osztály egésze, a Párt egésze, az Ország egésze, a Világ egésze stb. stb. nevében — beszél, az nem dialógust folytat, hanem monologizál, nem megegyezni akar, hanem elnyelni, nem a másikkal egyenrangú résznek tekinti magát, hanem küldetéses Egésznek, amely elhivatottságának megfelelően óva intheti, kioktathatja, fenyegetheti, jobb belátásra bírhatja a „Nagy Egésztől” elidegenült, vakon botorkáló vagy gonoszul áskálódó és pártot ütő részeket — tulajdonképpen saját részeit. (Ami nem az ő része, vagy nem válhat az ideologikus Egész részévé, az vagy nem is létezik vagy megsemmisítésre van ítélve.) Aki az Egész nevében lép fel, azzal szemben Résznek nem lehet igaza. Aki az Egész retorikáját szólaltatja meg, az nem az igazságot, hanem a győzelmet akarja, bármi áron. Magának tartja fenn a végső szót, a nyelvi univerzum lezárásának jogát. Nem a „nyíltvégű” demokratikus vita, hanem a totalitárius per politikai retorikáját követi. Akár tudatában van ennek, akár nincs. A másik rész elismerését és igenlését attól teszi függővé, hogy az — előzetesen és feltétel nélkül — ismerje el őt az Egész letéteményesének, tehát adja föl különállását, fogadja el az Egész szerepében fellépő Rész fensőbbségét, ténylegesen pedig olvadjon bele. Míg bármely rész önfeladása, beolvadása, felszívódása a totalitárius Egészben főbenjáró erény, addig bármely rész saját jogon — a Rész jogán — való kiválása, elkülönülése főbenjáró bűn, merénylet, végromlás, végzetes meggyöngülés, sőt árulás, tudatos bomlasztás, a Szent Egész (vagyis a magát Egésszé fölfújó Rész) aláásása, életgyökerének elrágása.

van mersze és pofája

Az Egész a romantikus-totalitárius politikai beszédmódban és a totalitárius politikai habitusban úgy körvonalazódik mint erő és egészség, mint valami elveszítettek újra megtalálása, avagy helyreállítása. Mindegy most, hogy az Egész minek az egésze vagy minek neveztetik — „népnek”, „nemzetnek”, „osztálynak”, „fajnak”, „pártnak”, „kultúrának” —, mindegy, mit ígér, minek a helyreállítását a nyelv, a faj, a vallás, az állam keretében. Az Egészhez így is, úgy is a Paradicsom, a mennyország képzete fog kapcsolódni, a Részhez pedig a csonkaság, a romlás képzetköre. A romantikus-totalitárius retorika szerint Egésznek lenni — például „egész országnak”, „egész világnak” „egész nemzetnek”, „egész embernek” — magában véve a mennyország. Igaz, a mennyország elérhetetlen, na de azért vagyunk mi, Egésznek elkötelezett, Egészben gondolkodó, Egészt szolgáló részek, hogy elérjük és lehozzuk a földre. (Ne tudd meg, hogyan!) Ezzel szemben résznek lenni retorikailag annyi, mint nem lenni — „nemország”, „nemvilág”, „nemlét”, „pokol” lenni — s ez még nem minden. Mert ha egy résznek még ezek után is van mersze és pofája kitartani amellett, hogy létezik, hogy a csonka lét is lét, a csonka ország is ország, sőt, más létezés, mint csonka talán nincs is, vagyis nem átallja lemetszeni magát a Nagy Egészről, szembehelyezkedni vele, akkor az ilyen Résznek bizony jobb lett volna meg sem születnie. Mert rossz rész az ilyen, idegen és elfajult rész, az ellenség része tán, mely az Egész (vagyis a Jó) elveszejtésén munkál. S még jó, ha sejtelme sincs erről! Minden részekre hasadozás, minden — önkéntes vagy erőszakos — leválás és leválasztás úgy jelenik meg retorikailag e beszédmódban, mint a Paradicsom elvesztése, végzetes csonkulás, az Egész elbukása. Így például a demokratikus önszerveződés (a politikai, a civil, a kulturális tér artikulációjának) szabadsága úgy, mint területrablás, elcsatolás, kettészakadás, meghasonlás, ördögi áskálódás, métely, bomlasztás, katasztrófa. Aki „az” Egészből (valójában valamely rész Egészéből) akár egy darabkát is letör, aki az Egészet (valamely rész Egészét persze) megbontja, az az Egész ellen követ el merényletet, a Szent Egészt szakítja ketté, tehát pártütő, szakadár, területcsonkító.

Mert a totalitárius Egész rabja abból indul ki, hogy még mindig minden egészben van, vagy legalábbis egészben lehetne, ha nem ásták volna alá, nem keltek volna föl ellene, nem szaggatták volna szét ennen fiai, az önző és vak részek. De ki testesíti meg az Egészet? Ki mondja meg, mi az Egész, mi tartozik bele és mi nem, és mi módon kell a részeknek kiegészülniük, hogy Egészt alkossanak? Ki vagy mi áll az Egész helyett, hogy allegorizálja, reprezentálja, avagy megtestesítse Őt arra a kis átmeneti időre, amíg eljön az Ő Országa? Ám ha fordítunk egyet a varázsgyűrűn, és nem a valóság nélküli Jóból, hanem a valóságos Rosszból indulunk ki, abból, hogy az Egész mint világállapot visszavonhatatlanul halott, azaz csak a részek álmaként, követeléseként, reményeként — „Legyen”-ként vagy épp „Ne legyen”-ként! — létezik a részlények (a modernitás teremtményei) fejében és a szívében, akkor az Egész minden megvalósítása még a valóságos Rossznál is rosszabb valóságoknál fog kilyukadni, amelyben nem az Egész születik újjá, hanem a részek semmisülnek meg. Nem a rossz világállapot, hanem maga a világ töröltetik, már amennyire ezt a törlést a modern technológiák lehetővé teszik, mindenesetre épp eléggé ahhoz, hogy elképzelt „aranykor” és „paradicsom” helyett katasztrófa és pokol legyen a modernitás-részlényeinek osztályrésze. Az Egész „helyreállításának” világméretű katasztrófái a modernitásban felfedték a részleges (s ezért negatívnak minősített) világállapot pozitivitását — a szabadságot. A modernitásban annyi Egész létezhet (szellemileg legalábbis), ahány rész képes szellemileg felépíteni, képviselni vagy megtestesíteni magát anélkül, hogy kétségbevonná más részek jogát erre, anélkül, hogy azok szellemi építményeit (voltaképpen egzisztenciájukat) mint „az” Egész ellen irányuló gonosz ármányt, pártütést, egységbontást stb. kétségbevonná és lerombolná. Az Egész nyelve a modernitásban a romantikus-totalitárius retorika nyelve, amely csak monológot és behódolást ismer. Részek között, ha magukat annak tudják, amik — részeknek ugyanis —, sok minden lehetséges; versengés, perlekedés, ellentét, párhuzam, szövetség, kompromisszum, még konfliktus is. De ha az egyik rész — elhivatottságára, küldetésére, történeti vagy természeti leszármazására, heroikus múltjára vagy a jövőre hivatkozva — Egésznek adja ki magát, ha az Egész jogán lép fel és követel elismerést magának, és minden elkülönböződést, hasadást, más részek önállósulását merényletnek, árulásnak, háborús fenyegetésnek tekint a mennyei Egész ellen, akkor ott minden lehetséges, csak szabad együttműködés, toleráns együttélés, dialógus nem.

részekben létezik

Minden Egész eltörött. Minden egész darabokban. Az államok éppúgy, mint a társadalmak, a kultúra éppúgy, mint a mindennapi élet. És ebben nincs semmi kétségbeejtő, semmi katasztrofális. Ellenkezőleg, az lenne katasztrofális, ha ez nem így lenne, ha erőnek erejével tapasztanák Egésszé azt, ami részekre szakadt és részekben létezik. S másképp nem is létezhetne. Részek vagyunk hát mindahányan: a vallási világállapot szétesett Egészéből (a „másik világban” megalapozott Egészéből) lett modernitás részteremtményei: részlények, részletek, részlét.

Részek és részletek csupán a nemzetek, a pártok, az osztályok, a kultúrák, és ezek a részletek a régi értelemben vett Egésszé — spirituális Egész-szé — többé nem állnak össze. Tebenned persze összeállhat spirituális Egésszé minden részlét, minden részlet. Te élheted életedet Egészként, ha szellemileg elég erős vagy ehhez. A te lelkiállapotod lehet spirituális értelemben Egész. De a világállapot mint spirituális Egész halott, és minden kísérlet a helyreállítására bűnhöz, csődhöz, katasztrófához, megszégyenüléshez vezet. E részleges világban, amelyben a lét végül megrekedt, te csak rész lehetsz a részek között. De ebből nem következik, hogy neked is meg kell rekedned benne, csupán az következik, hogy egzisztenciális értelemben tehetsz szert az Egészre, ha képes vagy rá, hogy szellemileg létrehozzad magadban és így tapasztald meg, így képzeld és gondold el a világot; egységes Egészként. Ha valaki ennél többet akar — kérem, fogadja őszinte részlétem.

 
A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás
kép | Anish Kapoor szobrai, flickr.com