Szepesi Attila

DUNASZENTBENEDEKI LEVÉL

1992 nyár

DUNASZENTBENEDEKI LEVÉL

A Nagyalföld, ahogyan azt Petőfi megénekelte, nagyon is újkori képződmény. A „tágas rónaság” romantikus képe a költő múlt századi élményeit örökíti meg. Ezek nyomán mindenki úgy képzelheti el a tájat, mintha az a kezdetektől kopár pusztaság lett volna, ahol por száll, bogáncs és királydinnye virágzik, ménesek nyargalásznak, a gémeskutak felett csalóka délibáb függ, a messzeségben pedig egy-egy nádas tó és magányos tanya homályos képe látszik az átizzott levegőben, ám nem tudni, a jelenség valódi-e vagy tükörkép.
a róna nyílt vizet jelentett
Hogy az alföld egykor egészen más volt, mint Petőfi idején, megvilágítja a „róna” szó, pontosabban ennek történeti változása. Aki azt hiszi — és ki hinné másképp? —, hogy ez eredetileg tágas mezőséget, véget nem érő pusztaságot jelent, téved. Eredetileg a róna nyílt vizet jelentett, nádasok ölelésében egy kis szabad teret, ahol a mocsár vize megcsillan, mert nem lepi el a sűrűn burjánzó növényzet. Ebben az értelemben — tehát a szó eredeti értelmében — él a kifejezéssel Herman Ottó és Bársony István. A madárvilág jeles ismerői mindig „rónavizet” mondanak, a pusztaságra ezer és egy kifejezést használnak, de azt nemigen nevezik rónának.

A kopár síksággá változott Nagyalföld (a „Kiskunság” elnevezés az itt letelepült „kiskun” nép nevére utal, míg a Nagykunság a nép másik csoportjára, a „nagykunokra”: a tájak méretei épp fordított elnevezést sugallnának) valaha óriási mocsár volt, melyet a Duna, főképp pedig a Tisza holtágai, változó medrei, lápjai és vízfolyásai, iszapos morotvái szabdaltak össze. Közlekedni alig lehetett ezen a tájon, a rómaiak is tudták ezt. Nem látták értelmét, hogy a csalóka mocsárvilágot meghódítsák. A Dunántúl (Pannónia) és a keleti Dacia kellett nekik, de a kettő közt elterülő ingovány nem érdekelte őket.

Később aztán levágták a folyamok ezernyi ezer mellékágát, és lassan kialakult a „róna” mai képe. Járhatóvá és lakhatóvá lett a föld, ahol korábban csak a szárazabb magaslatokon, a láp szigetein kapaszkodott meg egy-egy település, a kelet felől erre kanyargó kereskedelmi utak pedig, melyeken a középkorban még áruhordó tevekaravánok haladtak, s melyeknek közlekedése oly bizonytalan volt az ingoványon át, hogy vezetőt kellett felfogadniuk (aki ismerte az útvesztőket s feltehetően a prédaleső haramiákkal is jóban volt); nos, az utak biztossá váltak.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

A vadvizeket úgy-ahogy lecsapolták, de ezeket egészen eltüntetni nem lehetett. Az a tengernyi víz, ami korábban a tájat elborította, a föld alá kényszerült, s ma is ott húzódik a pusztaság alatt. Elég egy kiadósabb hóolvadás ahhoz, hogy a víz — a föld alá visszavonult vadvizekkel — ellepje a rónaságot, kimossa a vetést, létrehozva valahai képmásának emlékét: a vadmadarak lepte lápvilágot, ami egykor itt húzódott.
bogáncskóró és sziki sóvirág
Aki látta már a pusztát kora tavasszal, az sejtheti, milyen volt valaha a táj. Aztán ha a rekkenő nyári hőségben idetéved, csodálkozni fog: a földet, a talajvizek ellepte pusztaságot, amit néhány hónappal előbb cankók és gémek, sivalkodó godák és récék tömegei látogattak, most kiégett növényzet borítja, bogáncskóró és sziki sóvirág. A talaj szomjasan megrepedezik, s a madárvilágnak is csak a legszívósabb ,,utolsó mohikánjai” maradnak vissza, bíbicek és sárga billegetők, szalakóták és kékvércsék, melyek jól bírják a hőséget, ám ezek is csak ott, ahol a közelben egy kis rejtett vizet tudnak, pusztai „topolyát”, ahogy a régiek mondták.

Az alföld keleties településrendszeréről sokan írtak már. Az itteni falvak képe egészen más, mint mondjuk a Dunántúlon. Követ itt nem találni, ezért az építkezés alapja az agyag. A lápvilág jelentősebb magaslatain megkapaszkodtak ugyan egykor nagyobb települések is, de a tatár- és törökdúlás — meg a mostoha természeti viszony — mindig megtette a magáét. Minden település tulajdonképpen többször alapozódott meg, a lakosság is gyakran cserélődött. A keleties jelleg azonban megmaradt. Szavak emlékeztetnek (elsősorban a török eredetű kunok jóvoltából) a „napkeleti” múltra: Bugac — jelentése: Kapu, 1. Kara-Bogaz, „Fekete Kapu”; vagy: Kecel, vörös jelentéssel, l. Kizil-Kum, „Vörös Homok”…

Az alföld régi képe azonban, változó idők ide, változó idők oda, néhol még ma is felismerhető. Vannak zugai a rónaságnak, holtágak szabdalta mocsarak, melyek a régi korokat idézik.

Dunaszentbenedek a folyó partján húzódik, nagyjából feleúton a főváros és a déli országhatár között. A teljesen érdektelen, álmos települést gátrendszer védi a folyótól. A terjedelmes árterület s a folyam mellékágai közt húzódó szigetvilág teszi a tájat érdekessé. Felismerhetőek itt-ott még az ingoványos morotvák, tündérrózsás holtágak. Önálló vizük persze nincsen: ha a folyó vízállása magasabb, részesednek belőle, ha a Duna szintje alábbszáll, a vadvizek is elapadnak. Csak egy-egy pocsolya marad vissza a nyomukban: csíkbogárral, orsócsigával, kék és veres szitakötőkkel, ormótlan ebihalakkal. Ilyenkor, óvatosan bár, de meg lehet lábalni a kiszáradt medret. Nem árt persze figyelni, hova lép az ember, mert könnyen térdig merülhet a sűrű iszapba. Alul mocsár húzódik, csak a teteje köt meg jól-rosszul. A régi pákászok, a „lápi emberek” óriási, fűzből font talpat erősítettek a lábukra valaha a mocsárjáráshoz. Ez szinte pontos hasonmása az eszkimók mély havat járó „hótalpainak”. A céljuk ugyanaz, megosztani az emberi test súlyát a süppedős lápon, mély havon. Ezek a kockázatos séták több okból is érdekesek. A leapadt víz feneke az egykori élet ezernyi nyomát őrzi. Itt egy elkorhadt, öreg ladik elfeketült vázát. Egy széteső, ám közepén kivájt fatönköt: egykori bödönhajó maradékát. Odébb egy málladozó fűzkosarat, amit „tapogató-halászat” céljaira használhattak valaha. Ezeknek a kosaraknak feneke nincsen, csak oldalfala. Velük borították le a vízparti növényzet között meghúzódott halakat. Aztán a kosár üregén át kézzel „kitapogatták” és kiemelték őket.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ha a morotvák medre száraz, az állatvilág inkább odébbáll. Csak egy-egy őz és róka, rétisas és gólya, a fűzön szendergő bakcsó téved ide. Ám ha víz borítja a medret, madarak tömegei látogatják. A sivár, csenevész s a holtágak vonulatát követő ártéri erdőknek ilyenkor mintha az a szerep jutna, hogy védjék az avatatlan szemek elől a madárvilágot. Gémek tucatjai és bóbitás kiskócsagok látogatják a sekély vizet. Récék és billegető-cankók. Szárcsák, csillámló-zöld jégmadarak, csérek és magányos kormoránok. Kisebb darucsapatot is láttam már itt — júliusban! —, s ha nem olvastam volna azóta, hogy „átnyaraló” darvak valóban előfordulnak errefelé, a mai napig azt hinném, csak a szemem káprázott…

Említettem, hogy maga a szép nevű település, Dunaszentbenedek teljesen érdektelen. Ahogy a környező falvakon — Ordas, Harta, Géderlak, Kecel — sincs sok nézni- és látnivaló. Alföldi falvak, olyanok, mint a többi. Álmosak, egyhangúak, keletiesek és csaknem emléktelenek. Ordas faluban, a temetőben áll egy öreg, pusztuló tölgy — impozáns, jó pár méter átmérőjű törzsét vaspántok védik a széthullástól —, mely alatt a kegyes hagyomány szerint Rákóczi pihent 1704-ben. Ezért az öreg fa a fejedelem nevét viseli. Lényegében ennyi, amit a bédekkerek erről a tájról említésre érdemesnek tartanak, nem több…
magányos emberek halmaza
A dunántúli ember együtt él a múlttal, és valamiképp közösségben él. Az emlékezete hosszú. Szívesen mesél az őseiről. Jól-rosszul, de képes felidézni rég volt századokat. Közlékeny és nyitott. Az alföldi ember nehezen nyíló, magányos, sértődékeny és többnyire bizalmatlan. A dunántúlit érdekli a „másság”, az itteni tart tőle, valamiképp hajlamos a „rossz” fogalmával illetni. A közösség, amit alkot, magányos emberek halmaza. Időképzete rövidre zárt. Valójában nincs is mire emlékeznie. Ha a nagyszüleiről kérdezed, zavarba jön, sokszor még a családnevüket sem tudja.

A pusztán valójában nincs értelme az időnek. Olyan az, mint a nyílt tenger fölött az ég, mérettelen és mozdulatlan, s valamiképp az embert is megbénítja örök egyhangúságával. Hamvas Béla írja: „Az Alföld sajátságosán paradox hely… végletesen nyílt, sokkal nyíltabb, mint az óceán, ezért az ember védtelenebb és elveszettebb és az ég és a föld határtalanabb, ugyanakkor reménytelenebb. Az óceánnak van partja és ha földet kiáltanak, elérkezett a szabadulás. A kontinentális óceánról nem lehet partra szállni. Ezért a táj nyíltsága annyit jelent, mint bezárva lenni. Minél egyöntetűbb a síkság, ez a belülről meghatározó tudattalan bezártság, annál kizárólagosabb. Micsoda enyhülés a kis nyárfás, vagy a nádas, milyen feloldozás egyetlen kis patak, amely partján fűzfáival a horizont felé kanyarog. Az Alföldön nincs szabadság másutt, csak a sóvárgásban… Valami nem külső, hanem belső kényszer van itt, ami a mozgás szabadságát megakadályozza. A mozgásét és a gondolkozásét és a cselekvését és az elhatározásét… Az Alföld olyan, mint a kiszáradt tengerfenék, vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolatszomjas. ..”

Valójában üdítő kilépni a kopár, emléktelen faluból, és elbarangolni a holtágak labirintusában. A homokbuckák meredek falán elnézni a gyurgyalag-telepet: a kolibrik színeiben pompázó „méhészmadarak” légies röptét. Figyelni a mozdulatlan leső szürkegémeket, ahogy a vizet fürkészik, majd hirtelen lecsapnak egy-egy keszegre. Nézni a korhadt akácon szundikáló fülesbaglyot, vagy egy másik akácot, a Duna-parti öreg fát: repedezett kérgén szarvasbogarak viaskodnak, a diadalmasak pedig azon nyomban meg is ülik nászukat. Egy másik vén fa odújában vadméhek tanyáznak, százszámra szállnak ki-be a megfeketedett nyíláson.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ha az ember kibámészkodta magát, érdemes bemenni a Duna oldalágai által közrefogott szigetre, ahol a környező falvak gulyáját őrzik a pásztorok. Ez a „bemenni” persze nem olyan egyszerű. Hosszan kell kiáltozni, míg az ügyeletes pásztor felfigyel a hangra és csónakba száll. Fogatlan, vén Kháron feszül az evezőlapátnak, gyanakodva fürkész a távolból, aztán ahogy a ladik közelebb ér, az öregember felismer és szélesen vigyorog. Odabenn — miután nekivadult kutyáit rendre intette — a pásztor elmeséli az utóbbi hónapok eseményeit, borral kínál, készségesen tájékoztat a haljárásról, megmutatja, hol nőnek a legszebb pöfeteggombák. Barátságos és szeretetreméltó, de azt érzékelteti veled, hogy a szerencse fia vagy, mert „akárkit” nem eresztene be a szigetére. A nemkívánatos vendégeket a kutyák fogadják. Bemutatja ez a vizen-felnőtt pásztor, hogyan működik a vetőháló — errefelé „csuhé” a neve —, mert szenvedélyes halász. Elvisz a varsájához, amiben jobb sorsra érdemes domolykók és keszegek árválkodnak. Ha pedig még nagyobb szerencséd van, megláthatod, hogyan úsztat át a tehéncsorda a sáros medren — ez utóbbi esemény akkor történik, ha a sziget füvét lelegelték a tehenek, ekkor kicsapják őket nappalra a falu legelőjére, ám éjszakára visszaúsztatnak velük a szigetre. A két és fél száz tehén bőgve, egymást letiporva gázol bele a sáros vízbe, aztán kalimpálva úszik. A túlparton sárosan, csúszkálva kapaszkodnak föl — a pásztor ladikon követi őket, messziről visszaint, hogy nem feledkezik meg rólad, idejében érted jön, addig bóklászhatsz magad a „szigetén”, csatangolhatsz kedvedre…
ez a romantika is múlandó
Mielőtt azonban túlságosan belefeledkeznék az „ősvilági” képbe, el kell mondanom, hogy ez a romantika is múlandó. Ha az ember elnéz a szigetről a Duna felé, a fák rései közt két ormótlan épületet pillanthat meg a túlparton: a Paksi Atomerőművet. Olyan ez a látvány, mint egy rosszul kitalált film-giccs: az innenső parton a vetőhálós pásztor, az iszapos vízben a halászó gémek és kócsagok, odaát pedig az építmény. A táj múltját fürkésző ember lelkesedése megcsappan, megérzi, hogy körülötte az őstermészet csak a rég múlt korok eltűnő maradéka, s a XX. század, ami elől talán szívesen menekülne, nem ereszti.

kép | Peter Fenda, flickr.com