Ács József

SZÉNRAJZ VILLANYKÖRTÉKKEL

2008 május

SZÉNRAJZ VILLANYKÖRTÉKKEL

Zörögve gurul egy szélhajtotta sörösdoboz. A hatsávos út üres. Dzsungellel benőtt ősvárosok romjai fölött lebeg így az egykori nagyság. Megszelídül az emlék, eltompul a képzelet: néma és szagtalan a hídról lekanyarodó autóáradat, mely lassan áttetszővé válik, végül elillan, mint a füst, felszívódik, mint az asztalterítőre hullott pálinkacsepp. Kétoldalt korlátok, köztük az őshüllő kinyújtott fekete nyelve: nedves és hideg. A kihalt városnak törvényei sincsenek: karácsony éjjel van, sárgán villognak a fények a kereszteződésben. Apró szemű eső pereg. Az út végén a híd, akár egy ugrás közben szörnyet halt állat keményre fagyott teste feszül a két part közé. Holtában is eleven, minden erejével Pestet és Budát tolná széjjel. Valamit mégiscsak elérhetett, mert a föld megrepedt: abban zúdul alá a fekete folyam.

löki-tolja félre

Kövér ember forgolódik az ágyban. Halászlé. Mákos bejgli. Mintha kettéhajtott szalvétával letakart tányéron feküdne. Cukor és mazsola emelkednek, pontyhús és paprika aláereszkednek, saját helyét köztük, akárhogy fekszik, nem találja. Két karjával, mint evőeszközökkel löki-tolja félre a belsőségeket. Sosem szerette az ikrát, haltejet, de édesanyja állítja, így finom.

Púderíz, kölniszag. Nyolcvanas évekből maradt üvegből cseppent magára minden karácsonykor. Egyél kisfiam, bátran.

Kattog a konvektor. Mintha fémbödön falát vernék merőkanállal. Sokba kerül a fűtés, a két ünnep között majd visszaveszi. Szilveszterkor újra meleget csinál, éjfélig nézi a televíziót, aztán felhívja az anyját. A telefon után pizsamában áll az ablakban, nézi az összekapaszkodva trombitálókat.

Hátára fordul. A folyó feketekávé színű, izomköteghez hasonló hullámokat vetve halad a medrében, odalent fénytelen kirakatok. A mennyezeten homályos foltok: elvonulnak előtte a belső szervek. Roppant margitszigeti akvárium iszapos vizében szívek, vesék, májak úsznak. Oldalt egy tüdő csapkod, a gyomor vízbe ejtett pénztárcaként lassan a fenékre süllyed, belek siklanak-kanyarognak ott angolna módjára. Középen emberfő lebeg: haja szétterül, szeme-szája csukva.

Oldalára fordul. Burleszkfilm. Faház belsejében hóbortos figura ebédel: bankjegyeket tömköd a szájába. Kifehéredik a kép, s nem marad más, csak az íz. Emberkezek nyirka-izzadsága olvad besűrűsödve-megavasodva a bankófesték fertelmes anilinjébe. Alig rágható papírrostok keserű saláta-köpetei.

Síkporos ládába nyúl egy tornász. Hózápor, fehér arccal áll a bohóc, busa szemöldökét emelgeti. Korlátgyakorlat következik. Száll a liszt, izzadságfoltok az atlétatrikón. Hirtelen iszonyú melege lesz. Halászlét izzad, vörös csaták, kimoshatatlan foltok a felszerelésen. Az edző leparancsolja a szerről, mert sérülés fenyegeti.

halott kőváros

Felriad. A szájában vér íze. Ablakot nyit, hogy friss levegőt szívjon. A foszforzöld csík három órát mutat. Most fogok megfázni, fut át a fején, de lenyűgözi a halott kővároson hólepelként ülő némaság. Kis táskarádiót kapott az anyjától karácsonyra. Nyilván megvette az elsőt, ami a kezébe akadt, nem nézte, mit tud, miféle gyártmány. Igaza volt. Régen elmúlt már az a korszaka, mikor klasszikus zenét hallgatott, de hát az anyja persze honnan tudná ezt. Nem élnek együtt.

Felsóhajt és ellép az ablaktól. Megvolt ez is.

Ahogy a kötött pulóver lebomlik, ha megrántják a szálat, úgy fut ki a fejéből a vér. Estében próbál megkapaszkodni, de csak felborítja a széket, és már jön is a jeges ár.

Az év egyetlen kozmikus éjszakája. Csak a lámpáktól csillagtalan ég csöndes zúgása hallatszik, embert nem ismerő világok közönyös sistergése évmilliárdok távolából. Mint egy nyitva felejtett rádió.

kép | Kolovratnik Krisztián