Péter Ágnes

SZEMÉLYES JELENLÉT

SZEMÉLYES JELENLÉT
Nothing of him that doth fade
(W. Shakespeare: A vihar)

Ahogy ezt írom, már három hónapja tudom, hogy a „lopva surranó idő” örökre megfosztott Kállay Géza okos, derűs, szelíd, ugyanakkor kritikus, ironikus, kaján, senkivel nem pótolható és soha meg nem ismétlődő, egyszeri lényének jelenlététől. Ahogy korban haladok előre, egyre gyakrabban jutnak eszembe a syracusai Dromio szavai: a „tolvaj idő” valóban „többel tartozik, mint amit jöveszt”. Nekem most már Kállay Gézával is tartozik.

készen kell rá lenni

Váratlanul ért a halálhíre, de ő – mint a kevesek, akik az övéhez hasonló érzékenységgel élik meg gondolatban, érzelmekben, s az érzékek örömén át az élet lehetőségeit „az idő partján és homokzátonyán” –, azt gondolom, felkészült rá. Az immár utolsó kötet Hamlet-tanulmányában Géza Hamlet egyre szűkülő terét vizsgálja, s felidézi a darab végéről a „köz” (interim) metaforáját, majd jelentését létmeghatározássá mélyíti. Ezzel mintegy visszavezeti az olvasót egyik legszemélyesebb eszmefuttatásához. A Nem puszta tett című kötetben a „Lenni vagy nem lenni” és a „Cogito ergo sum” összehasonlító értelmezésében Hamlet létezésre vonatkozó végső konklúzióját így fogalmazza meg: „’egyenlő esélyt kell adnunk Isten létének és nemlétének egyaránt’”. Majd ezzel folytatja: ”’Készen kell rá lenni: addig van’ (V; 2). S a készenlét nem állás (a vártán, az ’emelt téren a kastély előtt’, vívóállásban), nem ülés (a tűz mellett, papírral a kezünkben), hanem ’a két hatalmas ellen’ (V; 2) közötti létezés: ’de a köz enyim’ (V; 2); ’mászkálás ég s föld között’ (III; 1), a kibírhatatlan feszültség szüntelen elgondolása: a lakozás a vagy elviselhetetlenségében” (Nem puszta tett, 217).  „Készen kell rá lenni, addig van” – ezzel fejezi be a Mondhatunk-e többet? című kötetben olvasható Hamlet-tanulmányt is (80).

Mondhatjuk, készen volt rá, mert bírta szellemi és erkölcsi erővel a szembenézést a bizonyítékok hiányával. De készen állt rá azért is, mert – bármennyi terve volt is, amit nem maradt ideje megvalósítani – az élet teljes jussát kiadta neki. Hiszen a legfőbb lehetőség, ami – szerencsés esetben – embernek megadatik, a kiteljesedés – Ripeness is all –, s Gézának megadatott a tér és az idő nemcsak a képességei kibontakoztatásához, de azok megjelenítéséhez is, következésképp egy terjedelmében is jelentős életmű létrehozásához. E tekintetben az istenek kegyeltje volt, hiszen kiemelkedő és sokirányú tehetsége mellett magáénak mondhatott minden embert formáló tapasztalatot, melyet az élet nyújtani tud: harmóniát a szerelemben, a gyermekekért vállalt felelősségtudat súlyát és az idővel dacoló örömét, a gondolkodás szabadságának mámorát. De a megértés megosztásának gyönyörűségét is, mert – Platónnal fogalmazva –, „a végső belátásért szakadatlanul végzett közös munka” eredményével, „a kipattanó szikra világosságával” ajándékozhatta meg tanítványait. S tanítványai, akik rajongásig szerették, tisztában is vannak ezzel. Mint halála után megfogalmazták, az ő éveken át ható példája alakította ki gondolkodásmódjukat, szakmai becsvágyuk célját és minőségét, neki köszönhetik a kutatót, a tanárt, amivé lettek, a mágusnak, ennek a „különös színész[nek], aki a saját érzéseit, gondolatait vitte előttünk színre, mintha az ő személye által a múlt jelenné vált volna és jelen lenne továbbra is” (Timár Andrea, Litera).

vallomásos irodalomtörténész és gondolkodó

S valóban, hatásának titka ez a személyes jelenlét az írásban vagy élőszóban az irodalomról, metafizikai és etikai kérdésekről és a hétköznapok által elénk állított kihívásokról közzétett vallomásaiban. Mert vallomásos irodalomtörténész és gondolkodó volt, mint mesterei. „A vallomást, a dogmával ellentétben, nem elhinni kell, hanem próbának alávetni, és elfogadni vagy elvetni”, idézte sokat emlegetett mesterét, Stanley Cavellt a kései Wittgensteinről (Visszaszámlálás, 73). Géza soha nem dőlt be „a kizárólagosság örök filozófiai kísértésének” (Nem puszta szó, 35), és sose hitte magát tévedhetetlennek. Tanári ars poeticáját határozta meg talán, amikor 1998-ban „a biztonságos tudás” paradoxonjáról beszélt: „úgy kell a tudást – tanítványoknak, olvasóknak – biztonságossá tenni, hogy tudjuk – és tanítjuk, írjuk, és ők is tudják: a bizonyíték sohasem lesz abszolút. Hiszen – mondhatjuk akár Kant, akár Wittgenstein támogatására is számítva itt – a gondolkodás önnön pozíciójának, alapvető viszonyulásainak felmérésével foglalkozott a legkevesebbet saját története során. Holott a puszta nézőpont feltérképezése már fél siker a megértéshez; a határ megrajzolása, a pozíció töredékes voltának belátása nélkül képtelenek vagyunk következtetni az egészre” (Visszaszámlálás, 293).

Akinek, mint nekem, alkalma volt figyelni diákkorától szakmai fejlődését, jól láthatta, Géza milyen korán megtalálta az irodalomról szóló gondolkodásnak és beszédnek azt a módját, ami leginkább megfelelt adottságainak, a nyelvészet, a filozófia és az irodalomtörténet terén egyforma intenzitással megnyilvánuló érdeklődésének és érzékenységének. Harminchét éves korára sikerült tisztáznia, mivel tud hozzájárulni a nemzetközi reneszánsz-kutatáshoz. 1996-ban ezt írta Wittgenstein, Heidegger, illetve Ricoeur és Cavell módszerére hivatkozva: „Úgy tűnik nekem, hogy egy újfajta filozófiai gondolkodásmód, egy újfajta elemzési-kutatási gyakorlat van kialakulóban, amely a filozófia által kidolgozott és kidolgozandó fogalmakat egy nekik tartalmilag megfelelő, képi, metaforikus síkra állítja, itt ezeket a fogalmakat szétbontja, elemzi, megérti és megérteti, hogy azután ismét elvont, általános nemeket és fajokat felölelő kategóriákká alakítsa” (Nem puszta szó, 82). A számára leggazdagabb és legizgalmasabb metaforikus síkot „a legmagasabb rendű interpretációs térben”, az „értelemadó színpadon” találta meg (Mondhatunk-e többet?, 77). Nagyon izgalmasak írásai magáról a metaforáról, s egyéb metaforikus, költői szövegekről, nem beszélve elvontabb nyelvfilozófiai és irodalomelméleti tanulmányairól, de Shakespeare-rel kezdte és hozzá mindig vissza is kanyarodott: az utolsó tanulmánykötetben minden Shakespeare-elemzés, az Othellóról, a Macbethről, a II. Richárdról, a III. Richárdról, a Lear királyról és megint csak a Hamletről szóló tanulmány valóságos tour de force: a szemantikai (pszichológiai) mélységek feltárásában megjelenő hermeneutikai okfejtés bravúrja sok örömet okoz az olvasóknak.

a semmi ellenében

De még ennél is többről van szó. Az Ahogy tetszikben méla Jacques a világról mint hatalmas színpadról szóló, híres monológjában az ember életének hét korszakát – karakterének megfelelően – groteszk, kiábrándult képekben ragadja meg, melyek a kifosztottságba, a semmibe (sans everything) torkollnak. Rendkívül jellemző, ahogy a monológot Géza értelmezi: mint mindig, most is megtalálja azt a lehetőséget, amely a semmi ellenében is gazdag jelentéssel tölti meg az időt. Hangja soha nem csuklott meg semmi olcsó és naiv reménytől, de az intonációja mindig éreztette a kételyt, a kétséget, ha soha nem is a kétségbeesést. A monológ második soráról – And all the men and women are merely players – utánozhatatlan, igen jellegzetes hangján ezt mondja: „itt a merely nemcsak ’csupán’-t vagy ’tényleges’-t jelenthet, hanem azt is: ’teljesen’. Nem arról van szó: ’sajnos csak színészek vagyunk’, vagy ’hát, tényleg, valóban színészek vagyunk’. Hanem arról: fel- (majd le-) lépve mindenki „teljes játszó”, totális alakító, abszolút megformáló lehet – vagy már az is – ezen a „széles, egyetemes játszóhelyen”. Annak minden kellemes és kellemetlen következményével. Valószínűleg mindenki „győztes” szerepeket szeretne játszani. De gyötrelmes, fájdalmas, nehéz szerepeket is lehet jól játszani. Lehet, hogy ez a legjobb, amit tehetünk” (Mondhatunk-e többet?, 26).

Gyötrelmes, fájdalmas és nehéz szerepet ró barátaira, kollégáira, tanítványaira Géza halála – felnőni a hiányához és örökségét megőrizni, továbbvinni.

kép | shutterstock.com