Péterfy Gergely

SZELUNGBÓL MAORKÁBA

1994 május

SZELUNGBÓL MAORKÁBA

Az apjával minden reggel lementek a pincébe szénért. Nem lett volna szükség rá, hogy ő is lemenjen, a kályha napi egy vödör szenet fogyasztott, legfeljebb — ha nagyon hideg volt — másfelet, de az apja ragaszkodott a segítségéhez ebben is, másban is.

– Bele kell tanulni az életbe, fiam — mondta, és a kezébe nyomta a vödröt. Téli reggeleken még sötét volt, és a fiúnak olyan fájdalmat okozott kiszakadni a meleg ágyból, mintha egy testrészét vágták volna le.

– Hagyjuk anyádat aludni — suttogta szája elé tartott ujjal az apja, és Imre nem is nagyon locspocsolt a vízzel, épp csak belemártotta a kezét, megtörölte a szemét. Gyanakodott ugyan, hogy az anyja réges-rég nem alszik, mozdulatlan­sága csupán álca, de volt valami jóleső cinkosság ebben a reggeli, férfias szénho­zásban, és a gyanúját igyekezett elhessenteni. Akkoriban még nem hallotta ebben a „hagyjuk még anyádat aludni”-ban a burkolt parancsot, hogy „tégy úgy még legalább tíz percig, mintha aludnál”, de annyit észrevett, hogy amikor visszajöttek a szénnel és a kávé már az asztalon gőzölgött, az apja elszótlanodott, és ez a szótlan­sága kitartott egész nap.
örvény
Soha nem lifttel mentek a pincébe, hanem a régi cselédlépcsőn, amely merede­ken kanyargott lefelé, mintha örvénybe került volna az ember. A háznak ez a része volt a legelhanyagoltabb; a házmestert, aki hosszú nyelű partvisával néha végig kó­vályogta az emeleteket, errefelé ritkán lehetett látni, a lépcsőt szemét borította, és a sötétben szitkozódva botladoztak a macskáknak kitett tejes tányérok, száraz kenyérdarabok, rejtélyes tartalmú nejlonzacskók között. Fölfelé is a cselédlépcsőn jöttek, de akkor már a szenet is cipelnie kellett. Ha félszegen megemlítette, hogy lift is van, az apja dühösen felmordult.

– Nem vagyok én díszkurva, hogy liften járjak.

Akkor aztán az ötödik emeletig gondolkozhatott, milyen lehet egy díszkurva.

Úgy érezte, hogy a pincében indokolatlanul sok időt töltenek. Azt az egy szál vödröt pillanatok alatt tele lehetett volna lapátolni, az apja azonban olyan komó­tosan látott a dologhoz, mintha ki tudja, mi minden függne egy vödör széntől.

– No — mondta, miután felkapcsolta a villanyt, és felderengtek az alacsony mennyezetig tornyosuló szénhegyek —, nos hát.

23efa1ac722970563e01266c7660d611-large

Levette a kardigánját, felakasztotta a kapcsoló melletti szögre, amelyet csakis ezért vert oda, megköpte a tenyerét, és lapátolni kezdett. Imrének a levegőben kel­lett tartania a vödröt, ezt megint nem értette, hogy miért, hiszen egyszerűbb lett volna letenni. Az apja fütyörészett munka közben, felhúzott szemöldökkel, fur­csán, ferdén csücsörítve. Imre az apai nagyapjánál látta ugyanezt a furcsa szájtar­tást, ezt a megmagyarázhatatlan fütyörészési kényszert, mikor az öreg vállára vetett vasvillával visszasétált az istállóból és leült a lépcső melletti sámlira diót törni. A kamrában nagy, homályos befőttesüvegekben állt a sokkilónyi dióbél, amit az a rengeteg beigli, diós kifli sem tudott befogadni, amit a nagyanyja sütött, de a nagyapja, ahogy végzett az állatok gondozásával, fogta a kisbaltát, „kéne már egy kis diót törni” — mondta, és nekifogott kopácsolni.

Mire visszaértek a lakásba, az asztalon volt a kávé, az anyja végzett a mosakodás­sal, ernyedten ült a vörös bársony huzatú karoszékben és kézitükrében nézegette magát. Hiányzott ebből a nézegetésből minden frivolitás: inkább tárgyilagos volt és kötelességszerű, mint egy hajnali rovancs a kaszárnyaudvaron. Ez megvan, ez nincs meg.

— Hideg — szólalt meg az apja, mikor az ajkához emelte a csészét. — Megint hideg a kávé.
antennabozót
Mikor az apja hajnalonként felébredt, és meghallotta a Petőfi hídra felzötykölődő villamos csörömpölését, olyan keserűséget és megvetést érzett, hogy legszíveseb­ben elordította volna magát. Álom és ébrenlét között, mikor tájékozódási pontokat keresett, hogy hol van, mi is van vele, először az jutott eszébe, hogy hiszen még gyerek, otthon fekszik a szülei házában, kint mindjárt megszólal a kakas, felugrik az ablakpárkányra és csőrével megkocogtatja az üveget. Aztán következtek a többi szobák, a kollégiumok, a munkásszállók szobái, a falak és ágyak lehetséges elren­deződései, s végül, amikor kitisztult a feje, és eszébe jutott, hogy mindjárt ötvenöt éves, a Lágymányosi úti lakásban lakik immár húsz éve, és ha kinyitja a szemét, a háztetők antennabozótját láthatja, úgy érezte, mintha nagyon aljasul, nagyon pi­maszul becsapta volna valaki.

Fél ötkor ébredt, egy időben az állatokkal. Kitapogatta a pianínón álló poharat, ivott egy korty vizet, kiöblítette a szájából a megsavanyodott nyálat, és csak aztán nyitotta ki a szemét.

Hajnali töprengései során mindig arra a következtetésre jutott, hogy nem lett volna szabad városi lányt elvennie, bár érezte, hogy ez nem a legpontosabb, nem is a legigazságosabb megfogalmazás. Az ötvenes évek lendülete hozta fel Budapest­re, és az önbizalomhoz már annyi is elegendő volt, hogy petróleumlámpa helyett villanyt gyújthatott, csapból folyt a víz, és nap mint nap meg lehetett merítkezni az ismeretlen arcok sokaságában. Rádióműszerésznek is csak azért tanult, mert a lelke mélyén képtelen volt elhinni, hogy a világító dobozban nem egy csapat törpe beszél. A vidék meg hirtelen olyan érdektelennek tűnt, mint a tegnapi újság.

Piroskát először a kultúrház termében hallotta zongorázni. Valami ünnepség fő­próbája volt, a lány fodros, fehér ruhában ült a kopott, öreg Bösendorfernél, és nagy, csontos keze úgy mozgott a billentyűkön, mint két mozgékony kis állat. Pi­roska abban az időben kultúrházakba, munkásszállókba járt, Csajkovszkijt és Rimszkij-Korszakovot zongorázott valamilyen népművelési program keretében, és csak azért nem feküdt le senkivel, mert valami mindig hiányzott a kezdeményezé­sekből, hol a kedvesség, hol a férfiasság, hol a fogmosás. Meg az apját is félt rádöbbenteni, hogy tulajdonképpen már rég nem gyerek. A csömörön és a kitörni-akaráson kívül leginkább az hajtotta Istvánhoz, hogy a férfi szemében — bár úgy érezte, méltatlanul — ugyanannak a légies, fehér angyalnak tűnt, mint az ap­jáéban.

Döcögve indult közös életük. A férfi munkásszállón lakott harmadmagával egy szobában, Piroska az apjával; presszókban találkoztak és István barátjának lakásán szerelmeskedtek, a fűtött télikertben, ahol majdnem megfulladtak az orchideák fojtó párájában. Piroska soha nem merte bevallani a férfinak, hogy ilyen körülmé­nyek között egyszerűen képtelen élvezni, csak otthon sírta ki magát, miközben az apja a szomszéd szobában horkolt. Amikor István művezető lett, lakást is kap­tak; az egykori mosókonyhából a tetőtér beépítésével barátságos, kétszobás lakást alakítottak ki, a nagy rajzasztalon bonyolult műszaki ábrák sorakoztak: István ta­lálmányának tervei, és az öreg zongorát új pianínóra cserélték, amely pontosan befért az ágy mellé. Piroska apjától néhány régi festmény került a falakra; Őszi szalonkázás a Sárréten, Rókát hajtó kopók, Csalitból felröppenő fácánok. Egy tá­voli rokontól meg súlyos, fenyőzöld brokátfüggönyt kaptak, amely igaz, kissé molyette volt, de látszott, hogy értékes, háború előtti anyag, és a szoba már-már olyan lett, mint egy kis szalon. Esténként leültek a dohányzóasztalhoz, fogták egymás kezét és nézték a szobát.

279df78bd155409b919469fb171fa0f8-large

A nagyapjával gyakran eljártak a „Budafok” presszóba. Hosszú, keskeny terem volt, sok apró, barátságos fényű lámpa világította meg, és a terem végében ott állt a vörös padlószőnyeggel burkolt pódium, ahol kigyúltak a fények, mikor Eve­lin, a szőke énekesnő fellépésének ideje elérkezett. A zeneautomata már rég nem működött, úgyhogy délutánonként rendszerint meghitt csendben lehetett üldögélni az ablak melletti asztalnál. Este friss sütemény érkezett, a szállítóautó a bejárat előtt parkolt, és a segéd nagy alumíniumtálcákon hozta a krémeseket. Tavasszal, mikor először készítettek fagylaltot — csokoládét, puncsot és vaníliát — az aszta­loknál micisapkás, matrózblúzos gimnazista lányok ültek, kipirulva tömték maguk­ba a fagylaltot, harisnyás lábukat kihúzták a lakkcipőből és sikongva érintgették talpukkal a hideg kőpadlót.
császárkörte-aroma
Imre gyakran a presszóban várta meg a nagyapját. Az öreg öt, fél hat körül érkezett, néha két kártyapartnerével együtt, akikhez a játékszenvedélyen kívül leg­inkább történelmi érdeklődése kötötte. Lobogó ballonkabátjukban úgy tudtak be­lépni a presszóba, mint három összeesküvő. A Hubertusok mellé a nagyapja egy háromcentes császárkörtelikőrt is rendelt: ezt Imre nyalogathatta el, és a gyomrát betöltő kellemes forróságtól meg a nyálkahártyáiba párolgó sűrű császárkörte-aromától elbódulva hallgatta a három öregurat. Izgatottan versengtek az évszámok és csatahelyszínek ismeretében, megtárgyalták Hunyadi hadjáratát, átkozták Montecuccolit, összevesztek, hogy Széchenyinek vagy Kossuthnak volt-e igaza, Isonzó felemlegetésére pedig elkomorultak.

A vécébe hosszú, homályos folyosó vezetett, az ajtaja mindig zárva volt, és ha valaki használni akarta, előbb el kellett kérnie a kulcsot a ruhatárostól, ettől a kék köpenyes, izzadtságszagú hústoronytól. A folyosó falait régi cirkuszi plakátok borították, fehér lovak, fejükön bóbitával, dobogón ülő elefántok, nyakukban mo­solygó kis indiaiakkal, tűznyelő törpék, gonosz bohócok, labdát egyensúlyozó, em­berarcú fókák és bicikliző csimpánzok, szájukban szivarral. Az ajtónyitásra huzat támadt, meglendült a csupasz dróton lógó villanykörte, és az imbolygó fényben ezek a furcsa teremtmények megelevenedni látszottak.

Imre soha nem merte megkérni a nagyapját, hogy kísérje ki, pedig rettegett a folyosótól, a húgyszagú vécétől, a csobogó piszoároktól, melyek csattogó porcelánfogaikkal mintha mindig harapásra készülődnének, a szaros tenyérnyomoktól — mintha kinyúlnának a falból, hogy megcirógassák a nyakát; ameddig csak bírta, visszatartotta az ingerét. Félelmét alig csillapította a vágy, hogy a folyosó végén megint találkozhat Giuliettával. A firenzei Famese cirkusz legfőbb látványossága, Giulietta Menotti az utolsó, közvetlenül a vécéajtó előtti plakáton volt látható. Ezüstszínű emelvényen állt, szőkén, karcsún, és révülten mosolygott. ,,A HALÁ­LOS JÉGÁGY FOGLYA KISZABADUL! SZENZÁCIÓ!” – hirdette a plakát, a halálos jégágy azonban nem látszott sehol, csak Giulietta azzal a titokzatos moso­lyával. Mikor Imre bement a vécébe, és behunyt szemmel, lélegzetét visszafojtva végezte a dolgát, arra a felemelő pillanatra gondolt, mikor Giulietta tapsorkán kö­zepette kiszabadul a halálos jégágyból, s az megalázottan pozdorjává törik, az em­berek sírnak boldogságukban, virágokat dobálnak Giulietta lába elé, a lány mindegyiket felemeli, és félénken, finoman megköszöni.

a3bf68757dbc7fc879e4fdfc4dbd9cd4-large

István sohasem bocsátotta meg az apósának, hogy nem olyan, mint az ő apja; hogy nem kel hajnalban, nem egyetlen nővel élte le az életét, és nem árad belőle az a megnyugtató és kérlelhetetlen egyszerűség, mint egy felhasogatott rönkfából. Fiatalabb éveiben, mikor már úgy ismerte a Körútról leágazó utcákat, a buszok útvonalát és a focicsapatokat, mint egy született pesti, az apósával mégsem tudta megtalálni az oldott hangnemet, pedig szívesen hasonlított volna rá, szeretett volna egyik beszédtémáról úgy áttérni a másikra, úgy letenni evés közben a kanalat, olyan vállrándítással siklani át a bonyolultnak tűnő dolgok fölött, ahogy ő. Látta, hogy Piroska is akkor érzi jól magát, ha hármasban mennek vacsorázni a budafoki vendéglőbe, ahol az apósát még mindig „doktor úr”-nak szólítják. A rajongás egy ártatlan beszélgetés során csapott gyűlöletbe. István azon kapta magát, hogy ponto­san olyan hangsúlyokkal ejti a szavakat, két gondolat között a szája bal sarkát éppúgy biggyeszti le, mint az apósa, és egyszerre elszégyellte magát. Érezte, hogy tarkóig elvörösödik, s hirtelen villant tudatába a gyanú, hogy a felesége és az apósa ezt nemcsak észreveszik, de már régóta gúnyos mosollyal figyelik. A mondatot még befejezte, utána komor szótlanságba húzódott; a közös ebédek pedig megritkultak és lassanként meg is szűntek.
a jogból sem lett semmi
Nagyapja az orvostudománnyal is kacérkodott, de rendszeres ismereteket ebben sem szerzett. Négy szemesztert végzett el az orvosi egyetemen, aztán arra hivatkoz­va, hogy az ember úgysem tudhat semmit, az orvosok pedig kiváltképp nem, ott­hagyta a medicinát és átiratkozott a jogra. Közben Árminnal, egy villogó szemű örménnyel valami homályos vállalkozásba fogott, amely részben ponyvaregények kiadásából, részben fakereskedésből állt. Számtalan más nyelv mellett oroszul is megtanult, és miután a jogból sem lett semmi, ez a mellékesen megszerzett nyelv­tudás tette lehetővé, hogy osztályidegen származása ellenére elhelyezkedjen mint orosz műszaki fordító. Minthogy minden feleségétől elvált, jövedelméből jól meg­élhetett volna egyedül, csakhogy az ország és a város különböző részein élő, külön­böző házasságokból származó gyerekeinek havonta mentek a pénzküldemények.

A nagyapa anyagi segítségét egyedül István nem fogadta el, és azok a tárgyak, melyeket a házasságkötésükkor és később kaptak tőle — hogy ne kerüljön megalá­zó jelenetre sor —, Piroska közvetítésével visszavándoroltak a Budafoki úti lakás­ba. Az egyik vadászjelenetet, az Őszi szalonkázás a Sárréten-t Imre vitte vissza, miután a kép már hosszú ideje a pianínó mögött porosodott.

Hónapok óta kulcsa volt nagyapja lakásához, iskola után sokszor felment hozzá, és a zsúfolt, félhomályos szobában, a könyvespolchoz támasztott létra legfelső fo­kán ülve a régi orvosi könyveket nézegette, melyekben, híven a polgári hagyomá­nyokhoz, vastag itatóspapírral ragasztották le azokat az oldalakat és képeket, ahol az emberi test kényesebb részeit és folyamatait taglalták. A női testet bemutató színes ábráról pedig, melyet szét lehetett nyitogatni a bőrtől az izmokon és a belső szerveken át egészen a csontokig, valaki egyszerűen letépte a külső és belső nemi szerveket. A könyveket már annyi nemzedék forgatta, hogy maguktól nyíltak ki az izgalmas helyeken, és annyiszor feszegették fel és ragasztották vissza az itatóso­kat, hogy a lapok olyanra vastagodtak, mint a pergamen. A nagyapja citromos teát főzött, és Imre legszívesebben éjszakára is ott maradt volna, a kopott bőrdívá­nyon, ami fölött légypiszkos üveg alatt Nagy-Magyarország térképe függött, mint egy kihalt óriásmadár koponyája, a Kárpátokba hasító tompa csőrével, a Dalmát tengerbe nyúló, tarajos nyakszirtjével.

c897b536782b9c2bbe36227fddacb3d7-large

A nagyapja egyébként teljesen alkalmatlan volt a gyereknevelésre, minduntalan elfelejtette, hány éves az unokája, hogy hívják és melyik gyerekétől való, és olyan dolgokat is elmesélt az életéből, amelyek semmiképp sem voltak a fiú fülének valók. Imre képzelete megtelt véres puskatussal hadonászó csendőrökkel, hullák­kal telt lövészárkokkal és rafinált perverzitásokért lelkesedő nőkkel. Este, mikor hazafelé ment, látta maga körül a füstölgő, ostromlott várost, a beomlott pincékből nyöszörgés hallatszott és a holdfényben ezüstösen csillogtak az égen a Liberátorok.

Egyszer elmaradt az utolsó három órája az iskolában, és már tizenegykor ott volt a nagyapjánál. Nem csengetett, volt abban valami titokzatosan izgalmas, hogy saját kulccsal mehet be a lakásba. Csend volt, pedig rendszerint ordított a rádió. Égett szag érződött a levegőben és az előszobában szokatlan rendben álltak a tár­gyak: a kalapok kitisztítva sorakoztak a fogason, a kabátok vállfákon lógtak, a cipős-szekrényből fényesre kefélt lábbelik fekete orrai villantak elő.

A nagyapja az íróasztalon feküdt a szobában, fekete ünneplő öltönyében, mellén összekulcsolt kézzel. Két oldalán egy-egy hosszú templomi gyertya égett. Zakója gomblyukában fehér szegfű, és úgy nézett ki, mint valami vőlegény. Imre halkan szólongatta, aztán ledobta a táskáját, odaszaladt és sikoltva rázni kezdte.

A nagyapja lassan, bosszúsan sóhajtva nyitotta ki a szemét.

– Hülye vagy, fiam. Csak gyakoroltam. Megpróbáltam elképzelni, milyen le­het.
kény­szerképzetek
A tervezőasztalt, mely már hosszú évek óta csak lomtár volt és porfogó, Imre kapta meg a tizenkettedik születésnapjára, frissen gyalulva, újracsavarozva; az apja olyan szertartásosan adta át, hogy a fiú napokig nem is mert hozzáérni. Túl volt már azon a koron, amikor a szülei haláláról fantáziáit, de most visszatértek a kény­szerképzetei, éjszaka, miután rémálmából felriadt, átment a szobájukba és megta­pogatta az ágyban fekvő testeket, hogy élnek-e. Ha valamelyikük a megszokott időpontnál később jött haza, rettegve hallgatta a mentők hangját, és aztán olyan szenvedélyesen ölelte meg a belépőt, hogy azt nem tudták mire vélni.

István már letett arról, hogy a fia számára kötelezővé tegye a reggeli hideg vizes zuhanyozást, és más, férfiasságra edző gyakorlatot; meggyőződött arról, hogy Imre az anyja „érzékeny” idegrendszerét örökölte. Ez az „érzékeny” úgy hangzott, mint egy visszavonhatatlanul lesújtó ítélet, és Imre bármennyire is élvezte az „anyai” oldal előnyeit, a meleg vizet reggelenként, szégyenkezett is amiatt, hogy nem tud az apjának megfelelni. Lelkifurdalásában néha megesett, hogy miután meleg vízzel kezdett mosdani, elzárta a forróvizes csapot, és némán csapat­ta magára a jeges vizet, pedig legszívesebben ordítva ugrott volna ki alóla.

ff582f10fe4ff0ca98cb30291d208809-large

Mindig az anyja vette ki a vízből, ott állt a kád mellett a kályhán átmelegített törölközővel.

– Kész kis férfi vagy már — mondta, felültette a vasalóasztalra és szépítgetni kezdte, bekente testápolóval és a kisollóval megigazította a frizuráját.
valami hamisan kimó­dolt
Ezek voltak a reggel legboldogabb percei, mert ilyenkor mesélte el az álmait. Kettőjüké volt ez a szertartás, pedig Piroska szerette volna bevonni a férjét, de firtató kérdéseiben — István legalábbis úgy érezte — volt valami hamisan kimó­dolt, és az álmokon való töprengés a férfi számára elérhetetlen, ernyedt luxus ma­radt. Így aztán sokáig egyedül gondolhatott azokra a nyomasztó képekre, amelyek álmában meglátogatták, szakadékos vidéken zajló furcsa üldözésekre, félig ember­-félig állat lényekre: szemükből olyan szeretetvágy és rémület sütött, mint a hal­dokló gyerekekéből.

– Képzeld, azt álmodtam — kezdte Imre, miközben a tavaszi napfény besütött a tejüveg ablakon —, azt álmodtam, hogy egy lánnyal, akit Giuliettának hívtak egy hajón utaztunk Szelungból Maorkába. Így hívták a két várost. Mindkettőben voltam, de egyikre sem emlékszem. Szelungból indultunk és Maorkába kellett mennünk, vagy fordítva. Apa is velünk utazott, csak egy másik, kisebb hajóban, ami a miénkhez volt kötözve.

– Én nem voltam ott? — kérdezte Piroska.

– Nem, te nem voltál velünk, csak a lány, én és apa. A lány halaskofa volt, én lovag. Nagyon sokáig hajóztunk, és néha nem is láttuk a folyó partját, olyan nagy volt a köd.

– És apa mi volt?

– Nem tudom — mondta Imre, és kis ideig elgondolkozott. — Nem tudom, mi volt apa, de abban a másik hajóban ült egy széken és a kezében zászlót tartott. Kis, fekete zászlót. Az egész úton nagyon komoly volt, és csak a zászlócskáját szorongatta. Ja, persze! Most már emlékszem, apa kalóz volt, és így kellett bűn­hődnie.

– Kalóz? — nézett föl Piroska nevetve, és Imre is vele nevetett. Ezen a furcsa lehetőségen tűnődve, hosszú percekig kuncogtak.

kép | Kalee Appleton, lensculture.com