Szekeres Sándor Gábor

MÁS, MINT A TÖBBI

[tényfékező]

MÁS, MINT A TÖBBI

A Janika izgatottan nyitott be az állomásfőnök irodájába. Az állomásfőnök éppen az utolsó kortyot hörpintette fel kávéjából, és már indulni akart, hogy ellenőrizze a négyesen a tolatást.

– La… Laci bácsi! – dadogta a Janika.

Az állomásfőnök megállt. A Janikának mindig megállt. Szerette ezt a gyereket, minden bajával együtt.

– Mondjad, Janika! – szólt oda neki.
– Mi… mikor jönnek a hí… híradótól? – kérdezte a fiú.
– Már itt vannak Janika, a Feri most vezeti körbe őket – válaszolt az állomásfőnök.
– Tu… tudom, de igazából mi… mikor jönnek a hí… híradótól? – kérdezte újra.

Az állomásfőnök elgondolkodott a kérdésen, aztán rájött, hogy valójában mit is akar tudni a fiú.

– Holnap lesz a forgatás, Janika.
– Né… nézhetem én is a forgatást? – kérdezte.
– Persze, Janika, nézheted majd. Sőt, együtt fogjuk nézni az egyesről, amint rakodják a Mateoszokat.
– Hú! Az… az joó! – lelkendezett a Janika.
– Aztán mi újság a négyesen? – érdeklődött az állomásfőnök. Gondolta, megkérdezi Janikát, mert ő mindig mindent tud, ami az állomáson történik.
– Gu… gurul a vonat… – ránézett a faliórára, majd a karórájára, amit karácsonyra kapott a kollégáktól. – Má… már tíz perce gurul.
pontos
És gondosan visszahúzta az ingujjat az órára, nehogy baj érje a szerkezetet. Nagy becsben tartotta ezt az ajándékot. Tulajdonképpen azért kapta, hogy ne kelljen berohangálnia az állomásra, mert amíg nem volt órája, és valaki megkérdezte, mikor ér be a következő vonat, elszaladt az állomás egyik órájához, megnézte, visszaszaladt, és mondta, hogy 11.05 – és ha késett a vonat, hozzátette, hogy késik, ha meg éppen akkor robogott be az állomásra, hozzátette, hogy pontos. A kollégák azt hitték, ha a Janikának lesz órája, megszűnik a vágányok közötti rohangálás. Tévedtek. Csak annyi változott, hogy amikor a Janika visszarohant, és közölte az érkezés idejét, meg hogy késik vagy pontos, előtte ránézett a saját órájára is. Mert ilyen volt a Janika, és ezt mindenki elfogadta.

– Mennyi kocsival gurul a négyesen? – kérdezte az állomásfőnök.
– Ti… tizenkettővel – válaszolta a Janika.
– Jól van, akkor nem megyek ki. Ha már huszonöt kocsival gurul, szólj a Jóskának, hogy jöjjön át a négyesre, és kezdjenek kirakodni a fiúkkal együtt!
– Jó, rendben, La… Laci bácsi.

Janika elindult kifelé, de az ajtó előtt még visszafordult.

– La… Laci bácsi!
– Mondjad, Janika, mit szeretnél?
– Mi… mikor jönnek a hí… híradótól?
– Ugyan, Janika, ezt már megbeszéltük.
– I… igen, tudom, holnap jönnek, és né… nézni fogjuk az e… egyesről.
– Úgy van, Janika, úgy van – bólogatott az állomásfőnök.

Janika megrészegülve az örömtől, mert a Janika nagyon tudott örülni, aminek örült, majdnem fellökte a Ferit, aki éppen akkor nyitott be az irodába. Ferinek sikerült még félreugrania, de azért az egyik lábára mégiscsak rálépett a fiú.

– Hohó, elvtárs, csak nyugodtan, csak nyugodtan! A végén még az egyik mozdonyt is felborítod!
– Izgatott a fiú a holnapi forgatás miatt – mondta az állomásfőnök a Ferinek. – Alig várja, hogy lássa, amint a híradósok felveszik a rakodást.
– Ó, hát ezért örül ennyire – mondta elgondolkozva a Feri, és látszott rajta, nem jó, ha a Janika ennek örül.
– Valami baj van? – kérdezte meglepődve az állomásfőnök.
– Igen. Az a baj, hogy a Janika nagyon örül. Ez pedig azért baj, mert a híradósok, pontosabban a főszerkesztő elvtárs azt mondta, hogy a Janikát, mert folyton ott lógott a nyakukon, szóval, hogy a Janikát holnapra tüntessük el, mert olyan, mint a Janika, nem szerepelhet a híradóban.
– Mit mondott?
– Hogy olyan, mint a Janika, nem – válaszolt a Feri.
mint egy anyagyilkos
Az állomásfőnök komor ábrázattal nézett a Ferire, és ahogy teltek a másodpercek ez a komor ábrázat egyre jobban komorodott, a Feri meg várta, hogy az állomásfőnök mondjon valamit, hogy na, ezt már azért mégsem, vagy vinné el ez ördög ezt a főszerkesztő elvtársat, csak ne álljon így, és ne nézzen rá így, mint egy anyagyilkosra, mert ő nem tehet róla, hogy ezt mondta a főszerkesztő elvtárs.

– Én mondtam neki, hogy azt nem lehet – kezdte a Feri –, mert a Janika élete a vasút, és a Janikát nem lehet csak úgy eltüntetni a vasútról, de akkor azt mondta a főszerkesztő elvtárs, hogy úgy tudja, itt mindenki családos ember, és hogy értjük egymást, ugye. Mondtam neki, hogy értjük, és megteszünk mindent, hogy a Janika ne legyen itt.

Az ajtó ismét kinyílt, és nagy lendülettel egy alacsony, kövérkés ember száguldott be.

– Szabó úr! – kiáltotta. – Csodálatos ez az állomás! Minden tökéletes! A fények, a színek, a helyszín! Ennél jobbat keresve sem találhattunk volna, hogy megörökítsük a miniszter elvtársat, ahogyan megtekinti a kirakodást! Nagyszerű! Minden nagyszerű!
– Minden – ismételte halkan az állomásfőnök.

A kövérkés ember nem tudta, hogy a tikkasztó nyári hőség ellenére mitől lett hirtelen olyan hideg a szobában, csak azt érezte, hogy végigfut ez a hideg a hátán, és megborzongott tőle.

– Brrr – mondta, aztán megrázta magát, és mutatva, hogy ő milyen alázatos és kedves tud lenni, az állomásfőnök mellé lépett, ahol mintha még hidegebb lett volna, de lehet, hogy ez csak érzékcsalódás volt, átkarolta a vállát, és elmosolyodott.
– Voltaképpen minden rendben, csak egy dolog van, ami problémát jelent.

Az állomásfőnök szilárdan állt és a Ferit nézte, a Feri gyöngyöző homlokát meg a nyakán lüktető ereket, amelyek úgy doboltak, dörömböltek, ahogyan azok a mozdonyok szoktak, amiket jól befűtenek, mert késésben vannak, késni pedig nem lehet, mert aki késik, annak nincs elnézés.

– Nincs probléma – szólalt meg az állomásfőnök, de nem vette le a tekintetét a Feriről.
– Nincs? – kérdezett vissza kajánul a kövérkés ember, és közben rákacsintott a Ferire, aki kényszeredett mosolyra húzta a száját.
– Tudtam – veregette meg az állomásfőnök vállát a kövérkés ember –, hogy maga az én emberem! Holnap reggel itt vagyunk – mondta, és amilyen nagy lendülettel jött, olyan nagy lendülettel távozott.

Az állomásfőnök nem mozdult. Állt némán, és nézte a Ferit. Legalábbis a Feri azt hitte, hogy őt nézi, de amikor beszélni kezdett az állomásfőnökhöz, hogy akkor én mennék, ha nem baj, észrevette, hogy voltaképpen nem is őt nézi, meg nem is figyel rá, mert meg sem hallotta, mit mondott. Így aztán a Feri elment, és ketten maradtak a szobában. Az állomásfőnök és a sötét csönd, ami a Feri után maradt.
a csönd
Ez a csönd otthon is vele volt, amikor asztalhoz ült, és csak akkor szűnt meg kis időre, amikor egy távoli hang azt mondta, hogy Laci, szedjél még, alig ettél valamit, aztán a csönd újra visszajött a sötétséggel együtt, mert a hang nem szólalt meg újra. Pedig az állomásfőnök várta, hogy a hang majd újra szól, és akkor a csönd végleg eltűnik, de a hang nem szólt, mert a hang azt hitte, ez olyan pillanat, mint ami már volt egyszer, és akkor szólt, pedig nem szabadott volna szólni, ezért most nem szólt. Nem tudhatta, hogy ez a pillanat nem olyan, és most az volna jó, ha szólna. De nem szólt, és a csönd egyre nagyobb lett, és ott függött a csöndön egy hatalmas tábla, a táblán hatalmas felirat háromszor felfestve egymás alá: OLYAN, MINT A JANIKA, NEM.

janika1

A csönd este sem akart megszűnni. Alvásnélküli csönd lett belőle. Az állomásfőnök ott ült az ablaknál, és látta, ahogyan a Hold bevilágít az udvarra, az udvaron a kutyákra. A kutyák tátogtak. Némán ugatták a Holdat, és egész éjszaka okádták a szavakat: OLYAN, MINT A JANIKA, NEM.

A csönd ott volt vele másnap is az irodában. Próbálta magától ellökni, de sehogy sem sikerült. Behívatta a Ferit, hátha ő el tudja vinni magával a csöndet. Ő hozta, akkor bizonyos, hogy el is tudja vinni. De a Feri nem vitte el a csöndet, csak azokat az utasításokat, amiket kapott a Janikával kapcsolatban.
a miniszter elvtárs
Nehezen teltek a percek. A híradósok megjöttek, kezdték beállítani a kamerákat a vágány mellett, hogy minél jobb szögben tudják majd felvenni a miniszter elvtársat, amint rakodás közben a dinnyéket vizsgálgatja. A Janika nem volt ott, nem lógott rajtuk. A kövérkés ember örült, hogy nincs ott, mert az olyanokat, mint a Janika, nem szerette. Az ember legyen normális, gondolta, ne pedig olyan, mint ez a Janika.

Az állomásfőnök az asztalánál ült, és az órát nézte a szemközti falon. Nem hallotta a kintről jövő zsivajt, nem hallotta a tévéseket, nem hallotta a mozdonysípot, mert a csönd nem engedte, hogy hallja. Újra hívatta a Ferit, hátha most. A Feri pedig jött.

A csönd figyelhette, hogy mikor jön a Feri, mert amikor nyílt az ajtó, a csönd is kinyitott egy ajtót az állomásfőnök körül, azt az ajtót, ami a szemközti faliórára nyílt, és a másodpercmutató kattogása óriási robajjal lépett be rajta.

Az állomásfőnök felkapta a fejét. Ijedten nézett a Ferire meg az órára.

– Mikor kell érkeznie? – kérdezte a Ferit, és a csönd felszakadt erre a kérdésre, és az állomásfőnök egy pillanatra megörült, hogy tényleg most, amikor bejött a Feri, de aztán újra zavart és ideges lett.
– Perceken belül itt van a miniszter elvtárs. 11.05-re mondták – válaszolt a Feri.
– Nem neki, hanem a vonatnak Vecsésre, amin a Janika van.
– Az már bent van 10.45 óta.

Az állomásfőnök a telefonhoz kapott, tárcsázott. Füstös férfihang szólalt meg a vonal másik végén.

– Vecsés állomás, tessék!
– Zolikám – mondta az állomásfőnök –, beérkezett már a 10.45-ös teher?
– Még nem – válaszolta a hang. – Most küldtem ki a négyes bódéból a Török Jóskát, hogy nézze meg, mi van. A hármas lejelentette, hogy áthaladt előtte, de a négyeshez még nem ért el. Valami komoly baj lehet, mert több mint húsz percet késik.

Az állomásfőnök letette a telefont, és a Ferire nézett. A Feri megijedt, mert olyat látott az állomásfőnök szemében, amit még soha, aggódást és félelmet.

– Minden rendben volt reggel a Janikával? – kérdezte az állomásfőnök.
– Hát… azt hiszem.
– Mi az, hogy azt hiszed! – kiabált az állomásfőnök. – Rendben volt, vagy nem?
– Szomorú volt.
– Mit mondott?
– Hogy nem akar elmenni.
– És mást? Mást is mondott?
– Nem mondott. A Tóni mondta neki, hogy ne legyen szomorú, mert meghúzhatja majd a mozdony sípját, de a Janika nem örült, pedig mindig örül, ha a Tóni megengedi neki, hogy meghúzza a mozdony sípját.

Az állomásfőnök idegesen nézett a faliórára, majd a karórájára.

– 11.05. Késik.
– Megjött a miniszter elvtárs! – kiáltott be valaki az ablakon.

Az állomásfőnök újra megnézte a faliórát, és újra a karóráját.

– 11.05. Pontos.

kép | fortepan.hu
film | filmhiradokonline.hu