Poszler György

„SZÉKELY BÁNJA”

A szenttamási bicskás és a makfalvi körorvos [1997 október]

„SZÉKELY BÁNJA”

A Székely bánja Bözödi György híres-hírhedt szociográfiája – ’38-ból. A Székelyföld leírása? Valami olyasmi. Orbán Balázs tudományos-irodalmi remeke után éppen hetven évvel. Csakhogy ott, Orbán Balázsnál történelmi, régészeti, természetrajzi, „népismei” szempontok. Itt, Bözödi Györgynél történelmi, gazdasági, szociális, népművelési szempontok. Vagyis átfogó, szakmákat átívelő összleírás az egyik. Archaikusan szép irodalmi erényekkel. Szűkebb szempontokat egyeztető részleírás a másik. Megrázó irodalmi eszközökkel. Az elsőnél, a klasszikusnál múlt és jelen irodalmi rögzítése a cél. A másodiknál, a modernnél jelen és jövő társadalmi megváltoztatása a cél. Ez most a tárgy. Mármint az utóbbi. De néhány előzetes „információ” szükségeltetik. Talán éppen három. Két tényszerű és egy lírai.

történeti kérdés

Tényszerű információ: Bözödi György eredeti neve Jakab György. Az írói neve Bözödi. Mert Bözöd a szülőfaluja. Unitárius község Udvarhelyben. Udvarhely megyében vagy Udvarhelyszéken? Történeti kérdés. Elannyira, hogy egyik sincs már. Se megye, se szék. A másodikat a magyar hatalom szüntette meg a kiegyezés után. Az elsőt a román hatalom a háború után. Pontosabban: nincs ténylegesen, hivatalosan. Van valóságosan, emberien. Amiben az első az ésszerűtlen, a második az ésszerű létezést is jelenti.

Hogy is mondta Hegel? Minden, ami valóságos, ésszerű. Minden, ami ésszerű, valóságos. A filozófiatörténeti anekdota szerint egyik hallgatója (Heinrich Heine!) megkérdezte: a porosz monarchia létezik, tehát ésszerű? A mester titokzatosan mosolygott. Majd így válaszolt: a létező nem azonos a valóságossal. A porosz monarchia van – ténylegesen, hivatalosan. De nincs valóságosan, emberien. Mert a létező egyszerűen van, de nem szükségszerűen, lenni kellően, az ész törvényei szerint. Azaz nem ésszerű. Mert a valóságos nem egyszerűen van, de szükségszerűen, lenni kellően, az ész törvényei szerint. Azaz ésszerű. Nos, hegeliánus nem vagyok. De ennyire, főleg a székek vagy megyék dolgában, azért igen. Hogy is van tehát? A székely székek és megyék nincsenek – ténylegesen, hivatalosan a jelenbeli ésszerűtlenség jegyében. De a székely székek és megyék vannak – valóságosan, emberien a történelmi ésszerűség jegyében. Egyszerűbben: kívül, az állam logikájában nincsenek; belül, a lelkek logikájában vannak.

Ziffer Sándor: A régi pénzverde, hung-art.hu

De vissza Bözödhöz. Tehát unitárius község Udvarhelyben. Udvarhely megyében vagy Udvarhelyszéken. Jelenét, tegnapi, hat évtizeddel ezelőtti jelenét belső, emberi dimenzióban, költői realista módon adják Bözödi György novellái és versei. Múltját, tegnapelőtti, több évszázaddal ezelőtti múltját külső, „történelmi” dimenzióban, historikus realista módon adják Orbán Balázs hiteles anekdotái és leírásai. Az első kötetben, Udvarhelyszék leírásában olvasom. Ott fekszik, ahol a két patak, a Küsmöd és Bözöd egyesül. Völgyben, az Anya-hegy alatt. Innen délnek a Fogarasi-havasokig, északnak a Hargitáig látni. Nyugatra pedig feltűnik Torockó, a Székelykő meg a Tordai-hasadék. A hegy alatt ősi falu maradványai. Lakói „dulatásnak, adóztatásnak, zsarolásnak” voltak kiszolgáltatottak. Beljebb húzódtak hát – így szól a történet – egy védettebb-mélyebb völgybe. E völgyben minden gyönyörűen zöldellt. „Be ződ!” – kiáltottak, akik először meglátták. A be – persze – bö is lehet. A ződ pedig – mindenki tudja, aki hallott már erdélyieket, a zöld helyi változata. Így lett az örömteli felkiáltásból (be ződ!) egyszerű helységnév (Bözöd). Nem tudom, nem voltam ott. Orbán Balázs se tudja, ő se volt ott. De elmondja az éppen naiv-folklorisztikus voltában megkapó történetet. És tagadhatatlan: írónak-költőnek ihlető szülőföld. Históriájában, azaz az új hazát keresők, nyomor elől menekülők krónikájában. Topográfiájában, azaz a három égtáj felől megnyíló hegyek-havasok panorámájában. Innen indul Jakab-Bözödi György – ’13-ban. Ide tér meg – 89-ben. Úgy tudom, nagy temetés volt. Erdélyi magyar író-temetés. A Bözödi Györgyé Bözödön, mint a Kós Károlyé Kolozsváron. ’90 januárjában. Persze, benne volt a friss remények kitörése is. Közben – ’13 és ’89 között – jelképpé tette a falut. Amolyan nem látványos, „realista” jelképpé. Igen, vállalni kell a paradoxont. Realista is, de jelkép is. Mindkettő az írói, de főként a történelmi látásmód jegyében.

két történelmi periódus

Még egy tényszerű információ: a könyvcím, Székely bánja történelmi utalás. A székely történelem (székely sors, írnám, de félek tőle) egy szomorú-megalázó (sors)-fordulatára. A hagyományos székely szabadságok elvesztéséről van szó. Pontosabban az elvétel elleni lázadásokról. A fejedelemség alakulásának átláthatatlan erővonalakat felrajzoló korszaka. Véres késő középkori színjáték. Két történelmi periódus, középkor és újkor és két történelmi régió, Közép-Európa és Kelet-Európa határán. Székely felkelés 1562-ben. János Zsigmond veri le, az első – félkirályfiból lett – félfejedelem. És a székelyek fékentartására-megalázására két várat építtet. A nevek is arcpirítóak. Székely támad vára Udvarhelyszéken emelkedik. Székely bánja vára Háromszéken. Támad – bánja. Megváltoztathatatlan sorsot akar sugallni a két elnevezés – és feloldhatatlan megalázottságot. Nehéz belőle nem jelképet csinálni. Még ha a jelképek olykor – főként az ilyen sorsjelképek – veszélyesek is. A várak nincsenek meg. De a romok és legendák igen. Orbán Balázs – ezekről is – mindent tud és feljegyez.

Ziffer Sándor: Nagybányai táj boglyákkal, hung-art.hu

Tehát Székely támad Udvarhelyszéken. Sőt, pontosan Székelyudvarhelyen. A város északkeleti végén. „Festői vár-rom.” Ma Csonkavár a neve. Ferencesek építették – kolostornak – a XIV. században. János Zsigmond kiűzte őket 1562 után. „…hogy az igát tűrni nem tudó székely népet féken tarthassa… s azt erős sánczokkal és védfalakkal körül véve várrá alakítá át, melyet gúnyképpen Székely támadtnak… nevezett el.” Hogy a gúnynév igaz, Orbán Balázs okmányokkal is bizonyítottnak tekinti. Rákóczi idején lett rommá. A kurucok pusztították el, hogy a labancoknak „buvhelyül ne szolgálhasson.”

Tehát Székely bánja Háromszéken. Pontosan a Várhegyen. Azaz „önálló, hosszúkás dombon”, Nagyborosnyó és Lécfalva között. A vár már a XVI. század végén leromboltatik és újjáépíttetik. És végleg rommá csak az évszázadok során – lassan – alakul. Ám az elnevezés hitelességével baj van. Orbán Balázs itt nem bizonyít, hanem kételkedik. „A domb északi szögletén vannak – mondja – az oly festőileg kinéző várromok, melyeket a János Zsigmond által a székelyek fékezésére épített Székely bánja maradványainak tartanak.” És idézi is: a király – a latin oklevelekben magyarul – amazt valóban Székely támadtnak, de emezt egyszerűen Várhegynek nevezi.

a székely emlékezet

És természetesen mindkét várat nemcsak leírja, de mellékeli az alaprajzot is. Nos, úgy hívták vagy sem? A legenda él. És a székely emlékezet mindkettőt úgy őrzi. Ezért hiteles Bözödi szociográfia-címének történelmi utalása. Ha nem történetileg, hát irodalmilag. És főképpen a néplélektan szempontjából.

Lírai információ: gyerekkorom mélyemlékei közül való a kötet. Kolozsvárt láttam még. A Minerva, a nagy könyv- és papírüzlet kirakatában. A Fő tér és Egyetem utca sarkán. Ahogy a kapun kiléptem, jobbra, az első kirakatban. ’42 őszétől laktam a házban. Tehát csak ’43-ban vagy ’44-ben lehetett. Ha jól emlékszem, világos, fehér vagy szürke borítója volt. Rajta rongyos napszámosember. Ahogy felnéz a tornyos várra. De lehet, kettőre is. A vár fölött felirat: Székely bánja. De ha két vár, két felirat is. Székely támad – Székely bánja. Több mint félévszázados emlék. Semmi felelősséget nem vállalok érte. Csak azért, hogy láttam ott a könyvet. A Minerva kirakatában. A kaputól jobbra, az elsőben. A világos borító, rongyos napszámos, tornyos vár vagy várak, felirat vagy feliratok – mindez bizonytalan. A látott könyv köré – máshonnan – odakeveredhetett sok minden. De valami még biztos. Hogy a Székely bánja címhez hozzátapadt a Székely támad is. Később még kézikönyvben is így kerestem. Mármint kettős című könyvet vagy két könyvet. Nincs kettős cím, csak egyes. Nincs két könyv, csak egy. De a Székely bánja a Székely támaddal mégiscsak összetartozik. Ennyit az emlékekről. Legfeljebb még egy dolgot. Akkor – a cím után – tragikus-mitikus történelmi sorsregénynek gondoltam. Csak jóval később tudtam meg: nem tragikus-mitikus történelmi sorsregény, de majdnem-tragikus-reális jelenkori szociográfia. Méghozzá kőkemény jelenkori szociográfia. Akkor, mi tagadás, félig-meddig elfeledtem Bözödit. Aztán – igen, már megint! – antikváriumok jöttek. Ezúttal a Ferenciek terén. Ott találtam az Erdélyi Helikon költőinek antológiáját. Benne Bözödi fiatalkori verseit. Nagyon olcsón. Meglepő volt, majdnem reveláció. És ott találtam a Székely bánja második kiadását. A hajdani kőkemény szociográfiát. Nagyon drágán. Megrázó volt, tiszta reveláció. Felfedezés? Objektíve nem. Nem volt szüksége rá. Szubjektíve igen. Szükségem volt rá.

Ziffer Sándor: Vörös kapubejáró, hung-art.hu

Nem akármilyen pálya. Több mint fél évszázadot ölel át. ’32-től, amikor tizenkilenc évesen jelentkezik – ’89-ig, amikor hetvenhat évesen meghal. Közben versek és verseskötetek, novellák és novelláskötetek. Két regény is. A nevezetes szociográfia. Meseközlések, fordítások. És történeti munkák Erdély históriájából. Legerőteljesebben a líra indul. Legjellegzetesebbé az epika lesz. Legfontosabbá a szociográfia válik. Legterjedelmesebbé a történetírás alakul. Legalább négy változat, de nagyjából egységes a szemlélet. Életmű, valahol a romantika és realizmus határán. A romantika felé a képzelete lendíti, a realizmus felé a helyzetismerete szorítja. A képzeletből nő ki a népsors ihlette ballada – legalábbis balladai hangvétel. A helyzetismeretből nő ki a népélet ihlette dokumentarizmus – legalábbis dokumentarista igény.

gazdasági és szellemi összefogás

A méltán nevezetessé lett szociográfia, a Székely bánja – műfaja törvényei szerint – az utóbbiból, a dokumentarista igényből fakadt. De megjelent benne az előbbi, a balladai hangvétel is. A könyv története sem érdektelen. ’38-ban írja, huszonöt évesen. Nehezen jelenik meg. Szókimondását nem vállalja se a kiadó, az Erdélyi Szépmíves Céh, se a folyóirat, a szociológiai ihletésű Hitel. Tizenhét fiatal erdélyi író anyagi és erkölcsi összefogása adja ki, ’38-ban Kolozsvárott. Útnak indítva ezzel az Erdélyi Enciklopédia könyveit is. Egy évvel később a MEFHOSZ csinál második kiadást Pesten. (Ezt érem el – nagyon drágán! – a Ferenciek terén.) Az erdélyi magyarság legnagyobb egységben élő csoportjának, a székelységnek a mai helyzetét tárja fel – írja a második kiadás előszavában. Főként a gazdasági és szellemi összefogás kísérleteire figyelve. Amelyek „a közhatalomváltozás óta… kiemelkedő szigeteket képeznek kisebbségi életünk sivár tengerében.” Mert a székelység pusztul – így az előszó. Bajai – elmaradottság, szegénység, kivándorlás, szétszóródás – régi keletűek. De „ezek mellé a kisebbségi sorssal járó újabb veszedelmek csatlakoznak.” Tehát régi keletű és újabb eredetű bajok. Meg főként a gazdasági és szellemi összefogás kísérletének szigetei. Tudok valamit a régió történelméről. Hátha van eleven üzenet?

Hogy is volt? Balladai hangvétel meg dokumentarista igény. És főként a régi keletű és újabb eredetű bajok, meg a gazdasági és szellemi összefogás szigetei. Ezekről jut eszembe – mindkettő a szociográfiából – a szenttamási bicskás és a makfalvi körorvos.

Egy nyári vasárnap estén, Szenttamáson, a táncban egy huszonhárom éves székely legényt halálra bicskázott egy szabadságos katona. Nem a szöveg megrendítő, hanem a tény. „…ott feküdt holtan, kiterítve, virágok között az Olt mentén a csíki havasok alatt, mintha a népballadák világa kelt volna kegyetlenül új életre, megszökött katona- ellenfelét pedig a csendőrség nyomozza.” Balladás hangvétel? Igen. De szociográfiáról van szó, nem költészetről, realizmusról, nem romantikáról. Ezért hozzátétetik valami. A bicskázás gyakori. De az ok nem a „vér” eredendő természete, hanem a „műveltség alacsony színvonala”. Meg betiltatván minden kulturális összejövetel, csak a kocsma maradt szabad. Ott a zabolázatlan tánc – és a mértéktelen pálinkaivás.

Makfalvára új körorvos került a harmincas évek elején. Frissen végzett magyar értelmiségi. Volt egy egyszerű, egyszerűségében nagy gondolata. Egészségügyi szövetkezetet alakított. Itt sem a szöveg felemelő, hanem a tény: „Hogy a betegség ne terhelje súlyos kiadásokkal a családot, minimális havi összeg – 20-25 lej, a tehetősség szerint – befizetése ellenében ingyen orvosi kezelést biztosított az egész családnak.” (Csak mellékesen: a ’40-es átváltásban 30 lej 1 pengő. Tehát a 20-25 lej 70-80 fillér.) Az ő megélhetése is megvolt, meg a családok orvosi ellátása is. Ment is szépen egy ideig. Aztán a megígért ingyen lakást-fűtést a község nem tudta adni. Aztán a megígért összeget a családok lassan-lassan kezdték nem fizetni. A szövetkezet halódik. De a példa marad.

Ziffer Sándor: Pihenők nagybányai tájban, hung-art.hu

Azt hiszem, meg kell állnom egy pillanatra. Szenttamáson az ősi időkből üzenő primitív-brutális tragédia. Ehhez tapad Bözödi balladai hangvétele. Makfalván az új időkre utaló modern-innovatív kísérlet. Ehhez tapad Bözödi dokumentarista igénye. A kettő között – Szenttamás és Makfalva ihletése között – az egész életmű. Az első, ha egészen megvalósul, archaikus hangulatokat megörökítő, nagy művészt csinálhatott volna belőle. A második, mert egészen megvalósul, reális lehetőségeket feltáró, nagy valóságmegidézőt csinált belőle. A szépirodalmi életműben együtt a kettő. A meg nem valósult nagy művészet és a megvalósult nagy valóságmegidézés. A szociográfiai életműben kibontakozik az utóbbi. De a valóságmegidézésben fel-felvillan a nagy művészet is. Ez ad az egésznek valami rokonszenves aszimmetriát. Egyenetlen életmű. A középpontban a legjobb megvalósulás, a nevezetes szociográfia.

Van itt valami furcsa egybecsengés. Balladai hangvétel a szenttamási tragédia leírásában. Dokumentarista igény a makfalvi kísérlet leírásában. Nos – éppen ez a furcsa – ezt sugallja a két táj is. Szenttamás balladát. Az egykori lelkiismereti tragédiák, bűnök-bűnhődések emlékével. Makfalva dokumentarizmust. Az egykori szívós vállalkozások, építések-kötések emlékével. Pontosan tudósít Orbán Balázs.

bűn és bűnhődés

Az Olt felvölgyén Jenőfalván felül Szenttamás következik. Régen közös egyházközségben Szentdomokossal. Templomromokkal koronázott domb déli aljában, „kies völgy közepén” a Feneketlen-tó. Hetven lépés a víztükör kerülete. „…közepén buja tenyészetű vízinövényékkel és apró égerfákkal benőtt úszó szigetecske…” Nos, itt esett, a Feneketlen-tó helyén a bűn és bűnhődés egykori lelkiismereti tragédiája. A harangozó ellopta a templomból a harangütőt. „Süllyedjek el, ha láttam” – így fogadkozott. De alig mondta ki, elsüllyedt ő is, a háza is. Helyén feltört a víz. Ebből lett a Feneketlen-tó. Az elmerült harangozó lelki nyugalmat sohasem találhatott. A tóparton éjjelente jajveszékelését olykor most is hallani.

Makfalva a Kisküküllő völgyében fekszik. Dózsa György faluja. És furcsa módon – Wesselényi Miklósé. Wesselényinek Marosszéken nem volt birtoka. Ezért nem akarták engedni, hogy Marosszék gyűlésén szólhasson. Telket vettek hát neki a szabadelvűek Makfalván. Megígérte erre a nagy hazafi: „…az adományozott telekre tanodát fog építeni, úgy azt is, hogy ezen intézetben két katolikus, két unitárius növendék számára alapítványt teszen.” Áll a „csinos iskolaház” ma is. Rajta a felirat: „Adták a székelyek Wesselényinek hazafiságáért – Szenteli hazafiság fejtéséért a Székely Nemzetnek Wesselényi.” Aztán állami iskola lett a „csinos iskolaházból”. Az új tábla eltakarta a régi feliratot. Csak az utolsó szó látszott. Bözödi már így látta: „Scoala primara de Stat Wesselényi”.

De vissza az életműhöz. Szenttamás és Makfalva, balladai hangvétel és dokumentarista igény között, kettős ihletésben.

Tehát a szépirodalmi életműben együtt a kettő. A meg nem valósult nagy művészet – végső kikristályosodásként a ballada költői ígéretével. És a megvalósult nagy valóságmegidézés – végső kikristályosodásként a szociográfia dokumentarista tényszerűségével.

A költői indulás – húszévesen – mindkettőt sejteti. (Bár nem is annyira a ballada jelenik meg lehetőségként. Inkább a balladát pótló költői mítoszteremtés.) Az utóbbi, a dokumentarista tényszerűség túlsúlyával. Már ahogy költészetben lehetséges. Epikába hajló lírában, nyers falusi életképekben, darabos paraszti alakokban. Szabálytalan ritmusú sorokban, dísztelen hétköznapi dikcióban, alig megvillanó vizualitásban. Így is ad vagy éppen így ad néhány nehezen feledhető emberi alakot. A száraz, barna kenyeret szívéhez szorítva megszegő fáradt parasztanyát. A homlokába hullott fekete hajtinccsel virágot ültető, megkopott parasztnővért. Az úton ballagva, „teremtett nyugalommal” lovait hajtó fiatal paraszt-nagybácsit. A pitymallatkor a falut ébresztő, napot-állatokat köszöntő lópásztort. A testbe harapó szélben, megfagyott rögökön induló hajnali szánutasokat. A létében emberi-állati sorsot ötvöző, szegény, leigázott lovat. A fákat és életeket egyszerre osztó-döntő, erdőmérő napszámosokat. És így – még hosszasan – tovább.

Ziffer Sándor: Falu télen, hung-art.hu

Lényegre visszafokozott, tényközlésre csupaszított, romantikátlan-realista, lírátlan líra. Pontosabban: eszközeiben lírátlan, létérzésében lírai líra. Mert egy még létező, még szerves, még testközeli kisközösség létérzésének kimondása. Megfigyelhető, ahogy a tényközlést megemeli és a sorsértelmezéshez közelíti. Például Mózsi, a lovakat hajtó paraszti nagybácsi rajzában. Benne egyszerre van jelen a munkába induló bözödi paraszt és a mindeddig megíratlan székely történelem. De csak egyetlen sejtető villanásban. És ez menti meg a lírai kompozíciót. Ha kevesebb lenne belőle, megmaradna alig költői, prózai lírának. Ha több lenne belőle, átlendülne stilizálatlan költői, mitizáló lírának. A prózai líra – talán – innen van a költészeten. A ténykimondás szociologikus szférájában. A mitizáló líra – talán – túl van a költészeten. Az elméletteremtés ideologikus szférájában. E költészet a kettő között van. Megemelve a szociologikumot, leszerelve az ideologikumot. Szeretnék pontos lenni. A lovakat hajtó székely rajzában nem ballada formálódott. Abból lehetett volna nagy költészet. De ahhoz hiányzott belőle a drámaiság. Hanem mítosz formálódott. Abból is lehetett volna nagy költészet. De inkább csak kétes kicsengésű költészetpótlék. Ballada, sajnos, nem lett. Ballada helyett mítosz, szerencsére, nem lett. Maradt a dokumentarista tényszerűség túlsúlya. Nem nagy formátumú, de jellegzetes hangú líra. A fiatal Illyést szokták – párhuzamként – emlegetni. Főként a Három öreget. Nem méltatlanul. Bár inkább a Nehéz földre gondolnék. Mondjuk, a Szomorú béres vagy A szomszédleány élet- és arcképére. Vagy az Énekelj, költő vagy a Föld alatt emberi és művészi vallomására.

a megrontott tisztaság balladája

Az epikai életműben még evidensebb a ballada (nem mítoszteremtés!) és dokumentarizmus együttese. Benne szüntelen készülődik-kísért a ballada mint lehetőség. De mindig elvetél. Érzi és megfoganja, de kihordani és megszülni nem tudja. Sem a kisepika félballadáiban-félelbeszéléseiben, sem a nagyepika félballadáiban-félregényeiben. Például A lélek megbékél, a Mennyországban, a Lajos, a gondviselő, a Lázadó öregség című novellákban. A malomban a zsák alatt megroppanó öreg története lehetne a nemzedékek harcának balladája. De szétterül egy életképben, és nem lesz az. A faluban megesett, városban végképp elbukott szegénylány története lehetne a megrontott tisztaság balladája. De feloldódik egy melodrámában. Az autóbusz kereke alatt önkéntes halált haló kalauz története lehetne az önfeláldozás balladája. De elhalványodik egy félszatírában. A fia helyett harcba induló, hatalomtól megalázott apa története lehetne a kiszolgáltatottság balladája. De eltorzul egy népszínműparódiában. És például a Nyugtalan pásztorok című regényben. Komor féltékenységi tragédia a hegyek között. Két jóbarát, szinte testvér pásztor – egy választani nem tudó szerető. Halálos párbaj – kutyák közt, nyájak mellett, súlyos pásztorbotokkal. Véresen halott vesztes, dermedten rémült győztes. Megrendítően fenséges temetés az áldozatnak. Fojtogatóan néma gyanakvás a gyilkosnak. A bűn után bűnhődés. Békét keresés és sehol sem találás. Szeretetet keresés és sehol sem találás. Sóvárgás és örökös, keményen kínzó kielégítetlenség. Vándorlás és soha meg nem érkezés. Együtt egy archaikus-modern népballada teljes külső-belső eszköztára. És mégsem valósul meg. A féltékenység drámai, a párbaj félelmetes, a temetés nagyszerű, a gyanakvás sűrű. De a bűnhődésből tanítás lesz, a keresésből elégia, a sóvárgásból lirizálás, a vándorlásból mese. Ettől pedig az egész fellazul, élét veszti, túlírttá válik. Nem tudja megcsinálni. Balladai erő a látásmódban van. Drámai erő a kivitelben nincs.

Ziffer Sándor: A Morgó völgye, hung-art.hu

Mindez nem változtat a tényen. Az egész szépirodalmi életműben ott a balladai hangvétel, a ballada mint végső kikristályosodás ígérete. Ott a szenttamási bicskás, de nem nyer végső megformálást. A lírában elnyomja a dokumentarizmus igénye. Az epikában elvetéli a történetmondás fegyelmezetlensége.

Tehát a szociográfiai életműben is együtt a kettő. A meg nem valósult nagy művészet – végső kikristályosodásként a ballada költői ígéretével. És a megvalósult nagy valóságmegidézés – végső kikristályosodásként a szociográfia dokumentarista tényszerűségével.

illúzióvesztés

A szociográfusi indulás – huszonöt évesen – is mindkettőt sejteti. (Bár nem annyira a ballada jelenik meg lehetőségként. Inkább csak a ballada tényanyaga.) Az utóbbi, a dokumentarista tényszerűség túlsúlyával. Maga a téma diktálja. Hogy is írja a Székely bánja második kiadásának előszava? Az erdélyi magyarság legnagyobb egységben élő csoportjának, a székelységnek mai helyzetét tárja fel. Főként a gazdasági és szellemi összefogás kísérleteire figyelve. Amelyek „a közhatalomváltozás óta kiemelkedő szigeteket képeznek kisebbségi életünk sivár tengerében”. Persze emögött ott a földrajzi-történelmi táj teljes leírása. Az elfelejtett történelem. Az egykori kiváltságok és egykori elvesztésük. A tegnapelőtti illúzióktól a tegnapi illúzióvesztésig. Az elszegényedés – arányosítás, tagosítás. Székely diaszpóra – még a „közhatalomváltozás” előtt. A továbbszegényesedés – földreform, hitelhiány. Ismét székely diaszpóra – már a „közhatalomváltozás” után. Csak ezt követi a Székelyföld – Marosszék, Udvarhely megye, Csík megye, Háromszék – leírása. Főként a gazdasági és szellemi összefogás kísérleteire figyelve. Érdekes a hangütés. Mindjárt az elején. A Székelyföld kapujában. A ravai bolt története. Rava tiszta magyar és unitárius község. Sűrű erdők mellett, hegyek szakadékai alatt, a Küküllő tágas völgyében. Veszélyben volt a felekezeti, azaz magyar nyelvű iskola. A fiatal pap nemrég jött meg angliai és amerikai tanulmányútjáról. Tudást hozott haza és lelkesedést. Boltot nyitott – egyházi adó híján egyházi kölcsönből. Unitárius boltot – és unitárius kocsmát! Hogy a jövedelemből fenntarthassa az iskolát. Fenntartotta. Nem részletezem eposzi(?) harcát román hatóságokkal, magyar rosszakarókkal. Bözödi megteszi. A lényeg: a bolt maradt, és főként: az iskola maradt. Ez a hangütés a gazdasági és szellemi összefogás életmentő kísérleteihez.

A ravai bolt példázatához meg kell érteni valamit. Többé-kevésbé a „közhatalomváltozás” utáni kisebbségi helyzetet. Csak néhány adalék. Erdélyben nem volt – anyaországi méretekkel mérhetően – jelentős magyar vagyon. Se nagybirtok, se pénzintézet. Az előbbit a földreform megtörte, az utóbbi nemrég alakult. Az új román hatalom magyar iskolát nem tartott fenn. Legfeljebb magyar osztályt – nagyon keveset. Magyar iskolák a felekezetiek lehettek. Egy részüket még a „közhatalomváltozás” előtt átvette a régi, a magyar állam. Ezeket már a „közhatalomváltozás” után megörökölte az új, a román állam. Tehát veszélyben volt a magyar oktatás. Nem volt magyar közművelődés. Magyar iparos, kereskedő, azaz kispolgár és kisgazda, napszámos, azaz szegényparaszt volt. De pénzintézet nélkül, támasztalanul, szervezettség nélkül, magányosan. Szemben egy rosszabb esetben ellenséges, jobb esetben közönyös állammal. Aminek ő idegen, ami neki idegen. Nem segít, legfeljebb megenged. Vagyis tökéletesen magára, saját önszerveződésére utaltan. Országos Magyar Párt – persze – volt. De – több forrásból is tudjuk – a régi vezető réteget képviselte, nem az új kisembereket. És a kisebbségi sérelmekre koncentrált, nem a kisebbségi lehetőségekre. Így, e távlatból talán jobban érthető a ravai bolt példázata. És a Székely bánja törekvése: a gazdasági és szellemi összefogás kísérleteinek számbavétele.

Ziffer Sándor: Ligetben, hung-art.hu

Példa van elég. Most – felidézésként – valóban csak néhányat. Valami egyértelmű. A példák néhány szervező egyéniség köré csoportosulnak. Makfalván nemcsak az egészségügyi szövetkezetet szervező körorvosról van szó. Hanem az önképzőköri egyesületet működtető keramikus művészről is. A táncot tanító, színjátékot rendező Vass Áronról. Harisnyában-csizmában járó félművész-félparaszt. Mintagazda és fazekasmester. Szánt Makfalván, kiállít Hollandiában. Mellette-tőle működik a Wesselényi alapította kör, a „Nemes makfalvi székely nemes ifjúság önképző egyesülete.” Szenttamáson nemcsak a bicskázásról, elkövetőről és áldozatról van szó. Hanem a falusi „színházat” működtető katolikus plébánosról is. A darabot rendező, előadásokat szervező Bálint Vilmosról. Éveken át tartanak előadásokat. A Katolikus Népszövetség műkedvelő csoportjában. Nem csupán Peleskei nótáriust, de Kisfaludyt és Moliere-t is. Egyszerű díszlettel, puritán jelmezzel, tiszta beszéddel. Meg nemcsak színházi, hanem ismeretterjesztő előadást is. Gazdaságról, egészségügyről, földrajzról, népművészetről. Meg ott van Szenterzsébeten dr. Orosz Pál. Pesten közgazdaságot tanult, Belgiumban filozófiát. És utána – Udvarhelyszékre – hazajött. Gyógynövény-szövetkezetet szervezett. Először csak mentát termesztettek, később melissát is. Belföldre is szállították, de főként Németországba és Hollandiába. A jövedelemből pedig tíz százalékkal támogatták a katolikus iskolát. Soroljam tovább? Marosszéken földmíves szövetséget alakítottak és tejfeldolgozó szövetkezetet. Udvarhelyszéken fakitermelő szövetkezet létesült és tej meg fogyasztási egyesület. Háromszéken a Kézdi Gazdasági Szövetkezet tejtermeléssel és sertéshizlalással foglalkozik; a kovásznai egyesület csak tejtermeléssel és értékesítéssel. És a példák – még bőségesen – szaporíthatók. De nem érdemes. A gazdasági és szellemi összefogás kísérleteiről esik szó. Amelyek szervezik Székelyföldön – ma úgy mondanánk – a kisebbségi „civil társadalmat”.

Mindez csak igazolja a tényt. Az egész szociográfiai életműben ott a dokumentarista igény, a dokumentarista tényszerűség mint végső kikristályosodás ígérete. Ott a makfalvi körorvos, és el is nyeri a végső megformálást. Az új társadalomszervezés néven nevezett vagy néven sem nevezett hétköznapi hőseiben.

Eddig a Székely bánja történelmi-társadalmi, balladai-dokumentarista körképe. Az utóbbi, a társadalmi-dokumentarista vonás túlsúlyával. Csak annyi történelem, amennyi kell a mai társadalmi gond értéséhez. Csak annyi ballada, amennyi kell a hiteles dokumentum költői ellentétéhez.

lehetséges reform

A dokumentarista társadalomrajzban körvonalazódik egy lassan, de makacsul kibontakozó folyamat. Szűkebben a székelyföldi magyar, tágabban a kisebbségi magyar civil társadalom tudatos építése. Ismét utalok a második kiadás előszavára. „Kiemelkedő szigeteket képeznek kisebbségi életünk sivár tengerében.” A makfalvi egészségügyi szövetkezet és önképzőköri egyesület. A szenttamási katolikus népszövetség. A szenterzsébeti gyógynövény-szövetkezet. Meg a tejtermelő szövetkezet Marosszéken. A fakitermelő szövetkezet Udvarszéken. A sertéshizlaló szövetkezet Háromszéken. Szigetek? Biztosan. Néhány – nyilván elsüllyed közülük. Néhány – nyilván – kiemelkedik mellettük. Vajon nagyon távoli a vízió? Hogy a szigetek összeköthetők? És már nem szigeteket, de szárazföldet képeznek a kisebbségi élet „sivár tengerében”? Az önmagát megszervező és felépítő kisebbségi magyar civil közösség szárazföldjét? Ettől pedig a szárazföldet körülvevő tenger se lesz már annyira sivár. Hogy is van ez? Venczel József jut eszembe, az egykori katolikus-konzervatív szociológus, és Krenner Miklós, az egykori liberális-konzervatív publicista. Ők beszéltek a kisebbségi politika lehetséges reformjáról. Nem gravámenek, sérelmek felsorolása. Inkább programok, tennivalók körvonalazása. És most itt van Bözödi is, a radikális-népi költőszociográfus. Gravámenek – persze – vannak. Ismeri és sorolja is őket. De programok is – persze – vannak. Ismeri és sorolja is őket. De a programot tartja fontosabbnak. Mert attól enyhülhet-oldódhat a gravámen is. Alulról felfelé építkező civiltársadalmi program. Nem az államra épít, hanem a társadalomra. Az állam, jó, ha segít, de legalább engedje.

Ziffer Sándor: Tavasz a patak partján, hung-art.hu

Hogy is mondta Bibó István? Abnormális fejlődésben – a kelet-európaiban – az állam államosítja a társadalmat. Normális fejlődésben – a nyugat-európaiban – a társadalom társadalmasítja az államot. Erről van szó. A fejlődés normális, nyugat-európai változatáról. Ha nem is megvalósításáról, legalábbis megközelítéséről. Ahol a társadalmasított államban az önmagát megszervező és felépítő kisebbségi magyar civil közösség megmentheti-átmentheti önmagát az egyetemes magyarság szellemi egységének, az adott utódállam politikai egységének egyértelmű gazdagodására.

a múlt véres árnya

Hátha van eleven üzenet? Ez az eleven üzenet!? Nem tudom. Nem élek ott. Legfeljebb elméletiek az ismereteim. Igazán okos nem lehetek. Nem is akarok. De elmélkedhetem a gondokon. Szüntelenül a szenttamási bicskásra s a makfalvi körorvosra gondolok. A balladára és dokumentumra Bözödi életművében. A balladában tragédia, a múlt véres árnya. A dokumentumban program, a jövő békés lehetősége. A ballada sérelem, indulat, robbanás, bicskapenge villanása. A program mérlegelés, értelem, építés, gyógynövények virágzása. (Ez a „virágzó gyógynövény” túlédesre-túltanulságosra sikeredett. De így hagyom. Fegyelmezetlen jegyzetről van szó, nem fegyelmezett stílgyakorlatról.) A balladát gyűjteni kell, őrizni, kiadni, elmondani. A programot építeni kell, fejleszteni, élni, megvalósítani. A ballada – lehet? – ősi virtus. A program – legyen! – mai erény. Nem a heroikus és a prózai korról van szó. Nemcsak a ballada, a program is lehet heroikus. Csakhogy az egyik a törzsi ünnepnapok emberáldozatainak véres „heroizmusa”. A másik a kisebbségi hétköznapok munkaáldozatainak vértelen „heroizmusa”. De ennyi elég. Nem vagyok se Szenttamáson, se Makfalván. Vége az óévnek. A változásra gondolok. Karácsonyra jövő évi naptárt is kaptam. Írogatom belé a már rögzített dátumokat. Program? Ugyan, ne nagyképűsködjünk. De mindenesetre tennivaló. A többit majd meglátjuk. Isten velünk!

felső kép | Ziffer Sándor: Tájrészlet kerítéssel, hung-art.hu