Szepesi Attila

SZEGED-ALSÓVÁROSI LEVÉL

1991 ősz

SZEGED-ALSÓVÁROSI LEVÉL

A porvárosban – ahogy Szegedet, némi fanyalgással a hívei nevez­ni szokták — sosem tudtam eligazodni. Hiába magyarázták el ezerszer, nem minden szemrehányás nélkül, milyen egyszerű és áttekinthető a város szerkezete – Tisza, körutak és sugárutak –, mindez szépen hangzott, de ha elbarangoltam az utcák-terek útvesztőjében, előbb-utóbb elveszítettem a fonalat, és menthetet­lenül eltévedtem. Ahogy a biztos főutakról letérve belefeledkeztem a földes, girbe­gurba kis utcák labirintusába, már nem éreztem semmi szerkezetet. Idegenben jártam, tán Teherán és Szamarkand peremvárosa sem lehetett volna távolibb és egzotikusabb vidék, mint ezek a falusias, kusza külvárosok.

vigasztalan városvégi szeméttelepek

Aztán ahogy az utcák rendszere a város széle felé egyre jobban szétszakadozott – gyártelepek, ligetek váltakoztak egy-egy házcsoporttal, szikes rétek, kubikgödrök tűntek elő, furcsa árkok, talán egykori tiszai holtágak maradványai, a ritka, náddal lepett vadvizeken szárcsa- és récecsapattal, a vízre hajló bokrok ágán ku­corgó kék-veres jégmadárral, akácosban lapuló őzekkel –, megéreztem az igazi, hamisítatlan Alföld közelségét. A szél port csapott a szemembe, örvényekkel kavar­gott – s ha nem láttam volna az iránytalanul tovakígyózó vasúti síneket, meg a vigasztalan városvégi szeméttelepeket, szinte hiányoltam volna a tájból a vonuló tevék sorát meg a tarka karavánszerájt.

Csak az irányt sejtettem, merre vezet vissza az út a Belvárosba, ezért minden alkalommal másutt bukkantam elő. Egyszer aztán kijutottam egy nagy, szabályta­lan alakú térre, melynek közepén varázslatos templom állt. Tudtam, hogy még sosem jártam itt, a porlepett fűcsomók és a kókadozó akácfák közt a templom hosszúkás hajója, támpillérekkel tagolt ablaksora mégis ismerősnek látszott – volt benne valami erődszerű, valami középkorias, mintha a régmúlt időkből itt felejtődött volna –, az épület és környéke nyár végi álomba merült, ember alig mozdult a közelben. Csak később tudtam meg, hogy az érzés, ami az öreg templomot látva hatalmába kerített, nem a bergsoni „hamis ráismerés” volt, hanem valódi emléke­zés – a hangulatok, a félálomi emlékek görbült terében –, hisz láttam én már ezt az épületet, megcsodálhattam valaha Buday György fametszetein.

Más volt ez a környék, egészen különböző a klasszikus szegedi Belvárostól – a Kárász utca, Széchenyi tér, Dóm tér vidékétől. Az azonban érződött, hogy ez a tér, a téren álló öreg templom s az azt övező kis utcák valamiképp a közepét alkotják egy városrésznek, egy zárt világnak, ami teljesen független az előbbiektől. Bár a kettő térbeli távolsága – mint utóbb megtudtam – nem nagy, egészen más időt mutattak itt a kékeslila árnyékok, a porlepte utcapartok. A házak homlokzatán itt-ott szemembe tűntek a fából-mintázott „napsugár”-díszek, a középkori istenszem-ábrázolás maradványai, a falakat vörös paprikafüzérek és száradó kukoricacsövek borították. Szinte minden udvar mélyén ott állt a galambdúc – a felfújt, pöffeszkedő madarakkal, s egy kis szőlőlugas. Az emberek a kertek mélyéből, a homályos ablakokból vagy az utcán álló falócákról gyanakodva nézték az idegent, és az idegenség szinte rá volt írva a magamfajta csellengőre.

A környék mintha az évszázadok mélyén rejtekezett volna, őrzött egy elsüllyedt világot, a kereszténység és a pogányság fanyar ötvözetét, Európa és Ázsia szembefordított tükrében az elkeveredő időt.

Granasztói Pál írja, hogy Ázsia felől érkezve az ember Magyarországon érzi meg először Európát, de Európa felől érkezve – Ázsiát. Ez a falusias városnegyed igazán a tollára kívánkozott volna, kár, hogy – tudomásom szerint – nem írt róla. Gyanítom, ha egyszer álmában idehozzák, s itt ébresztik fel, igencsak zavarba jött volna.

idők mélyére süllyesztett tér

Az a meghittség, ami a klasszikus Belvárosban kíséri az embert, itt nem volt megtalálható. De hiányzott a talmiság is, a nagyvárost majmoló kisvárosiasság, ami a Dóm tér környékére rányomja a bélyegét. Itt is az ellentétre esett a hangsúly, az apró épületekre s a közülük felmeredő templom kontraszthatására, de ez nem volt oly színpadiasan harsogó, mint a Tisza partján. Első látásra kicsit tán még rideg is volt ez a kihalt, idők mélyére süllyesztett tér az emberek-alig-járta utcák koszorújában, mégsem hiányzott belőle a meghitt derű. Mindezt persze csak futó hangulatként érzékeltem, egy szétesett mozaik itt-ott felfénylő darabjait próbáltam összeilleszteni, ami azonban sehogysem akart sikerülni.

Sokan faggatták már Szeged-Alsóváros titkát. Emlékezetes írások születtek e táj­ról – Tömörkény, Juhász Gyula, Móra, Móricz és mások művei –, többnyire a török hódoltság hol kegyetlen, hol tragikomikus emlékeit idézik, vagy az itt élő ember nyakasságát ecsetelik, esetleg az alsóvárosi búcsú hangulatát festik meg. Mind megéreztek valamit az itteni élet múltat idéző varázslatából, a városnegyed eredetiségéből, de a titkot megfejteni először igazán Bálint Sándornak sikerült.

A teret s a rajta álló templomot – alaptalanul – Mátyás királyról nevezte el a kegyes hagyomány. Mátyás idejében azonban javában állt már az épület, a johanniták építették Péter apostol tiszteletére, s a nagy királynak ha volt is esetleg valami köze hozzá, alapítója semmiképp nem lehetett. A lakosság úgy tudja, hogy Mátyás szállíttatta a követ a templom építéséhez messze földről (az Alföldön nincs kő!), de ez legenda, nem több. Később a Ferenc rendiek, a „cseribarátok” birtokába kerül a templom, s a populista szerzetesek évszázadokon át gyakorolják itt pásztori tevékenységüket. Ebben még a hódoltság sem zavarta meg őket, a törökök ugyanis – igaz, olykor szorongatva a derék franciskánusokat és híveiket – bizonyos hatá­rokon belül eltűrték a gyaurkodást.

A másik lényeges mozzanat, ami itt nem maradhat említetlen: Szeged városa, miképp minden nagyobb városunk, több, korábban önálló településből tömbösült eggyé az évszázadok folyamán. Itt is jól elkülöníthető az alapító városnegyedek közül: az Alsóváros, a Felsőváros (a kézművesség, céhes élet központja volt, itt dolgozott a török tímárság – szegedi papucs! –, és a fazekasság), a Palánk (mai nevén: Belváros – ez főképp a bevándorlók, lassan elmagyarosodó idegenek köz­pontja, délszlávok, németek, zsidók, olaszok, törökök lakják, s közülük kerülnek ki a szellemi élet és a közigazgatás képviselői), végül a Rókus, a céhen kívüli, szegény mesteremberek települése. Ezek az egykori, más-más funkciót ellátó váro­sok – melyek alighanem különálló szigeteken épültek fel, sokat megőriztek vala­hai különbözőségükből.

Nos, Szeged-Alsóváros, szemben a sokszínű település többi mai fertályával, min­dig is parasztváros volt. Lakói állatot tartottak, dohányt és szőlőt termesztettek.

szapora nép

Dinamikus, szapora nép volt, mely többször is kirajzott a városból, és jelentős szerepet játszott az olykor elnéptelenedő puszta – járványok, árvizek, tatárdúlás, törökvész — benépesítésében. De bármilyen távoli tájra vetődött is, emlékezett szeged-alsóvárosi származására. Bálint Sándor írja: az ember „…ha bejön Szeged­re, akkor hazagyün… Ha otthon van, akkor bent, Szeged városában tartózkodik”.

És itt kapcsolódik Szeged-Alsóváros történetéhez a búcsú, Havi Boldogasszony búcsúja, az évente megrendezett nagy ünnep, ami annyi írónk képzeletét megragadta. Ez a búcsújárás az innen valaha kirajzott nép emlékezése eredetére, származása helyére. És ennek középpontja az Alsóvárosi templom, Havi Boldogasszony temp­loma, legfőbb jelképe pedig a templomban őrzött – némi bizánci vonásokat is hordozó – Mária-kép, a Fekete Mária, Szerecsen Mária.

Valaha gyalogszerrel vágott neki a hosszú – néha több napot is igénybe vevő útnak a környező s a távolabbi települések lakossága. Útközben itt-ott megpi­hent, tüzeket gyújtva virrasztott éjszaka, s az is természetes, hogy azokat az embereket is magával ragadta, akik tulajdonképpen nem tartoztak az alsóvárosi erede­tűek közé. Ma is sokan jönnek, még az országhatárokon túlról is.

összetartozás

Bálint Sándor írja: „Úgy érezzük, hogy a templomot nemcsak a hozzáfűződő csodák, emlegetett legendák avatták zarándokhellyé, hanem különleges történelmi sorsa és földrajzi helyzete is: a táj megpróbált népét megoltalmazta a szétszóródástól. Megőrizte nemcsak a hittel, hanem a magyar nyelv édesanyai erejével is. A Délvidékre, főleg a Temesközbe, majd a homokra települt népünkben tartotta ébren szegedi származásának tudatát. Ez az összetartozás elsősorban a népi hagyományban élt. Alig tudunk róla, hogy ezt a kapcsolatot az egyházmegyei lelkipásztorkodás különösebben erősítette, tudatosította volna. Ezzel még Kálmány és Tö­mörkény sem volt egészen tisztában”.

Buday György, a nemrég elhunyt mester emlékezetes fametszetei őrzik a búcsú korábbi kepét. A templom körül virrasztó éjszakai népet, az arcok baljós árnyék-lény játékát, a templomóriás körül lekuporodott tömeget – egy-egy szempárt közel hozva, kinagyítva –, egy-egy évszázadok mélyéből felvillanó tekintetet, rusztikus arcélt, alvó parasztfejet, mely talán nem is tudja, csak sejtjeiben érzi, hogy a hely, ahol tartózkodik, nagy idők tanúja. Itt virrasztóit valaha Kapisztrán Szent János és Marchiai Jakab, itt temették – a templom tövébe – Dózsa fejét. És itt állt egy misét hallgatva, némiképp tanácstalanul, Bertrandon de la Brocquiére (1433), a francia utazó, aki idegenkedve jegyzi meg: ,,Szép templomuk van a városban a Ferenc-rendieknek. Benne istentiszteletet is hallgattam, mely azonban nekem egy kissé furcsának tetszett”.

De igencsak furcsának tetszett a derék burgundi lovag szemében az egész város is, ez a vadvizek szabdalta település, mozgalmas vízi életével, vágtató méneseivel, háznál tartott darvaival és túzokaival, bűzös halpiacaival, a Maroson idáig lecsorgó tutajok tengernyi árucikkével – ez a soknyelvű kelet-nyugati város, ami mára is oly sok jellegzetességét megőrizte, ha egykori mozgalmassága már csak emlék maradt is.

Van egy pillanata az alsóvárosi búcsúnak, amit nehéz elfelejteni. Alkonyatkor, amikor fogynak a talmi sátrak, lassan elcsitul a körhinták csengőszava és a céllövöl­dék puffogása, gyertyák gyúlnak a környező házak ablakaiban. Egyre több és több fénypont billeg a lassan gyűlő éjszakában: sok évszázados múltjára emlékezik ez a külön világ, önmagára és átélt viszontagságaira emlékezteti az ablakokban kigyúló gyertyák sora és kegyes jelképe, az egykori pogányság elemeit is titokzatos arcába rejtő Boldogasszony.

kép | fortepan.hu