Dávid Katalin

ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [1]

1988 ősz

ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [1]

„… Nektek adok minden növényt az egész földön…”
(Teremtés Könyve)

A kiadvány szerkesztői azt kérték tőlem, írjak tanulmányt a LIGET meg­jelenő első számába, de ez olyan témát öleljen fel, amely a kiadvány címére utal, arra az eszmére, amit ez sugallhat. LIGET: védelme föl­dünknek. Őrzése a Természet és az Ember egységének. Szeretete an­nak, amit e világinak mondunk.
az Úristen léptei
Lapozgattam jegyzeteimben, feldolgozatlan céduláim között. A ke­resztény művészet ikonográfiája, jelképei, évezredes tematikája: több évtizedes gyűjté­sem publikálásra váró anyaga. Bizonyosan találok ebben idekapcsolódót, hiszen a val­lástörténet látható formát öltő gondolata, tehát a szakrális művészet vállalni akarja a szépségek megjelenítését, elsőrendű kötelessége tisztelettel nézni a teremtett föld érté­keire. És ekkor jutott eszembe a csodálatos mondat a Teremtés Könyvéből: ,,… meg­hallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált.” Ez a hely a Para­dicsom volt, a csodálatos Éden, s már tudtam, hogy erről írok. Mert szépségében, lám, még az Isten is kedvét lelte, ezért indult sétálni benne.

Témám a kert, a növények, virágok, gyümölcsök otthona, oly sok jelkép és gondolat megtestesítője.

A szakrális művészetben az első az Isten kertje, az Éden, melyet az Úr ültetett az első emberpárnak. Ide helyezte őket, hogy műveljék és őrizzék a Paradicsomot, amelyben „mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas volt.” A Te­remtés Könyvét idéztem az aranykor boldogságáról, a kert javainak szabad használatáról, a természet és az ember tiszta egységéről: ez az élet harmóniája, hiánya a halálnak, feltétele az erkölcsi szabadságnak.

És ez a csodálatos kert lesz a bibliai bűnbeesés színtere. Megjelenik a szakrális mű­vészetben a fa mint a Paradicsom szimbóluma. Általános értelemben az életerő, az új­jászülető természet jelképe.

,,… vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a levelei kibontakoz­nak, tudjátok, hogy közel van a nyár…” (Máté 24, 32) melyet ha kivágnak, újrasarjad, ,,… a fában mindig marad reménység, hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat…” (Jób 14, 7) és jelzi a reménytelen sivatagban vándorlóknak az életet adó vizet, ,,… a pusztaságot tóvá változtatom … a sivatagban cédrust növesztek.” (Izajás 41, 18-19)

id. Lucas Cranach: Paradicsom (részlet, 1530)

id. Lucas Cranach: Paradicsom (részlet, 1530)

A Paradicsomból azonban két fa kiemelkedik az általános jelentésből: az élet fája és a jó és rossz tudásának fája, amelyeket az Úr ültetett a kert közepébe, és megtiltotta az embernek, hogy ezekről egyék. Az életfa gyümölcse halhatatlanságot ad, a tudás fája pedig — ahogy az asszonyt megkísértő kígyó mondta — az istenekhez teszi az embert hasonlóvá. És ezért az első emberpár evett erről a fáról, amely miatt elvesztette a para­dicsomi boldogságot. Az Úr pedig elzárta az utat az élet fája felé, kerubokat állítva őr­zésére. Így lett büntetés a halál.

A Biblia tulajdonképpen azt mondja el, hogyan nyitja meg Isten ezt a lezárult utat az életfa felé. ,,A prófétikus eszkatológia úgy írja le az idők végét, mint újrafeltalált Para­dicsomot, amelyben az életfa táplálja és orvosolja az embert.” (Biblikus Teológiai Szótár)
kereszt és életfa
A keresztény művészetben az életfa a megváltás misztériumát kívánja jelképezni, ezért már a legkorábbi időktől a kereszttel fonódik össze. Alapját az egyházatyák tanítá­sai és általában a teológiai megfontolások adták, hiszen ezek alapján a Paradicsom bol­dogságának újraelnyerése, kapujának megnyitása Krisztus halálával vált lehetővé. Így lett a kereszt „megmentő fává” és ez a gondolat nyitotta meg a művészetben a két motí­vum — a kereszt és az életfa — egybekapcsolását. Ábrázolásánál indák, rügyek, ágacs­kák borítják a kereszt négy szárát. Zöldel a fa törzse, sokszor még madarak is pihennek ágain és rajta a megfeszített, mint e fa nemes gyümölcse.

A San Clemente apszismozaikja, az amiens-i katedrális timpanonjának keresztje, a román művészet feszületeinek sokasága, a pacifikálék, amelyek a csóktáblát pótolták a misén, Kelet és Nyugat nagyszerű alkotásai, a remekművek egész sora a kereszt és élet­fa egybeolvadását, a kereszt és életfa azonossá válását reprezentálják.

A kereszthez és az életfához kapcsolódik az élet vizének, a paradicsomi folyóknak ábrázolása is. Az Éden földjéből fakadt négy folyóról már a Teremtés Könyvében olva­sunk és ez a gondolat jelentkezik a korai keresztény művészetben. Sión hegyén, a Para­dicsom hegyén trónol az Apokalipszis Báránya és innen fakad az élet vizének kristálytiszta folyama, s ágazik négyfelé, megtermékenyítve a világot. (Jelenések Könyve 22, 1) Mennyire kifejező ábrázolása ennek a San Giovanni in Laterano apszismozaikja az 5. századból, amely egyben azt is mutatja, milyen korai a művészetben ez a szimboli­kus kompozíció. A mozaik a Sión tetején, a szent hegyen álló kereszt alakú életfát mu­tatja, melynek tövéből négy forrás indítja el a világot felüdítő, a világnak életet kölcsön­ző folyamot.

Thomas Cole: Édenkert (1828)

Thomas Cole: Édenkert (1828)

Természetes, hogy e szimbólumot már a korabeli teológia megfogalmazta és értel­mezte: az 5. század elején Nola püspöke, a szentként tisztelt Paulinus e folyókat a négy evangélium allegóriájának nevezte. Meditációjának lényege, hogy az evangéliumokból az emberiség üdvösségének híre úgy áradt szét a négy világtáj felé, mint ahogy az életet adó víz ömlik szét a folyamokból. Ismerünk olyan ábrázolást, amelyen a négy folyam forrásánál a négy evangélista szimbóluma látható, így illusztrálva a gondolatot.
megváltás és bűnbeesés
A keresztény ikonográfiában a kereszt mint életfa számos elmélkedéshez, teológiai gondolathoz kapcsolódik. Egyik kompozíciós megoldás pl. az, amikor az életfává ala­kított kereszt alatt megjelenik Mária és Éva alakja, a megváltás és bűnbeesés szimbólu­maként. Ennél a megoldásnál sok esetben a tudás fáját is jelzi az alkotás úgy, hogy a kereszt az üdvözítő alakjával az életfa gondolatát hordozza, a kereszt alsó szárára rátekeredő kígyó a tudás fájára utal. Ezt a gondolatot plasztikusan fejezi ki az a megoldás, amikor Krisztus egy zöldellő lombos fán függ és a fa egyik oldalán a szentostya, mint termés, a másik oldalán a halálfej függ gyümölcsként a fán. Alattuk Mária és Éva.

Az életfa kompozíció legtanulságosabb gondolatát, mely a művészetben és az iroda­lomban gazdagon éreztette hatását, Szent Bonaventura fogalmazta meg. Doctor Seraphicus, a párizsi egyetem professzora, a 13. század ferences barátja, akit egy élő, virágzó keresztfával ábrázol a művészet, tanulmányt írt Lignum vitae címmel a feszületről mint az élet fájáról. Elmélkedését a Jelenések Könyve indítja el, melyben az élet fája minden hónapban terem, tehát tizenkétszer hoz gyümölcsöt és levelei a népek gyógyulására szolgálnak. Krisztus életét egy fa formájában ábrázolja, felső ágain a megfeszített alak­jával. A fa 12 ágból és 12 gyümölcsből áll: az alsó négy ág Jézus gyermekkorát, a kö­zépső szenvedését, a felső négy megdicsőülését jelzi. Minden ágra ráírva röviden a bib­liai esemény, amely alapja a kontemplációnak. A művészetben a 14. századtól ismerjük képi megfogalmazását. Ezek természetesen nem szolgai másolásai a szövegnek, de a gondolat lényege, tehát, hogy az életfa maga Krisztus, összekapcsolja a kompozíciókat és nyilvánvalóvá teszi irodalmi forrásukat. Gyakori megoldás, hogy a Lignum vitae csú­csán Krisztust szimbolizáló valamelyik madár áll: a pelikán, amint halott gyermekeit saját vérével életre kelti, a Megváltót idézi, aki kereszthalálával az emberiség üdvössé­gét hozta és az eucharisztiában önmagát adta eledelül. A másik, a naphoz felszálló sas, az égbe felmenő istenembert, a harmadik, a fészkét felgyújtó és hamujából megfiata­lodva felemelkedő főnix, a sírjából új életre kelő Krisztust jelképezi.

A két paradicsomi fa mellett a növényvilág egész sora megjelenik a szakrális művé­szetben mint egy-egy gondolat jelképe. A virágok, a gyümölcsök, a természet ezer szí­ne, gazdagsága eszköz a művész kezében a szellem, a lélek, az ember belső világának jelképes ábrázolásához.

,,… a föld rózsákkal, ibolyákkal és más virágokkal van tele, a föld éltető nedvei ezer­nyi szépséggel hintették tele a rétet…” — így írja Aranyszájú Szent János, amikor a ke­gyelem áradásához keres hasonlatot. A művészetet megtöltik ezek a csodák.

Nem minden esetben kell keresnünk bennük titkos értelmet, mert bizonyos, hogy a középkorban is, mint később a környező világ szépségei, a természet megörökítésének vágya vezette a festő ecsetjét. De ennek ellenére tudjuk, hogy a középkorban a növény­világ jelentését kereső és meghatározó spekulációk tudatosodtak a társadalomban és ha­tottak a művészetben. Egyik legfontosabb forrása ezeknek a Liber Floridus, amely a növényvilág teológiai, filozófiai, természettudományi enciklopédikus feldolgozása. Eredetijét a genti Egyetemi Könyvtárban őrzik. Szerzője a flandriai St. Omer kanonokja, a humanista skolasztikus műveltségű Lambertus volt. Lambertus 1120 körül írta e gazdagon illusztrált művét, amely lehetővé teszi, hogy ne a fantázia vezesse a késői ku­tatót, hanem korabeli forrásra támaszkodjék szimbólumkereső munkájánál.
öröm ez a gazdagság
Az csak véletlen, de kedves véletlen, hogy a Liber Floridust őrző városé a Van Eyck testvérek nagyszerű oltára is, amelyen a középkor leggazdagabb tájképével találkozunk. A kutatók, akik a „misztikus Bárány flórájának” nevezik e vegetációt — hiszen az Agnus Dei imádását ábrázolja a festmény — 32 féle növényt, virágot, fát különböztetnek meg a kompozíción. Köztük olyanok is vannak, melyek Németalföldön nem élnek meg, hiszen a mediterraneum gyümölcsei: ciprus, datolyapálma, fügefa, gránátalma, na­rancsfa és mandulafenyő. De elsősorban mégis a hazai növények gazdagítják a tájat, a lucfenyő, a juharfa, a ribizli, rózsabokor, szőlő, labdarózsa, liliom, gyöngyvirág, pün­kösdi rózsa, viola, pitypang … és sorolhatjuk tovább, mert öröm ez a gazdagság. De témánkat igazából ez a kép nem érinti, hiszen most a növények szent szimbolikájával kí­vánunk foglalkozni. A Van Eyck testvérek ecsetjét azonban minden jelképes értelemtől mentesen a természet szeretete és a nemes témához méltó környezetet teremtő vágy vezette.

Hubert (Huybrecht) és Jan van Eyck: Genti oltár (1432)

Hubert (Huybrecht) és Jan van Eyck: Genti oltár (1432)

Nem így a korszak másik jeles németalföldi festőjét, Hugo van der Goest, amikor Jé­zus születését megfestette. Ezen a képen ugyanis az ábrázolt virágok valóban szimbolikusak, jelképes értelmük miatt kaptak helyet a kompozícióban. A búzakéve utal Jézus­ra, az élet kenyerére, s ahogy a búzát megőrlik, megsütik, hogy eledelünk legyen, úgy kell a gyermekként látott Megváltónak szenvedni és meghalni érettünk. Egyben eucha­risztikus jel is, belőle készül az ostya. Ezért sokszor együtt szerepel a szőlővel, melyből a bort sajtolják, ami Krisztus vérét jelzi. A kalász mellett egy fajansz vázában tűzliliom, fehér és kék liliom, metszett üvegben pedig harangvirág és három szegfű áll. Mindegyik virág egy-egy jelkép: a tűzliliom Krisztus vérére utal, míg a fehér Mária ár­tatlanságának, a kék pedig a Mária szívébe fúródó tőrnek a jelképe. A harangvirág a Szentlélek ajándékát jelzi, melyek a megváltással kerültek hozzánk, míg a három szeg­fű a keresztrefeszítés szögeire utal.

Hugo van der Goes: Portinari oltárkép (1476–78)

Hugo van der Goes: Portinari oltárkép (1476–78)

A szakrális művészetben jelentkező növények egyik legfontosabbja az olajfa ága és termése. A Bibliában ez egyike azoknak a táplálékoknak, melyekkel Isten jóllakatja né­pét. (Második Törvénykönyv 11, 14). Hiánya a hűtlenség büntetése, (Mikeás 6, 15) bő­sége az üdvösség jele (Joel 2, 19). De nemcsak táplálék, hanem illatosító kenet és a fény forrása. Szimbolikus jelentését keresve, mindazt kifejezi, ami az ember életét szebbé, nemesebbé teszi. Kifejezi a szeretetet, (Énekek Éneke 1, 3) a barátságot (Példa­beszédek 27, 9). Boldogságot kívánni, örömet szerezni annyi, mint olajjal önteni a kivá­lasztottat (Lukács 7, 46).

Legelterjedtebb jelentése a vízözön elbeszéléséhez kapcsolódik. Noé, hogy lássa, va­jon a víz visszahúzódott-e már a föld színéről, kieresztett egy galambot a bárkából, de az visszatért, mivel még víz állt az egész földön. Hét nap után Noé újra kibocsátotta a galambot, amely este visszatért hozzá, s „íme friss olajágat tartott a csőrében.” Az Is­ten megemlékezett az emberről, szelet támasztott, hogy felszáradjon a föld. Az Úr megbékélt. Ez az olajág jelentése.

Korai és nemes jelképet hordozó gyümölcs a gránátalma, amely az antik művészet­ben a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt. A keresztény művészet így örökölte és értelemszerűen a feltámadás jelképévé alakította. De az Énekek Énekéből indulva Máriához is kapcsolódik és egyike lesz az istenanya-szimbólumoknak: „…mátkám, hajtásaid gránátalmát termő kerthez hasonlók” (Énekek Éneke 4). E költői képet szinte illusztrálja Grünewald Madonnája, aki gyönyörű gránátalmalugasban ül. — Több irodalmi megfontolás, elmélkedés kapcsolódik ehhez a gyümölcshöz mint Mária-szimbólumhoz. A gránátalma, mely tavasszal és nyáron virágoktól bontottan szépséges, ősszel gazdagon termékeny, de télen megdermeszti a hideg zordsága, ugyan­így szépséges Mária, aki Isten fiával terhes, de fiának szenvedése fagyot, dermedtséget hoz szívére. Gyönyörű himnuszok fogalmazzák meg ezt a gondolatot.

Sandro Botticelli: Gránátalmás Madonna (1487)

Sandro Botticelli: Gránátalmás Madonna (1487)

A szakrális művészetben rendkívül gazdag és gyakori a virágok jelképes ábrázolása. A virág egyrészt az élet rövidségét, de ugyanakkor a halál utáni újraéledést jelenti, másrészt jele az ifjúságnak, attribútuma a pusztulás feletti győzelemnek. Elsősorban azonban mint Mária-szimbólum uralkodik a középkori festményeken. Gyakori az olyan kompozíció, amely gyermekével együtt ábrázolja Máriát, körülvéve angyalokkal, szentekkel. A környezet mindig egy vegetációban gazdag, virágoktól pompázó, körül­zárt kert, a Hortus conclusus. „Húgom, mátkám, akár az elzárt kert, a lepecsételt for­rás” (Énekek Éneke 4, 12). Az Énekek Éneke mátkájának helyébe Máriát állítja a kö­zépkori tipológia, és így lesz a fallal körülzárt kert Mária érintetlenségének szimbóluma és ugyanez az értelme a lepecsételt forrásnak.
az emberiség orvossága
Ez a körülzárt virágoskert sokszor lesz színhelye az unikornis, az egyszarvú utáni va­dászatnak. Úgy hitték, hogy az emberiség orvosságát nyerhetik el ettől az állattól, me­lyet csak akkor foghatnak meg, ha egy szűz az ölébe veszi. Így is ábrázolják: a virágok között ülő gyönyörű hölgy ölében tartja az egyszarvút. Már a korai időkben Jézus jelké­pének tartják az unicornt és a szűz alakja Máriával azonosult, aki ölében hordozta Krisztust, az emberiség orvosságát.

Az Énekek Éneke körülzárt virágoskertjéből született a középkor másik kedvelt Madonna-kompozíciója, amely Máriát és gyermekét egy rózsalugasban ábrázolja. Ze­nélő angyalok, női szentek egészítik ki a jelenetet, melyet élősövény kerítés zár körül. Vörös rózsája a tökéletes szeretet, a fehér a szent szűziesség jelképe. A ,,titkos értelmű rózsa”, a rosa mystica a keresztény irodalomban és művészetben mindig az istenanya jelképe.

Mária érintetlenségének másik gyakori szimbóluma Áron virágzó ága. Már maga a bibliai leírás is gyönyörűen jelzi a virág szakrális jelentését, hiszen itt az Úr megnyilatkozásának jele lesz. Így írja le Mózes 4. könyve, idézve az Úr szavait Mózeshez: „…Adjon neked minden törzs egy botot, összesen tizenkét botot és mindegyik írja rá magáéra a nevét. Áron nevét pedig írd Lévi botjára. Aztán tedd őket a megnyilatkozás sátorába, a bizonyság elé, ahol meg szoktam nyilatkozni neked. Annak a botja, akit kiválasztok, kihajt… Mire Mózes másnap reggel belépett a tanúság sátorába, lám Áron botja hajtott ki: rügyet fakasztott, virágba borult, s mandulát érlelt” (Számok Könyve 17.). A kivirágzó ág a tipológiában — így pl. a Biblia Pauperumok ábrázolá­sain — Jézus születésének ószövetségi előképe lesz az érintetlen istenanya szimbólu­maként.

Biblia Pauperum (1462/1463)

Biblia Pauperum (1462/1463)

A Liber Floridus és a többi középkori forrás a növények egész sorát említi; szinte le­xikonszerűen összeírhatnánk jelentésüket. Részletezés nélkül megemlítünk néhányat a legismertebbekből.
Éva fügét szakít
A fák közül: az akác a lélek halhatatlanságának, a babér az örök életnek és a győze­lemnek, a pálmaág a mártírok halál feletti győzelmének, a cédrus Isten örök uralmának szimbóluma. Külön említjük a fügefát, mert a szakrális művészetben jelentősebb szere­pet kap a többinél. Sokan a Paradicsom tiltott fájának tartották és a korai ábrázolásokon a bűnbeesésnél Éva fügét szakít a fáról. Mármost, hogy valóban füge vagy talán alma volt a jó és gonosz tudásának fája, ezen sokat vitatkoztak a szentírásmagyarázók, de az bizonyos, hogy az Édenben ott volt ez a fa. A Teremtés Könyvéből tudjuk, hogy miután az ősszülők ettek a tiltott gyümölcsből, észrevették meztelenségüket. „Fügefa levelet fűztek össze és kötényt csináltak maguknak” (Teremtés Könyve 3, 7.). A patrisztikai irodalomban ezen alapszik a fügének, mint szexuálszimbólumnak értelmezése: levelé­nek érdessége a fájdalomra utal, mely az örömet követi, illetve a büntetésre, melyet a fékevesztett ösztön miatt szenvedünk el.

A gyümölcsök közül: az alma, túl azon, hogy a tudás fajának gyümölcse, egyben ha­talmi szimbólum. A búzakalász, mely mint említettük, Krisztus testének jele, emellett a termékenység szimbóluma is. A cseresznye a boldogság, a jó munka, a földieper az igazságosság, a mandula a szüzesség, a narancs a nagylelkűség, a szilva a hűség, a tök a feltámadás szimbóluma. Ezt a jelentést Jónás Könyvében elfoglalt szerepének köszön­heti. A nád Krisztus szenvedésének jele, mert ezen nyújtották neki a szivacsot, a bo­gáncs a bűn, a konkoly a rosszakarat, a mandragóra a démonok jele. A mirtusz a szere­tet, az izsóp, mely kövek között nő, az alázat szimbóluma.

A virágok közül: a gyöngyvirág az eljövendő öröm jele. Krisztus születésénél az Úr érkezésének, az Utolsó ítélet üdvözültjeinél az Úr látásának örömét jelzi. A fű között megbúvó ibolya a szerénység, a mályva a bűnbánat, a jácint az okosság jelképe. A kö­körcsin a betegségre és a halálra utal. Leveleinek hegye Krisztus vérétől piros, a legen­da szerint ugyanis nagypéntek este nőtt ki a Kálváriahegyen. A mák az álmodozás, a nárcisz az önszeretet, a százszorszép pedig az ártatlanság szimbóluma.

Általában jellemzi a növények szakrális értelmezését, hogy tulajdonságot jelképez­nek, jót és rosszat, erényt és bűnt.

Liber Floridus (részlet, 1090–1120)

Liber Floridus (részlet, 1090–1120)

Verba ultima

Sirák fiának könyvéből. ,,A maga dicséretét zengi a bölcsesség” és hasonlatai a termé­szet csodálatos szépségeiben találnak méltó kifejezést önmaga megfogalmazásához.

„Magasra nőttem, mint Libanon cédrusa … mint a jerikói rózsaültetvények, mint a pompás olajfa a síkságon … Rügyeket hajtottam, mint a szőlőtőke, virágaim pompás gyümölcsöt termettek. Jöjjetek hozzám, akik utánam vágyódtok és teljetek el gyümöl­cseimmel. Csak rám gondolni is édesebb a méznél…” Így szól a bölcsesség, mely Sirák fiának könyve szerint bejárta egymaga az égi körö­ket, megjárta a szakadék mélységét és uralkodott a tenger hullámain és az egész földön.

IRODALOM

A bibliai idézetek a Szent István Társulat 1979-es kiadása szerint.
Behling: Die Pflanze in der mittelalterlichen Tafelmalerei. Weimar, 1957
Behling: Die Pflanzenwelt der mittelalterlichen Kathedralen. Köln, 1964
Bauerreis: Arbor vitae. Der Lebensbaum und seine Verwendung in Liturgie und Kunst des Abendlandes. München, 1938
Hilger: Geheimnis des Baumes. Freiburg, 1956
Molsdorf: Christliche Symbolik der mittelalterlichen Kunst. Graz, 1968
Biblikus Teológiai Szótár. Róma, 1974