Susan George

AZ ADÓSSÁGKEZELÉS MINT HARCMODOR

1994 február

AZ ADÓSSÁGKEZELÉS MINT HARCMODOR

Cseberből vederbe? Hideg zuhanyként hathat, ha ezzel a metaforával akarjuk jellemezni a hidegháború utáni átmenet idejét, noha híven érzékelteti az előttünk álló korszak veszedelmes természetét. A „második világ” végét a Szovjetunió felbomlása és korábbi csatlósállamainak felszabadulása jelzi.
a harmadik rend
Ettől az „első” világ hatalma legalább egy nagyságrenddel nőtt. A „harmadik világ” viszont ma is az a tiers monde, aminek Alfred Sauvy valamikor régen nevezte, s ugyanúgy kimarad a társadalmi kiváltságok és a politikai ellenőrzés lehetőségeiből, mint annak idején a forradalom előtt Franciaországban a Tiers État, a harmadik rend, vagyis a közemberek. A franciában az un tiers azt is jelenti, hogy „kívülálló”.

Ennek a „kívülálló” — s ha földrajzilag nem is, társadalmilag és politikailag még mindig harmadik — világnak a folyamatos adósságválságában nem mindig ismerik fel a nemzetközi kapcsolatok jövőbeni és jelenlegi stabilitását alapjaiban veszélyeztető erőket. Tulajdonképpen az elemzők többnyire azt tartják csak figyelemre méltónak a harmadik világ eladósodásában, hogy az fenyegetheti a világ pénzügyi stabilitását. Számukra e válság nem létezik többé. Feltételezik, hogy a Brady Terv, a Torontói Megállapodás, a Trinidadi Megállapodás, vagy végső soron az idő meg kell hogy oldja a problémát. Ezt bizonyítja az is, hogy a latin-amerikai államfők valaha évente ismétlődő retorikai szertartásnak számító találkozója az adósságterhek csökkentésének követelésére újabban elmarad. Mára mindenki, aki számít, bölcsnek tartja a megoldást, amit a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank együttesen eszeltek ki az Egyesült Államok és a Hetek megbízásából: gazdasági sokkterápiát, vagy más néven „szerkezeti átalakítást” kell alkalmazni.

sg10

Politikai vonatkozások

Szerintem az adósságválság nem tűnt el a nemzetközi színtérről, s ezt a válságot inkább politikai, mintsem pénzügyi jelenségként kell felfognunk, amelynek jelenlegi kezelése nemcsak elviselhetetlen nehézséget okoz milliók számára, de egyúttal a világ stabilitása szempontjából is súlyos veszélyt jelent. Röviden tehát, Mark Twain szavaival élve azt mondhatjuk, hogy az adósságválság haláláról szóló hírek nagymértékben túloznak, s mielőtt a válság feltételezett végét illető illúziókba ringatnánk magunkat, szembe kellene néznünk a kérdéssel, hogy kiknek a válsága ért véget?

Abban „az adósság halott” iskolának tökéletesen igaza van, hogy a bankok nemcsak túl vannak a veszélyen, de busás kárpótlásban is részesültek meggondolatlan kölcsönzéseikért. Úgy látszik, a 20. század végi kapitalizmusban semmi sem olyan sikeres, mint a csőd. Igen, a profit magánkézben marad, a veszteséget pedig átvállalja az állam. A ,,szabad”-piac mánia korántsem terjed odáig, hogy a nagyobb bankoknak is szembe kelljen nézniük azzal, ami az elmélet szerint az ostoba gazdasági döntéseket hozók megérdemelt sorsa.
értékveszteség
A nagyobb OECD kereskedelmi bankok az 1980-as évek közepe óta 40-50 milliárd dollár bevételhez jutottak az adófizetők pénzéből. Ezt adóhitelek formájában garantálták számukra ,,kölcsönveszteség kárpótlás” címén. Az adós országok nem részesültek efféle segélyben, s a bankok által „értékveszteségként” már leírt minden egyes dollár után továbbra is száz centtel tartoznak.

Hallani olykor, hogy az adósságválság nem a harmadik világ válsága, mivel amúgy sem az adósok fizetik vissza a tartozást. Az OECD másképp látja „A fejlődő országok pénzügyei és külső adósságai” címmel nemrégiben készített felmérésükből kiderül, hogy az adósságválság kezdetétől, azaz 1982-től az 1900-es év végéig, a kevésbé fejlett országok együttesen átlagos havi törlesztésként 108 hónapon keresztül 12,45 milliárd dollárt utaltak át állami és magánhitelezőiknek, amiből csak a kamattörlesztés 6,5 milliárd dollárra rúgott. Az említett kilencéves időszak alatt a bankokhoz adósságszolgálat fejében befolyt összeg jóval meghaladta a 700 milliárd dollárt.

Ha csak a bankokat nézzük tehát, akkor valóban arra a következtetésre jutunk, hogy vége az adósságválságnak. S mivel a bankok 1982 után a harmadik világnak nyújtott újabb kölcsöneiket is drasztikusan csökkentették, a „problémás” harmadik világ ma már alig 3%-át teszi ki összes kölcsönállományuknak.

A bankok úgy menekültek ostoba kölcsönpolitikájuk gyászossá is válható következményei elől, hogy annak kockázatát és veszteségeit a közre hárították, mint ahogy a harmadik világ elitje is kiszolgáltatottabb helyzetű honfitársaira hárította a szerkezeti átalakítás végzetes társadalmi és gazdasági következményeit. Az eladósodott országok szegény többsége rákényszerül, hogy életszínvonalát, gyakran életét is feláldozza olyan kölcsönök visszafizetéséért, amelyek előnyeit sohasem élvezte. Eközben súlyos károkat szenved a környezet is. Az eladósodásra visszavezethető társadalmi és ökológiai pusztításról bőségesen írtak az elmúlt években. A „szerkezeti átalakítás” — beleértve a sorozatos valuta-leértékeléseket, a kereslet-korlátozást (azaz a vásárlóerő csökkentését), valamint a szociális szolgáltatások megszüntetését — elsősorban a társadalom legvédtelenebb tagjait sújtja. A szegények kétségbeesetten pusztítják környezetüket, hogy valahogyan túléljék mindezt, miközben a kormányok ugyanilyen kétségbeesetten igyekeznek „kasszírozni” valamit természeti erőforrásaikból, többek között erdeikből, hogy keményvaluta jövedelmekre tegyenek szert.

sg1

Leértékelések

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap — függetlenül attól, hogy a múltban mit csinált — ma elsődleges feladatának tartja, hogy az eladósodott országokban olyan gazdaságirányítás jöjjön létre, ami lehetővé teszi az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését, mert ez az elsőrendű szempont a Valutaalap és a Világbank politikáját meghatározó hitelező országok számára. Ez a cél csak aktív fizetési mérleg esetén érhető el, azaz akkor, ha a keményvalutában fizetett exportbevételekből tartalék keletkezik, hiszen a nemzeti fizetőeszközöket nem fogadják el törlesztésnél. Következésképp az adósoknak erőforrásaikat az export szektorba kell irányítaniuk, és makroökonómiai intézkedéseiket az export világpiaci versenyképességének szolgálatába állítaniuk.
nem stimmel
A Világbank és az IMF arra próbál rászorítani egy csomó országot, hogy azonnal értékeljék le valutájukat. Ezeknek az országoknak eleve nincs sok exportálható árujuk, illetve nyersanyaguk, ezért gyakran egymással is versenyben állnak. Ráadásul mindeddig sem a Világbank, sem a Valutaalap nem jött még rá, hogy valami hibázik abban a logikában, hogy minden országnak aktív fizetési mérleggel kell rendelkeznie. Kiváltképp nem stimmel ez úgy, hogy közben az északi országok protekcionista kereskedelmi politikát folytatnak. A versenyképességet szolgáló leértékelések és a túlkínálattól megcsömörlött piacok mindenki számára felszökő árakat jelentenek egy olyan világgazdasági környezetben, ahol a farkastörvények egyre erősebben érvényesülnek.

Az egyes eladósodott országok kormányai nem befolyásolhatják termékeik világpiaci árait. Ezért csak egymással versenyezhetnek, mégpedig azon az egyetlen területen, ahol befolyásuk érvényesülhet: a termelési költségek és különösképpen a munkaerő költségeinek alacsonyan tartásával. A „szerkezeti átalakuláson” átment országokban rendre csökkentek a reálbérek, az adósságválság előtti időszakhoz képest 30, de egyes szélsőséges esetekben 90%-kal is. A környezetvédelmi óvintézkedések és a tisztességes munkafeltételek biztosítása általában többletköltségekkel jár, így ezeket is mellőzik. […]

sg7

Járványok

Az „árban az igazság” ugyanakkor azt követeli, hogy a fogyasztói ártámogatásokat, beleértve az alapvető fogyasztási cikkekét is, megszüntessék. Az élelmiszerek, a vízszolgáltatás, a közlekedés és az energia ára éppen akkor szökik az égig, amikor az emberek a legkevésbé tudják megfizetni. Az import „liberalizálás” következtében tele vannak az üzletek — csupa olyan áruval, amiket gyakorlatilag senki sem tud megvenni. Az állam szociális kiadásait drasztikusan csökkentik: ennek esik áldozatául az oktatás, a lakáspolitika, a közlekedés, az egészségügy és a környezetvédelem. A nők és gyerekek helyzete rohamosan romlik, miközben nő az írástudatlanság, az éhezés és a betegségek előfordulása.
minden évben újabb félmillióval több
A latin-amerikai járványok a vízszolgáltatási és csatornázási rendszer összeomlásának, a magas vízáraknak és a vízforraláshoz szükséges energiahordozók árának közvetlen következményei közé sorolhatók. A limai nyomortelep lakói például lajtos kocsikból kapják egyre drágább vizüket, a mosakodást már nem engedhetik meg maguknak, és élelemre is alig telik. A mosogatólét tucatszor is felhasználják, mielőtt kiöntik, így nem csoda, hogy terjednek a betegségek. Talán az UNICEF egyetlen hozzávetőleges adata érzékelteti legjobban a helyzetet: az adósságválság közvetlen következményeként minden évben újabb félmillióval több kisgyerek hal meg.

A harmadik világ válsága véres valóság az átlagember, tehát a döntő többség számára, akik tönkrement egzisztenciák és elvesztett életek formájában fizetik vissza az ország adósságait. Az eladósodott országok elitrétegei aránytalanul kevesebbet szenvednek, és jórészt védettek a felelőtlen kölcsönügyletek tragikus következményeitől. Ezek az elitrétegek nagyrészt élvezték valamilyen formában a kölcsönök előnyét, ám amikor a visszafizetésre kerül sor, se hírük, se hamvuk. Az 1970-es években és a 80-as évek elején felvett kölcsönök hozzájárultak ahhoz a nagyméretű tőkekiáramláshoz, ami miatt (többek között) az eladósodásból adósságválság lett. A gazdagok pénze biztonságban hever a külföldi bankokban dollár, márka vagy frank formájában, s valahányszor a kormány leértékeli a fizetőeszközt, azok, akik külföldön helyezték el valutájukat, automatikusan gazdagabbak lesznek odahaza.

sg3

Elgyengülve

Mire tehát a közszolgáltatások megszűnnek vagy színvonaluk leromlik, a gazdagoknak már nem jelent problémát, hogy magániskolákat, magánklinikát vagy magán közlekedési eszközöket vegyenek igénybe. Számukra nem nélkülözhetetlen az állami lakáspolitika, ők nem halnak éhen, akármilyen magas az élelmiszerek ára. A szolgálatukra szerződött munkaerő olcsó, engedelmes és kizsákmányolható; nincs egységes szakszervezet, a háztartási alkalmazottak szinte „ingyen” dolgoznak. Minthogy ennyi a szegény, az éhező és a munkanélküli, romlik a közbiztonság és nő a bűnözés. De a gazdagok ez ellen is tudnak védekezni biztonsági berendezések vagy testőrök alkalmazásával (utóbbi egyébként olyan ritka foglalkozási szektor Latin-Amerikában, amelyben nő a foglalkoztatás).

A déli társadalmak elitrétegei ma jóval több hasonlatosságot mutatnak az északi társadalmak hasonló rétegeivel, mint saját országuk szegényeivel, akik összeroppannak az adósságterhek súlya alatt. Az adósságválság ugyanúgy nem érinti ezt az elitet, ahogy a bankokat sem.
komoly csorba
Az adósságválság kétségtelenül meggyöngítette a harmadik világ államait. Politikájukat a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a mögöttük álló nagyobb hitelező országok diktálják. Ez a politika nagyjából mindenki számára ugyanaz, az egyes országok mindössze a részletkérdésekben dönthetnek. Így az államhatalom hagyományos megnyilvánulásaiban, mint amilyen a pénzkibocsátás, a makroszintű gazdaságpolitika, a honvédelem és a külkapcsolatok — komoly csorbát szenved.

A harmadik világ eladósodott kormányai általában nem maguk határozzák meg fizetőeszközük csereértékét, mivel pénznemüket állandóan leértékelni kényszerülnek. Ma már szinte mindennapos jelenség, hogy egyes országok exportbevételeik 25—60%-át — vagy még ennél is többet — fordítanak adósságtörlesztésre. Így még ha akarnának se tudnának javítani lakosságuk helyzetén. Ráadásul az exporttermelés növelése azt követeli, hogy ezek az országok korlátozott erőforrásaikat — a közgazdászok kifejezéseivel élve — „piacképes” szektorokban összpontosítsák, és nem az olyan „nem piacképes” területeken, mint az önellátó mezőgazdaság vagy a lakossági szolgáltatások. Az állam azzal is veszít a gazdasági eszközök feletti ellenőrzéséből, hogy a piacgazdaság elve előírja az állami, illetve állami ellenőrzés alatt álló vállalatok privatizálását, ami az újonnan elszaporodó tőzsdepiacokon, valamint a nagyobb országos és nemzetközi árveréseken történik. […]

sg4

Politika

Ha arra gondolunk, hogy mai mércével a harmadik világ adósságainak összege valójában elhanyagolható mennyiség, igazán különös, hogy az adósságválság miként súlyosbodott évről évre. Afrika Szaharától délre cső részének összes adóssága 164 milliárd dollár, ami tulajdonképpen nevetségesen kicsi összeg (pl. az USA csillagászati méretű költségvetési hiányaihoz képest), ha nem volna annyira tragikus az érintett országoknak. Összehasonlításképpen: 1987 októberében, amikor a világ tőzsdepiaca megrendült, ez papíron egybillió dolláros veszteséget jelentett anélkül, hogy ennek bármiféle komolyabb utóhatása lett volna. Miért nehezedik tehát olyan nagy nyomás a harmadik világra, viszonylag jelentéktelen adósságainak visszafizetése miatt? Nem kell ahhoz Sherlock Holmesnak lennünk, hogy szimatunk jelezze, itt valami nem stimmel, s a tisztes pénzügyi álca mögött valami egészen más rejlik.

Az elmúlt évtizedben a nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepe drámai módon megnőtt a harmadik világban az adósságválság miatt. Ennek nem az az egyszerű oka, hogy ezek az intézmények nagy gazdasági szakértelemmel rendelkeznek, és a pártfogásuk alatt álló országok adósságterheit tetemesen tudják csökkenteni, vagy természetüknél fogva alkalmasak, hogy a harmadik világ lakosságának életét jobbra fordítsák. A felsoroltak egyike sem jellemző a Világbankra meg a Nemzetközi Valutaalapra.
saját céljaikhoz képest
Bármit mondjunk is a Világbankról vagy a Valutaalapról (és sokan mondanak manapság olyasmit is, ami aligha tűr nyomdafestéket), azt nem állíthatjuk, hogy akár saját céljaikhoz képest is sikeresek lettek volna. Állandóan hangoztatják ugyan, hogy ahol pontosan követik az általuk javasolt megszorító intézkedéseket ott szükségképpen egészséges gazdaságok jönnek létre. Szerintük a szerkezetátalakító intézkedések egész kelléktára — a valutaleértékelés, a belföldi keresetkorlátozás, az árak felszabadítása, a kamatok emelése, az import-liberalizálás —, valamint az állami vállalatok privatizálása garantáltan biztosítják, hogy ezek az országok vissza tudják majd fizetni adósságaikat. Lehet, hogy a szigorú gazdasági elvek követése átmenetileg keserves, de ez az egyetlen út a megváltáshoz — így szól az elmélet.

sg5

Ellenőrzés

A valóság kiáltó ellentétben áll ezekkel az állításokkal. Az OECD adatok egészen más képet festenek a helyzetről. Táblázat mutatja, hogy a fejlődő országok egyes csoportjaiba összesen mekkora összegek áramlottak az 1982 és 1990 közé eső kilenc naptári évben. Ezek az összegek a következőket tartalmazzák: két- és többoldalú hivatalos fejlesztési segélyeket (ODA), valamennyi export-hitelt, közvetlen beruházásokat, a bankkölcsönöket és kölcsönkötvényeket, valamint a jótékonysági szervezetek adományait. Ne felejtsük el, hogy ezeknek a látszólag „beáramló” összegeknek egy része — például a beruházások és az új kölcsönök — egy későbbi időpontban egyértelműen kifelé áramlik majd ezekből az országokból, nyereség, jogdíj, osztalék vagy kamat formájában.
tényleges pénzmennyiség
Ezzel szemben, a másik oszlopban kizárólag azok az összesített adósságszolgálati visszafizetések szerepelnek, amiket a kevésbé fejlett országok hitelezői törlesztettek. Ezek az összegek lényegesen kisebbek a délről északra áramló tényleges pénzmennyiségnél. Nem jelennek meg bennük az imént említett nyereségek, jogdíjak stb., még kevésbé az áron alul eladott nyersanyagok értékesítéséből származó veszteségek, a nemzetközi vállalatok ár-praktikából származó bevétele és más ehhez hasonló tényezők.

Harmadik oszlop az összes beáramló tőke és kiáramló törlesztés különbözetét mutatja: ez az összeg 418 milliárd dollárt tesz ki az északi országok javára; mai dollárértékben ez hat Marshall-tervnyi kölcsönnek felel meg, amit a dél országai nyújtottak az északiaknak kilenc év alatt.

Könnyítettek-e legalább ezek a hatalmas összegek az előbbiek adósságterhein; ahogyan azt a Világbank és a Valutaalap mindig is ígérte? A válasz, sajnos, nemleges. […] Annak ellenére, hogy az eladósodott országok szinte kivétel nélkül herkulesi erőfeszítéseket tesznek a törlesztésre, kivéreztetésük jutalmául ma jóval nagyobb az eladósodásuk, mint egy évtizeddel ezelőtt!

Ezek az adatok egyértelműen sugallják, hogy amennyiben az adósságterhek csökkentése és a jólét növelése volt a cél, ezek megvalósítása látványosan kudarcot vallott. S ez csak tovább növeli a gyanút, hogy a Világbank valóságos szerepe nem pusztán gazdasági. Tegyük ehhez hozzá még a bizarr tényt, hogy a növekvő gyermekhalandóságot és egyenlőtlenségeket, a csökkenő egy főre eső jövedelmet és a többi hasonló mutatót szemmel láthatóan nem veszik olybá, mintha jeleznék, hogy valami nem stimmel a Világbank/Valutaalap módszerével. Ha vállalatvezetők vagy politikusok bizonyulnának ilyen sokáig és ilyen egyértelműen képtelennek kitűzött céljaik megvalósítására, az igazgatótanács vagy választóik már rég leváltották volna őket. A szerkezetátalakítás hivatalos irányítóit mindeddig nem érte utol ez a sors.

Vajon miért nem?

sg6

Háború

„A háború olyan erőszakos cselekedet, amelynek célja, hogy az ellenfélre a saját akaratunkat rákényszerítsük.”
Karl Von Clausewitz: Vom Krieg 
„A leigázott államokat hódítóik … három különböző módon tarthatják uralmuk alatt. Az első, hogy lerombolják őket, a második, hogy a győztes személyesen megszállja az országot, a harmadik, hogy hagyják őket saját törvényeik szerint élni, sarcot fizettetnek velük, s olyan kisebb csoportot engednek kormányozni, amely fenntartja a barátságos viszonyt a hódítókkal.”
Niccolo Machiavelli: A fejedelem

A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy a Világbank és a Valutaalap nagyon is sikeresen, sőt páratlan hatékonysággal hajtja végre igazi küldetését, ami nem azonos azzal, amiről nyilatkozatai szólnak. Nem azt állítom, hogy sötét összeesküvés áldozatai vagyunk. Mindössze az ismert, kézenfekvő szabályok működnek: akik hatalommal és gazdagsággal rendelkeznek, igyekeznek mindkettőből maximális hasznot húzni. Amit ennek a célnak az érdekében tesznek, az az „új világrend’’ lényege — amiről egyébként mindeddig nem sokat sikerült megtudnunk, leszámítva, hogy amerikai. Azt sem akarom állítani, hogy országok örök időkig költekezhetnek lehetőségeiken túl anélkül, hogy egyszer is össze kellene húzniuk magukat. Ebből a szempontból nem különböznek a családi háztartásoktól, ahol ezt ugyancsak nem lehet büntetlenül megtenni. A harmadik világ gazdaságai nagyrészt valóban zűrzavaros állapotban vannak, ami tökéletes „ürügyet” szolgáltat a Világbanknak.
klasszikus hadviselés
Csakhogy ezek az országok nem maguktól adósodtak el ennyire. Mint mindig kettőn áll a vásár. Ezeket az országokat jócskán belelovalták a hitelfelvételbe, többek között maga a Világbank, amely a könnyű és ingyenes hiteleket megtérítő tőkebefektetésnek tekintette. A folyó fogyasztás mértéke, a fegyvervásárlások, a tőkekiáramlás és a ,,fáraói méretű” nem termelő beruházások rövid úton rácáfoltak a várakozásra. S mivel itt most nincs hely az eladósodás okainak hosszas taglalására, a felelősség megállapítása nélkül mondhatjuk, hogy napjaink adósságkezelő stratégiái tudományos és nem csupán metaforikus értelemben a klasszikus hadviseléshez hasonlóak. Igaz, hogy a területszerző törekvés ma már nem jellemző, de ahogy Machiavelli megállapította, a hódító fizikai jelenléte nem feltétlenül szükséges a leigázott állam feletti politikai ellenőrzés fenntartásához. S amint Clausewitz ugyancsak megállapította, a háború igazi célja, „hogy az ellenfélre saját akaratunkat kényszerítsük”.

Az első észak-déli háború jóval az Öbölháború kitörése előtt megkezdődött, bár mind ez idáig gondosan titkolták. Az adósság tehát számos módon könnyíti a gazdagság és a hatalom maximalizálását.

sg8

Következmények

Hála az adósságválság évtizedének, ma olyan világban élünk, ahol a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank mint a nagyobb hitelező országok képviselői, földgolyónk legbefolyásosabb politikai tényezőivé lettek. Több tucat harmadik világbeli országot fosztottak meg döntéshozó hatalomtól, miközben a nemzetközi banktőke követelményei sokkal szabadabban érvényesülnek, mint bármikor, s a déli országok elitrétegeinek hatalma is megszilárdult. A harmadik világ kormányai pontosan tudják, merre van a húsosfazék, azt is, hogy nem sok terük van, és szinte már nem is próbálnak ezen változtatni. Akik a politikai és gazdasági hatalom mozgatói, északon és délen egyaránt megelégedéssel munkálkodnak a jelenlegi adósságkezelő stratégiák bevezetésén, s időnként szükség szerint apróbb egyedi módosításokat hajtanak végre. Az észak és dél elitrétegei közötti baráti szövetség olajozottan működik, komolyabb konfliktusok és disszonáns hangok nélkül.
piramis-szerű
Az „Észak” és „Dél” kifejezések fokozatosan elvesztik eredeti értelmüket, ahogyan a 70-es évek végéig használták. A világ társadalmi berendezkedése egyre inkább horizontálisan szerveződik. — A világra ma egy országok fölötti, piramis-szerű osztályrendszer jellemző, ami nem az északi és déli féltekék mentén oszlik két részre. A piramis csúcsán földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül a gazdagok és a hatalommal rendelkezők állnak. Közvetlenül alattuk az őket kiszolgáló, többé-kevésbé állandó foglalkoztatást élvező középosztály helyezkedik el. Míg a piramis alján a legszélesebb és számban is legnagyobb réteg, az alsóbb osztályok egyre növekvő és egyre nemzetközibbé váló rétege áll. Valójában az észak ma délen van (az elitrétegek és a Világbank képében), míg a dél északon található (amennyiben az éhezők, a hajléktalanok, a védtelenek és a bevándorlók északra özönlenek). […]

A nem demokratikus és nem elszámoltatható Világbank álszent felhasználása (az adósságok manipulálásán keresztül) egy hatékonyabb és kevésbé nyilvánvaló gazdasági, politikai és ideológiai hegemónia kiépítésére, látszólagos sikeressége ellenére tele van ellentmondással. Az egyik ellentmondás, hogy az adósságválság hatásait nem lehet az úgynevezett dél keretei közé szorítani anélkül, hogy a piramis felsőbb szintjein is ne érződnének.

A globális felmelegedésért jórészt felelős erdőpusztítás az adósságválság közvetlen következménye. Az egyes országok eladósodása szinte tökéletes megfelelést mutat a trópusi erdő pusztításának mértékével. Az erdőkkel együtt pedig a biológiai sokszínűség is eltűnik, ami újabb előre nem látott tétel a természeti erőforrások veszteségmérlegén. A kokain is változatlan mennyiségben fogja elárasztani az északi piacokat, s az ebből fakadó társadalmi problémák sem szűnnek meg, amíg az eladósodott latin-amerikai országoknak létszükséglete marad a kábítószerekből származó dollár, s amíg több tízezer ember nem talál munkát a legális gazdaságban.

Az Egyesült Államokban és Európában több százezer állás szűnt meg, farmgazdaságok mentek tönkre, mivel az adósoknak nem maradt dollárjuk, hogy északi termékeket vásároljanak. A pénz elsősorban a bankokba folyik, ennek az ipar és a mezőgazdaság látja kárát. S hiába nagy északon is a munkanélküliség, az eladósodott országokat olyan mély gazdasági válság sújtja, hogy a legális és illegális kivándorlás mindaddig nem hagy alább, amíg az emberek azt hiszik, ezen az úton munkához juthatnak. Azokat, akiket a végső kétségbeesés hajt, semmiféle határ nem tart vissza. A bevándorlás máris a legérzékenyebb politikai kérdéssé vált például Franciaországban vagy Olaszországban, ahol a szélsőjobboldali erők ezáltal minden korábbinál nagyobb népszerűségre tettek szert. Az adósságválság megoldása döntő lépést jelenthetne afelé, hogy potenciális kivándorlók milliói számára otthonukban is elviselhetővé váljék az élet.

sg9

Ellenállás

Jelenleg az eladósodással szembeni ellenállás a piramis legalján szórványos és esetenként inkább erőszakos, mintsem szervezett és politikai jellegű. Ez az ellenállás azonban szükségképpen nőni fog. Háborúban az embernek két választása van: harcol vagy megadja magát. Ebben a háborúban azonban hiába lobogtatná valaki a fehér zászlót, ez az alternatíva nem létezik. Képzeljük el, mi lenne, ha azok az embermilliók, akiknek életét a szerkezeti átalakítás tönkretette, képletesen és egy emberként odaállnának a Világbank elé azzal, hogy „Rendben van, maguk győztek. Ezentúl maguknak fogunk engedelmeskedni, mondják meg, mit kell tennünk.” Semmiféle választ nem kapnának, mivel a Villágbank, a Valutaalap, az Egyesült Államok vagy a Hetek kormányai nem akarnak semmit ezektől az emberektől. Semmiféle tervben nem szerepel, hogy mi legyen azokkal a milliókkal, akik negyven év „fejlesztési politika” és egy évtizednyi adósságkezelés következtében a társadalom szélére sodródtak. Ezek a milliók egész egyszerűen útjába állnak a terveknek, a termelés és a fogyasztás szempontjából egyaránt haszontalanok. Ahogy egyikük mondta, aki családjával együtt épp otthonát kényszerült feladni egy világbanki projekt miatt: „Mi vagyunk itt az eltakarításra váró szemét”.
kellemetlenebb formák
Hacsak nem tör ki hirtelen a délieken valamilyen kollektív önpusztítási hajlam, ezek a szemét-emberek ellent fognak állni. Pusztán azért, hogy megmaradjanak. Ellenállásuk pozitív formákat is ölthet — a piramis alján lévők társadalmi leleményessége és gazdasági kreativitása korunk legszenzációsabb, felfedezésre váró története. Az ellenállás azonban kellemetlenebb formákat is ölthet. Ha még egy évtizedig folytatódik, ami az elmúlt tíz évben, amikor eladósodás címén hadviselés folyt a föld nagy része ellen, akkor a 2000-ik évre a 18 évesek a szegénységen, a szűkölködésen és a társadalom működésképtelenségén kívül semmi mást nem ismernek majd. Országaik nem biztosíthatnak számukra tisztességes élelmezést, iskolákat és munkalehetőséget, egyedül a rendőrséggel lesz alkalmuk találkozni, feltéve, hogy az állam belső elnyomó kapacitása továbbra is a jelenlegi ütemben nő. A vidéki és városi környezet ellenben közel áll majd a teljes összeomláshoz, ha ugyan máris nem omlott össze.

Ezek a 18 évesek, valamint idősebb és fiatalabb testvéreik közel a felét alkotják majd a világ háromnegyedét kitevő országok lakosságának. Fiatalok lesznek, kétségbeesettek és rendkívül dühösek — alkalmas prédái mindenféle fundamentalizmusnak és militarizmusnak. Az iszlám Jihad és Fényes Ösvény csak a kezdet. A jövő terrorizmusa sokkal mozgékonyabb és jobban felfegyverzett lesz, s nehezebb elzárkózni előle. Egy ponton túl a legjobban szervezett elnyomás is megtörik. A piramis tetején lévőknek meg kell majd tanulniuk, hogy a csúcson lévők nem létezhetnek az alul lévők nélkül.

Az adósságválság és a gazdasági szerkezetátalakítás radikálisan újfajta kezelése mellett szóló legerősebb érv azonban bolygónk fennmaradása. Az adósságválság következtében kialakuló szegénység és marginalizálódás ugyanis súlyos ökológiai veszélyforrás. Erre nem lehet válasz az, hogy az elitrétegeket az északi országok kíméletlen növekedési pályájának követésére buzdítjuk, miközben a szegények néhány újabb fa kivágásával igyekeznek pár nappal meghosszabbítani életüket.

Az eladósodás következménye az elszegényedés. Az elszegényedés pedig olyan luxus, amit már nem engedhetünk meg magunknak.

kép | Raphael Rapior, lensculture.com