Vida Gábor

SÖTÉT GONDOLATOK A RÉSZRŐL ÉS EGÉSZRŐL S A TUDOMÁNYRÓL

1998 november

SÖTÉT GONDOLATOK A RÉSZRŐL ÉS EGÉSZRŐL S A TUDOMÁNYRÓL

 Századunk kétségtelenül a tudomány évszázada volt. Előbb a fizika, majd a biológia látványos fejlődése joggal váltott ki elismerést. A tudományt előbbre vivő tudós világszerte tekintélyre tett szert. Vagy mégsem? Az utóbbi években mintha inogni kezdene az átlagember tudományba vetett hite, sőt olykor határozott tudományellenesség is tapasztalható. Ennek egyik lehetséges oka a túlspecializálódott tudomány.

a szelekció csökkenése

Az utóbbi évszázadok során óriási ismeretanyag halmozódott fel. Szellemi kapacitásunk átlaga viszont változatlan maradt, vagy inkább még csökkent is. Ennek látszólag ellentmond századunk számos szellemi óriása. Más a helyzet azonban, ha a statisztikus változatosság alapján állunk. Száz ember között aligha találunk óriásokat, míg egymillióból többen is meghaladhatják a 2 méteres magasságot. Ma hatszor annyi ember él a Földön, mint a múlt század elején. Szellemi kapacitásunk tízmillió éves látványos növekedése a koponyatérfogat növekedésén keresztül követhető az emberré válás evolúciójában. A növekedést a természetes szelekció biztosította. E folyamattal emelkedtünk ki az állatvilágból. (S ennek leküzdésére tesz világszerte minden orvos esküt!) A szelekció csökkenésével az emberiség átlagos koponyatérfogata szintén csökkent.

A tudományos ismeretanyag tehát egyértelműen nő, míg szellemi kapacitásunk jó esetben szinten marad. Ebből egyértelműen következik, hogy „…a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerül visszavonulni.” Ugyanakkor „…egyre lazább kapcsolatba kerül a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével.” „A szaktudós remekül ‘tudja’ a világnak egy apró zugát, minden másról azonban fogalma sincs.”

Századunk tudósainak e remek jellemzését Ortega 1929-ben írta.1 Azóta ez a helyzet csak romlott. Az, hogy egy molekuláris biológus még a leggyakoribb növény- vagy állatfajokat sem ismeri fel, teljesen természetes dolog, és fordítva is igaz. Tudósaink zöme még szaktárgyának középiskolai anyagából is elbuktatható lenne. A „szakbarbárság” fogalma módosult. Sokan ugyan még ma is szakbarbárnak csak azt a „szakembert” tekintik, aki az átlagos „humán” műveltségi területeket (zene, irodalom, képzőművészet) ignorálja. Valójában e téren jobb a helyzet, mint a szak-szakbarbárságban, vagyis a saját tudományterület jelentős részének ignorálásában.

Grand Canyon Museum Collection, flickr.com

Még ma is jól emlékszem annak az amerikai tudós kutatónak a megrökönyödő tekintetére, akinek „What’s your speciality?” kérdésére egy nemzetközi kongresszus fogadásán „My speciality is generality” választ adtam. A részekre szedő analitikus kutatás mellett szinte teljesen eltűnt az általánosítás és a szintézis. Ennek hiánya viszont katasztrofális lehet a tudomány művelőire éppúgy, mint az egész emberiségre.

A mai helyzet kitűnő jellemzését Mott T. Greene2 tudománytörténész adta meg a Nature 1997. aug. 14-i számában: „A tudományos képzés oly mértékben specializálódott, hogy a tudományos kutatók alig tudnak többet a tudományról, mint a nem-tudományos emberek!” Az általánosítás hiánya pedig oda vezetett, hogy míg a „tizenhetedik században az emberek a világ működésének értelmezésére az egész általuk ismert tudományt használhatták, s a maradék lyukakat Istennel tölthették be”, a mai természettudósok világnézetében „hatalmas lyukak dominálnak, melyeket vakon figyelmen kívül hagynak vagy természetfeletti magyarázatokkal tömnek be, bár a jelenségekre jól ismert tudományos értelmezés is létezik.”

a közös nyelv hiánya

Az eddigiek alapján még reménykedhetnénk abban, hogy a szűk specialisták együttese, együttműködve mégiscsak képes az egész megértésére. Ennek első komoly akadálya a közös nyelv hiánya. A speciális szakterületek nyelve csak az e szakterületen járatosoknak érthető. Másrészt ugyanaz a szó teljesen mást jelent a különböző szakterületeken. A bibliai Bábel tornya kitűnő intő példa a tudomány jövőjét illetően. A laikus nagyközönség is egyre gyanakvóbb a számára érthetetlen szak-szakspecialista tudománnyal szemben.

A probléma azonban ennél sokkal nagyobb. Az egész nem azonos a részek összességével. Annál minőségileg több, mivel az ún. emergens tulajdonságok sohasem érthetők meg a részek „szak”-emberek által művelt kutatásainak összegezéséből. Hiába ismeri minden zenész a maga hangszerén Dvořak IX. szimfóniáját, külön-külön vagy akár egyszerre az összes hangszeren lejátszva nem sokat ér. Kell egy karmester az összehangoláshoz, aki az egyes hangszerek megfelelő beillesztéséről, helyre tevéséről gondoskodva hozza ki az Újvilág üzenetét. Ez hiányzik a mai természettudományokból. Jó példa erre a környezetvédelem „kakofóniája”, melynek kiváló „szak”-specialistái akadnak, mégis baj van, ha egy komplex környezeti probléma, pl. a Bős–Nagymaros ügy megoldásáról van szó.

A környezetvédelem századunk második felének igen komoly kihívása. Korábban a „környezetet” közös prédaként vagy mindenki szemétládájaként kezelték. Ez jól be is vált, amíg a természeti környezet dominált a Földön. Ma azonban más a helyzet. A természetes, eredeti állapot szinte mindenütt eltűnt. Megsemmisült vagy jelentősen megsérült, még mielőtt megértettük volna sok száz millió éves csodálatos működését.

A Bioszféráról van szó, nagy B-vel írva, a világegyetem eme páratlan csodájáról, melynek működésétől függ létünk. A Bioszféra legalább hárommilliárd éven át fenntartotta az életet még akkor is, amikor a fizika törvényei szerint erre csak nagyon kis esély volt. Ez a Bioszféra biztosította az oxigénes légkört, az iható vizet, a táplálékunkat, az energiánkat és az elviselhető klímát. Ez a földi nagy egész, a „nagy rendszer”, melynek megértésétől függ egy kis rész, az emberiség további sorsa.

Biodiverzitás terem, American Museum of Natural History (AMNH), Dominik, flickr.com

Mit tud a tudomány minderről? Látszólag nincs nagy baj, hiszen az UNESCO szervezésében évek óta folyik a MAB (Man and Biosphere) program, bár elgondolkoztató a sorrend. Ember és… Ahogy Juhász Pál írta3, ebben is az emberi gőg tükröződik, s olyan, mintha valaki magát saját szülőanyja elé helyezné: Én és az Anyám. Igazán megdöbbentő a kép azonban, ha azt próbáljuk meghatározni, milyen támogatással és hányan foglalkoznak ezekkel a valóban globális problémákkal! A hányad ezrelékekben is alig fejezhető ki.

irányítatlan

Térjünk vissza ismét Ortegához. Mint írja, az összefüggéseket átlátó kivételes képességű egykori tudóst ma a szűk specialisták tömege helyettesíti. „És az a helyzet, hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis felfedez új jelenségeket, előbbre viszi a tudományt, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös: a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, s lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.”3 A baj a következményekben van. A középszerű emberek saját rövid távú érdekeiket nézik. Nincs karmester, aki az összefüggéseket átlátva a tudományt megfelelő irányban dirigálná. A tudományos teljesítmény mérésével foglalkozó scientometria módszerei (publikációk száma, idézettsége, impakt faktor) annak elismerését bizonyítják, hogy képtelenek vagyunk felfogni valamely kutató munkásságának jelentőségét a tudomány egészének előbbre vitelében. A tudomány irányítatlanná vált. A frontvonal fő mozgatója az emberi kapzsiság, mohóság és önzés ügyesen álcázva az „emberiség ügyét szolgáló” ígéretekkel, melyeket ráadásul a beszűkült középszerű kutató maga is elhisz. Elhiszik, hogy genetikai manipulációval létrehozott csoda-növényekkel és állatokkal az éhező emberiséget mentjük meg, miközben jelenleg több ember éhezik, mint valaha, s ugyanakkor eladhatatlan gabona- és húskészleteink vannak. Néhány „Kasszandra-tudós” kongatja ugyan a vészharangot, de ki figyel oda. A nagyravágyó emberiség öntelt tudósai tudományos teljesítményeik impaktjában gyönyörködve nem veszik észre, hogy süllyedő hajón vagyunk.

Stuart Pimm, kiváló angol ökológusnak nemrég könyve jelent meg a természet egyensúlyáról4. Előszavában ezt írja: „A várható katasztrofális fajkipusztulások (több helyütt máris jelentős) oly mértékben változtatják meg bolygónk biológiai diverzitását, hogy a fajkeletkezés ismert sebességével több millió évre lesz szükség regenerálásához.” Miután megállapítja, hogy a jelenlegi ökológiai kutatásokban a kis területeken végzett, legfeljebb egy-két év alatt lezajló változások elemzése dominál, azok is csupán kevés faj vizsgálatával, a biodiverzitási krízis kihívása óriási: „Hogyan mérhetjük fel azokat a folyamatokat, amelyek tovább tartanak, mint kutatási pályafutásunk, több fajjal mennek végbe, mint ameddig mi számolni tudunk, s a szokásos kísérleti területeknél sokkal nagyobb területen zajlanak? A probléma összetett is; ilyen nagyléptékű ökológiai folyamatok megértése sokkal nagyobb intellektuális kihívás, mint a bárgyúan unalmas humán genom szekvenálás. A probléma ugyanakkor sokkal fontosabb is. Egészen biztos, hogy ötven év múlva lesz még szekvenálható humán genom; valamivel kevésbé biztos, de valószínű, hogy tízmilliárdan leszünk, szenvedvén és pusztulván számos okból, melyek mindegyike nagyságrendekkel jelentősebb, mint a humán genom szekvenálásával felfedezett genetikai okok. Ha nem tudjuk az ökológiai folyamatokat jobban megérteni, e tízmilliárd ember még gyorsabban fogja bolygónkat tönkretenni, mint ahogy ezt mi most tesszük.”

Leonardo Aguiar, flickr.com

Létünket biztosító bioszféránk működése tehát korántsem jelenti tudósaink fő kutatási területét. Túl komplex, túl sok időt és energiát igénylő kutatás volna. Nem specialistának való. Még egy-egy alrendszere is kivételesen széles tudást, sokféle tudományterület összefogását, összehangolását igényli: a Földünk klímáját meghatározó folyamatok megértésében és modellezésében van már némi előrehaladás. Hallunk a globális cirkulációs (légköri) modellek tökéletesítéséről5, összekapcsolásáról a nagy óceáni áramlások rendszerével, de a tudomány reflektora csak a féktávolságnál rövidebb utat képes bevilágítani. Az emberiség orosz rulettet játszik6, s még ha látjuk is a veszélyt, képes-e a tudósok fóruma az önző, mának élő embereket lemondásra, összefogásra, az egész emberiség ügyének megfelelő életmódra késztetni. Aligha.

Tudósaink presztízse már nem a régi. Állításaik megkérdőjelezhetők. Ugyanakkor még él a tudományba és a technikai haladásba vetett vakhit. Majd csak megoldunk mindent, ahogy eddig is.

mellőzhető tényező

Az önzés és a rövidlátás mértékei együtt változnak. A csak saját magával törődő ember a legkorlátoltabban rövidlátó. A törődést és figyelmet családjára, baráti körére is kiterjesztő ember már években gondolkodik. Helyi közösségekért, hazáért is cselekvő ember évtizedekre tervez. Az emberiség egészének sorsában jelentősebb idő sokszor az egyén tevékenységi idejének többszörösét jelenti. Értékrendszerünkben ezért kevéssé elismert, mellőzhető tényező volt. Legalábbis eddig. Globalizálódó világunkban azonban az idő felgyorsult. Az emberiség további sorsát meghatározó globális problémák (népességrobbanás, ivóvíz, éhezés, levegőszennyezés, szeméttermelés, bioszféra degradálódás, UV sugárzás, klíma-változás, terrorizmus, politikai instabilitás, fegyverkezés stb., stb.) gyors és egységesen elfogadott kezeléssel oldhatók meg. Másfajta tudományra, másfajta politikára van szükség. Az egymásra mutogatás katasztrófához vezet. A nemzeti érdek ma már nem lehet a legfelső szint.

Ha az emberiség egésze a tét, a nemzeti érdek e fölé helyezése öngyilkosság. Nem lehetünk nyugodtak és elégedettek mondván: nem a mi felünkön süllyed a hajó!

A hajó nagy. Ha nem nézünk nagyon messze, nem is látszik, hogy süllyed. Ne aggódj. Just do it!

 

JEGYZET:
  1.    Jósé Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. (1929), Magyar kiadás, Pont Kiadó, 1995.
  2.    Mott T. Greene (1997): What cannot be said in science. Nature 388. 619–620.
  3.    Juhász Nagy Pál (1993): Természet és ember. Kis változatok egy nagy témára. Gondolat Kiadó.
  4.    S. L. Pimm (1991): The Balance of Nature. Univ. Chicago Press.
  5.    S. Schneider (1997): A nagy földi laboratórium. Kísérlet, melyben bolygónk a tét. Kulturtrade Kiadó.
  6.    W. S. Broecker (1997): ‘Our burden of responsibility’. In: The Asahi Glass Foundation: A better future for the planet Earth. Lectures by the winners of the Blue Planet Prize. Tokyo.
felső kép | woodleywonderworks, flickr.com