Petrik Iván

SKIZOFRÉNIA LENINGRAD

2011 június

SKIZOFRÉNIA LENINGRAD

Kicsúszhat-e a számon még egyszer annyi elfelejtett év után ez a két szó, fölfestik-e még valaha az akárhányadik ötéves terv darázsmetélt- és visszérgyára koboldosan kikezdett falára? Lesz belőle áttetsző zsírpapírra gépelt jelentésben észre sem vett rím? Esetleg csöppen gőzölgő aszfaltra fagylalt, melyet így neveznek? Van-e értelme ennek a két szónak, nem külön-külön, hanem együtt? Mintha egy transzparensen hirdetné a népek őszinte barátságát minden ragasztóanyaggal. Tehát: „szkizofrénija lényingrád” – így ejtették a zenekar tagjai, amikor magukról mint zenekarról beszéltek. (Talán mert így kell ejteni oroszul?) Még ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyiknek ez (az orosz nyelv) alapvető tapasztalata volt, bár nem nyelv mivoltában, hanem tűrhetetlen létélményként. Azokban az években működött a zenekar, amikor belefuthatott bárhol, a legváratlanabb helyeken orosz kiejtési problémákba az ember. Ha belefutott, nem feltétlenül érezte már frontális ütközésnek, halálos balesetnek, de pofonnak még jó eséllyel, amit megszínezett egy kis gúnyolódó undor, rosszkedvű irónia. S jóllehet nem a zenekar történetét szeretném elmesélni (már csak azért sem, mert nem is volt neki), bele kell bonyolódnom némi magyarázatba. A Skizofrénia Leningrád tehát egy zenekar. Az alapítók, három koravén tinédzser, azzal a kellemetlen tapasztalattal, hogy a kor, amiben élnek, nem alkalmas, hogy kiderüljön, tehetségesek-e (jóravalók, bátrak, sokra hivatottak), olyasmit akartak csinálni, ami még nem volt, ami mindennel szembemegy, amihez nem lehet senkinek egy jó szava. S legfőképp nem jár érte köszönet. (Mert hát kitől is?)

Akkoriban tűnt fel Magyarországon ez a szó: punk. Ebbe rögtön beleszerettek. Nem tudtak sokat a punk-kultúráról, de annyit azért megsejtettek, hogy ha a próbáikra nem jön ki a rendőrség, nem érdemes koncertet tartani. E felismerés után minden egyéb szinte magától működött. Hosszasan kísérleteztek, melyikük hangja a legelviselhetetlenebb, a nyertes lett az énekes. A hangszerek kiosztása könnyen ment, hiszen egyiküknek sem volt semmilyen zenei alapképzettsége. A Skizofrénia Leningrádra szép jövő várt, már a próbájuk előtt kihívták a szomszédok az URH-t, és biztosak lehettek benne, hogy a nevük miatt is meggyűlik a bajuk mindenféle hivatalossággal. Pár óra alatt megírták a dalszövegeik jó részét, ezeknek egyetlen közös tulajdonsága volt: a sorvégek nem csengtek össze (ehhez ragaszkodtak). Távol állt tőlük a lírai hangvétel, szigorú tárgyilagosságra törekedtek. Végeérhetetlen monológokra emlékeztettek ezek a szövegek, s nem lehetett igazán megkülönböztetni egyiket a másiktól, bár aki nagyon figyelt, annak néha sikerült. Mintha mindegyik ugyanazt járná körül, ugyanabban a teleköpködött lavórban mosná a koszos lábát, ugyanazon a telehugyozott utcán lődörögne, s ugyanazt az átvérzett kötést szorítaná minden gennyes sebre. Így aztán a címeiket sem tudom felidézni, egyet leszámítva: „Balta Tolnai úrban”. (Nyugodtan olvassanak tovább a gyengébb idegzetűek is, a balta többet nem kerül elő.) A szöveg körülbelül így hangzott: „Tolnai úrnak nem volt szakálla, röviden ennyi, amit elmondhatunk róla úgy, hogy még nem kell hányni. Mert Tolnai úr hiéna! Tolnai úr meggyilkolsz ma vagy holnap biztosan. Tolnai úr maga ácskapocs! Tolnai úr az öltönyöd színével ölsz! Tolnai úr a kitépett bajszoddal ölsz! Tolnai úr a nyakkendőddel ölsz! Tolnai úr a szemüvegeddel ölsz! Tolnai úr a ceruzád hegyével ölsz! Tolnai úr minden reggel újságot vesz, és a kisbolt felé kerülve megy munkába. Ezzel a kerülővel ölsz! Az újságoddal ölsz! Tolnai úr buszon ülsz, a vietnámi balzsamod bűzlik. Tolnai úr a buszoddal ölsz! Tolnai úr a vietnámi balzsamoddal ölsz! Tolnai, Tolnai elmész az anyádba!” Egy ilyen szövegre természetesen nem lehet pontosan emlékezni, ráadásul nem is hallottam sokszor. Mégis, mindent összevetve, hűen adtam vissza az olvasva talán egyhangú, üvöltve viszont egészen magával ragadó sorokat. Ebben azért is biztos lehetek, mert a zenekar basszusgitárosát jól ismertem, s mostanában megint találkoztunk egyszer-kétszer. Megkérdeztem, mire emlékszik a szövegből, és nagyjából ugyanezt a variációt adta elő (a talányos „Tolnai úr maga ácskapocs” kitételre ő is határozottan emlékezett). Arra azonban nem tudott választ adni, ki volt ez a Tolnai úr. Egy tanár, a párttitkár, a szomszéd, a közlekedési rendőr, a jegyszedő a moziban. Megkerestük a dobost, aki szerint a gitáros-énekes barátnőjének az apjáról írták a szöveget. Nehezen, de elértük az időközben Amszterdamban természetgyógyásszá vedlett gitárost, ő viszont mindent tagadott. Nem volt barátnője, annak nem volt apja, mert árva volt, és nem írtak róla semmit. Tolnai úr tehát nem létezett, ami így első hallásra nem olyan nagy baj, még akkor sem, ha tényleg nem létezett. A Skizofrénia Leningrád feloszlott, hanganyag nem maradt utána, visszatérésükre, nosztalgia-koncertre nem számíthat a hálás utókor.

Mégis úgy esett, hogy életemben egyszer találkozhattam Tolnai úrral, bár az igazat megvallva, nem Tolnainak, hanem Blaise Kurzgutnak hívták. Nem ekkor ismertem meg, de itt ismertem fel, hogy ő nem egyszerűen Kurzgut, hanem Tolnai úr megtestesülése is. Leningrád időközben, csakúgy, mint a róla elnevezett zenekar, feloszlott, és visszanyerte eredeti nevét. Kurzgut úrral mégis az akkor már nem létező Leningrádban futottunk össze. A Néva parton sétálgatott, s úgy rázogatta a fejét (nem tudok lemondani erről a lehetőségről), mint aki valamely titkos zene ütemét követi. Ruházata elütött a kor szokásaitól és némileg talán a saját személyiségétől is, de csak árnyalatnyit. Kurzgut úr rosszul öltözött, pontosabban: megmutatkozott, hogy nem ő, hanem valaki más, talán a felesége válogatja ruhadarabjait. Nem illettek hozzá. Széles, busa fejéhez, orrán éktelenkedő vastag szemüvegéhez, vékony, töpörödött orrához, pár szál bajuszkájához. A ruhái mind kisebbek, lágyabbak, frissen mosottabbak voltak, mint éles, beteges arányokat mutató arca, s némelyek valóban szűknek bizonyultak (nadrágja szára mindig kerek orrú, aprócska cipője és bokája felett lengedezett). Ez vezetett oda, hogy Kurzgut úr mozgása kissé darabosnak tűnt, s ha hosszabban figyeltük, táncnak tetszett. Furcsa táncnak, amelyet nem táncosok járnak, hanem bábok lejtenek a hideg Néva-parti köveken (egy titkos követjárás vagy továbbképzés egyetlen nyilvánosságra került epizódjában). Mindezek a jellegzetességei önálló életre keltek, megelevenedtek, elhagyták viselőjüket, összevesztek, megtépázták egymást, kibékültek, persze csak álnokul, a másik pusztulását lesve, hogy végül mégis összeálljanak, s ez legyen újra Kurzgut, aki sejtéseim, felismeréseim szerint, ama bizonytalan, mégis tapasztalati, de leginkább ideáltipikus Tolnai úr is egyben, aki dalban fogant és Kurzgut által vész.

bizonytalan regiszterek

Kurzgutot látni, lemondás. Beszélni vele, tétlenség. Ha összefutunk, rögtön a lehető legtávolabb szeretnék kerülni tőle. Nem félelemből, egyszerűen van benne valami bizonytalan regiszterekben mozgó visszataszítóság, inkább csuszamlósság, azaz mintha az érintésétől idegenkednék, de a pillantása, a közelsége, a ki- és belélegzése is érintés. Nagyon ritka az ilyen, de van. Az emberek elsöprő többségét nem kell megismernem, nem így Kurzgutot, akit reménytelen elkerülni. Ott, abban a hisztérikus alkonyatban, amikor szállodák hívogató üvegszájai szippantanának be, és kopott Volgák kísértetei: délceg limuzinok suhannak el mellettünk, Kurzgut úr menthetetlenül elém állt.

–    Jó estét! Mi szél fújta erre? – Úgy beszélt, mintha barátok lennénk, és csodálkozást mímelt, pedig én lepődtem meg jobban. Amikor ezt észrevette, gyorsan taktikát váltott, és úgy tett, mint aki nagyon megörült nekem. Könnyeket csikart ki hideg, szürke szeméből, a könnyek azonban mindig ott várakoztak, hogy valamiképpen hasznukat vegye. Tett egy mozdulatot, mintha át akarna ölelni, de a mozdulat arra is figyelmeztetett, hogy nem ölel át, azaz túláradó érzelmeit férfiasan visszafogja. Mindezt eltúlzott színpadiassággal, hogy jól lehessen látni, csak játssza az egészet. Fejét megemelte, szemét félig lehunyta, úgy nézett a szemüvege alatt rám. Szája mosolyra húzódott, de lehet, hogy csak a kényelmetlen fejtartás torzította el az arcát. Zavaromban tovább akartam indulni, de ő elém toppant határozottan.

– De hát családos emberek vagyunk mindannyian, kedvesem! Beszélhetünk, mint férfi a férfival. – Úgy ejtette ki a szavakat, mint aki fellökött egy kupica pálinkát, s a terítő szövete éppen beissza az illatos folyadékot. Nyomatékul nyakát egy gyors mozdulattal a kabátgallérja és finoman felfelé mozduló válla közé húzta, majd visszaengedte, közben tovább remegett a bajsza. Megköszörülte a torkát, de lágyabb tónussal, mint egy átlagos harákolás. Mintha az orrüregében valaki más éppen beénekelné magát, s a mélyebb hangok még nem elég tiszták. Mert folytatni akarta, amit elkezdett, mert beszélni akart, azzal a sikamlós kurzgutos hanghordozással, amely visszaél a beszéd lehetőségeivel, s meggyalázza a közlés legegyszerűbb tisztaságát. Oldalra léptem, mintha csak a folyót bámulnám, a rávetülő nyers fényeket, s meghatározhatatlan színe meghatározásán fáradoznék, de követett. A nyakamba lihegett.

– Értse meg, nekünk fontos megbeszélnivalónk van. Jöjjön velem! – Megragadta a könyököm, és összeszedve minden erejét, megszorította. Vasmarokkal akarta tartani, szorítani, attól sem riadva vissza, hogy szilánkosra törik a csontom. Ő most az ellenállhatatlan erő, amely uralkodik, ha máson nem is, egy könyökízületen. Különösebb erőlködés nélkül rántottam ki szorításából a karom, de elkapta meglibbenő kabátomat, és nagy igyekezetében félig le is húzta rólam. Könyörgött.

– Ne tegyen velem ilyet! Értse meg, ez nekem nagyon fontos! Segítsen, kérem! Ha nem segít, nekem végem! Maga az utolsó mentsváram! – Elhallgatott, aztán suttogva hozzátette. – Én nem ártottam soha senkinek.

uborkalé, babkávé és fokhagyma

Elbizonytalanodtam, de mindennél erősebb volt az undorom, ami elfogott, amikor egészen közel hajolt, és megéreztem az uborkalé, babkávé és fokhagyma rojtosra rágott tónusaira építő koszos leheletét az arcomon. Nem, ez az ember nem szorul segítségre. Ellöktem magamtól és elrohantam. Hallottam a lépteit, kétségbeesett zihálását mögöttem még egy darabig, de rögtön éreztem, hogy már nem akar utolérni, csak szeretné, ha könyörgése visszhangozna lelkiismeretem túlzsúfolt termeiben, mint sikátorok elszabaduló hangjai.

 

Kurzgutot (és benne Tolnait) alig ismertem, mégis úgy éreztem, mindent tudok róla. Más megközelítésben: kiismerhetetlen volt. Nem személyiségének bonyolultsága miatt, mert egyszerű ez a képlet, mint a téglafal. De alig hihető, hogy létezik ilyen. Egyébként városszerte tisztelték, ahogy nem, vagy alig-alig létezőket tisztelünk; regényhősöket, régen elhaltakat, az előző postást, a korábbi rendőrt, a zöldséges apját, a zöldséges apjának az apját. Ugyanabban a házban laktunk. Pontosabban, annak a háznak a fénytől elzárt, szagok megbámult aranyfüstjével felcicomázott lépcsőházában többször is összefutottunk, ahol én laktam. Kurzgutot azonban sosem láttam ajtón be- vagy kilépni, mindig csak elhaladt mellettem. Legtöbbször köszönt, de nyirkosabb estéken, havas karácsonyok környékén, s ha elöntötte a rakpartot a Duna, elmulasztotta, és undorral… majdnem azt írtam, nézett rám, de nem rám nézett, hanem maga elé, hogy megérezzem, tudja, itt vagyok. Kurzgut tehát ott járt abban a nem éppen járkálásra-sétálásra való házban. Előlépett valahonnét, és eltűnt a következő lépcsőfordulóban, olyan légies lendülettel, ahogy áporodott levegőt ver ki a szobából a kinyitott ablakkal meglóduló huzat. S ebben a kísérteties osonásában a folytonos átváltozások lehetősége derengett. A pinceszintre lefutva kopott bundájú, nagy szürke macskaként tűnt el a föld alatti járatokban, a padláshoz közelítve denevérként tapadt a gerendák közé. Az utcán Kurzgut lett, s ki tudja, mi, ha bezárult mögötte az ajtó, amely otthonát védte. Egy ízben túlzottan vidám hangulatban, fütyörészve tértem haza. Már a kapuban összefutottunk, kérdezte, minek örülök. Nem tudtam, mit válaszoljak, hát azt mondtam, szép ez a város. Mit tudhat maga erről, mormogott ellenségesen, mert nem lehetett a közelében szeretni semmit. Mert gyerekkorában még tücsköt kergetett a körúton, rákot fogott a Margit híd lábánál, s tudta, melyik ház pincéjében tör fel néma ujjongással a legtisztább vizű forrás. Pedig nem ismerte a várost, ahol nem is élt, mert mindig a másé után koslatott, így sosem volt semmije, még egy saját városa sem.

– Maga erről nem tudhat semmit! – Hörögte elvörösödve. – Maga egy senki!

Megragadta a torkom, a falhoz nyomott. Mondani akart még egyetlen megsemmisítő mondatot, amitől összeomlok, s halálra váltan magam kérem büntetésem, de már nem jött ki hang a torkán. Hátrébb lépett fél lépést, éppen csak annyit, hogy kényelmesen markolhassa meg sétapálcáját, melynek kutyafejet mintázó fogantyúját ólomból öntötték. Megfordította, s végigcsúsztatta ujjai között, hogy a másik végén megragadva a lehető legnagyobb lendülettel sújthasson le. Kétszer ütött, mindkétszer a fejemet célozta, és halálos pontosságot érzett mozdulataiban. De mire való ez a halálos pontosság Kurzgut esetében? Én akkor már otthon feküdtem az ágyamban, s mellettem Liza Mirabella felszisszent álmában. A falat érte mindkét csapás, puha vakolatpermet hullott a lépcsőház agyonkoptatott lépcsőire. Kurzgut hátratáncolt egészen a vaskorlátig. Bámulta a megdermedő sötétség szívére pakolt roppant támfalait, hallgatta a lépcsőfokok sziszegését. Egyedül volt, teljesen egyedül.

Az ideális Tolnai és a reálisan létező Kurzgut magától értetődően gyűlölték egymást. Tolnai azért, mert nem tudott magára ismerni Kurzgutban. Kurzgut, mert nem akart magára ismerni Tolnaiban, ráadásul ő majdnem mindenkit gyűlölt. Ezt a gyűlöletét a sűrűn hangoztatott rendszeretet, a korrekt kapcsolatok, a kihegyezett ceruzák, a helyesírási szabályok tökéletes ismerete mögé rejtette. Mégsem maradt magányos a reálisan létező Kurzgut, s ezt az irreálisan létező Kurzgutnak köszönhette. Ő volt az egyetlen barátja. Sosem beszélgettek, viszont mindenhova együtt jártak (még tánciskolába is, és még oda is, ahová virágcsokrot gyűrögetve indultak titokban bizonyos délutánokon). Ha nagyon félek, akkor azt gondolom, az irreális Kurzgutra hasonlítok. Először csak a ruhám, aztán a mozdulataim, a vonásaim. Végül az, amit teszek, legvégül a mondataim. Ha nyugodt vagyok, létezéséről sem tudok.

a rosszindulat mint szerelem

Volt nekem egy igen kedves nagybátyám – volt, mert meghalt. Nem öregedett meg, elérte azt a kort, amiben érdemes lenne örökké élni. Mégis meghalt. A bácsit okos embernek tartották, s bár nem mutatott különösebb ambíciót e téren, írt néhány cikket a legkülönfélébb témákban. Pár héttel a halála után a barátai felkértek, mint hozzá életében legközelebb állót, hogy (régi szép hagyományokat felelevenítve) emlékezzem meg róla, s beszéljek a legutolsó munkájáról, egy kis esszéről, amelynek a „Szerelem mint rosszindulat” címet adta. Haboztam, hogy elfogadjam-e a felkérést, végül igent mondtam. Óvatosságra intett, hogy én is csak halála után olvastam ezt az írását, nem beszéltünk róla sosem. Így éppen annyit tudtam a szerző szándékairól, mint amennyit bárki más, aki olvasta a szöveget. Elfogadtam mégis a felkérést, mert érdekelt ez a társaság, akiktől finoman, de határozottan távol tartott nagybátyám. Most végre megismerhetem őket alaposabban. Egy Duna-parti kisvendéglőben beszéltük meg a találkozót, s kérték, pontosan érkezzem. Ez az egyik dolog, amire képtelen vagyok, ezért néhány órával korábban már a környék sikátoraiban tébláboltam. Arra használtam fel az időt, hogy átgondoljam, mit is fogok mondani, miről fogok beszélni az összetolt, frissen vasalt abroszokkal leterített asztalok mellett. Bealkonyodott közben, olyan finom színekkel, ahogyan csak folyóhoz közel és nagyvárosban tud. Elfáradtam a céltalan lézengésben, meg is szomjaztam, de még mindig volt pár percem, hogy pontosan érkezzem. Ekkor jutott eszembe, hogy megfordítom a címet: A rosszindulat mint szerelem. Kifejezőbb, és jóval tágasabb területre vezet, sőt, talán közelebb is áll ahhoz, amit nagybátyám a halála előtt el akart mondani még nekünk. Ehhez tudni kell, hogy korántsem volt váratlan a halála. Kamaszkora óta emésztette a betegség, és tékozló jókedve mögött mindig ott vicsorgott ez a személyes fenyegetettség. Ezt akartam megérteni, s ha beszélek a barátainak, talán megtudnak róla újabb, ismeretlen részleteket. Közben teljesen besötétedett, elvétettem egy utcát, így szednem kellett a lábam, hogy időben érkezzem. Ahogy rohantam és hallottam kétségbeesett zihálásomat, Kurzgut jutott eszembe. Nem egyszerűen az eszembe jutott, hanem az ő bőrében éreztem magam. Mondanom sem kell, gyalázatos érzés volt. Mintha üldöznék valakit, aki biztosan eltűnik a szemem elől, de rohanok utána, már csak azért, hogy minél nehezebben felejtsem el ezt az éjszakát. Közben valóságosan Kurzguttá változtam, hátam meggörnyedt, hajam kihullott, szakállam eltűnt, bajuszom megkopott, mozdulataim szűkebbek, darabosabbak lettek.

Beestem végre a vendéglőbe, éles fények világították meg az ismerős arcokat, akikről a nevükön kívül nem sokat tudtam. Mosolyogtak, betessékeltek a belső terembe, ahol még többen várakoztak. Nagy meglepetésemre Kurzgut is köztük volt.

Semmi kétség, ő volt az. Ugyanaz az idétlen öltözék, ugyanaz a fölényes, mégis üres mosoly, ugyanaz a gúnyos pillantás. Kerülte a tekintetem, a mellette ülővel diskurált. Amíg beszéltem, a körmét piszkálta, maga elé meredt szórakozottan. Az előadás egyébként jól sikerült, többen is gratuláltak utána. Végig úgy éreztem, Kurzgutról, Kurzguthoz beszélek, kibeszélem magamból, csak így tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy Kurzguttá változtam. Vacsora közben váratlanul mellém lépett, és hosszasan sugdosott a fülembe. Azt akarta elhitetni a többiekkel, hogy az előadásomhoz fűz fontos kiegészítéseket, azaz a nagybátyám dicséretét zengi. Pedig a vendéglőst szidta, hideg a püré, a levesről ne is beszéljünk, hogy jön ide párolt káposzta, majd váratlanul a betegségeimről kérdezett. Jól vagyok? Hallott valamit, de nem akart hitelt adni szóbeszédeknek. Jól vagyok, válaszoltam, nem tudtam mire vélni a dolgot. Kurzgut csak mosolygott, és a régi ismeretségre való tekintettel „édes öregemnek” szólított, majd a vacsora elköltése után átkiáltott az asztalok felett „Testvér! Ez a mi napunk!” Kezét ökölbe szorítva, diadalmasan a levegőbe csapott. Bármilyen messze is volt, éreztem a jelenlétét, a testszagát, leheletének páráját, s nyöszörgős hanghordozását hallottam mindenünnen. Az est végeztével, amikor többen is az ajtóig kísértek, mintegy véletlenül odavetettem egyiküknek:

–    Nagybátyám nem is említette, hogy Kurzgut is önök közé tartozik.

–   Ja igen, a Kurzgut! – kapta fel a fejét társaságuk vezetője, az ősz hajú, robusztus, mégis halk szavú szfinx, az elnök. – Hát ő kihagyhatatlan.

Olyan hidegen, élettelenül ejtette ki ezt az egy szót, hogy nem kérdeztem semmi mást. Kurzgut, a kihagyhatatlan. Már kint álltunk az ajtó előtt, amikor az elnök újra hozzám fordult.

–    Örülök, hogy szóba hozta ezt a Kurzgutot. Nem hagyott nyugodni a dolog. Tudja, ő volt az egyetlen, aki nem akarta, hogy meghívjuk magát. Minden követ megmozgatott, hogy megakadályozza. Érdekes. Honnan ismerik egymást?

– Ami azt illeti, nem ismerjük egymást. Találkoztunk egyszer-kétszer…

Az elnök bólogatott, mint aki érti, miről beszélek, és nehezére esik Kurzgutra gondolnia, de azért feltett még egy kérdést.

–    Mit csinál ez a Kurzgut egyáltalán? Maga tudja?

–    Hivatalnokféle…

–    Igen, én is úgy tudom.

 

Kurzgut másnap felhívott. A számom benne van a telefonkönyvben, nem csodálkoztam. Elmesélte, hogy este az elnökkel ment haza, és sokat beszélgettek rólam. Többet kellene közéjük járnom. Most, hogy a nagybátyám helye megüresedett, igazán betölthetném azt az űrt, na persze, mutatis mutandis, amit az ő hiánya… szóval, ugye értem. Ő már meg is tette az első lépéseket ez irányba. Bízzak csak rá mindent. Megköszöntem, bár a nyelvemen volt, hogy elmondjam, amit éppen előző este tudtam meg az elnöktől. Mégis hagytam. Mi dolgom ezzel az emberrel? Semmi.

egyéb testrészei

Az ezerkilencszázas évek valamelyik fagyos telén (mennyi ilyen volt, uramisten!) egy vándorcirkusz járta a kietlen dombvidéket. Mint minden vándorcirkuszhoz, ehhez is tartozott műlovarnő (akármit is jelent ez). Ő volt Kurzgut egyetlen lánya? Egyelőre feltételezésekbe kell bocsátkoznunk, hogy majd biztos tudást szerezzünk. Később fölhagyott a műlovarnőséggel, és egy nagyvállalat bérelszámolásán helyezkedett el mint mérlegképes könyvelő. Még később nálam lakott pár hétig. Ez nagyjából arra az időre tehető, amikor fotómodellként dolgozott, s nem mehetett el úgy az ember egy újságárus bódé mellett, hogy ne ütközött volna az ő arcmásába és egyéb testrészeibe. Még műlovarnő életében művésznevet választott (Liza Mirabella) és ezzel a névvel élt később is. Senki sem sejtette, hogy esetleg ő Kurzgut lánya (ő is csak néha, ha metróval végállomástól végállomásig utazott, ha elfogyott a cigarettája, ha néninek szólították kamaszok), annyira nem hasonlítottak egymásra. Kedves volt, barátságos, s ebben nem ismert tréfát. Ilyenkor ugyanis tényleg kedves volt és barátságos. Őszinteségnek hinnénk ezt, ha nem tudnánk, hogy nagy kedvvel és mindenfélét hazudozott.

A legelemibb tapasztalatoknak szeretett ellentmondani, véletlenszerűen, indokolatlanul. Mondjuk így: érdek nélkül. Ami különösen azért állt jól neki, mert szépsége kedélyessé varázsolta minden hazugságát. Haja (műlovarnőként) arany, (bérelszámolóként) bronz, (fotómodellként) ezüst. Inkább ezüstös fehér. Műlovarnői múltjából eredhet, hogy jól állt kezében az ostor. Ezt bérszámfejtőként nem kamatoztathatta, ez is hozzájárulhatott, hogy szakmát váltott. A hegek a hátamon bizonyítják, jól döntött. S ezek a hegek kilométereken át húzódnak a legvalószínűtlenebb hátakon.

barokkos kacérság

Műlovarnőként vált szokásává, hogy nem nagyon utasított vissza férfit (egyáltalán nem). S mindig tudta úgy intézni, hogy őt sem utasították vissza. Nem kényszeresen vagy züllötten, hanem nagyon szolid passzióként, amelynek minden különösebb felhajtás, vadság, árulás nélkül hódolt. Azaz ártatlanul, ami a maga nyilvánvalóságában leolvasható volt az arcáról, s még akkor is ott maradt, amikor gondos feleségként éppen mégsem hódolt ennek a passziójának. Finom, lágy vonásai barokkos kacérsággal duzzadoztak, s ettől egy picit mindig idősebbnek látszott, mint amit az emberek feltételeztek róla. Ennek nem mond ellent, hogy jóval fiatalabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Nemcsak a vonásai, a mozdulatai is lágyak, és egy megmagyarázhatatlan ütemmel lassabbak voltak, mint bárki másé. Mintha mindig tétovázna, mielőtt tenne valamit; vagy inkább aközben is tétovázna, miközben teszi ezt a valamit. Szokatlanul nyílt tekintetét egyfajta sajátos kábult figyelem fogta össze. Azt sugallta, igen, ez vagyok én, elhiheted. A legtöbb ember azonban, s ez a világ egyik legszomorúbb tapasztalata, nem mer hinni az ilyen tekintetnek. Vagy ami még ennél is rosszabb, tökéletesen félreérti. Ennek tulajdonítható, hogy mindenüvé rosszízű szóbeszéd, aljas rágalmak kísérték. Konkrétan: kurvázta boldog-boldogtalan.

Liza Mirabella szétbomló köntösében hevert az ágyamon, cigarettázott, s ebben az ébredés utáni sápadtságában szebb volt, mint valaha. Lemondó érdeklődés csordogált a fiatalosan mély ráncaiban. Ha otthon voltam, s ez csak olyankor fordulhatott elő, amikor reggel felébredve égő gyomorral, éhesen körbeszaglásztam a lakásban, mit lehetne enni, szóval reggeli közben mindig a menetrendszerű pontossággal (azaz kis késéssel) ránk csapó nehézségekről beszélgettünk. Nem pénzről, nagy általánosságban siránkoztunk, hogy mennyire rossz, rossz, rossz, rossz, rossz. Miért, hogyan, meddig. „Mosogatólé-élet” – mondtuk. Talán ezért nem mosogattunk sohasem, s talán ezért élte szinte mindenki az életét az üres konyhákban. Én persze kicsit figyelmetlenül vettem részt a társalgásban, mert a reménytelen nappalok helyett inkább az éjszakákra gondoltam. A hátamon, karomon, combjaimon érezhető apró fájdalmak eredetére. Harapások, fognyomok, marcangolások. Mire megettem a cukros túrót, a lekváros pirítóst, a pirított szalonnát, megittam a híg citromos teát, éppen elegem lett Liza Mirabellából. Csókot nyomtam a hamutartó kristályfalára, ő óvatosan megharapta a cigaretta füstszűrőjét, mosolyogtunk, mint akik egészen másra gondolnak (így is volt), és elindultam, hogy a lépcsőházban elmenjek Kurzgut mellett. Minden alkalommal, ott a lépcsőház mélyén, a szűkös légáramokban sodródva, rendkívül igazságtalannak éreztem, hogy szegény Liza Mirabellát Kurzgut lányaként gondolom el. Pusztán mert a két (igaz, máshogyan) hajótörött, egymásról mit sem tudva, körülöttem él éppen. Kurzgut táskája mélyén ilyenkor vermutos üveg lapult, papírba csomagolva, spárgával gondosan átkötve. Mint egy beiktatott, de elintézetlen irat. Ő volt Kurzgut egyetlen lánya. Az igazi. A feketén lobogó titkos szenvedély.

 

A Skizofrénia Leningrád egyetlen koncertjére a visszérgyár egyik elhagyott szerelőcsarnokából átalakított tornateremben került sor. Kurzgut rendőrtisztviselő az alkalomhoz öltözve, tehát farmernadrágban (bár szokott türkizkék zakójában, virágmintás nyakkendőben) vett részt az eseményen. Furcsán kényelmetlenül érezte magát ebben a színes, szagos, ízekkel telített, fényes, hangos, le-, fel-, meg-, alá- és kiírhatatlan meghatározatlanságban. Vállával szokatlan könnyedséggel a szokatlanul idegen falnak támaszkodott (voltak kedvenc falai egészen más épületekben), kezét a zsebébe süllyesztette.

A jelen idejű történések meglepetésével nem tudott mit kezdeni. Rég elfelejtette, milyen is az. Mennyivel egyszerűbb a jelentések közelmúltjával vagy az utasítások közeljövőjével foglalkozni. A terepmunkától elszokott. Nem úgy Kurzgut, a tanár, akit diákjai iránt érzett aggodalma vitt ki a koncertre. Ezt később írásba is adta. Ott legyen, ha baj van. Persze, megjegyzett mindenkit, akit felismert. Valójában ez hozta ide, de magának sem szívesen vallotta be. Mi lenne vele, ha nem csapná be önmagát. Ezek megkapják a magukét, ha eljön az ideje. Kurzgut cirkuszigazgatót az épület mellett egy újságíró faggatta a bent történtekről. Nem akart bemenni, de tudnia kellett egy-két részletet az esetlegesen szükségszerűvé váló elítélő cikkhez. A cirkuszigazgató Kurzgut az állatok veszélyességéről beszélt átéléssel, kimeríthetetlen alapossággal. Tökéletes biztonságban érezhetjük magunkat, az előírások, az előírók figyelme mindenre kiterjedt. Ő maga lúgos vízzel öblöget fellépés előtt, kezére szaténkesztyűt húz, bajuszát acélszálakkal erősítették meg. Övében különböző színű injekciós tűk, minden alkalomra más. Távolabb Kurzgut kietlen pusztaság közepén állt, hatalmas, nehezen megmarkolható botra támaszkodott. Vadul tenyésző haja a szemébe lógott, elkínzott arcát a száraz szél csapkodta. Körülötte hasonlóan elnyűtt emberek álltak, mind őt nézték, várták, mit fog mondani, merre indul tovább. Hosszú ideje kóvályogtak, éhesen, szomjasan, piszkosan. Körbehordozta tekintetét a pusztaságon, amelynek szélén beszakadt kerítés mögött lapos tetejű, terjedelmes épület állt. Sosem hallott fémes csikordulások hallatszottak. Döntött, s botjával kijelölte az útirányt. Kurzgut mélyen belélegezte a hűvös büdöst, a borozó otthonszagát. Atlétatrikója alól előkandikáló tetoválásait nézegette. A stricinek sem könnyű az élete, hová mehetne ilyenkor. Kilépett a hordó formájú ajtón, a visszérgyár felől zene hallatszott. Elindult, hogy megnézze, mi történik ott. Félúton megtorpant. Kurzgutot vette észre pár száz lépéssel maga előtt, ahogy szintén a gyár felé siet. Kellemetlen lenne most találkozni vele. Mit tegyen? Éppen visszafordult, amikor Kurzgut vállon veregette. Hát jössz te is? Hová? Csak ide. Ja. Nem is tom.

tudni akarta, merre megyek

Egy reggel arra ébredtem, olyan városban élek, amelynek nem beszélem a nyelvét. Ébredtem már erre máskor is, de most nem örültem a felfedezésnek. Az utcán a fal mellett osontam, magam elé néztem mereven és barátságtalanul, nehogy megszólítson valaki. Kurzgut jött szembe nevetve. Mi történt? – kérdezte ezen az ismeretlen nyelven (ez volt Kurzgut egyetlen nyelve), de nem tudtam válaszolni semmit. Látta gyámoltalanságomat, örült neki. Kilökött a járda közepére az emberek közé, aztán hagyta, menjek, ahová akarok. Úgy tett, mint akinek másfelé van dolga, de követett egy darabig. Nem akart utolérni, csak tudni akarta, merre megyek. Hogy közbeavatkozzon, ha kell? Hogy kiélvezze győzelmét? Egyszerű kíváncsiságból? Vagy neki is erre vitt az útja?

 

A reálisan létező Kurzgut kullancsot talált magában. Nagyon megijedt, szeretve tisztelte, féltette magát, nem tudott megbarátkozni saját esetleges hiányának gondolatával. Némi keserű tétovázás után, a „nem halhatok meg” imperatívuszával lelkében hidegvérrel kicsavarta magából a parányi élősködőt. Ő volt Kurzgut egyetlen bogara. Később, amikor kapcsolatuk elvesztette meghittségét, poloskaként új életet kezdett. Átköltözött a lépcsőházba, innen vittem magammal én. Senki sem sejtette, hogy ő Kurzgut bogara. Nálam pók lett. A kedvemben akart járni; látható, erősen munkálkodott benne a hamisíthatatlan Kurzgut-féle kihagyhatatlanság utáni vágy. Utána akarok járni, meddig él egy pók. Eddig senki sem tudott pontos felvilágosítást adni. Félek a hiányától? Meg kellene szabadulnom ettől a gondolattól, és igen, a póktól is. Talán visszaadom Kurzgutnak, talán feltűzöm egy gombostűre. Legyen övé a pionírok büszkesége rovargyűjteményemben.

Hosszú idő után újra felhívott a basszusgitáros. Rosszkor, mint mindig. Kért, hogy látogassam meg. Éppen lejárt az esedékes albérleti díj kifizetésének határideje, s Kurzgut mostanában ebben nem ismert tréfát. Nehéz idők járnak, ő sem tudja nélkülözni a legcsekélyebb összeget sem. Megértettem, és fizettem. Tél volt, térdig érő hó, az útiköltségre éppen elég az a pár peták, ami a zsebemben csörög, mégis nekivágtam az útnak. Szomorkás hangulatban találtam barátomat, kikezdte az öregedés, a gondolat, hogy ő is meghal majd egyszer. Számba vette, mi fölött rendelkezik (nem feltétlenül és nem elsősorban anyagi javakról van szó), és kelletlenül tapasztalta, hogy nem nyúlik túl hosszúra a lista. A punk-korszakra emlékezvén rábeszélt, hogy inhaláljunk egy kis nitrohígítót. A barkácsáruházakban nem könnyű eligazodni, és sok az ócska termék, végül mégis megtalálta a megfelelőt. Kifeküdtünk az erkélyre (első emeleti), hideg sört tettünk magunk mellé, nagy uborkásüvegbe löttyintettük az orrfacsaró folyadékot, és szépen eldiskuráltunk, amíg tudtuk, miről. Aztán láttam, hogy társam egészen összement, nagyon apró lett, picike, félénk, szerencsétlen, gyönge, apátlan-anyátlan árva. Olyan kis Kurzgut, de kurzgutság nélkül. Kurzgut a mennyországban, megtisztulva. Angyalnak öltözve, vagy inkább angyalként. A basszusgitáros, mert hát mégsem Kurzgut volt, csak a kurzgutság vegytiszta értelmének ellenmérge, rémülten integetett. Én ugyanilyen rémülten integettem vissza. Az apróra összement figura, mivel már nem tudtunk beszélgetni, úgy döntött, átsétál hozzám. Erejét meghaladó vállalkozásnak tűnt ez az expedíció az óriási hőségben, az erkély kietlen síkságán minden mozdulat kínzó fájdalmakkal járt. Hason feküdtem, vártam, mikor lép be testem enyhet adó árnyékába. Mozdulni, segítséget nyújtani nem tudtam. Vártam tiszta szívvel. A kis basszusgitáros Kurzgut azonban, ahelyett hogy hozzám sietett volna, a nyitott erkélyajtón bemászott a szobába. Egyedül maradtam, s nem tudtam, örülnöm kell-e ennek. Visszatért, s most már azt sem értettem, hova, minek. Fahasábokat dobált mellém a kőre, amelyek kellemes, ázott pinceszagot lebbentettek felém. Az arcomhoz sétált, letörölte szám széléről az áttetsző, aranyragyogású, nyúlós mosolyomat, és megkocogtatta a pupillámat.

–    Halló? Érted, amit mondok?

Bólintottam, s egy verejtékcsepp a homlokomról a vállára esett, amitől megtántorodott.

–    Nincs hőség, és te nem izzadsz, világos? Tél van! Fát kell vágni. Fűtünk.

Lassan, nagy figyelemmel magyarázta mindezt. Aztán feldobta a hátamra a fát, s egy ki tudja, honnan előkerült baltát. A tehetetlenül mellettem heverő karomra kapaszkodott fel, onnan tovább a kabátom szövetgyűrődésein, amíg megfelelő sík területre nem ért. A lapockáim között elegyengette a terepet, és aprítani kezdte a tönköket. Elaludhattam, mert nem emlékszem minden részletre. A felvágott fa kopogására ébredtem. Hajigálta le vagy inkább át a nyakam mellől az arcomon messze túlnőtt rakásra. Amikor befejezte, ledobta a baltát. Nagyot koppant pont a fülem mellett, s még sokáig hallottam a csendülését. Vagy a baltát fent hagyta? A gerincem mellé vágva dologtalanul? Akkor miféle csendülés visszhangzott a fülemben? Az ideális Tolnai magára talált, s a reálisan létező Kurzgut nyugdíjba vonult barátom testébe költözve? És én? Meghaltam? Még ugyanaznap éjszaka véletlenszerűen kiválasztott telefonokra zavaros sms érkezett. Szövege ennyi: „Tisztelt Hölgyem/Uram! Bocsánatkéréssel tartozom, hiszen ígéretemmel ellentétben a balta mégis előkerült. Mentségül csak azt hozhatom fel, hogy ez a balta nem az a balta. Ez egy egészen más balta itt a lapockáim között. Ráadásul félreérthetetlenül a történet végét jelzi.”

kép | fortepan.hu