Bíró Zsuzsa

SILÁNY MUNKA

2012 május

SILÁNY MUNKA

„Ez mi?” – kérdezte dr. Gergely Gergely, a magyartanárunk ötödik gimnazista koromban, és felemelve meglobogtatta az addig előttem fekvő teleírt papírlapot. Hallgattam, tudtam, hogy sosem vár választ a kérdéseire, a válaszokat saját maga szolgáltatja. „Belenézhetek?” – pillantott rám, és fogta a papírt, visszament az asztalához, folytatta a tanítást. A papíron értékes szöveg volt, vázlat tervezett regényem előszavához, azt mondja majd, silány munka, gondoltam szorongva, mindig azt mondja. A nagyszabású vállalkozás egy lányról szólt volna, aki bajt és akadályt legyőzve titokban regényt ír, amivel hatalmas sikert arat. Akkoriban olvastam Lin Yutang, Amerikába emigrált kínai író és filozófus Egy múló pillanat című többkötetes családregényét, a mű mottója bátorító hatással volt rám. „Mi a regény? Csevegés. Hallgasd, ha jobb dolgod nincs, és hagyd abba, ha megunod.” Csevegni jól tudok, gondoltam bizakodva. Már nagyon vágytam dicsőségre és sikerre, ezerkilencszáznegyvennyolcat írtunk, még minden lehetséges volt.

visszafojtott röhögés

Gergely Gergely Adyról beszélt, mindig Adyról beszélt, és mindig az Elbocsátó szép üzenethez kanyarodott vissza, emelkedett pátosszal el is szavalta. Egy pontnál általában elgyengült, megtörve állt a dobogón ez a nagydarab, vörösesszőke férfi, amolyan skót vadász, és félig sírva kiabálta: „büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, akartam látni szép hullásodat…”, mi meg vinnyogtunk, fuldokoltunk, a visszafojtott röhögés a végletekig elgyötört bennünket. Bolondnak tartottuk őt, de csodáltuk is, mint egy titánt, aki szelet kavar és lehozza a villámokat.

Másnap, magyaróra előtt Gergely Gergely visszaadta a kéziratomat, kivételesen nem mondta, hogy silány munka, ellenkezőleg, gratulált ehhez a vakmerő vállalkozáshoz, és megkérdezte, miről szól regényem hősnőjének a regénye. Azt még nem találtam ki, válaszoltam. „Mi volna – kérdezte Gergely G. –, ha a regénybeli lány regénye is egy regényt író lányról szólna?” Én ezt nem nagyon tudtam végiggondolni, őt azonban roppant módon felvillanyozta a saját ötlete. „És a regénybeli regényt író lány regénye is egy regényt író lányról szólna, aki hősnőül szintén egy regényt író lányt választana,és ez így menne tovább, regényíró lányokról író regényíró lányok végtelen láncolatát ábrázolnád, ó, de izgalmas, a Fibonacci-sorról hallottatok már?”

A skót vadász kedvtelve csapongott a különféle tudományok között, a matematika különösen vonzotta. A táblához lépett, számokat írt fel, vonalakat huzigált, közben elmondta, hogy Leonardo Fibonacci hétszázötven évvel ezelőtt Pisában különös tétellel lepte meg a tanítványait: „Vegyünk egy újszülött nyúl-párocskát – mondta a zseniális olasz –, ha kéthónapos korukban két különböző nemű gyerekük születik, akkor két pár nyúlunk lesz. A harmadik hónap végén az idősebbik nyúl-hölgy és férje újra egy nyúl-lányt és egy nyúl-fiút hoz a világra, így már három párnak örvendhetünk. És így folytatódik majd a születés és párosodás ad infinitum…”

A táblán sajátos rend szerint sorakoztak a vonalak, Gergely G. néha letörölte, amit felírt, korrigált, folytatta, belegabalyodott, legyintett, magában mormolt, közölte, hogy valamit elrontott, ám most már nem kezdi elölről, a lényeg, hogy nagyjából így növekedne a nyúlpárok sora egy bizonyos n számig… Hatalmas n betűt kanyarított a táblára. „Értettetek ebből valamit?” – kérdezte reménytelenül.

Én értettem. A nevetségesség öl, üzente nekem Fibonacci a középkor éjszakájából, ezért hát egyelőre lemondtam a regényírásról.

És múlt az idő, és már túl voltunk a legrosszabb éveken, és a kicsit jobb éveken is, és én még egy regényt sem írtam, pedig már egyre élesebben érzékeltem az idő múlását. A szóban forgó tavaszon egy tizenkilencedik század végi filmtémához gyűjtöttem anyagot, bérmunka volt, mások dicsőségét szolgálta, engem pedig megrohant a vágy, hogy végre valami maradandót csináljak, a magam dicsőségére. Emlékezetes időszak volt, szívesen átélném újra. Azt mondják, a nosztalgia vágyakozás valami után, amit nem tudunk megnevezni, becsaphatnám magam azzal, hogy én a régi Széchényi Könyvtár után vágyakozom, azok után a komor és titokzatos termek és folyósok után, amelyeknek százötven éven át a Nemzeti Múzeum adott otthont, de nem erről van szó. Nem a hatalmas, ünnepélyes hodályok után sóvárgok, amelyekben az ember el-elalszik a könyvek fölött, nem a hideg folyósokon szeretnék végigmenni, vagy a szánalmas kis büfében vadászgatni ismerősökre, nem: az a régi-régi élmény hiányzik, az aranyásók izgalma, hogy nem hiába fáradozom, előbb-utóbb rátalálok az aranyrögre.

őrj intézet

A kincs egy 1873-as Vasárnapi Újságban lapult, egy nekrológba rejtve. Nem is tudom, miért figyeltem fel a kis cikkre, talán mert egy nagyszerű, gyümölcsfákat ábrázoló litográfia díszítette. A megemlékezés egy reformkori polihisztor orvosról, Pólya Józsefről szólt, aki élete során többféle egyetemi diplomát szerzett, kitanult mindenféle mesterséget, a kolerajárvány idején legendás bátorsággal gyógyított a Rókus kórházban, ott volt a nyelvújítók között, és mint a tanügyi és közegészségügyi bizottság tagja és a pesti őrhad főorvosa részt vett a szabadságharcban, Pólya egy elfeledett zseni a reformkorból. Már lapoztam volna tovább, ha nem tudom meg, hogy bár II. Lipót császár ezerhétszázkilencvenegyben elrendelte egy „őrj intézet” alapítását, ezernyolcszáznegyvenegyig kellett várni, amíg ez az óhaj megvalósult, és addig Pólya József saját erejéből felépíttetett egy magán elmekórházat, amelyet Őrj intézetnek nevezett. Ó, Istenem, Őrj intézet! Vajon a szó ejtett-e rabul vagy a téma? Talán azok a középkori kínzások jártak a fejemben, amelyekkel az idő tájt a szovjet pszichiátriai intézetekben a másként gondolkodókat kínozták, a haloperidol, aminazin, sulfain és egyéb neuroleptikumok… Amikor a Pólyáról szóló cikkre rábukkantam, 1975 tavasza volt, akkoriban mániákusan olvastam az orosz és ukrán disszidensek emlékiratait a szovjet elmegyógyintézetek pokláról.

Azon az estén gyalog mentem hazafelé, lágy tavaszi hangulat volt, az utcákon gyanútlan emberek jöttek-mentek, nem sejtették, hogy mire készülök, hogy egy aranyrög lapul a zsebemben. „Kedves, ártalmatlan lények…” – gondoltam elérzékenyülten a honfitársaimról, és már láttam őket egy-két év múlva a könyvnapon, az asztalom előtt sorakozva, amint türelmesen várják, hogy dedikáljam számukra a művemet. Amolyan „átölellek emberiség” hangulatban, meghatottan ballagtam át a Margit hídon, és megfogadtam, hogy lehetőleg mindenkinek személyre szóló dedikációt írok majd…

Jövendő művem koncepciója sokáig homályos volt számomra: szokványos életrajzi regényről vagy konvencionális monográfiáról hallani sem akartam, korszerű és szabad alkotásra vágytam, amelyet nem kötnek a kipróbált műfajok béklyói.

Az ember általában két lehetőség között választ, de csak tehetetlenségében, mert valójában a még ki nem próbált harmadik lehetőségre vágyakozik. Én nem adtam fel, múlt az idő, és még nem tudtam eldönteni, mi legyen a helyes út, amikor egy nyári délután, a Deák téri kettes metró mozgólépcsőjén felfelé, eszembe jutott a megoldás: legyen a mű hibrid, életrajzi tények és fantáziaelemek korszerű egyvelege, igen, ez az, amit oly régóta keresek. Néhány lépcsőfok felfelé, és összeállt fejemben a kép. Időpont: a kiegyezés. A helyszín: Pest. A főszereplő természetesen Pólya és ifjúkori szerelme, akkor már idősödő hölgy. A cselekmény lényege: a hölgy, aki családjával együtt a szabadságharc bukása után külföldre menekült, hazalátogat. Itt tartózkodása alatt (az Angol királynő nevű szállodában, Deák Ferenc lakosztálya mellett) olyan urakkal és hölgyekkel beszél, akik különböző periódusokban szemtanúi voltak Pólya életének. A könyv minden fejezete egy-egy újabb történet lesz, ezek vagy kiegészítik egymást, vagy érdekes ellentmondásban lesznek egymással. Pompás szerkezet! Különösnek találtam, hogy az irodalom jeles művelői még sohasem építették fel hasonlóképpen alkotásaikat. Rendkívüli izgatottságomban elfelejtkeztem, hogy hol vagyok, és amikor a mozgólépcső a felszínre ért, nagyot estem, aminek több súlyos sérülés, egy könnyebb műtét és néhány hetes kórházi tartózkodás lett a következménye. S mind semmiért, egy Hekubáért! Mert amikor felébredtem az altatásból és végiggondoltam, mi is történt, már tudtam, hogy a pompás szerkezet nem az én szellemi tulajdonom, szánalmas tolvaj vagyok, nyomorúságomban pofátlanul fosztogatom a világirodalom nagyjait, itt, a kórházi ágyon be kell valljam magamnak, hogy eddigi életemben soha, egyetlen saját ötletem nem volt. Családom ijedten állapította meg, hogy mélakórba estem, „utóhatás” – nyugtatták szeretteimet az orvosok, és rám szabadították Brigittát, egy végzős orvostanhallgató lányt, aki magánszorgalomból foglalkozott pszichiátriával és Ferenczi Sándor követőjének vallotta magát. Esténként, amikor a többi beteg már aludt, odaült az ágyam mellé, és kitartóan kotorászott a tudatalattimban, abban a humuszban – suttogta Brigitta –, amelyben minden egyéni baj gyökerezik. Kellemetlen élmény volt, néha azt gondoltam, hogy a haliperidol sem lehet ennél rosszabb.

Már ősz volt, amikor megvettem azt a téglaszín fedelű spirálos füzetet (az Ápisz gyűjtőnevű papírboltok akkoriban már mindenféle tetszetős árucikket kínáltak), a szín szimbolikus volt, egy jövendő ház felépítéséhez szükséges első téglát jelképezte, amit majd ezer és ezer és ezer további tégla követ, csapjunk hát bele, mondtam magamnak, „dolgozni csak pontosan, szépen…” Az eredetiség nem a stílusban rejtőzik, hanem a gondolkodásmódban, állította Csehov, ne féljünk hát a vendégszövegektől, úgy döntöttem, hogy az előszó első bekezdésében egy Dienes Lajos nevű költő és újságíró felköszöntőjéből idézek, ez a Vasárnapi Újságban jelent meg, 1853-ban.

nem reménylett jövevény

„Ott, hol a kies Garam völgyét keresztül hasítja a bányavárosokba vezető pozsonyi országút, a kalnai hídtól néhány puskalövésnyire van egy magyar falu, Nagy-Szecse, Bars-megyében. Nem volt e helységben a papon kívül egyetlen egy ur is, csupa jobbágy emberek voltak annak lakosai, de általában ollyan szorgalmas munkás emberek, a kiket a vidék jó módú gazdái közé sorolt, s a lévai vásáron rájuk lehetett ismerni jól táplált tüzes lovaikról… Ezen jó gazdák egyikét 1802-ben épen újév napján, tartós szünet után, kisfiúval ajándékozá meg ötvenéves felesége. A nem reménylett jövevény Pólya József volt, s az élemedett szülők késő éveik ezen váratlan gyümölcsét, mint afféle jámbor keresztyén emberek, talán már a keresztelő lakomán az Úrnak szentelék, kimondván fölötte, hogy pappá növelik.”

Ezzel kezdődött volna a jövendő könyv előszava. Aztán a korszerűség érdekében hoppá, át akartam ugrani száz évet, ide, a jelenkorba, hogy rázúdítsam olvasóimra Derrida előszóról vallott nézeteit. Ne felejtsük el, hogy akkor ezerkilencszázhetvenötöt írtunk, a beavatottak már nálunk is kezdtek Derrida tanaival foglalkozni, én az Elle című francia női magazinban olvastam egy cikket róla, a fogorvosnál várakozva. A könyvtárban gyakran fordult meg néhány posztmodern filozófus, B. gyerekkori ismerősöm volt, kértem, magyarázza el nekem, mit is gondol ez a Derrida az előszó funkciójáról egy irodalmi műben. – Nocsak… – mondta, mintha furcsállná, hogy egyáltalán beszélni tudok. A szomszéd néni szavajárása volt ez egykor: „Nocsak, miből lesz a cserebogár…” Már tudtam, hülye ötlet volt ezt az embert megszólítani. Jaj a sznoboknak, a Pokol nyolcadik körének hatodik bugyrában lesz a helyük, a képmutatók között.

Látom magunkat, amint a Széchényi Könyvtár folyosóján, egy ablakmélyedésben állunk, a vállamig ér, de valahogy el tudja hitetni, hogy két fejjel magasabb, mint én. „Bizarr” – jelenti ki B., hogy én ilyesmivel foglalkozom, ez egyáltalán nem illik a képbe. „Milyen képbe?” Fölényes mosoly a válasz. „Milyen képbe?” – forszírozom. Vállat von, „fajsúly kérdése…” – mondja kis megvetéssel, rám néz és legyint. Vajon mennyi egy cserebogár fajsúlya? „Először is azt kell megérteni, hogy a dekonstrukció több mint egy nyelv…” – állítja később fennkölten. Ezt utálom a legjobban, ha valaki fennkölt. A téglaszínű füzetbe mélyedve jegyzetelek, buzgó arcot vágok, de valójában nem figyelek, hamar elvesztem a fonalat. „A dekonstrukció az utániság kérdése…” – magyarázza, és idiotisztikusan böködi mutatóujjával a levegőt. Vajon tudja-e, hogy hülyének tartottuk őt a csillagos házban, ahol a balsors összehozott bennünket? Mivel naponta csak néhány órára mehettünk ki az utcára, mi gyerekek egész nap a gangokon és a sokemeletes ház lépcsőin játszottunk bonyolult játékokat, nagyszerű banda volt! Akkor és ott ő volt az egyetlen, aki kilógott a képből, az elkülönülés útját járta, szigorú időbeosztás szerint töltötte napjait, hol zongorázott, hol hegedült, hol angolul társalgott a mamájával, néha egy vastag, német nyelvű könyvvel kiült levegőzni a gangra, Steinmannak neveztük a háta mögött, lehet, hogy már tízévesen Hegel volt a kedvenc írója. Ha megszólalt a légiveszélyt jelző sziréna, B. elsőnek vonult le az óvóhelyre. „Tudsz követni?” – kérdi most leereszkedően. Újraértelmezésről beszél és rétegekre bontásról, de hogy mit és miért, azt nem értem, hadar, gesztikulál, a szája szélén nyálcsomó, eszemben sincs követni őt.

A téglaszínű füzet megvan még. Benne a jegyzetek. Egy új nyelv szavai: disszemináció, grammatológia, onto-teológia, berekesztődés, logocentrizmus-fonologizmus, eredetpont, jelölő, vízfelületek, és így tovább. Tőlem hottentotta is lehetne. Akkor, hetvenöt őszén, komolyan gondoltam a Derrida-kalandot, képletesen szólva még hetekig kopogtattam az ajtaján, de nem hederített rám. Így hát, mire karácsony lett, visszatértem a kályhához, a reformkorba.

Fejlődésregényt írok, hősömmel együtt hajókázom egy óriás folyón, képzelet és tények partjai közt, a távlatok elszédítenek. Fél éven át kutatok, összeszedek egy bőröndnyi anyagot, az első hat fejezet vázlata elkészült már: 1. A Garam vidéke, legenda és valóság. 2. A Pólya család. 3. E fiúból pap lesz… 4. Diákévek, a losonci főgimnázium… 5. Selmecbánya, evangélikus líceum… 6. A kitaszított…

repülj páva!

Ez utóbbi egyben drámai csúcspont is: mint tudjuk, Pólyát apja papnak szánja, ő azonban szilárdan eltökéli, hogy orvosnak megy, elhatározását levélben közli, az idősebb Pólyát mélyen lesújtja a hír, és mert ugyanolyan makacs, mint a fia, többé nem támogatja anyagilag a tanulását, kapcsolatuk több évre megszakad. (Ennél a pontnál beillesztendő egy kis elmélkedés a Zeitgeistről, lásd apák iránti lázadás, Hölderlin, Kierkegaard stb…) Pólya, a jövendő természettudós, irodalmár, grafikus, nyelvész (és még annyi minden) végérvényesen elszakad környezete naiv vallásosságától. Ennyi. Az életrajzi regény negyedrésze már a fejemben, most szárnyaljon a fantáziánk, repülj páva! (Az írógép lélektelen, kézzel írok, a régi nagyok mind kézzel írtak.) Ez idő tájt egy sokszínű golyóstollat birtokolok, hozta valaki valahonnan, varázstoll, a sors arra szánta, hogy megteremtsem vele a színdramaturgiát: az elvont szöveg színe kék, az akció barna, a szenvedély vörös, a rossz fekete, a jó fehér, minden, ami a természettel összefügg, zöld, de lehet, hogy éppen megfordítva vagy összevissza érvényes. Ó, sok szín van még!

A harmadik fejezet jegyzeteiből:

1822-t írunk. Mielőtt egyetemre megy, ifjú hősöm egy évre elszegődik házitanítónak egy előkelő gömöri családhoz. A többit nem nehéz elképzelni: az ostoba kamaszt, akit latinra kell oktatni, az örökmozgó kishúgot, aki lepkefogóval szaladgál és kuncogva hátat fordít, ha a preceptor úr megszólítja, és az édesanyjukat, a ház szép, szőke, szelíd úrnőjét… Hatalmamban áll egy százszor elmesélt történetet százegyedszer is elmesélni, miért is ne, ölemben a téglaszínű füzet, kezemben a varázstoll, fejemben az a nyári este a lugasban, amikor mindent beborít a jótékony sötétség, és a ház ura egy pohár óbor mellett az aznapi vadászkalandját éli újra:

„…a síp az őzsuta hangját utánozta, panaszos hang volt és hívogató, az őzbak

kiszökkent az erdőből, és méltóságteljesen lépegetett a tisztás felé, ahonnan a hang szólította…” A házitanító keze megérinti az asszony kezét, a két kéz egy pillanatra összekulcsolódik, ám az asszony azonnal elhúzza a magáét, a világ kibillen, a következő pillanatban azonban az asszony keze ismét belesimul a házitanító kezébe, a világ visszabillen. Jól ismert történet, moziban is láttuk…

„…nehéz a szerelemről mást, mint regényt írni – így Stendhal. – Ennek az érzelemnek filozófiai vizsgálatához nem elég az olvasó értelme, látnia is kellene a szerelmet. De hol látható a szenvedély?”

Egyetemista korában Pólya nem járt a medikusok kedvelt kávéházaiba vagy kocsmáiba, táncosnők öltözője előtt nem álldogált, csak havi tíz forintot költött magára, szabad idejében magántanulókat oktatott. Mikor a karrierje elindult, már nős volt, hogy ki volt a hölgy, nem tudom, elképzelhetek bárkit, sötét démont, szelíd angyalt. És vajon nem az égiekkel szövetkezik-e az, aki a pokoli epidémia alkalmával saját életét kockáztatva, százak és százak életének megmentésére vállalkozik?

Az 1831-es kolerajárvány idején ugyan nincs háromnapos sötétség, az emberek mégis az apokalipszist emlegetik, klórmeszet és kámfort szagolgatnak, a Duna két partját összekötő hajóhidat lebontják, parasztfelkelések törnek ki, szigorú megtorló intézkedéseket vezetnek be, sok embert kivégeznek. És közben megszületik a Pólya-legenda vagy hősi ének a gyönge testalkatú fiatal orvosról, aki egy háromszázhetven ágyas kórház korlátlan felelősségű parancsnoka. Pólya bent él a betegei között, két hónapon át ki sem lép az épületből, napi egy-két órát alszik, koromfekete haja megőszül. Erről az alvilági utazásról könyvet ír és vitába száll a kiváló Eckstein Frigyes professzorral, aki tagadja, hogy ez a népies nevén görcsmirigynek nevezett szörnyű betegség ragályos volna. A helytartótanács Pólyát Fiumébe küldi, hogy az ottani orvosokkal a kór elleni stratégiáról tárgyaljon, Pest magisztrátusai tiszteletbeli fizikussá avatják, a Rókus kórházban másodorvosi állást nyer; két és félmillió ember belepusztul a járványba, Pólyához kegyes a sors: divatba jön, befogadják az előkelő pesti társaságba, írókkal és tudósokkal kerül ismeretségbe, a nála tizenöt évvel idősebb Fáy Andrással életre szóló barátságot köt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező taggá választja, tevékeny résztvevője lesz a nyelvújítók társaságának, a szülei haragja elszáll, magukhoz ölelik a tékozló fiút.

Ő még az első osztályt végzi, amikor az akkor huszonegy éves Fáy a világ elé áll és kiadja első versei gyűjteményét, Bokréta címen. Egy részlet az ajánlásból:

„Édes hazám!

Ápolgató kebeledbe nékem is jutott örökségül egy kertetském. Boldog földje, szerentsés klímája; ‘s kivált egy körültte híven dajkálkodó kertész fáradozásai, kedves gyümöltsöket ígértek már akkor is, mikor magam vettem által, ‘s mívelni kezdtem kis örökségemet. Én pedig ketsegtető remények köztt ültetgettem által beléje, a’ Német, Olasz ‘s Frantzia ég-hajlat’ szebb szüleménnyeit…”

Reménye teljesül, Mikszáth kijelentése köztudott: ha Deák és Széchenyi nem volnának, Fáy nyerné el a „haza bölcse” és a „legnagyobb magyar” megtisztelő címét, így csupán a „nemzet napszámosa” elnevezés illeti meg. Pólya és felesége gyakori vendégek Fáyéknál, vagy a lakásukon a Kalap utcában, vagy a présházukban, Fóton.

szókönyvírók

És jönnek Fáyékhoz a többi orvos-írók is, Bugát Pál, Flór Ferenc, Toldy Ferenc és mások, a nyelvújítás elszánt művelői, mert miként a Magyar Tudós Társaság Jegyzőkönyvében olvasható, „írót nevelt nyelvtudományból ollyan, kinek más osztályhoz tartozó munkája is ditsérhető…” A számtalan új orvosi műszó közül jó néhány születik meg a fóti présházban: bonckés, dögvész, fogász, gyógymód, gyógyszer, halottkém, hasonszenvi, higany, hőmérséklet, idült, ízület, izzadmány, kedély, képlet, kísérlet, kórisme, és még rengeteg, abc sorrendben, egészen a visszérig, Néhány új szót Pólya talál ki: béna, csonkolt, emlő, függelék. Vörösmarty szókönyvíróknak nevezi a nyelvújító orvosokat, és vicces epigrammával üdvözli őket: „Cukmist, és mismást keverél a honni szavakhoz, számkivetésbe szavak! pórkalodába, paraszt.”

Kossuth és Deák is szívesen látott vendégek Fáyéknál, és persze írók és költők, színészek és filozófusok is, köztük Bajza József, Czuczor Gergely, Szontágh Gusztáv, Megyeri és Fáncsy, Szemere Pál, Csapó Mária és férje, Vachott Sándor, Garay János, minden kiváló értelmiségi, aki Pesten jár… Az összejövetelek hangulatának illusztrálásához, íme néhány sor Kaba Eszter tollából (Bp. N. 46.2004/4):

„Deák hamarosan lenyes egy hosszú ágat, nemzeti lobogót rögtönöz össze a maga és Vörösmarty zsebkendőjéből és a Csapó Mariska zöld nyakravalójából, feltűzi a legmagasabb csúcsra és a széllel vidáman lengő nemzeti színekkel üdvözölteti a nemzet nagy bajnokainak érkezését.”

Itt akadtam meg, mert rájöttem, hogy a ködöt szurkálom ezzel a felszínes tudással, amivel rendelkezem, csak mézre és mázra és közhelyek gyártására vagyok alkalmas. Mert mit tudok én ezekről az emberekről? Vörösmarty nagy költő volt,

Szép Ilonka hervadása liliomhullás, Bajza elménkbe véste az örök szabályt, hogy „minél későbben adatik elő a történet eredete, annál rövidebben mondassék el, hogy általa ne akadályoztassék a mese folyama”, Kossuthról, Széchenyiről, Deákról tudok annyit, amennyit az illendőség megkíván, de Toldy Ferenc ki volt? És Megyeri: van ki e nevet nem ismeri? Micsoda idillt festek itt le? Volt-e ilyen? És ha volt, meddig tartott, és mit tudok az árnyoldaláról? És a művészet, a technika, a többi ország… Ültem a folyóirattárban, alig voltunk aznap néhányan, csend volt, odakinn már sötétedett, és engem fejbe csapott az ijesztő felismerés, hogy rossz úton járok, nem Pólyáról, hanem a reformkor óriás virtuális színházáról kellene írnom, a nagy egészről, emberi komédiát, mint Balzac, vagy hősi eposzt, fából vaskarikát. Óriás munka volna, tíz évnyi, húsz évnyi időtartam, feladom.

Feladtam, Már megint a kudarc, a kudarc….

Hónapokig nem mentem a könyvtár felé. Az utcán vagy autóbuszon az emberek szemrehányóan néztek rám, úgy képzeltem, tudják, hogy cserbenhagytam őket, ígértem nekik valamit, amit nem teljesítettem. A téglaszínű füzetet bedobtam egy fiókba, sok régi vacak között hevert, a feltámadást jelző harsonaszót várta.

A misztikus hangok a hetvenhatos év utolsó heteiben szólaltak meg. Akkoriban történt, hogy a szovjetek a zürichi repülőtéren kicserélték Bukovszkijt Corvalánra, egy orosz polgárjogi harcost egy chilei kommunistára, bár karácsony közeledett, folyton erről volt szó a nyugati rádióadókban. Bukovszkij is nyilatkozott, megrázó szavakkal számolt be a szovjet elmegyógyintézetekben tapasztalt embertelen körülményekről. Különös lelkifurdalással hallgattam, mintha én is vétkes volnék e szörnyűséges szisztéma fenntartásában. Diktatúrákban minden szónak, kifejezésnek, érzésnek és tettnek sokkal több, ellentétes jelentése van, mint a boldogabb országokban, talán ezért áltattam magam azzal, hogy ha Pólya József emberséges módszereiről írok, amelyekkel százharminc évvel előbb az elmebetegeket kezelte, akkor ez egy fontos üzenet lesz, amit talán a szovjet hatalom birtokosai is meghallanak. Hoppá, mondja majd Brezsnyev szégyenkezve, és megváltoztatja az irányvonalat. Ez az eszelős elképzelés valamiféle pozitív paranoia volt, ami akkoriban sok emberen elhatalmasodott. Így hát egy szép téli napon (már 1977-et írtunk) visszamentem a könyvtárba, azzal a nemes emelkedettséggel, hogy jó célokat szolgálok. Akkoriban olvastam valahol, hogy a siker nem más, mint kudarcot kudarcra halmozni, miközben nem veszíted el a lelkesedésedet…

A jegyzetekből: (új füzet, kék)

a menhelyek résein át

Először is egy Habermas-idézet, hadd lássák a kritikusok, hogy korszerű vagyok. „Majd csak a tizennyolcadik század vége felé kezdenek egyre jobban félni az őrültségtől, amely kiszivárog a menhelyek résein át, de nő a részvét is az idegbetegek iránt és a bűntudat, amiért mocskos bűnözőkkel vették őket egy kalap alá, mindnyájukat sorsukra hagyva…” (A humán tudományok észkritikai leleplezése) Innen rögtön rátérhetek arra, hogy Pólya cikket írt az Orvosi Tár című szaklapba, Szellemkórok címen a hazai elmebeteg-gondozás felháborító állapotáról (falhoz láncolás, pincékben tartás, éheztetés, testi fenyítés, babonás hiedelmek, az orvosok tudatlansága stb…). Ő ír és gyógyít, Bugát Pál a város segítségét kéri a nagy munkához, de csak üres ígéreteket kap.

A hitelesség kedvéért néhány mondat Dienes Lajostól:

„Vajjon mire forditá Pólya József keresménye fölöslegét? Mig a megyei s országgyűléseken sok ékes beszédben felemlegeték, minő szükséges lenne országos tébolydát építeni: azalatt Pólya szerzett Pesten a városerdőn túl egy darab földet, épített annak közepére egy emeletes házat és felszerelé az elmebetegek gyógyintézetévé…”

Aki bolond vagy megháborodott, ide behozatik, rá bilincs nem tétetik, itt nem láncolják a pincében a falhoz, kényszer vagy erőszak vele szemben nem alkalmaztatik, vele megértéssel és szeretettel bánnak. A szobák tiszták, az ápolók emberségesek. A beteg napközben kedve szerint foglalatoskodhatik.

És én egy hideg, szürke téli délelőttön terepszemlén vagyok, a Lehel út és Róbert Károly körút sarkán, valahol itt állt egykor az Őrj Intézet. Csak három évig működött, a város nem adott segítséget a fenntartásához, Pólya kifogyott az eszközökből, kórháza 1843-ban megszűnt. Bemenjek, érdeklődjek, hogy vannak-e még rajzok, feljegyzések, kórlapok, rejteget-e valamit az irattár? Szorongva topogok, rossz emlékek rohannak meg. Nemsokára majd át lehet írni a rossz emlékeket az agyban, amerikai tudósok már közel vannak a megoldáshoz.

Negyvenöt február van, a nagymamám húgát itt ápolják a tébolydában, neki hozunk ennivalót a nővéremmel. Alma, kukoricamálé, termoszban forró leves, üvegben tea, talán tej is. A nagymamánk húga megőrült vagy megbolondult, nem tudom, mi a különbség a kettő között. Félek az őrültektől. Kund Abigél haja az égnek mered, táncolni, dalolni se szégyell, lehet, hogy sikoltozik is. A nagymamám húga félig éhen halt a gettóban, mi az, hogy félig? Egy versike jut eszembe, az Így írtok ti-ből: „Ül egy kínai / egy másik kínaival. / Az egyik kínai él, / A másik kínai hal, / Előttük egy sült hal, / És a kínai fal, / De csak amelyik él, / a halott már nem fal…” – Te min nevetsz? – kérdi a nővérem.

A borzalom nem akkor következik be, amikor várjuk. A kórteremben nem táncolnak és nem sikoltoznak, inkább a csend az, ami félelmetes, óriás teremben óriás csend, gondolom, voltak azért nyöszörgések, jajgatások, talán beszéd is, de én erre a csendre emlékszem csak, arcokra nem, mert senkire sem mertem ránézni, a nagymamám húga aludt, nyitott szájjal lélegzett, ha nincs a neve azon a kis táblán, nem hittem volna el, hogy őt látjuk. A nővérem fölé hajolt, suttogva szólt hozzá, ő meg sem rezzent, mi letettük az ágy mellé a kosarat, és iszkoltunk kifelé, hál’isten ennyi volt, a nővérem nem nézett hátra, de én igen, és láttam, hogy máris többen rávetik magukat a kosárra, egy hálóinges horda, vagy csak a képzelet játéka volt?

„Az elmegyógyintézetek: szegényházak. Van bennük valami a pokol fantáziátlanságából. A pokol nem érdekes, a pokol iszonyatos.” Ezt Musil írta.

A kék füzetből:

Egy kórleírás, Pólya szövege (Orvosi Tár, 1841, 6.)

képzelgés, nőutálat

„N. N., 31 évű, középtermetű, fekete hajú ifjú, megismerkedett egy kaczér nővel, kinek minden igyekezete arra célzott, hogy az ifjút féltékenységre izgassa. Ennek nem még hevesebb udvarlás lett a következménye, hanem elkomolyodás, elvonultság, képzelgés, nőutálat. E környülmények jó ideig így tartván, tébolyodássá alakultak. Főkórjel volt a szüntelen tartó félelem, rettegés az elfogatástól, tömlöczözéstől. Minden kocsizörejben az elfogó poroszlók, minden ablak előtt elmenő emberben kém, áruló, ellenség voltak képzelve; minden beírott papirost elégetni kelle, mivel az tilalmas írást rejte.”

Pólya hidegvíz zuhanylást és nyugalmat javasol, és ez használ is, mert „az ifjú hat hét múlva apródonként elméje tiszta birtokába jut.” Hősöm tehát körülbelül tíz évvel Kneipp előtt már felfedezi a vízkúra gyógyító hatását.

További két kórleírás, Pólya szövegének kivonata:

a) Egy 28 éves fiatalembert szintén megtébolyít a féltékenység. Ennek következtében a templomban versenyt énekel a pappal, verekedéseket provokál és egyéb őrültségeket csinál, ráadásul naphosszat egy képzeletbeli mély verem előtt álldogál, amelyben, szerinte, ördögfiak hemzsegnek.

Gyógymód: Ziliz főzet (fehér mályvából), szénsavas hamag (carbonas kali), gyógyító beléndek (csalmat) és mustár.

b) N. N. a 32 éves középtermetű szikár napszámosnő este halott rokonairól álmodik, alkonyatkor őrjöng, tipeg-topog, kurjongat, a pokrócát bikának véli, szalmazsákját tehénnek, az ingét letépi és kisborjúként becézi, az éjszakát végig sikongatja, azt állítja, hogy halott rokonai a szobájában tolonganak. Öt nap, öt éjjel megy ez így.

Gyógymód: hánytató borkőziliz főzet, levegőztetés.

A betegekről nem találok több leírást a füzetben. Viszont vannak még itt a tennivalókról sárgával írt bejegyzések: „E három őrjből regényfigurákat csinálni! Lehetőségek: a paranoiás fickó bántalmaz egy főrendi látogatót, a nőbeteg beleszeret Pólyába, ez utóbbi zseniálisan megsejti, hogy mi az indulatáttétel lényege (nem elfelejteni, hogy Freud még meg sem született). Beilleszteni egy nagy vitát Pólya és Fáy András között, P. a hazai elmaradott állapotokat sorolja fel (reformkori Tiborc), Fáy azonban hisz az emberek jóra való készségében – ezt egy hosszú monológban fejti ki –, egyes gondolatok, mint Pierre Bezuhov nézetei… Ehhez segédanyag a Pesti Hírlap első számának vezércikke: („Örvendetes jelenség, mellynél mi sem tanúsítja inkább szellemi haladásunkat, hogy alig van kérdés a’ társasági, politicai és irodalmi újabb életben, melly, ha ma szó tétetik róla Parisban, Londonban, a’ polgárosító eszmék e’ műhelyeiben, rövid idő múlva viszhangra ne találna e’ hazában.”)

Memento: én mint szerző arról elmélkednék (Stendhal modorában), hogy ma, ezerkilencszázhetvenhétben vajon mennyire vagyunk közel Európához?

Az egeket ostromoltam. Csakhogy én sem Tolsztoj, sem Stendhal modorában nem tudtam írni, semmiféle modorban nem tudtam írni, saját modorom meg nem volt, legfeljebb egy iskolai fogalmazás színvonalát ütöttem meg, amire Gergely Gergely a „silány munka” megjegyzést írta volna. Hetekig Pólya-Tiborc monológján dolgoztam, egyre sikertelenebből próbáltam finomítani az áthallásokat, kétségbeejtő periódus volt, nem tudtam aludni, viszont csak ettem, csak ettem, és megint megrohant a paranoia; nem ördögfiak hemzsegését véltem látni egy veremben a lábam előtt, hanem állandóan magamon éreztem az olvasók és kritikusok megvető tekintetét, és képes voltam hosszan rejtőzködni a könyvtár valamelyik szögletében, nehogy összefussak filozófus ismerősömmel, nehogy megkérdezze, hogy állok a munkámmal, igaz, ő is leszegett fejjel osont akkoriban, megvető pillantások elől bujdokolt, mert nem csatlakozott a Charta 77 aláíróival szolidáris aláírókhoz.

nevetséges figurák vagyunk

Törvényszerű volt, hogy egy márciusi nap egymásba botoljunk a stencilező helyiség előtt, B. és én. Köszönés, vigyor, valami hülye szöveg, zavar, hallgatás, én mennék tovább, ő megfogja a karomat, kapaszkodik belém, néhány kollégája közeledik, ők persze aláírók, nyilván előlük bujkál, megszánom, elé állok, pici, cingár ember, takarásban marad. A munkám felől érdeklődik, legyintek, hagyjuk, nem hagyja, a beszéd neki most menekülő út. A kollégái leállnak egy ponton, hahotáznak, B. szemében fájdalom, már megint kimarad valamiből. Nevetséges figurák vagyunk, ő is, én is, állandóan kimaradunk valamiből. „Már írod, vagy még anyagot gyűjtesz?” „írom.” „És?”

És akkor kimondtam, hogy amit eddig csináltam, az silány munka, nem ér semmit. „Akkor hagyd abba… evidencia…” – mondta ő. Nem tudtam megszólalni, csak bámultam rá… érzéketlen féreg, és a becsvágy? Álmatlan éjszakák, vér, könny, veríték és a könyvnapon az emberek… ennyi volt csak?

A hahota elhallgatott, B. kollégái eltűntek a kanyarban, ő már ment volna, de én nem mozdultam, még vártam valamire, és ez az érzéketlen barom megérezte, odadobott nekem egy mentőövet, azóta is ebbe kapaszkodom. Egy Derrida idézet volt, mi más lett volna? „Könyvek alapján megítélni a géniuszt olyan, mintha holtteteme alapján akarnánk megfesteni egy ember képét. Közhasználatú értelmében az írás holt betű, a halál hordozója. Elfojtja az életet.”

Mivel élni akartam még, többé nem írtam regényt.

kép | wikimedia.com