Méhes Károly

SHERLOCK HOLMES UTOLSÓ KALANDJA

2003 április

SHERLOCK HOLMES UTOLSÓ KALANDJA

Ki tudja, miért, de kisfiú kora óta nyomozni akart. Vagyis követni valakit. Természetesen titokban. Lássa, mit csinál. Szilárd meggyőződése volt, hogy másokkal érdekesebb dolgok történnek, mint vele.

Esténként, a sötétben, öreganyja odalopózott az ágyához, összetette a két kezét, és elsuttogta a fülébe, hogy én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám… Azt is mondta, az Istenke mindent lát, és ezt kellemetlennek érezte. Illetve irigyelte. Nem akart ő mindent látni, még csak az kéne. De valamit, amit más nem.

valami krimifélét

Imádta nézni, ahogy Derrick nyomoz. Columbóról nem is szólva. Meg Sherlock Holmes, azzal a végtelen eszével! Minden történetét betéve tudta. Egyszer próbált valami krimifélét írni, de szó szerint eltévedt benne. Egy férfi (ez lett volna ő) egy nap munkából jövet a buszmegállóban kipécéz magának egy másik embert. Aki majdnem olyan, mint saját maga. De érdekesebb. Vajon van-e titka? Az írásban nem is ment haza, hanem ezt az embert követte. De nem tudta, mit kezdjen a két figurával. Először buszoztak, aztán leszálltak a buszról, és rótták az utcákat, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen délután begyalogolják a várost. Jobban belefáradt a töprenkedésbe, az utcáról utcára követés papírra vetésében, mintha valóban megteszi azt a sok-sok kilométert.

Néha lopva körülnézett a buszmegállóban. Hiába, mert sose látott olyasvalakit, akiről ki szeretett volna deríteni bármit is.

Karácsony előtt volt. Kibuszozott a város határában épült új szupermarketba, mondván, hogy itt egy füst alatt mindenkinek megveszi az ajándékot, alász-plajbász, nem fog bohócot csinálni magából, nem liheg a többivel, és nem szórja az ablakon a pénzt. Elég kiadás maga a tél, hogy fűteni kell, és a novemberi fagyok beköszöntekor vastag talpú, bélelt bakancsot vásárolni, mert észrevette: fázik a talpa. Hát ezt is megérte! Mondogatta, hogy a tudósok kifundálhatnák, miképp raktározzon az ember a nyári hőségből télire, mint valami befőttet. Ilyenkor aztán csak előszednék a spájzból…

A buszon összeakadt tekintete egy hegyes fejű férfival, aki érezte, hogy nézik. Amikor a szemük találkozott, a hegyes fejű elkapta a tekintetét. Ő azért is végigmérte.

Kire hasonlít?

malac viccek

Apja másodunokatestvérének, vagy már nem is emlékszik, mindegy, távoli rokon, annak volt efféle fejformája. Egyszer csak felbukkant náluk. Börtönből szabadult. Merthogy a Kádárék leültették, de mégsem, fejbe kólintott valami gyanús nőszemélyt. Malac vicceket mesélt neki. Rajongott érte. Később, amikor ez az ember már eltűnt az életükből, azt hitte róla, hős volt. Neki az. Pedig még a neve sem ugrik be, nahát!

Bámulta a hegyes fejűt. A garbójára csak pufi mellényt húzott ebben az átkozott hidegben. Igaz, a túlméretes szvetter ujjából a keze ki se látszott. Csöppet meg is sajnálta, no persze, ilyen az, amikor űzött vad az ember. De azt is gondolta, meglehetősen önző módon, hogy nem szeretne a bőrében lenni.

Harsogott a Csendes éj, és a gurulós bevásárlókocsik tömege nagyobb káoszt okozott, mint az autók a belvárosban. Kóválygott ide-oda. Gyertya után érdeklődött. Nem volt olyan gyertya, ami tetszett, ám sikerült leborítania egy hegynyi téli gumit, amit most roppant jutányosán lehetett megvenni a karácsonyfa alá.

Azért vett fél kiló, frissnek mondott töpörtyűt, hogy mégse menjen haza üres kézzel a majd’ egy órányi tülekedésből. A mustároknál töprengett egy sort, de végül is bízott emlékezetében, hogy akad a hűtőszekrény ajtajába rejtve még egy fél tubussal.

Eszébe villant, vajon mit gondolna Sherlock Holmes, ha jóformán üres bevásárlókocsijába kukkant. Aha, Watson, látja, a barátunk töpörtyűt vásárolt, mire következtet ebből? Éhes, mondana valami ilyesmit a derék doki. De Holmes sátáni kacajjal csapna le rá: No persze, éhes, de mire éhes? Töpörtyű a városban, ez nem lehet más, mint valami ősi nosztalgia a vidéki élet, a régi disznóölések után. Egy derék, egyszerű sorsú ember, akit az élet bekényszerített a csúnya metropoliszba, ráadásul most ilyen, ki tudja, honnan származó töpörtyűvel kell töltekezzen, hogy némi öröme legyen. De nem fél a koleszterintől, bár ez talán csak nemtörődömség, igaz, kinézetre az atyafi valódi nyárspolgár, aki minden szabályt és tiltást tiszteletben tart, vagyis bizonyára nem enne töpörtyűt, ha az orvosa ellenezné. Szinte szeretettel nézett a fémrudacskák négyzetrácsán pihenő zacskóra, amiben sárgán-homályosan világított a töpörtyű, a vacsorája.

Körbelesett, melyik pénztárnál kígyózik a legrövidebb sor, és tekintete azonnal a hegyes fejűre esett.

Jobbról közelített. Csak egy füles műanyagkosár volt nála. Ezen elcsodálkozott, ha tudja, hogy van kosár is, nem veszkődik ezzel a böhöm kocsival, de azt hitte, kötelező.

ügyesebben lavírozott

Közben már ment a hegyes fejű után. Aki a kosárral pulóveres karján természetesen ügyesebben lavírozott a tömegben. Végre megállapodott a 19-es pénztárnál. Gyorsan mögé slisszolt, de az utolsó pillanatban kettejük közé, mintha a föld alól került volna oda, még befurakodott egy horgolt sapkás öregasszony, s régi fajta, görbe szárú szemüvege mögül nyomban ellenségesen nézett fel rá.

Kicsit nyújtogatta a nyakát, mit rejt (még hogy rejt!) a hegyes fejű kosara. Kötelet látott, aminek csíptethető kampó fityegett a végén, olyasmi, amivel vontatni szoktak. Vastag, a dobozán szupererősnek hirdetett ragasztószalag.

Az öregasszony megint hátranézett, bele a képébe. Amikor a hegyes fejű előrébb lépett, a néni direkt meg sem mozdult. Oldalt kellett kikukkantson, hogy a kosarat szem elől ne tévessze.

Felrolnizott, műanyag szemeteszsák, 50 darabos kiszerelésben. A színe fekete.

Most megint előredőlt, az öreglány kitette a könyökét, ami így, az ócska télikabát vastag posztóján át is hegyesen bökött, bele a májába. Bár anatómiában sose volt túlzottan erős. Sherlock Holmes bizonyára száz százalékos biztonsággal meg tudta volna mondani, mije érintkezett azzal a csontos könyökkel. Doktor Watsonról nem is beszélve.

A hegyes fejű most emelte a kosarát, és pakolt ki belőle a mozgó gumiszalagra. Utoljára, amit ő eddig nem láthatott, csillogó élű kisbaltát helyezett a többi tárgy mellé. Ahol meg kell markolni, pirosra pingálták a nyelét.

A sor mintha meglódult volna, a pénztáros fürgén húzogatta el a különféle tárgyakat az árleolvasó elektromos szem előtt, másodpercenként hallatszott a tompa pittyenés. Csak az öregasszony tötyörgött, olyan lassan rámolta ki a holmiját, ahogyan csak bírta.

Ezt is végig kellett néznie.

nagyobb titok

Két kifli. A vacsora, gondolta. Két poharas kefir következett. Micsoda mohóság! De minden duplán volt: két kockasajt, nejlonzacskóban két mandarin, és végül két apró csoki. Egy pillanatra meg is feledkezett a hegyes fejűről, aki már fizetett, és reklámszatyorba rakodta, amit vásárolt. A férjének viszi a néni, vélte első gondolatával, de ez túlontúl kézenfekvőnek tűnt. Nagyobb titok rejlik e párosával való vásárlás mögött. Sajt, gyümölcs, édesség… töprengett, ezek mind olyan dolgok, amiket gyerekeknek szokás vinni. A néninek volt egy fia, akit rajongásig szeretett, de a feleségével együtt (akit egyébként sose állhatott) valamiért meghaltak, autóbalesetben, és a gyerekek rámaradtak. Ikrek, miért is ne? Az ura… mindegy, nincs ura. Hanem ez a két kis kötök, az unokái, ők jelentik számára – Uram, a bukszája!

A pénztáros kiáltott.

Döbbenten látta, hogy amíg így elmélázott a böködős öregasszony sorsán, a hegyes fejű eltűnt a szeme elől, de most újból kivált a tömegből. Aprókat bólogatva, de szó nélkül átvette a pénztáros feléje nyújtott kezéből az erszényét, majd csomagját a lába közé téve nekilátott, hogy akkurátusán a pufi mellény egyik belső zsebébe dugja.

A néni közben fillérenként számolta le a pénzt.

Ő csak a pénztáros kezébe nyomott egy kétszázast, meg se várta a néhány forintnyi visszajárót, már szaladt, kezében a töpörtyűs zacskóval, és hagyta, hogy a bevásárlókocsiban vesszen a húszasa. Sherlock Holmes sose tenne ilyet, futott át az agyán, amint gyors léptekkel oldalazott a szupermarket végtelen parkolójában csalinkázó, üres helyet keresgélő autók között.

A hegyes fejű a szatyra száját markolva (látta, hogy a balta nyeléhez fogja a nejlont) konokul menetelt a buszmegálló felé.

Karácsonyi ajándékokért jött! – horkant fel a hidegben, amint letáborozott a megálló szétvert padja mellett. Hát tessék, itt az 6 nagy ajándéka, a hegyes fejű. Aki megérdemli, hogy olyan ember kövesse, mint ő, akinek a kisujjában a tudomány, akitől megtiszteltetés, hogy annyi-annyi év fáradságos készülődése után most végre rajta, a hegyes fejűn, megmutassa, mire is képes.

Ha bárki azt hinné, hogy el lehet tűnni a tömegben, jönni-menni, mindenféle gyanús dolgokat vásárolni, azokkal odébbállni, hát nem egészen!

most értelme lett

A töpörtyűt begyömöszölte a kabátja zsebébe. Egy szemernyi éhséget sem érzett, csak az lobbant fel minden sejtjében (éppenséggel lehet, a gyomra felől), hogy itt és most értelme lett annak, hogy a világra született, és oly sok, látszólag hasztalan évet töltött el létezéssel. Most minden gürcöléssel, evéssel, alvással, álmodozással, vakarózással agyoncsapott pillanat elnyeri értelmét.

A hegyes fejű állt, mint egy szobor. A busz érkeztére sem moccant, csak amikor a zörgős ajtók kivágódtak, és újabb karácsonyi bevásárlók ömlöttek lefelé a lépcsőkön, akkor somfordáit a járat hátuljához és szállt fel a kocsi végében.

Nekilódultak.

Úgy érezte, ettől a pillanattól egy másik dimenzióba lépett át, nem egészen az történik, amit ő akar, a feladat – ha jobban tetszik –, a cél a hegyes fejű eddigi és jövendő életében rejlik. De nem sokáig, mert ezúttal minden kiderül.

Nyugalom, Watson, csak semmi hebehurgyaság. Szegény barátunk semmit sem sejt, nem szándékozik kibújni a bőréből. Teszi a dolgát belátása szerint. Csupán a szemünket kell nyitva tartani, nincs szükség fantazmagóriákra, a tények, meg fogja látni, magukért beszélnek, méghozzá mindennél ékesebben.

A busz nagyokat zöttyent a kátyúkban. Érezte, ahogy az egyik kapaszkodócsőnek nyomódik, a zsebében őrzött töpörtyű töredezik, morzsolódik, a végén olyan lesz, mint a porrá őrölt száraz zsír, és ahogy ez eszébe jutott, borzasztó gusztustalannak találta. Kiskanállal töpörtyűport enni!

A hegyes fejű jelzett, és amikor a busz a kerekek mélyítette vályúba félig megdőlve beállt, fürgén ugrott le a három lépcsőfokon.

Ő uzsgyi! utána.

Nahát, a Szarkaláb utca, döbbent meg, amikor a széles úttesten átvágva beosont az első kis sikátorba a hegyes fejű után. Itt lakott Nelli, ide járt ő udvarolni valaha, régen, egy másik életében. Egy szilikózisos, részeg bányász ült szétvetett lábbal a konyhai hokedlin, nézett maga elé, a keze mereven markolta a poharát. Ő meg bent, abban a lyuknyi szobában a lánnyal, fogdosták egymást, és néha kintről felhangzott a rikácsoló hang, Nelli, hozz egy fröccsöt.

Pedig ott volt az öreg előtt a bor, a szóda is. De úgy szoktatta a háza népét, hogy neki jár a kiszolgálás. Ha már egyszer keresi azt a temérdek pénzt az uránnál. Joga van elinni… Milyen hosszú ez a Szarkaláb utca, mint az élet.

No, csak nem elragadtatni magunkat az érzelmeinktől, Watson. Emlékezni szabad, sőt kötelező, pallérozandó az agykerekeket, de meghatódni… mentsen Isten!

A hegyes fejű alábbhagyott a rohanással, sőt meg is állt, kétszer, a második alkalommal maga elé vette a szatyrot, amiben a szupermarketben vásárolt holmit cipelte, és hosszasan szemlélte a tartalmát.

Holott alig volt fény. Alig változott valami azóta, hogy ide járkált.

Amíg a Nelli be nem jelentette, hogy ő most már a Lajosé. Hogyhogy? – csak ennyit tudott kérdezni, és felindultságában leszakította az egyik kabátgombját. Emlékszik rá, kristálytisztán, ez szilveszter után volt. Hát mert a Lajos akarta őt, mondta a Nelli.

Csak az érzelmeknek nem teret engedni, drága doktor!

kissé elgaloppírozta magát

Hallotta később a Nelli históriáját, kissé elgaloppírozta magát, a Lajos után jött a Béla, meg a Tibi, meg az Imi. Előbb-utóbb a Nellit mindenki akarta, és ez a lány olyan volt, hogy nem tudott nemet mondani, ugrott, ha jött a parancs, Nelli, hozz egy fröccsöt!

A hegyes fejű már lassan lépegetett, így neki is vigyáznia kellett, véletlenül se tűnjön fel a lopózkodásával. Beállt a betonlábú, fa villanydúc mögé. No, Holmes, most légy okos, Domokos; a kivételes képességű férfiú biztosan tudná, mi a teendő, mint ahogy azt is, mi történik éppen, miféle viharok dúlnak a hegyes fejű lelkében. Hát van ennek a hegyes fejűnek lelke? Holmes, meglehet, pipára is gyújtana, de neki nincs más a zsebében, csak a jeges töpörtyű.

A hegyes fejű a szatyrába bámult, bele is nyúlt.

Egyszer egy délvidéki italboltban összefutott valamelyik régi sráccal, vagy a Lajos volt, vagy a Béla, vagy valamelyik következő férfi. Az mondta neki – irigykedve-sóvárogva, miközben úgy folyatta be csücsörítő száján a rumot, mint a legtitokzatosabb gyógyszert –, hogy te milyen egy mázlista vagy, haver, képes voltál csak úgy otthagyni a Nellit, nem csinált belőled bolyongó őrültet, gratulálok, öreg, ez utánad soha, senkinek nem sikerült. A vállára tette madárcsontú kezét, az arcába hajolt, nem szólt semmit, csak vizslatta a képét, és az ő rumját is felszürcsölte az az ember. Utána mondta még, jobbra-balra ingó fejjel: először mindenki esküdött rá, hogy megölné a Nellit, ha vele is azt tenné, mint az előző pasijával, de aztán mire odáig jutott a téma, nem maradt se erő, se szív, se lélek.

A magasban, a sötét háztetők fölött egy helikopter kelepelését lehetett hallani, közeledett. A hegyes fejű egy pillanatra leeresztette a szatyrot, felnézett az égre, villogó fénypont, máris távolodott, és a hegyes fejű folytatta a kotorászást.

Végre, amikor újból teljes csend és némaság honolt mindenütt, megindult.

Watson, mire következtet barátunk felettébb furcsa viselkedéséből?

megrögzött optimizmus

Watson belebújt feltűrt gallérjába, és kezét a zsebébe süllyesztette, ahol idegen tapintású nejlonzacskóba akadt. Mit is mondhatott volna? Amíg lehetett, nem akart soha rosszra gondolni. Ez volt a baja, a megrögzött optimizmus. Úgy szerette az embereket, hogy hagyta őket, tegyenek belátásuk szerint. Kissé elrejtőzött előlük, de azért figyelt. Viszont végkövetkeztetéseket nem szívesen vont le, és abban se hitt, hogy egyik ember cselekedetei tapasztalásként szolgálhatnak a másiknak. Watson nem árulta el Holmes-nak, hogy tud valamit, túl sokat is, ezt az egész Nelli-históriát. No persze, mindent nem lehet tudni, s ily módon keveset tud. Azzal meg nem fog kérkedni.

Hogy ő az egyetlen, akiből nem lett bolyongó őrült.

No és ez az idegen, pulóveres, pufi mellényes? Ő vajon mit tehet?

A hegyes fejű hirtelen összefogta a szatyor száját, és minden eddiginél sietősebbre vette útját. A fejét kissé leszegte, és több méternyi távolságból is látta, hogy a szabad karját, ahol a pulóver végén nem bújt elő a kézfej, egészen mereven tartotta maga mellett.

Már látszott a kis keresztét, a Krizantém utca sarkán fénylő erős fényű lámpa.

Megállt, ott, a járda közepén. Hagyta, hogy a hegyes fejű egyedül menjen. Innen mindent látni fog.

Ahogy továbbra is lehajtott fejjel átvág az úttesten, és a másik oldalon, a kezet vállmagasságig emelve, a magas kilincset lenyomva belöki a kiskaput. A személybejárót, mert a nagykaput sose látta nyitva.

Igen, a 35-ös házba ment be. De nem úgy, mint aki hazaérkezik. Hanem mint aki távozik a biztonságos, csöndes utcáról. Oda be.

A többit el tudja képzelni. Végigmegy a rövid kis tornácfélén. Két ajtó van, de csak a másodikat használják. Azon át rögtön a konyhába lép az ember. Ott ül az öreg a hokedlin, előtte a fröccsös pohár. Illetve… Ugyan, miről beszél?

A kapu tompán döndült.

Ebben a pillanatban a zsebében matató mutatóujja átszakította a nejlon-zacskót, aztán némiképp kapkodó mozdulatokkal a szájába tömte az első előcibált töpörtyűszemet.

Mintha életmentő pirula volna, úgy.

kép | pixabay.com