SE LÁTNI, SE HALLANI

A távolságot, amelyet nem képes megtenni a szem, víz alól szemléli a bukóma­dár. Nem nevezi meg magát, nem kiált felé, inkább magába fordulva lakozik, akár az át- vagy visszatetsző magasság, amely kitárt szárnyain evez tova. Ily hűvös vízbe már nem lógatja orrát a gém (gémorr), s aki vadrózsát ültetett sövénynek, nem csodálkozik a csipkebogyók feketedni kezdő vörösén, mialatt az alkonyat fölsuhan a fákra a köd elől, amely nagy szitából kavarog alá, akár a liszt a másnapi kenyér­hez. De hát még el sem kezdődött a dagasztás, gyűrött masszánk koloncai még közelről sem illeszkednek bele a Mindenség centrifugájának forgásába, ahogy ha­rántirányba hajlítja a vízparton a fűz vesszeit, s mily kísértetiesre válik a suhogás nádasok tövén! Ebből a világból haladni fölfelé a partoldalon, oldalára fordult teknőjének vagy vályújának vízfolyástól beerezett térképén, mialatt a bőr bagariaként kiszárad, és az este kezd rá írni dermesztő és szálkás vonásokat az ebszőlő tin­tájával.
öröktől létező magvak
Mezofil háborgás a talaj földúlhatatlan zsigereiben, mely régmúltat őröl a tudat mélyén, kőkort és bronzkort, vaskort és ókort, idegen előzményeként a helyi szellem- és lelkivilágnak, ám mindvégig egyugyanaz a növényzet, amelynek nincs honfoglalása; öröktől létező magvak, gumók és hagymák, ahogy kicsorbítják az ekevasat, és rozsdásan nyugvó holdkaréjjá apasztják a sarlót, nem adják partoldalát a világidőre utaló emlékezésnek, a vitéz bükkönyök, pukkanó dudafürtök, kerepek, gyújtoványfüvek, kőtörőfüvek, kosborok, kígyósziszek, dákoskák, nyílfüvek, kontyvirágok, zászpák, békabuzogányok, boglárkák, csörgő kakascímerek! A zsúrlók, szövetkezve az erózióval, lesikálják az ős írást az omladékok homlokáról, hogy végül úgy tűnik, mintha fogyatkozóban lenne az emberiség, mozgást a szél kiterjedő hömpölygése szabadít a lapályra, és szemben vele esti madár szárnycsa­pásai, ahogy igyekszik valahová, őszi elhallgatásra, bár emlékezetében rég lezajlott napforduló verőfénye lobog.

Graham Keen, flickr.com

Csík-ér kékellése a sötétedésben Bácska halántékán, lüktetés és gyűrődés a haj­dan volt Csíkegyháza táján, nem az erdők morgása, hanem kiáltó puszta helyük, ahogy mindenestül tovavándoroltak, az égre tárva csupasz talajuk, miként fejsze és vasék esne a lelkünknek, és csattog még több mint fél, majd teljes évezred után: a rengeteg így lesz áttekinthető, a futó ember már csontvázként nyargal, mint szöcskelábú teremtmény, amely tulajdon bordáin muzsikál, avagy mellkasában a szélfúvás muzsikál, zihál, s hát hova lett róla a páncél, ki görbítette össze pallosát, kötötte el sokszáz éves lovát, hol verődik egymáshoz nyergének kengyelpárja, hajítanak oxidációtól szivacsossá vált lópatkót utána: altalajban lakik a történelmünk, följegyzetlenül, mintha levelek fonákjára írták volna, és csupán csontját hagyja hátra a mindegyre idegenülő világnak, amelyet ki sem volt képes a maga oldalára állítani — mintha csak laknánk, de sohasem lennénk otthon benne, örökbe kapottan, de sohasem mondhatjuk, hogy örökre.
fiadzó keserűfű
Vörös és polyvás téglája agyagját aki taposta — útfélről nézni ma, mint aki átlát az idő eresztékein: belesek templomodba, amelyik fél évezrede már nem áll; Csíkegyháza, sikerületlen történelmünk örök hadműveleti területe! Ha legalább eszménket tekintve lehetnénk egyszer győztesek, szorítva fogunk között valami ideát s nem úgy, ahogy a fiadzó keserűfű hajt a koponyák fogsora közül. Kis verset is rögtönöztem erről futtában, Li Taj-po furulyájának hangsorát követve, de nemigen akadt, akinek tetsszem, ahogy a vidék sem nyerné meg senki tetszését sem, aki nem ugratókhoz, csak könyvlapok síkjához szokott: túlságosan is nyers, túlságosan is riasztó, rideg, fagyosan tátong, egyetlen hajójában a mennybolt alatt nem lepődnék meg az éjszakai farkasüvöltésen. S mit kereshetnék én Péterréve felé. Petur bán strucctollal ékesített süvegét, amelyet a levegőbe hajított a hírre? És mint aki vadászni siet.

Mi az, amit ellenébe feszíthetnék, amit netán jobban tudok, mert évszázadokkal később élek; ám itt a világ alaprajza ugyanaz maradt, ugyanazokra a csillagábrákra látni, nem mosódott el a mennyei atlasz, s az országút is évezrede követi nyomvonalát, az állandóság bizonyosnak tűnik, akár egy fasor megléte — ám egyszer csak nincs fasor, ahogy az ég aljáig futó erdő is képes volt elenyészni, csak most a fasor hiánya nyitja meg ugyanezt a folyamatot, amelynek inkább a hangoztatása, semmint az elhallgatása lenne a fontos: kidőlt a világ kerítése, ránk tárult a tágasság ajtaja, szinte sürgetően, hogy merre kell venni az utat, árkon-bokron át, mintha csak egy szulák indája mutatná, hogy mi is volt errefelé korábban a tér, miben is gyökerezett űrbéli egyensúlyunk.

A holló, mely beírhatná, ritka madár a levegőben, tehát valami más váltópénzét kell találni az évszázadoknak, varjú- vagy seregélyrajt, bár a seregélyek fázékony fajta, ekkorra már biztosan odafagytak az ég üvegboltozatára, hátukkal fölfelé, pihével és csiviteléssel teli tőlük a világűr, ahogy valamennyit belepi a kozmikus por, mint valami zavaros tartam, tekintve, hogy hegyláncokkal arrább már közeledik, és ripsz-ropszra nyakunkon a tél.

Rachel Titiriga, flickr.com

Micsoda bunda lenne való nyakba keríteni, vagy legalább suba, cipelni benne fahasábot, vagy hasogatni, hogy lemelegedjen az emberről, s verejtéktől gőzöljön a háta, akár a posztóványoló kádja, s a nyers faillatban érezni, hogyan hasad a lignin a szálán: ki számlálna itt évgyűrűt? A közelben elfekvő égaljra figyelmes inkább a szem, századok óta — semmi jó nem közeledik, ördögfej leskel a nádas mögül, mindkét parton; valami kártyavetés folyik, és vajon ki a nyerő? Az egyik­nek a képe fölül, a másiké alul, de ha fordítanak a lapon, akkor is ugyanaz az ábra. Mintha kútból néznének egymásra, csak nem tudni, melyik a valós, és me­lyik a tükörkép. Köztük meg nincs semmi, magasan vannak a vizek. Odalenn az érnél volt egyetlen forrás, de annál századokkal előbb megöltek valakit — a szem­csés iszapból ásták ki a csontvázát: egy gyermek volt, kamaszodó, a tej fogait már elhullatta. A víznél tőrbe csalták, s miután végeztek vele, otthagyták, temetetlenül. A történelemnek lelkiismeretlen kitérői is vannak, és csak találgatni lehet az áldozat s az elkövetők kilétét, tekintve, hogy a történelemre nincs bizonyíték: egy és oszthatatlan, akár az emberiség. És az emberiség ügye…
a keletkezés mellett vagyok
Egy ma már nem használt út vonala köti le a figyelmemet, s egyebek között az, mi téríthet el valakiket attól, hogy egy mindenkori utat igénybe vegyenek. — Megszűnt az út — közlik velük, s ezt tudomásul veszik, hogy léteznek dolgok, amelyek egyik napról a másikra megszűnhetnek, ahogy, végeredményben, az em­ber élete is megszűnhet. Rettegek a megszűnés valamennyi megnyilvánulásától. Határozottan a keletkezés mellett vagyok: akár egy fellegért is lelkesedni!

Egy talpon maradt, száraz fatörzsért; kérge lehullott, majd az eső s a napsütés csillogó szürkére cserzette, szíttá, mintha ezüsttel vonta volna be. Ezen a fán késő délutánonként egy rétisas üldögélt, nap mint nap ott volt látható, ez volt a helye. Ma már nincs meg a fa, eltüntették, ám nincs meg a madár sem, nem hallani kiáltásait. Be kell érnem azzal, hogy én még hallottam, és ezentúl senki sem fogja hallani. Némaság következik, pókfonállal gúzsba kötve.

felső kép | Marshal Hedin, flickr.com