S. Nagy Katalin

PAUL CÉZANNE ÖNARCKÉPEI

PAUL CÉZANNE ÖNARCKÉPEI

Cézanne mintegy 35– 40 önarcképet festett, néhány akvarelljének és grafikájának is saját maga a modellje. A minden hagyományos műfajban alkotó festő életművéből hogyan is maradhatott volna ki az önarckép? A régi mesterek gondos tanulmányozása során megtanulta a műfaj sajátosságait és szabályait. Ugyanakkor szavakkal is megfogalmazta célját: „megszabadítani szellemünket a nagyhírű elődeink teremtette formuláktól, és helyette annak képét visszaadni, amit látunk”.

erős egyéniség

Cézanne saját arcát ugyanazzal a szigorú tárgyszerűséggel figyelte, mint a csendéleteket és a tájrészleteket. Robusztus, erős egyéniség volt, kerülte a dramatikus hatásokat, a pszichologizálást, önmagában sem a személyesség, az egyedi jellemvonások érdeklik igazán. Az önarckép általában a festő önértelmezése, az individuum büszke megmutatása: „íme, ez vagyok én”. Cézanne, a rendkívül tudatos, én- és öntudatos ember másképp közelít.

Egész pályájára jellemző a lassú építkezés. Önarcképei is egy-két, sőt három évig készültek. S ezekre is érvényes: a klasszikus hagyományokat ötvözte a kortárs realizmussal, és saját architektonikus kompozíciós rendjébe illesztette. Egyszerre újító és tradíciókat tisztelő. Élete végén írta fiának: „Véleményem szerint az ember nem léphet a múlt örökébe, csak egy újabb láncszemet tehet hozzá.” Képei struktúráját színnégyszögeket alkotó vékony ecsetvonásokból építette meg, a felületen színekkel határolta körbe a formákat. Merleau-Ponty „fenomenológiai látásmód”-nak nevezte módszerét.

Akvarell önarcképei közül most nem választottam bemutatásra, noha talán ezeken követhető leginkább alkotásmódja. A papír üresen hagyott felületére egy-két vonal, pár forma, folt és néhány szín kerül – apró satírozással. Anyagszerűségük, tárgyszerűségük markánsan kifejezi a festő szemléletének lényegét.

Paul Cézanne: Önarckép, Wikimedia Commons

Fiatalkori önarcképe, a huszonöt évesen festett Önarckép más, mint a később készültek. Keskeny, szembenéző arc, még szakáll nélkül. Kissé balra fordul, ellentétben a harmincöt éves kora után festettekkel, amelyek többségén határozottan jobb felé néz. 1864-ben már harmadik éve Párizsban tartózkodik és a második évét tölti az Académie Suisse-ben. Berendezte műtermét, az apjától kapott járadékból él. Abbahagyta jogi tanulmányát. Ugyanebből a korszakból ismerünk egy róla készült fotót, amelynek még a beállítása is hasonló a minden illúziótól mentes önportréhoz. Ekkor még sokkal többet megmutat vívódásaiból, önmagában is kételkedő természetéből. Látszik, hogy mogorva különc, meglehetősen érdes, barátságtalan, büszke, céltudatos, határozott egyéniség. Még nyugtalan időszakát éli: gyakran hazamegy Párizsból, de otthon sem találja a helyét. Rászorul barátai, Pissarro, Renoir, Monet szellemi és szakmai támogatására. A kép még nem a profi festő munkája, ahhoz csaknem tíz évet kell napi rendszerességgel dolgoznia. A háttér nem szabad, könnyed, színgazdag, hanem sötét, mint a klasszikusoknál, akiket szorgalmasan másol. Még nem látható Cézanne saját színvilága és összetéveszthetetlen egyéni ecsetkezelése. De a kemény, boltozatos homlok, az összeszorított száj, a mélyen ülő, figyelő szem már jelzi, hogy tudja, mit akar elérni, és hogy az akadályok, visszautasítások, gúnyolódások ellenére is el fogja érni célját. Munkabírása és személyiségének stabilitása, ereje a biztosíték.

roppant egyszerű ember

Az 1872-ben festett sapkás képén már az ismerős arc jelenik meg, torzonborz szakállal, világos színekkel. Kékek a háttérben, rózsaszínek az arcon. Szakítás az addigi festésmóddal. Arcát ugyanúgy építi meg, mint bármelyik más motívumát: egymástól elkülönülő ecsetvonásokkal. Egyszerre elnagyolt és határozott, kemény megjelenítés, geometrikus szigor jellemzi stílusát és gondosan kimunkált textúra. Kézjárásának, ecsetjárásának ismétlődő mintázata egyértelműsíti, hogy csakis Cézanne, ez a különös, bonyolult, ugyanakkor roppant egyszerű ember az alkotó. „Amikor a művész szellemileg magasra tör, az ember maradjon a háttérben, öröme csupán a munka legyen” – írja. Nagyon gyakran idézik elszánt nyilatkozatát is: „Az impresszionizmusból valami szilárdat, állandót akartam csinálni, olyat, mint a múzeumok művészete”.

Ambroise Vollard műkereskedő életrajzot írt Cézanne-ról, ebből is tudjuk, hogy kortársai körében gyakran emlegetik őt a sértett gúnynéven. A monumentalitás új formáját megteremtő művész rendkívül érzékeny volt, hajlamos a sértődésre. Ezt a róla készült fényképek, festmények és rajzok némelyikén is lehet érzékelni. Például Pissarro rajzai Cézanne-ról kalapban és sapkában (1874), Renoir festménye (1880). Az öregedő és egyre tekintélyesebb mestert a nála jóval fiatalabb Maurice Denis is megfestette. 1900-ban készült Hódolat Cézanne-nak című festményének előképe Henri Fantin-Latour Hódolat Delacroix-nak című műve, amelynek közepén Delacroix portréja látható (1864, Párizs, Musée d’Orsay) – Maurice Denis képének közepén viszont Cézanne egy csendélete. Denis 1906-ban festett még egy képet az öregedő mesterről, Látogatás Cézanne-nál címmel. Kezében paletta, előtte festőállvány készülő tájképpel. A halála évében is ugyanaz a munkabírás, makacsság és némi távolságtartás. 1906-ban írta Maurice Denis-nek: „Az érzékelés mindenek felett.”

Paul Cézanne: Önarckép rózsaszín háttérrel, Wikimedia Commons

1875-ből két önarcképét választottam: Önarckép (Párizs, Musée d’Orsay) és Önarckép rózsaszín háttérrel (Bázel, Galerie Beyeler). Harminchat éves, ekkor mutatja be őt Renoir Victor Chocquet vámtisztviselőnek, aki lelkes gyűjtőjévé válik. Renoir 1877-ben két változatban fest Cézanne-ról portrét. A saját Önarcképén látszik, hogy okos, elmélyült, sokat töprengő. A visszaemlékezések szerint Cézanne kerülte a társaságot, nem volt bőbeszédű, nem is igazán szeretett csak úgy beszélgetni. Leveleiben viszont pontosan, differenciáltan fejezi ki magát, különösen, ha a festészetről ír. Távol állt tőle a romantika óta terjedő művészi attitűd – ő szorgalmas munkásnak tartotta magát – s kétségtelen: a festésen kívül semmi más nem érdekelte.

Mindkét harminchat éves kori önarcképén fiatal: töretlen fényű barna szeme, sűrű szakálla, arcbőrének állaga is ezt érzékelteti. Az Önarckép rózsaszín háttérrel-t a háttér színvilága miatt emeltem ki. Az arcon és a robusztus koponyán lévő rózsaszínek és sárgák ugyanolyan erőteljesen folytatódnak a mellkép mögött. A festmény furcsamód arra is emlékeztet, miért félreérthető Cézanne, miért tűnik úgy, mintha képeiből hiányoznának az érzelmek. Mert itt a meleg, téglapiroshoz közelítő derűs rózsaszínek és a fehérrel áttört világossárgák szokatlanul érzelmesek. A szabálytalan alakú foltok nincsenek kontúrvonalak közé zárva, mozognak és minden irányban folytatódnak. A tapétás fal előtt ott a masszív test, a fej, ám a háttér az egymásba folyó, kapcsolódó foltok, formák miatt mégis nyitott. A haj, a szakáll, a bajusz világosabb, és a zakó sötétebb barnái egyensúlyban tartják az izgő-mozgó rózsaszíneket és sárgákat. Az előtér nyugodt és a háttér nyughatatlan foltjai kiegyensúlyozzák egymást, itt is – mint legtöbbször a hetvenes évek végétől – a festő kitartó türelemmel építette fel a kompozíciót. Ez az önarckép számomra arról is szól, hogy „az aix-i remete” hitt magában, és hiába tartották hóbortos különcnek kortársai, tudta, hogy a saját útját kell járnia. Rendelkezett önismerettel – minden kételyével, aggodalmaskodásával, hullámzó kedélyállapotával együtt.

többet nem küld képet

1885-ben, amikor nekikezd az Önarckép festőállvánnyal című képnek (Zürich, Stiftung Sammlung), ismét elutasítják a Szalon kiállítására beküldött művét. Ekkor elhatározza, hogy többet nem küld képet a Szalonba. Leginkább csendéleteket és portrékat fest a feleségéről. A szülővárosa melletti faluban, Gardanne-ban készíti Montagne Sainte-Victoire-ciklusát, mintegy 80 festményt a hegyvonulatról, geometrikus szigorúsággal. Az önarckép munkálatai közben szakít kiskamasz kora óta legjobb barátjával, Zolával, mert A mű című regény lecsúszott festő hősében önmagára ismer. Leginkább az bántja, hogy nem sikerült megértetnie Zolával a maga újfajta esztétikai törekvéseit, szembefordulását az illuzionisztikus ábrázolásmóddal. Évtizedek óta tartó levelezésük megszakad. Egyre magányosabb. 1886-ban meghal Cézanne rendkívül szigorú apja, aki gyakran keményen szembefordult fiával, vagyonát mégis ráhagyja. Cézanne végleg visszaköltözhet szülővárosába, kialakíthatja igényei szerinti műtermét és feleségül veheti fiának anyját, akivel réges-rég együtt él. Körülményei tehát stabilizálódnak, s ő minden idejét és figyelmét a festésnek szenteli.

Paul Cézanne: Önarckép festőállvánnyal, Wikimedia Commons

A festett önarcképek közül az egyetlen, ahol festőállványa előtt áll, kezében festékekkel teli paletta és ecset, az Önarckép palettával. Mesterségének címere. Ennek az önarckép típusnak nagy hagyományai vannak. (Egyébként 1890-ben fest még egy Önarckép palettával címűt, Zürich, E. G. Bührle gyűjtemény). Néhány példa, amely hathatott Cézanne-ra: Nicolas Poussin, Jacques-Louis David és a kortársak közül Edward Manet. A festő háromnegyedes, egyenes tartású alakja közel áll az állvány csak hátulról látszó részletéhez. Felül nyitott fehér ingnyakának kivágása hangsúlyos rész a kompozíción belül. Polgári öltözékben van és nem munkaköpenyben. Teste masszív, stabil, akárcsak fejtartása, mint a legtöbb önarcképén. S bár közel van a festőállványhoz, mégis valami távolságtartás érződik. A korabeli fotókon is ilyennek látszik: erőteljes, széles, férfias. Magas, boltozatos, kopaszodó homlok, kevés haj, nagy sötét szakáll és bajusz, nagy, feltűnő orr, kicsit előretolt száj, keskeny szemöldök keretezte árkos szem. Nem az állványra néz és nem is a nézőre. Nem lép ki a kép szűkös teréből, bár kétségtelenül figyel valamit, vagy elgondolkodik. A bőr állagát érzékeltető finom, kontúr nélküli színek és a széles ecsetvonások ellenére is tárgyszerűen jeleníti meg önmagát. A középkorú férfi biztonsága érződik, aki túljutott a felkészülés küzdelmes évtizedein, és már senki és semmi nem akadályozhatja, hogy a maga módján jelenítse meg a világot.

idősebbnek láttatja magát 

Újdonság, ahogy kapcsolatot teremt a színezés és a plasztikai ábrázolás között. Az 1885–95 közötti éveket főként Aix-ben tölti, 1895-ben rendezi első kiállítását Ambroise Vollard műkereskedő párizsi galériájában, és itt mutatja be Önarcképét. A közönség és a hivatalos képzőművészet változatlanul idegenkedik műveitől, de a műgyűjtők és a fiatalabb festők kezdik felfedezni szemléletének és festésmódjának eredetiségét. Ugyanakkor készül egy akvarell önarcképe is fehér papíron. Az európai festészeti hagyományban a jobb oldal a jövőre irányuló attitűd jelképe. A latin betűs írás is jobb felé halad. Cézanne ekkor idősebbnek láttatja magát tényleges életkoránál. Megviselt, törődött. Ezeken a mellképeken a szokásosnál is inkább zárkózott és gondterhelt. Gyakran írnak az életművét elemző művészettörténészek arról, hogy kétségbeesett volt, sikertelennek vélte tevékenységét. Hogy naphosszat robotolt a festőállvány előtt, de kisebbrendűségi érzés gyötörte. Cézanne itt kifelé néz a képből, kissé gyanakvóan és szomorúan. A háttér megint csak gazdag és finom színárnyalatú, a jellegzetesen testetlen színek, a gondosan kimunkált textúra igenis gazdag érzelemvilágról tanúskodnak. Vagyis Cézanne nem az érzelmeket kerülte, hanem „irtózott a zavarosságtól” (ahogy ezt Gombrich fogalmazta), és rendkívüli fegyelemmel uralkodott indulatain, fiatalkori szenvedélyességén.

Paul Cézanne: Önarckép barett sapkával, Wikimedia Commons

A társaságkerülő festő legfeljebb Monet giverny-i házában vett részt az élénk baráti összejöveteleken. Monet-t, Pissarrót, Renoir-t, Sisley-t 1862-től ismerte, együtt dolgoztak, tanultak Párizsban a Svájci Akadémián. Pissarro és Renoir kitartó barátoknak bizonyultak, meg-meglátogatták, amikor szinte teljesen visszavonult provance-i szülővárosába.

gyötrődés, tépelődés, sőt ingerültség

1898–1900 között festett Önarckép barett sapkával (Boston, Museum of Fine Arts) című festményén arca keskenyebb, mint a korábbi képeken, és nem olyan paraszti jellegű. Hatvanéves. Szakálla, bajusza rövidebb, és már nem fekete, hanem ősz. Arca nem árulkodik sikerek, elismerések élményéről, van viszont gyötrődés, tépelődés, sőt ingerültség. Pedig kezdettől ilyesmire vágyott: egy festményét megvásárolja a berlini Nationalgalerie, azaz múzeumi művésszé válik, mint példaképei, akiknek munkáit gyakran másolta a múzeumokban (Poussin, Ingres, Delacroix). Önálló kiállítása nyílik Berlinben és három festménye szerepel a párizsi világkiállításon. 1905-ben a Mercure de France-ban terjedelmes összeállítás jelenik meg róla fiatalabb festők tollából.

Ez a műteremben készült, sokféle szint használó önarckép egymagában is megmagyarázza, hogy a 20. század eleji fiatal modern festők közül miért nemcsak a kubisták, a konstruktivisták, a kora absztraktok tekintik elődjüknek Cézanne-t, hanem a fauve-ok és az expresszionisták is.

felső kép | Paul Cézanne: Önarckép sapkával (részlet), Wikimedia Commons