S. Nagy Katalin

FÖLD-HAJÓ

1992 tél

FÖLD-HAJÓ

„Ahogyan történt Noé idején úgy lesz az emberfia idején is: ettek, ittak, nősültek, férjhez mentek addig a napig, amelyben bement Noé a bárkába és jött az özönvíz, és elpusztított mindenkit.” Hénoch könyve Talán már gyülekeznek az „igazak”, hogy kijelöljék az új Noét: építsen bárkát a megmeneküléshez. A romlott jelen, a bűn s a rossz – Isten közbelépésével, mint Noé korában – megváltódik, és a rend felbomlása után megnyílik az új kezdet lehetősége. Noé már nevében is hordozza a biztatást, a szó jelentése: nyugalom és meghosszabbított élet, a Teremtés könyve szerint vigasztalás. Ezékiel könyve igaz és hallgatag embernek mondja Noét, türelmesnek, aki megnősülni is csak akkor hajlandó, amikor Isten megtalálja számára Nahamát, Énokh lányát, az egyetlen nőt, aki tiszta maradt a romlottak között. Nahama arca fehérebb a hónál és pirosabb a rózsánál, szeme ragyogó, mint a reggeli nap sugara, göndör, hosszú haj keretezi tündöklő orcáját. Noé az, aki megtanította az embereket az eke, a sarló, a balta s más alapvető szerszámok használatára, s ő az első, aki szőlőt ültet. Noé intő szavát, akárcsak Kasszandráét, nem hiszik nagyképű, öntelt kortársai, „akármilyen nagy lehet a vízözön, mi olyan magasak vagyunk, hogy nem érheti el a nyakunkat: ha pedig Isten kinyitná Tehóm tömlőit, a talpunkkal elzárjuk azokat” (Szanhedrin).
most a halál az úr
A torinói Nemzeti Könyvtárban őrzött 11. századi kódexben, mely az Apokalipszishez fűz kommentárokat, Noé vörös bárkája, pontosabban ládája alatt (az eredeti héber szó jelentése nem bárka, hanem doboz vagy láda, ugyanezzel a szóval jelölték azt a vízhatlan kosarat is, amelyben a gyermek Mózest a Nílusra bízták) a háborgó tengerben a vízbe merültek görcsös, gesztikulációba dermedt tetemei láthatók, mint akik még most sem hiszik el, hogy a sok szörnyűség után, amit ők követtek el, velük is megtörténhet az iszonyat. Fölöttük háromszor három rekeszben a mosolygó, együgyű állatok, s legfelelül a krisztusi áldást kérő és befogadó testtartásban Noé, hívő szerettei körében. A vízbe merültek szinte elvesztették emberi formájukat, visszatértek a formálatlan ősvízbe, visszahullottak az alaktalanba. A vízben most a halál az úr, a víz színén az élet, s felette az újjászületés, újjáéledés, az új forma, az új ember (ahogy ezt már Tertullianus és Johannes Chrysostomus is értelmezte). Noé ezen, s számos hasonló kora középkori ábrázoláson dacol a halál tengerével. Firenzében a San Giovanni Battisteróban a legfelső mozaiksorban Noé és felesége áll a ládabárka ajtajában – fiaik s azok feleségei már bent várakoznak – és nyugalomra intik a sűrű sorokban tömörülő s befelé igyekvő állatokat, közvetlenül mellettük, már az áradattól megemelt szűkös bárka tetején a fehér galamb látható az olajággal s a fiúk, feléje nyújtott reménykedő karjaikkal. Alattuk kéken s fehéren halak és emberek tetemei, szerteszóródott emberi csonkok, végtagok; a víz mindent elborító hullámai. A mozaik szépségéből kibontakozik a látvány szörnyűsége és kegyetlensége. Élet és halál, a „talán lehet még” és a „bevégeztetett” együtt s egyszerre van jelen: a vég s a kezdet. Noé bárkája megtestesíti az ember személyes történetét (újrakezdéseinek gyötrelmeit) és az emberiség egyetemes történelmét (újjászületésének tragikumait).

Jacopo Bassano: Az állatok Noé bárkájára mennek

Jacopo Bassano: Az állatok Noé bárkájára mennek

Már az első századok keresztényeinek freskóin gyakran jelenik meg Noé orante tartásban a ládaszerű bárkában (hasonló kérő kéztartással gyakran ábrázolják Krisztust, például Ravennában a San Apollinare in Classe apszisában 550 körül). A Pamfilo-katakombában balról, a Thrason-katakombában jobbról az égen a galamb is látható a megbékélés olajágával. Számára, s így az általa tovább élő, megújuló, megtisztuló emberiség számára a víz a menekülés, az üdvösség jelképe.
új kor kezdete
Philónnál és Hénochnál is az új emberiség feje Noé, a vízözön egy időszak végét és egy új kor kezdetét jelenti. Kultúrákat köt össze, Ádám és Krisztus, az Ószövetség és az Újszövetség, a zsidók és a keresztények közötti közösség, folytonosság jelképe, sőt: a zsidó-keresztény kultúrát megelőző korokhoz is kapcsol, hiszen a Gilgames eposzban foglalt akkád mítosz bárkaépítője, Um-napisti és a titán Prométheusz fia, Deukalion, a görög bárka építője is Noé előképe.

„És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön” – olvasható Mózes I. könyvében. „A mindenható Zeusz megundorodván attól, hogy az istentelen pelasz- gok emberhúst esznek, nagy vízözönt indított a földre, hogy kiirtsa az egész emberi nemet” – hangzik a görög mítosz. Platón is tud egy szörnyű özönvízről: „…Eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a Föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve letűnt” – írja a Timaioszban. Az indián törzsek mítoszaiban és a polinéz legendákban is jelenvaló az özönvíz.

Noé azonban az őskáoszba visszahulló ember kivezető útját mutatja. Különösen a mozaikon ragyog Noé és kíséretének arca: ők a maradék, hogy biztosítsák az üdvösség tervének folytatódását. Velencében, a San Marcóban a 13. században készült mozaikon a szövetség jelképe, a szivárvány íve fogja össze a jelenetet. Három szép arcú, elgondolkodó ifjú, mögöttük boldog-szomorú feleségeik kettős sorban a bárkában, felettük madarak. Noé legelöl áll, s az oroszlánt emeli be a nyitott, sötét ablakon, és repül be épp a fehér galamb. Ők a mindenkoron megkímélt maradék, itt a bizánci hagyományoknak megfelelően öltözve és ábrázolva. Noé, az igaz, felelősségteljesen végzi a dolgát; abban a pillanatban látjuk, amint „a világ reménysége hajóra menekült, és kezed irányítása mellett átmentette a nemző magot az utókornak”.

MIchelangelo freskója a Sixtusi-kápolnában

MIchelangelo freskója a Sixtusi-kápolnában

Ugyancsak a velencei San Marcóban egy másik, kevésbé fenséges, kevésbé szigorú jeleneten is Noé látható a párban megmentett madarak és vadállatok között. Szinte paradicsomi kép a bűnbeesés előttről s egyben a madaraknak prédikáló Szent Ferenc előképe.

A kora keresztény művészetben egészen a 13. századig gyakori ábrázolás, amint a galamb az olajággal visszatér a bárkához, és a reménység bizonyossággá válik. „És megjőve ő hozzá a galamb estennen, és íme leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről” (Mózes). És ugyanez Um-napisti elbeszélésében: „Amikor eljött a hetedik nap, kibocsátottam egy galambot, szabadon engedtem: a galamb elment és visszajött, mert nem talált nyugvóhelyet, visszatért.”
anyaöl-hajó
Egy 13. századi észak-francia, zsidó, kör alakú miniatúrán (Londonban őrzik a British Libraryben) a vörös színű bárka tetején ott ül a fekete holló, s az átszellemült arcú, hívő, reménykedő Noé kinyújtja kezét a balról érkező vidám galamb felé; a háttérben feltűnik a fiatal olajfa, s a néző már láthatja, amit Noé még nem, a hatalmas hullámok kezdenek visszavonulni, létezik egy kicsiny csücsök, ahol a fa – az élet örök jelképe – már jelen van. A kör forma is hallatlanul érdekes, Föld-hajó a világmindenségben, anyaöl-hajó; a víz mint őslényeg, mint a dolgok kezdete s egyben vége is. A hatszáz éves (Hénoch szerint ötszáz) Noé, aki „kifogástalanul élt kortársai között, elnyerheti az újrakezdés lehetőségének jutalmát. De csakis ő és övéi, mert hiába építette szándékosan hosszú ideig a bárkát, húzva, halogatva az időt, a bűnben leledzők nem hallgattak rá, s így nem is követhették őt, aki a legkilátástalanabb katasztrófa idején is töretlenül bizakodott Istenben, a megbocsátásban. „Ami reád vonatkozik, fiam, a Szellemek Ura tudja, hogy szíved tiszta és nem vettél részt a titkos mesterkedésben” – mondja Hénoch biztatásul Noénak. Az Úr pedig így szólt Noéhoz: „látom a te életedet, és látom, hogy folttalan az, és a szeretet és az igazság lakik benned”.

Nicolas Poussin: Tél (Özönvíz)

Nicolas Poussin: Tél (Özönvíz)

Társadalmi katasztrófák idején megsokasodnak a világvégét elbeszélő mítoszok. Ha az ítélet napja közel kerül, a kozmikus ciklusokba, a periodikus ismétlődésekbe vetett hit megjelenése a kiútkeresésre vall. Noé a megváltás lehetőségét bizonyítja. Talán csak Michelangelo mennyezetfreskóján nem (1508–1512). A menekülési kísérletek, a bárkán kívül rekedtek rémülete kétségeket támaszt: valóban a bűnösök, a torz lelkűek vannak többségben? Így kell ennek történnie? Michelangelo Vízözöne szorongást kelt: a bárka messze van, az élők szenvedései, szenvedélyei megrázóak. A kora keresztény mozaikok és miniatúrák szakrális Noé bárkája jelenetekben a hangsúly a reményteli továbbélésre, az igazak megmaradására kerül. Ezen a nagyméretű freskón azonban olyan erős a reményvesztettség, hogy az ember szívszorongva, ellenszegülve kérdezi: bizonyos, hogy mindenkit megillet ez a büntetés? És máris alkudozni kezd, mint tették annyiszor a próféták az Úrral: ha mégis talál a bűnös városban száz, tíz, de legalább egy igazat, akkor mégsem lehet… És a gyerekek? És az öregek? És az együgyűek? A tiszta lelkűek? A bölcsek?
világivá válik
Poussin (1664) a megváltásra és az utolsó ítéletre egyaránt utal az özönvíz-jelenettel évszázadokat ábrázoló ciklusában. 1820-ban viszont Géricault-nál természeti katasztrófává egyszerűsödik, racionalizálódik, s világivá válik a téma. A felvilágosodás utáni 19. század, akárcsak az érett reneszánsz egy szakasza, mindenhatósági fantáziával ruházva fel az embert, azt képzeli, hogy minden titkok tudója, s persze a művészet is. De Michelangelo szorongató kérdései megmaradnak, és a 20. század katasztrófái a Föld-hajó útjának veszedelmeit ijesztő realitásban mutatják. Van-e menekvés?

felső kép | Szent Márk Bazilika, Velence
Az összeállításban megjelent többi írás:
Nagy Ilona | NOÉRÓL ÉS A VILÁG ÚJRATEREMTÉSÉNEK MÍTOSZÁRÓL
Földényi F. László | A BÁRKÁBÓL KISZORULTAK
Sándor Iván | A KELEPCE GENEZISE ÉS A TAMIL CSÓNAKOS