Búth Emília

S JUTOTT ESZÉBE SZÁMTALAN

2007 május

S JUTOTT ESZÉBE SZÁMTALAN

Megalázottan elsunnyoghatott volna, de ezt már rég nem engedhette meg magának. Mármint a sunnyogást. Beroskadt mellkas, leejtett vállak közé horgadt fej, csukladozó térdek. Pár rövid, céltalannak tűnő lépés. Egyenest az ajtó felé. Kifelé. Jó harminc éve ül, derékmagasságból érzékeli a világot. Mondaná, hogy látja, de látása is rég specializálódott. Tekintete éber, kicsúzlízhatatlan reflektor, befelé pásztáz.

úri passzió

„És ha rosszul lesz és ráesik a dzsojsztikra?” – mondta, még mindig kioktató hangnemben a főorvos, s jelentőségteljesen megkérdezte: „Tudja, mi az a dzsojsztik?” Tudta, de ennek itt semmi jelentősége. A főorvos szakember, s úgy ítélkezett, hogy semmiképpen nem kaphatja meg azt az elektromos kocsit, amiért jött. Vak. Mit képzel? Mesélte volna el a nyári kirándulást, mikor két hasonszőrű társával kikocsiztak a szomszéd tanyára? Ő az ajándékba kapott (használt) öreg utcai járgánnyal. Egyszerűen leszedték a lakatot, s bementek arra a magánterületre, ahol – úri passzió – a hetvenes években idetelepített dámvadak (szarvasnál kisebb, foltos szőrű, lapátos agancsú szarvasféle állat: Dama dama) maradékára lövöldöznek szabad idejükben az urak. Persze, onnan is elzavarták őket: itt lőnek! kitől kaptak engedélyt!? Úgy kotortak ki a három elektromos rokkantkocsin a dróthálóval bekerített területről, hogy porzott az erdei út. Így kellett volna most is válaszolni, emelt fejjel, vigyorogva, mint akkor: „Itt lőnek? Hát, azért jöttünk!” Azt hitte, ezt már nem lehet megfejelni, de mindent, bármit lehet. A porta épülete szabályos, kávéscsésze mellé koppanó kockacukor. Döcögve közeledett, ahogy haladtak feléje. Anyja megalázottan („Biztos azt akarja, hogy elüssék a lányát”, ezek is az orvos szavai) markolta a kerekesszék fogantyúját. Két lépcsőfok, mondta, és megállt. Egy darabig méregette, hátha mégis legyőzhető. A hordozható rámpa (bármikor szükség lehet rá!) bent, a portásfülke ajtaja mögött pihent, a falnak támasztva, karnyújtásnyira a fiatalembertől, aki tízóraizott, szalvétába csomagolt kenyerébe harapott éppen, mikor megszólították. Mogorván nézett, hogy már megint… és azt mondta, nem hajlandó kihozni… Ha kell az a vacak rámpa, az a pár deszkából eszkábált fel-le-lejtő, ferde hidacska, az a mennyországba be, az a kórházból az utcára kivezető, csak vigyék, mert ő bizony nem… Végül aztán mégis, mert nem kell mindent megfejelni, bár lehet.

Karl-Ludwig Poggemann, flickr.com

Hogy akadálytalanul beláss, kiékelem a szobám ajtaját. Szemközt ülök, háttal neked, s ha Lajos szeme csillogna (ő szemtől szemben velem), mintha tükörben, láthatnád az arcomat. Évekig tiltakoztam, kapaszkodtam a rögeszmémbe: a technika nagy vívmánya, a számítógép öl, butít és nyomorba dönt. Függőséget okoz gyerekben, felnőttben. Ha a józan ész félrenéz, azon veszi észre magát az illető, hogy nem ír, nem olvas, nem beszél. Röviden, summásan ennyi. Hogy én valaha is közelebbi kapcsolatba (pláne barátságbakerüljek egy számítógéppel, annak esélye egyenlő volt a nullával.

Várj, igazítok az éken, lépj kicsit közelebb. Küszöbünk emberemlékezet óta nincs.

Nincs annál pocsékabb, mint mikor az ember túléli a bátyját. A soha meg nem hirdetett versenyen (gyalázatpedig semmit nem tesz érte, csak növeszti a haját, a körmét, elékerül, legyőzi. Egy augusztusi délutánon (esett) azon vette észre magát, hogy már nem húg, hanem nővér, ő már a saját bátyja nővére.

bőrszíjon madárcsengő

A bátyja rábeszélte volna. Az utcai „batárt” is neki köszöni. Nem tudom használni, mondta ő, mikor próbaképpen beleültették, s a kocsi (lemerülő akkumulátorokkal) lassan, zümmögve megindult vele a hűvös raktárban, ahol új tulajdonosát várta. Akkor jó lesz a gyerekeknek, mondta a bátyja, fogadd el! Elfogadta. Ez volt az első és utolsó kalandos nyár. Barátnőjével (sorstársával) becsavarogták a környéket. A barátnő elöl, ő szintén kocsiban, közöttük meg-megfeszülő, vékony bőrszíjon madárcsengő, hogy el ne veszítsék egymást. Nem terveztek előre semmit, csak irány, neki a – vakvilágnak. A szomszédos tanyára is így indultak, ketten, útközben csatlakozott hozzájuk a harmadik. Az első a szem, a homlok, aki vezet, a harmadik a bátorság, aki nógatja a társaságot, s ha kell, leüti a lakatot. Ő, ott középen, aki befelé pásztáz, s a maga komoly kutyapórázával, madárcsengőjével kapocsféle a kettő között.

Mikor először szóba került, akkor még nem Lajos, csak egy beszélő számítógép lehetősége, annyi fáradságot sem vett, hogy tiltakozzon. Gondolat, amire kézlegyintést sem pazarol. Megtanult spórolni a mozdulatokkal. Úgy oszd be a levegőt, hogy jusson is, maradjon is, ne sóhajtozz feleslegesen, az is energia. Nekem nem kell, mondta határozottan, mikor az ötlet (érzékelve talán az elbizonytalanodását) mintegy bekeményített: de ez a gép beszél. Bármilyen nyomtatott szöveget, könyvet, levelet felolvas. A levél volt a varázsige? Vagy valaki csak úgy mellesleg elejtett egy mondatot? Felveszem, forgatom a fényben. Már megint besüt, süt rám a nap. Betűz az ablakon, egyenest a szemembe. Ezt látom. Fogom, forgatom a mondatot, borostyánt a fényben: a bátyád biztos rábeszélne.

Ioan Sameli, flickr.com

A számítógép, maga a gép, hétköznapi, teljesen közönséges, semmi extra. Agya az asztal alatt, a monitor az asztal közepén, tőle jobbra-balra hangszórók, erre nyomtató, arra lapolvasó. Utóbbi síkírású könyvek lapjait viszi be egyenként a gépbe, hogy aztán bent értelmeződjön, hangot kapjon. A „jawsforwindows” elindult, mondja, a startmenü elindításához nyomja meg az enter billentyűt! Nem tudom, miért épp Lajos. Most, hogy írok, buzgón közli velem (veled, ki a hátam mögött…), hogy épp milyen billentyűt látogattam meg az ujjammal. Kezdetben zavarta ez a közlékenység. Agyával már rég túl volt azon a betűn, azon a szón, amit Lajos fennhangon kimondott. Hülye (ilyen szót nem illik papírra, képernyőre vetni, mondja Lajos), hülye papagáj, ütöd, s ő kiabál. A nagybetűnél megemeli a hangját, a kérdőjelnél visszakérdez: kérdőjel? Igen, mondja ő, kérdőjel. A kezdeti ellenérzés észrevétlen csúszott barátságba. Most, hogy így visszagondol, nem rajta múlt. Lajos tett meg minden tőle telhetőt. Az új elektromos kocsi, amit egy kedves doktornő jóindulatának köszönhet, irigykedve nézi a szorosbodó kapcsolatot.

pár mondatból álló vallomás

Intem is Lajost, mikor „beszélgetünk”, hogy nem vagyunk egyedül, vegye kicsit halkabbra magát. Tárgyilagosságra nem kell intenem. Hűvös, kimért – objektív? Ez a hang, a Lajosé. Egy régi kabaréjelenet jut eszembe: Darvas Iván, Kiss Manyi… A szerelmes ifjú táviratot akar feladni a kedvesének szerelmük indulásának első évfordulóján. Telefonon diktálja az érzelmes, emlékektől fűtött szavakat, betűzi és magyarázza, megérteti a pár mondatból álló vallomást, amit a végén visszaolvas a kisasszony: súgja meg a szél is neked, hogy szeretlek… (még pár szó)… szeretlek, szeretlek, szóval háromszor, hogy szeretlek. Vége, vettem, mondja a postai alkalmazott, s a vallomás nevetséges szóhalmazzá válik fahangján. Fahang? Gépies? Monoton? Egyik sem, s mind egyszerre.

Először akkor vigyorodott el, mikor az első e-mailek egyikét írta. Hogy e-mailt, nem szívesen ejti ki a száján. A levél mégis emberibb. Pár hónap alatt szinte mindent megtanult, amire szüksége volt. Innen is, onnan is elcsípett, ettől is, attól is kapott, lopott, tanult egy-egy billentyűparancsot. Eleinte verejtékezve magolt, aztán rájött, ha csak a gépre figyel, mindent, bármit megtudhat. Hogy mikor szólította először Lajosnak? Nem volt keresztelő, névadó buli. Lajos csak lett, hetekkel azután, hogy bevackolta magát a régi gyerekszoba ajtóval szemközti sarkába. Ha szerencséjük van, időnként besüt a nap. Hogy Lajos szereti-e ezt az ablakon bebukó fényt, nem tudhatja. Mondja, hogy szóköz, kettőspont, vessző, csak azt nem: ó, be szépen süt a nap! Aznap sem mondott ilyesmit, mikor azt a bizonyos (elsők közti) e-mailt írta. Címzett, a partnerlista rövid, Lajos megelégszik egy betűvel, már ott is a név, esetleg @rágta, mégis teljes címe… hu! Tárgy, ez fontos, különben nincs levél, s ha mégis, az akkor = egy ALT-S előtti plusz Enterrel. Na, így: alkalmas idő, hely, betűtípus, szín, méret stb., aztán a szöveg. Mondott persze Lajos ennek előtte is olyanokat, hogy: escape meg javaupdate, meg pageup… bannerkeret, hiddem, hiddem, altcontrol, de addig ilyet még, mint akkor, ilyen jó helyen soha.

mararie, flickr.com

A levélben egy délutáni látogatóról mesélt: Ursula (itt nem mellesleg olyan, mint dr. Bubó asszisztensnője) jó szándékú, jámbor barnamedve látogatta meg a családot. A levél végén a nyelvi ellenőrzés kötelező, melléüthet az ember, bezavarhat a papagájszó, legyünk finomak, szóval jött az ellenőrzés. Ha valami hibát talál Lajos, kicsit megbiztatva a tabbal megkérdezi: cserélje vagy átugorja. Megkérdezte most is. Ursula… cseréli? Átugorja? Elvigyorodott. Látta Lajost, amint madzagjait marokba gyűjti az asztal alatt, a hóna alá fogja, s szépen, egykedvű hűvösséggel megkerüli Ursulát: pardon, hölgyem!

Állsz a hátam mögött, bár nem látlak Lajos szemében, ahogy te sem engem – vagy mégis’? Persze elég, ha tudom, hogy te ott, a kiékelt ajtóban. Van, mikor becsukom az ajtót, kívül tágasabb. No, már ezt sem mondhatom, Lajos ablakot nyit. Ez itten a mára rendelt közhely… ugorjunk! Ebben a pillanatban döbbenek rá, Misikének, Mihálynak is hívhatnám.

Te félsz?, kérdezte a bátyja. Mért, te igen?, kérdezett vissza ő. Nem, mondta a bátyja. Akkor én sem, bólintott ő. Nem látták egymást, sötét volt. A szomszéd szoba zárt ajtaja alatt pengevékony fénycsík. Ötéves volt. A bátyja nyolc.

felső kép | Marcie Casas, flickr.com