Lányi András

ROSSZ HÍR

1997 november

ROSSZ HÍR

Úgy látszik, elaludtam a villamoson, mert amikor felriadok, hirtelen nem tudom, hol vagyok. A végállomáson, figyelmeztet a vezető. Még soha nem jártam ebben a távoli külvárosban. Gyorsan leszállok, és anélkül, hogy egészen magamhoz térnék, habozás nélkül a helyes irányba indulok. A szervezet üzenetét viszem.

valószínűleg megölték

Nem tartozom az aktív állományhoz. Csodálkozom is, amikor kiszemelnek erre a feladatra, hogy lehet, hogy ez most nem akadály. A szervezet a nagy tisztogatások idején alakult. Keletkezésének körülményeit homály fedi, céljaira csak következtetni tudok az akkori viszonyokból. Nekem különben sincs kitől kérdezősködnöm. Édesapámra, aki az alapítók egyike lehet, nem emlékszem. Valószínűleg megölték. Vonásait, a szülői ház képével együtt kitörli emlékezetemből a baleset, amely édesanyámtól is örökre elszakít. Ő hivatásának áldozata. Senki se tudott volna az ő helyében az anyai, a hitvesi és a politikai feladatnak egyszerre megfelelni. Az efölötti tépelődés korán felőrölte az egészségét szegénynek.

Engem akkor a Gellérthegy alatt helyeztek el. A gyermekkori balesetre már csak dagadt bokám és a memória rövidzárlatai emlékeztetnek. Az intézetben újra megtanulok járni és beszélni. Fékezhetetlen, önző természetem kitöréseit gondos nevelés tereli a helyes irányba. Mesterségeket tanulunk, ki-ki a hajlamainak megfelelőt, bár nem valószínű, hogy e tudásnak egyszer még hasznát vehetnénk.

Amikor eljön az ideje, megtudom, ki vagyok. Már amennyit ebből jónak látnak velem tudatni. Lehet egyébként, hogy akkoriban még ennyit se lett volna szabad. Az asszony, akiből születésem titkát kiszedtem, később öngyilkos lett. Remélem, nem miattam. Hiszen nem árult el semmit. Csak simogatott. Hagyta, hogy magamtól kitaláljam. A konyhán dolgozott, állítólag nagyon fiatal volt. Mások szerint az anyám lehetett volna. Állítólag volt rá utasítása. Ennek dacára elképzelhető, hogy megkínozták. A szervezet habozás nélkül áldozza fel legjobb embereit, ha titka veszélyben forog. Ezt az ifiktől hallom, de könnyen lehet, hogy csak ijesztgetni akarnak. Az aktív állomány fiatal tagjai ugyanis rajtunk gyakorolnak. Ezt nem részletezném.

időszerűnek látják

Én mindig híradósnak készültem. Fejemen hallgató, amit hallok, lejegyzem és továbbítom. A megfejtés nem rám tartozik. Most se kérdem, mivégre küldettem Rákospalota-Széchenyitelepre, bizonyára üzenetet viszek, s átadásának útját-módját majd a kellő időben megismerem. Évek telhetnek közben el, űzhetek civil foglalkozást, megházasodhatom, elválhatok, politikai meggyőződésem lehet s azt mások előtt szabadon kifejthetem. Mintha a szervezet nem is létezne ilyenkor. Csak egyvalakivel nem találkozhatok idő előtt, „az én emberemmel”, ahogy a mieink mondanák. Se késnem nem lehet, ha a szervezetnél időszerűnek látják, hogy a rendelkezésükre álljak.

Ez az a kertkapu, amin belépek. A ház elég tágas, lakói ismerősként fogadnak, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Ki mondja, hogy nem tartozom?

A férfi, akit keresek, nincs idehaza. Beteghez hívták, nagybeteghez. Orvos tehát vagy lelkész, de inkább legyen csak orvos.

Most már rémlik, hogy a feleségét valamikor gyengéd szálak fűzték hozzám. Ez nem a megfelelő alkalom, hogy emlékeztessem erre, gondolom, és inkább elhatározom, hogy kerülni fogom a pillantását. Ő hozza szóba, s nyomban utána ugyanazzal a félreérthetetlen mozdulattal simítja végig a karomat, amit olyan jól ismerek. Tudom, hogy ő az, a tekintetéből ráismerek, bár a vonásaiban többé nincs semmi ismerős. Ennyi idő telt volna el?

Magdi. Így hívták, ez az. Hogy kimerültnek látszom. Elaludtam a villamoson, idejövet, magyarázom, nem tudom, mi van velem. Talán jót tenne, ha ledőlhetnék egy pillanatra. Titokban azt remélem, hogy ha már úgyis várnom kell, feltűnés nélkül szundíthatok egy kicsit. De a házban zene szól, ki-be járkálnak. Magdi fiának a barátai. Futólag bemutatja a fiút, de nem vagyok képes megjegyezni az arcát. Lehet, hogy köztük kell megöregednem? Csak alhatnék végre. Most már tudom, ha nem lennék ennyire kimerült, szánnom vagy gyűlölnöm kellene ezt a házat és aki építette, a Magdi férjét. Hogy lehetett ennyi rémes bútort összezsúfolni? Ilyen rossz zenét hallgatni? Ilyen boldogtalanul élni?

Türelmetlen leszek, követelőző. Át kell adnom azt az üzenetet, aztán ne is lássanak. Hol késik a férje? Be akarok menni a kórházba. Magdi rémülten tiltakozik. Mutatja az elhanyagolt kertet, ki fogja rendbehozni? Megkezdett, félbehagyott toldalék. Költségek. Célzások, hogy mások, ugye, mennyivel többre vitték, s hogy erről is ki tehet. Mi közöm hozzá, már bocsánat. Visszataszító, intim részletekkel traktál. A házasságukról beszél. Rosszullét környékez, mire rábeszélem, üljön be abba a rohadt autóba, ne most takarítsa ki a garázst, ne akarjon régi leveleket találni, képeslapokat egy orionos papírdobozban, térjen rá végre az országos főútvonalra, csinálja, amit mondok, használja az ablaktörlőt, mert az eleredő záportól semmit se látunk. Dörömböl a kocsi tetején, bádogszív dobogása.

hazudott nekem

A kórház kapuja előtt leállítja a motort, a kesztyűtartóból cigarettát, öngyújtót halászik elő, nem gyújt rá, csak babrál reszkető kézzel, bevallja, hogy hazudott nekem. Elsírja magát. A férjét megoperálták. Most a vizsgálat eredményére várnak, és ő fél megtudni az igazat. Bólintok, vagy csak bólintani szeretnék, hogy tudom. Meg fog halni a férje. Hirtelen eszembe jut, ez volt az üzenet.

Zene szól egy távoli rádióból, éjszaka van. Lekötözve fekszem, mozdulni sem tudok. Infúzió, katéter, dréncső lóg belőlem. Magdi hajol fölém. Itt vagyok, mondja, hogy mondjon valamit.

— Beszéltél az orvossal? — kérdem, hogy még kínozzam egy kicsit.

kép |  t30gallery, adobe.com