Levendel Júlia

RÉSZEMRŐL VÉGEZTEM

2003 augusztus

RÉSZEMRŐL VÉGEZTEM

Estére magas lázam lett, bedagadt a torkom, fájt a csuklóm, a bokám, a hátam, négy napig a fürdőszobáig is épp csak elvánszorogtam – lehet hát, hogy gyerekes vagy egyenesen hülye ötlet volt felhívni péntek délben a nőt, és kérni: hozzuk előre a hétfőre megbeszélt látogatásomat. Azt mondtam, segítene ezzel nekem, mert amúgy is arra van dolgom. Az asszony olyan sokáig hallgatott, hogy hallózni kezdtem; halló… nem tudom, hallható voltam-e eddig… azt kérdeztem, megnézhetném-e most a házukat… minthogy arra járok… megnézhetném?; még akkor is vontatottan, kényszeredetten nyögte, hogy „meg”; meg… hát ha így jobb… lehet most is… éppenséggel lehet most is; semmiféle dolgom nem volt a Nárcisz utcában, de ahogy megéreztem az influenza kíméletlen nyomulását, ösztönösen – egészséges vagy éppen torz ösztönnel – az akkor legígéretesebbnek mutatkozó üzlet után kaptam. Jobb lett volna, ha inkább az ágyam felé kúszok? Az ilyesmi nehezen eldönthető. De erős túlzás még feltételezni is, hogy a látogatás betegített meg. Igaz, amikor öklendezve kóvályogtam a lom-kupacok mellett, és kísértést éreztem, hogy lerogyjak a járdaszélre kitett, mályvaszínű fotelbe – vigyenek el azzal együtt a cigányok, vigyenek el, ahogy nagymama mindig is fenyegetett, dobjanak fel a rozoga autójuk tetejére, spárgával kössenek a rozsdás csomagtartórúdhoz, mit bánom –, amikor jöttem el a Nárcisz utcai házból, és mégiscsak megálltam a törött székekből, kibelezett hűtőszekrényből, rozsdás lábosokból, vakotás tükördarabokból, páratlan cipőből, molyrágta bundából és még sok-sok másból, meg rengeteg papundekliből összehordott csendélet előtt – ez csendélet volt, ember nélküli, szánalmas-magányos rom –, és tekintetemmel valami pálinkásüveget kerestem a szemétben – ha találok, biztosan összeszedem minden erőmet, hogy kiemeljem, lecsavarjam a kupakját vagy kihúzzam a dugót, és szájamhoz emeljem: hátha most is figyel az ablak mögül a nő – de nem láttam semmiféle palackot, beértem azzal – mi mást tehettem? –, hogy megsimogattam a rongyos fotelt meg egy fiókjaitól fosztott éjjeliszekrényt – szóval amikor részemről végeztem a Nárcisz utcai ház tulajdonosaival, a vattával és sötétszürke felhővel tömött koponyámba éles fénycsíkként hatolt a felismerés: nem elegendő, ha innen, ezektől most elmegyek. Még azzal sem biztathatom magam, hogy valamitől megszabadultam.

Vajda Lajos: Csendélet patkó alakú asztalon

Vajda Lajos: Csendélet patkó alakú asztalon

Halványlilára festették azt a kétszintes családi házat, az erkélyek és a földszinti ablakokra szerelt vasrácsok ezüstszínűek, a kaputól a házig vezető ösvényre zöld posztót terítettek, a bejárat két oldalán sziklakert, kicsi szökőkút. Ahogy a kitömött kutya a kerítés mellett álmosan elhevert, megtévesztően valóságos volt, mondhatni élettelen-hű, de az épület kis kiugrói, tornyocskái, stukkói is elárulták, hogy a tulajdonosok mesésnek gondolták otthonukat, bár a háziasszony már a bejárati ajtóban panaszkodott; aligha választhattunk volna szerencsétlenebb időpontot… iszonyatos most errefelé… tényleg iszonyatos… de ha magának így jobb volt… holnap elszállítják ezt a mocskot, hétfőre nyoma sem lesz, de akkor is… ez most illúzióromboló… pontosan tudom, hogy még magának is illúzióromboló… persze… nem a vevő látja, de azért másképpen hat ez az egész… elképzelheti, hogy más, amikor nincs itt előttünk ez a förtelem… fogalmam sincs, miért éppen a mi házunk elé kell hordani… tényleg… miért? Az ember senkitől se kérdezheti meg, hogy mégis, miért ővele szúrnak ki… pedig én legszívesebben megkérdezném, hogy miért éppen az utca legápoltabb háza elé… a férjem ilyenkor csöndesít… igaza van… az önkormányzatnál amúgy sem válaszolnának, és még hol lehet kérdezősködni?… de hát a végén nem kérdezünk… én sem kérdezek semmit… kibírjuk… az egész két napig tart… holnap elviszik… nem érdemes hőbörögni, csak most szerencsétlenül jött ki… ha a jövő hét elején jön, mást lát… erre a látványra még maga sem készült… jól mondom?… ez még a maga idegeit is kikezdi… minden tisztességes emberét… ezt nem így kellene… szégyen, ahogy ezt évről évre csinálják… és egyre szégyenletesebben… förtelem… az egész város förtelem… különben is, tíz év alatt valahogy más lett az egész város… mindenütt. Magának tetszik ez? Ilyen mocsokra, ilyen undorító kirakodásokra például nem emlékszem. Ez korábban nem volt… a fölgyűlt lom az igen, de a sok harácsoló, kukázó, koszban turkáló… ennyi alja ember… érti, hogy mondom?… azelőtt nem engedték, hogy így szabadon garázdálkodjanak… És nem számít nekik, hogy ez mégiscsak jobb környék… egyáltalán nem számít, sőt! Szerintem ide még többen járnak kukázni… mióta itt lakunk… nyolcadik éve… igen, itt még sohasem hajtott el rendőr egyetlen ilyen kétes alakot se… esküszöm, egyetlenegyet se… akkor pedig nem lehet csodálkozni a betörések, gyilkosságok számán… a jobb környékeken miért nincs elég rendőr?! Mondja, miért?! Micsoda sületlenség, hogy errefelé nem járőröznek, nincsenek térfigyelő kamerák… Ha ötször elhajtanának egy ilyen hajléktalanforma mocskos alakot, hatodszor már nem merne idejönni. Meg lehet tisztítani ezektől a környéket… és nem kell haj de nagy erőszak… Nem. Csak egy kis figyelem. Meg szigorúbb törvények. Az ember végül akárhol él, odajut, hogy szigorúbb törvényeket akarjon… a jobb kerületekben meg a… nem mondhatom ezt másképp… a lepusztult proli helyeken is nagyobb szigorúságot akarnak… a többség azt akar.

Vajda Lajos: Rajzolatok homokszínű alapon

Vajda Lajos: Rajzolatok homokszínű alapon

Az asszony megmutatta az emeleti hálószobákat. Négy egyforma méretű szoba. A saját, sárga szobájával kezdte. Sötét sárga tapéta, vajszínű bársonnyal kárpitozott heverő. Az egyik falon padlótól plafonig érő Madonna-kis Jézus-poszter. A közös hálószobában mintha csak a hetente érkező takarítónő járna. Az ágy fölött családi fényképek, középen, a szemet azonnal odavonzó legnagyobb fotón a tulajdonosok láthatók esküvői öltözetben; a férjem csak este jön haza… gyakran csak késő este… vagy hazaszalad átöltözni, és már rohan tárgyalásra, fogadásra… mióta megkapta a kinevezését… harmadik hónapja, hogy főosztályvezető… azóta még zaklatottabb az életünk; gonoszkodva úgy képzeltem, hogy a férj vagy öt-hat évvel fiatalabb az asszonynál, és még gonoszabbul – a láz hatására? – bizonyosra vettem, hogy legalább tízzel kevesebbnek látszik: alacsony, vézna, és kétségbeesetten azért visel sötét keretes szemüveget, hogy feledtesse fejlődésben elakadt kamaszosságát. A szobájában minden barna volt, sötétbarna. Sötét dohány és sötét kávébarna. A fönti negyedik szobát vendéglaknak mondta a nő. Így: vendéglak. Eldönthetetlen, hogy viccesnek vagy bájosan régimódinak gondolja a szót. A szobaméretű fürdő mellett nagy gardrób; szépen elterveztük, igaz?… kényelmesen, tágasan; WC és zuhanyozó az alsó szinten is akadt. Nagy, amerikai konyha, az étkezőt és a nappalit eltolható üvegfal tagolta.

Vajda Lajos: Kapu

Vajda Lajos: Kapu

Nem kértem se italt, se kávét. Látnivalót se kértem többet, úgy éreztem, ezerszer láttam ezt a házat filmeken. Az asszony nyilván elmesélte, hogy miért akarják eladni, de a történetéből semmire sem emlékszem. Mintha az új házuk már meglett volna – meg kellett, hogy legyen, ha tudatomból azonnal és nyomtalanul töröltem, még játszadozni se engedtem magamat a nekik keresendő ingatlan közvetítői jutalékával. Le se akartam ülni; nem rabolnám a drága idejét… az ingatlant természetesen már meghirdettük… internet-listánkon is szerepel…; a nő elnézett mellettem, ragadozó-tekintettel, feszülten, mereven bámult az utcára. Ős-öreg Lada állt meg a laposan elterülő szemét mellett. Két cigány – apa és fia lehetett – hajolt a mályvaszínű fotelhez, amikor távolabbról hujjogattak nekik, egy asszony tiltakozóan integetett, egy-két szót ordított is, ami úgy hatott, mintha kis, kemény csomókat köpött volna jó messzire. Az idősebb férfi erre visszaült a kocsiba, a fiatal – suhanc még – belerúgott a fiókjaitól fosztott éjjeliszekrénybe. A bútorrom reszketett, tántorgott – később, elhaladtomban, amikor meg kellett simogatnom, erőtlenül rándult. Végvonaglás volt az, engem meg rázott a hideg; látja, ide nem pofátlankodnak már… nem mernek… az egész kerületet úgy lepik el ma délután ezek a hajléktalan turkálók… a legtöbbje cigány… úgy kurkásznak a mocsokban, mint a dögevők… tisztára úgy… de tőlünk tartanak… nem bántottunk mi senkit, de tartanak… ennyi kell csak… ezt mondom… határt szabni. Ezek máskor is kipakolják a kukákat… nem várják az évi egyszeri lomtalanítást… ezek naphosszat mászkálnak a maguk területén… kiszedegetik a rongyokat, a romlott ételmaradékot… felfordul a gyomrom… és tudja, mit keresnek legtöbbször? Pálinkásüveget… konyakos, vodkásüveget… az üveg alján maradt cseppekért vájkálnak a szemétben… derékig is képesek belehajolni… egy centiliter italért akár a kukába is belemászna az ilyen… és tudja, mit csinált a férjem?… három üres üvegbe… zöld üveg volt, nem látszott mindjárt a folyadék színe… szóval… úgy mondom, ahogy történt… a férjem belevizelt az üvegekbe… nem sokat… csak hogy maradéknak gondolja az a kukázó, és figyeltük az ablakból… innen, ahol most állunk… innen néztük, mikor megtalálta…; az asszony felszabadultan nevetett, az egész testével nevetett, még a formás, épp csak fedett melle közé lógó aranyfeszület is vidáman himbálózott.

A PANNONRÁMA című dekameron 56. novellája
felső kép | Vajda Lajos: Pettyegetett ház