Reményi Tibor

AZ ÉN KUTYÁM

2008 február

AZ ÉN KUTYÁM

A Gellért térnél kezdődött, reggel. Egyetemista voltam, évfolyamtársaimmal igyekeztünk késés nélkül beérni az első előadásra. Talán a Budafoki úti bejáratnál tűnt fel, hogy egy szép, fiatal kutya jön mögöttünk, pontosabban mögöttem, pár (ember)lépésre lemaradva. A Fizikai Intézet lépcsőházába is követett, jött mögöttem a lépcsőn, aztán be az előadóterembe – csendben leült a jobb oldali padsorok végénél. Meghallgatta velünk együtt a termodinamika-előadást. A professzor valószínűleg észre sem vette, ahogyan azt sem, hogy többen suttogtunk: “eredj kifelé!”, így-úgy próbáltuk kiterelni – eredménytelenül. A történet akkor már nemcsak mulatságos, inkább izgalmas volt. Mit akar ez a kutya? És kitől akar valamit? Mit érez? Mibe kapaszkodik ilyen kitartóan az ösztöne? (Mert ugye, csak az lehet neki…) Miért énhozzám sündörög mindig? A kutya – mi így mondtuk, persze szakszerűtlenül – afféle farkaskutya volt. Ápolt, tiszta, rövid szőrű, karcsú testű, világosbarna, inkább csau színű. Arányos termet, se nagy, se kicsi. Nyakában örv maradványa, rajta kopott biléta fityegett.
hűségesen
A menzánk Pesten volt, az Egyetem utcában (ma Károlyi Mihály utca). Kutyánk jött hát velünk oda is, tántoríthatatlanul. Általában gyalog mentünk a Gellért térről a Szabadság-hídon és a Szerb utcán át a menzára. Nem volt érdemes a zsúfolt villamosra várni. A jószág hűségesen mellettünk kocogott, fel egészen az emeleti étteremig. Ott azután valahogy rávettük, hogy az asztalok közé ne jöjjön be, talán valami nadrágszíjjal vagy zsineggel ki is kötöttük az ajtórácshoz. Miután megebédeltünk, kértünk neki maradékot a konyháról. Evett. Hálásan, szelíden viselkedett. Egyetlen pillanatra sem volt agresszív vagy félelmet keltő. Ebéd után a Szerb utcai tanterembe kísért bennünket, ahol késő délutánig gyakorlati óráink voltak. Csöndben megült a padom mellett. Már a fél évfolyam tudott furcsa útitársunkról, legtöbben azt hitték, valamelyikünk vette vagy kapta a jóképű ebet, csak még nem tudta hazavinni.

Késő délután a 60-as villamossal utaztunk haza a várbeli kollégiumba.

A Dimitrov (ma Vámház) téren szálltunk fel az egykocsis 60-asra, a híres “stukára”, amely akkor a Madách tértől a Csörsz utcáig járt.

A stuka a világ egyik legjobb városi közforgalmú villamosa volt. 1934-ben fejlesztették ki a Ganz Művek mérnökei, a maga idejében szenzációs rejtett forgózsámolyos futóművekkel. A csendes járású, fordulékony, remekül gyorsuló, kényelmes jármű Budapesten talán 1980-ig volt forgalomban.

kutya3

Danny VB, flickr.com

Kutyám itt alakított először nagyot. A villamos zsúfoltan érkezett a megállóba, mi azért fel akartunk nyomakodni. Titkon reméltük, hogy itt meg is szabadulunk hívatlan kísérőnktől. Felpréseltük magunkat a kocsiba, persze a kutya nélkül, s amikor fel akart kapaszkodni, az utasok visszalökték, mi meg próbáltunk minél beljebb tolakodni. Kutyánkat szem elől vesztettük. Már csukódtak a tolóajtók, szorongott a tömeg, de a villamos nem indult. Aztán meghallottuk a vezető kiabálását:

– Kié ez az átkozott kutya? Miért hagyja szabadon a gazdája?
vad-vidáman
Nem volt mit tenni – no meg kíváncsiak is voltunk, mi okozza a villamos melletti ingerültséget, sőt érezhető felháborodást -, lassan kikászálódtunk a kocsi belsejéből, és kérdőn néztünk a vezetőre meg a kalauzra. Intettek, hogy menjünk előre. Kutyánk előkelő, nyugodt pózban ült a villamos előtt a sínek középvonalában, kétséget sem hagyva, mi a szándéka. Amikor a vezető és néhány feldühödött, elszánt utas a közelébe ment, vészjósló morgással fejezte ki nemtetszését. Muszáj volt valahogy megoldani a helyzetet. Társaimmal odamentünk a jószághoz, ránk nem morgott, de csak nekem engedte meg, hogy nyakörvének maradék szalagját megfogjam, és elvezessem a sínekről. A vezető és a kalauz már nem is volt dühös, még azt is megengedték, hogy visszaszálljunk a járműre, azzal a feltétellel, hogy a kutyát szorosan magam mellett tartom, és garantálom, hogy szájkosár nélkül sem fog megtámadni senkit. Így lett. Szépen robogott a villamos végig a Gellért rakparton, majd az egykori Tabán alatt, tovább a Krisztina körúton. Nekünk a Mikó utcánál kellett leszállni. A kutya ott szinte kitépte magát kezemből, és vad-vidáman elrohant a Vérmező felé. Jókora séta volt a várbeli kollégiumig, amit naponta megtettünk, néha kétszer is. A Logodi utcától a Gránit lépcső vezetett fel a Bástya (Tóth Árpád) sétányra, és onnan már csak kb. 150 méter volt a kollégium hatalmas épülete. Az egykori pénzügyminisztérium egyik oldala a Szentháromság térre, másik oldala a Hess András térre nézett. Ezen az útvonalon jártunk legtöbbször, bár olykor a másik irányt választottuk, a Halászbástyán és a Ponty utcán át a 9-es villamoshoz. Bármelyik úton mentünk, sietősen is legalább 12-15 perc volt; a Gránit lépcső 200 foka biztosította számunkra a napi testedzést. Húszévesen ez meg se kottyant.

A kutya tehát eltűnt. Végre – mondtuk, bár nekem kissé hízelgett a ragaszkodása. Visszazökkentünk a szokott napi menetrendbe. Némi kis bevásárlás a közeli közértben, azután fel a harmadik emeletre, kollégiumi szobánkba. A hajdan volt minisztériumi épületen még lepusztult állapotában is látszott a kormányhivatalhoz illő, nyomasztó pompa, a tekintélyt parancsoló méretek és díszítések. Persze a lift nem működött, romokkal volt tele a liftakna. Gyalog róttuk hát a lépcsőket nap mint nap. Már az esti tanulnivaló meg a másnapi zárthelyik jártak fejünkben, én ráadásul aznap este is vártam szerelmem, a szőke medika telefonját. Hanem ahogy a szobánk elé értünk, elképedve láttuk, hogy az ajtó előtt ül kutyánk – egy pillanat alatt a magaménak éreztem. Előre futott és várt a szobám ajtaja előtt. Nem tűnt el, ellenkezőleg: erőnek erejével be akart lépni életterembe. Amint az ajtóhoz értem, hozzám dörgölőzött, megnyalta kezemet, és könyörögve nézett rám. “Te ember, most már nem zavarhatsz el, látod, megtaláltam, hol laksz… engedd, hogy melletted maradhassak!” – ezt mondta a szeme, orrának remegése, a lihegése, farkának játéka, egész állati lénye. Percek alatt odasereglett az emelet fele. Diáktársaink is alig hitték, amit elmeséltünk a nap történéseiről. Azután befogadtuk. Beengedtük szobánkba. Szobatársaim nem tiltakoztak. Az ágyam az ajtó mellett volt, így még végig se kellett vezetni a szobán, amikor kivittem. Csöndben, boldogan leült, szorosan az ágyam mellé. Adtunk neki vacsorát, kivittük a mosdóba, dolgát elvégzendő, és a biztonság kedvéért kerítettünk valami rossz lábast “éjjeli edénynek”. Ott aludt a kedves állat mellettem. Nem zavart senkit, nem piszkolta össze a szobát. Furcsa, soha nem tapasztalt érzés volt. Ez a lény engem megszeretett. De tud-e egy kutya szeretni? Választása, ragaszkodása nem csupán ösztönös önzés-e, hiszen nem bántottuk, és enni is kapott tőlünk? Hogy a csudába talált rá lakhelyemre, amikor legalább fél kilométerre innen elrohant?! Milyen útvonalon jutott föl a Várhegy tetejére? Ilyen jó a szaglása? Vajon csak a szag után ment? Nincs-e nekem magamnak is valami különös kisugárzásom, lelki vagy biofizikai nyomjelzésem, amit követett? És miért épp engem? Mit tud rólam ez a gyönyörű jószág?

Sandra Schmid, flickr.com

Sandra Schmid, flickr.com

Soha nem volt saját tulajdonú ebem. A vidéki, kertvárosi ház udvarán élt ugyan házőrző kutya, de soha nem dédelgettem vagy játszottam vele. Természetes “családtag” volt, az ezzel járó kutyasorssal, jó kis deszka kutyaházzal a hátsó udvarban, benne meleg pokróccal télire.

Kié lehetett újdonsült kutya-barátom? (mert már azzá fogadtam.) Nemes állat volt, az látszott, noha valami “állati” félelem nyomait is érzékeltem.
talált állat
Három napig maradt velünk. Már az egész évfolyam az én kutyámnak tartotta, de én tudtam, hogy meg kell szabadulnom tőle. Végül valamelyik évfolyamtársam rokonságában találtunk valakit, aki Kistarcsán lakott kertes házban, és hajlandó volt átvenni a talált állatot. Amikor a Mikó utcai megállóból kiindult a 63-as villamos, utolsó kocsijának hátsó peronjáról egy ismeretlen ismerős, kedves kutya nézett rám. Nyüszítve kaparta a kocsi oldalát, felágaskodott az ablakig, és azt hiszem, sírt.

kép | LuAnn Snawder Photography, flickr.com