Ursula Le Guin

A REGÉNY SZATYOR-ELMÉLETE

2005 június

A REGÉNY SZATYOR-ELMÉLETE

A mérsékelt és trópusi éghajlatú területeken, ahol nagy valószínűség szerint a hominidák emberekké váltak, a fajok fő eledele növény volt. A paleolitikumban, a neolitikumban és a kőkorszakban az itt élő emberek táplálékuk 65-80 százalékát gyűjtögetéssel szerezték; csak a sarkkör peremvidékein volt a hús a legfőbb táplálék. A mamutvadászok látványosan uralják a barlangfalat és képzeletünket; de életben maradásunkhoz és jóllakásunkhoz valójában magvakat, gyökereket, rügyeket, zsenge hajtásokat, leveleket, diókat, bogyókat, gyümölcsöket gyűjtögettünk (kiegészítve mindezt bogarakkal, puhatestűekkel, illetve hálóval vagy kelepcével zsákmányul ejtett madarak, halak, patkányok, nyulak és más, agyar nélküli apróságok húsával, a proteinszint növelése érdekében). És még csak nem is kellett nagyon megerőltetnünk magunkat – sokkal kevésbé, mint a mezőgazdaság feltalálása után a más földjén robotoló szolgáknak, vagy a civilizáció kiötlése óta a fizetett munkásoknak. Egy átlagos kőkorszaki ember heti tizenöt órányi munkából vidáman eléldegélt.

A létfenntartásra fordított heti tizenöt óra rengeteg időt hagyott másra. Olyan sok szabadidőt, hogy azok a nyughatatlanok, akiknek nem volt utódjuk, hogy színt vigyen az életükbe, vagy éppen mit sem konyítottak a barkácsoláshoz, főzéshez vagy énekléshez, és érdekes gondolatok sem kötötték le őket, kereket oldottak, és mamutokra kezdtek vadászni. A tehetségesebb vadászok aztán hazatántorogtak a nagy rakás hússal, rengeteg elefántcsonttal, és egy történettel. A lényeg nem a hússzerzés volt. Hanem a történet.

péppé zúzta a földre rogyó mamut

Nem könnyű igazán izgalmas történetet összehozni abból, hogy „És akkor kicsépeltem a zabkalászból a szemeket, majd még egyből, aztán még egyből és még egyből, aztán egy újabból, aztán megvakartam a szúnyogcsípéseimet, és akkor Úl mondott valami vicceset, aztán lementünk a csermelyhez és ittunk, és nézegettük a gőtéket, aztán újabb zabbal benőtt részre bukkantam…” Nem, ez össze sem hasonlítható, egy napon sem említhető azzal, hogy „És akkor a dárdámat mélyen a gigászi, szőrös horpaszba döftem, miközben Úb, akinek a testét átjárta az egyik ide-oda kaszaboló, hatalmas agyar, sikoltozva vonaglott, mindenhonnan bíborvörös patakokban ömlött a vér, Búbot pedig péppé zúzta a földre rogyó mamut, miután én tévedhetetlen nyilamat a szemen keresztül egyenesen a bestia agyába lőttem.”

Ennek a történetnek nemcsak Cselekménye van, Hőse is. A hősök nagy hatalmúak. Mielőtt észbe kapnál, a zabmezőn gyűjtögető férfiak, nők és gyermekeik, az ügyes kezűek tudása, a bölcsek bölcsességei, a dalnokok énekei már mind alárendeltek ennek a hatalomnak, minden és mindenki a Hős történetének szolgálatában áll. Ez már nem az ő történetük. Hanem a Hősé. Virginia Woolf a Három Guinea címen megjelent könyv tervezése közben a jegyzetfüzetében egy „Szójegyzék”-nek is oldalt nyitott; létre akart hozni egy új nyelvet, hogy újfajta történeteket mesélhessen. Ebben a szójegyzékben az egyik tétel a hősiesség, amit „palackszerűség”-ként [botulism] definiál. A hős szó Woolf szótárában „palack”-ot jelent. A hős mint palack – meglehetősen pontos definíció. Az én cikkem hőse a palack lesz.

rgbspace, adobe.com

Nemcsak borospalackra vagy gines üvegre gondolok, hanem palackra a szó régi, általános jelentésében: tárolóedény, olyasmi, amiben valami mást tartunk.

Ha semmid sincs, amibe beletehetnéd, a táplálék megszökik tőled – még ha olyan kevéssé harcias és meglehetősen magatehetetlen tárgyról van is szó, mint a zab. Annyit falsz belőle, amennyi csak beléd fér – mindaddig, amíg kéznél van. Elsődlegesen ugyanis a gyomrod a tárolóedényed. De mi a helyzet, amikor másnap reggel felébredsz, hideg van és esik az eső? Ugye milyen jó lenne, ha volna nálad néhány maréknyi zab, hogy megrághasd és odaadhasd a kis Úmnak – akkor talán végre befogná a száját. Igen ám, de hogyan viszel haza egy teli bendőnyinél meg egy maréknyinál többet? Így hát felkelsz, és elmész ahhoz a nyavalyás, felázott zabmezőhöz az esőben. Bár lenne nálad valami, amibe beletehetnéd Ú-Ú babát, hogy két kézzel szedhesd a zabot! Mondjuk egy levél, tökhéj, kagylóhéj, fészek, táska, kendő, zsák, kulacs, korsó, doboz, tárolóedény. Valamilyen tároló. Valami, ami befogad.

nem azt a történetet mesélem

A kultúra legelső terméke, a legkorábbi találmányok egyike valószínűleg valamiféle edény volt, ami az összegyűjtött táplálék tárolását lehetővé tette, továbbá valamilyen kendőből vagy hálóból fabrikált eszköz, amivel hordozni lehetett. – Ezt írja Elizabeth Fisher A nő teremtése [Women’s Creation; McGraw-Hill, 1975] című könyvében. De nem, ez lehetetlen. Hol van az a gyönyörű, hatalmas, hosszú, kemény tárgy (egy csont, azt hiszem), amivel a Majomember leütött valakit a filmben, majd az örömtől részegen, hogy elkövette a világ első gyilkosságát, az ég felé hajítja a tárgyat? A csont mozgás közben űrhajóvá változik, és a kozmoszba fúródik, hogy elhintse az élet magvait. A film végén létre is hoz egy bűbájos magzatot (természetesen kisfiút) bármilyen méh, bármilyen központ nélkül (hát nem furcsa?), miközben a Tejút körül sodródik. Nem tudom. Nem is érdekel. Én nem azt a történetet mesélem. Hiszen azt a történetet már mind hallottuk; mindannyian hallottunk a botokról és dárdákról és kardokról, az eszközökről, amikkel zúzni, döfni, ütni lehet; a hosszú és kemény tárgyakról. De sohasem hallottunk arról, amibe más dolgokat lehet beletenni; a tárolandót tároló tárolóról. Ez új.

De egyben ősrégi is. A tárolóeszköz biztosan létezett már a fegyver előtt (ha belegondolunk, jóval a fegyver előtt), a késői, fölösleges, fényűző eszköz előtt; létezett jóval a hasznos kés és fejsze előtt, létezett a nélkülözhetetlen hajcsárok, vagy a malomkövekkel és ásókkal dolgozók megjelenésekor. (Mi értelme lenne kiásni egy csomó krumplit a földből, ha semmi nem áll a rendelkezésedre, hogy hazacipeld, amit nem tudsz helyben elfogyasztani?). Volt egy eszközünk, amivel megkaparinthattuk a föld energiáját – és ezzel egy időben (vagy még inkább: már ezelőtt) készítettünk olyan eszközt is, amivel haza tudtuk vinni ezt az energiát. Szerintem ez így logikus. Lelkesen támogatom az elképzelést, amit Fisher az emberi evolúció „szatyor-elméleteként” [Carrier Bag Theory] emleget.

Ezzel nemcsak az emberi fejlődés elméletének számtalan homályos foltja válik megmagyarázhatóvá, nemcsak rengeteg teoretikus ostobaság kiküszöbölhető (például a tigrisekkel, rókákkal, és más, szigorúan territórium tartó emlősökkel kapcsolatos elméletek): ez az elmélet engem személy szerint az emberi kultúra részévé avat, méghozzá úgy, ahogyan ezt még soha nem tapasztaltam. Amíg általános meghatározása szerint az emberi kultúra a hosszú és kemény, szúrásra, zúzásra, gyilkolásra szánt tárgyak használatából ered és ezek által fejlődik – addig nem hiszem, hogy bármi közöm lenne (vagy akarnám, hogy bármi közöm legyen) hozzá. („Amit Freud hibásan a nők civilizálatlanságának tartott, az valójában a nők civilizációval szembeni hűtlensége” – ahogy Lillian Smith megállapította.) A társadalom, a civilizáció, amiről ezek az elméletírók beszéltek, valóban az övék volt, ők birtokolták, ők szerették; ők voltak az emberszerűek, a teljes mértékben emberek: ők, a bezúzók, szúrók, átdöfők, a gyilkolók. Minthogy én is szerettem volna embernek érezni magam, bizonyítékokat kerestem, tényleg ember vagyok-e. De ha ezt jelenti embernek lenni: fegyvert készíteni és gyilkolni vele, akkor súlyosan tökéletlen emberi lény vagyok – ha egyáltalán ember vagyok.

Paul Hampton, adobe.com

Hát épp ez az – mondják ők. Te  vagy. Lehet, hogy nem is emberi, de minden bizonnyal tökéletlen lény. És most maradj szépen csöndben, amíg mi folytatjuk a Történetet a Hős Férfi származásáról.

Csak folytassátok – felelem, miközben útnak indulok a zabmező felé Ú-Ú-val a kötényemben, mellettem a kosarat cipelő Úmmal. Ti csak folytassátok a mesét, hogyan zuhant a mamut Búbra, hogyan vetette magát Káin Ábelre, hogyan zuhant a bomba Nagaszakira, hogyan hullott az izzó napalm a falu lakóira, hogyan hullottak és hullottak a rakéták a Gonosz Birodalmára, csak meséljetek mindarról, ami az Ember fejlődését kísérte.

Ha emberhez méltó belerakni valamit (amit szeretnél megtartani, mert hasznos, ehető, vagy egyszerűen csak szép) egy zsákba, kosárba, összecsavart háncsdarabba, a saját hajadból szőtt hálóba, vagy bármi másba, és aztán hazavinni (maga az otthon is csak egy nagy erszény vagy táska; embertároló), később elővenni és megosztani másokkal, vagy eltenni télire, esetleg az orvosságos zacskóba vagy ereklyetartóba, netán múzeumba, egy szent helyre, és másnap talán megint odavinni, odatenni valamit – ha ez emberhez méltó, ha ez az, amiről az emberség szól, akkor végső soron mégis ember vagyok. Teljes mértékben, szabadon, boldogan, életemben először – ember vagyok.

Ember, de nem (ezt szögezzük le) békés vagy harcképtelen emberi lény. Idősödő, felpaprikázott asszony vagyok; dühödten csapkodok retikülömmel, hogy elijesszem a huligánokat. De nem gondolom (és senki más sem gondolja), hogy ettől hős lennék. Ez egyike azoknak az átkozott dolgoknak, amiket egyszerűen meg kell tenned, hogy utána mehess zabot gyűjteni és mesét mondani.

A lényeg a történet. A történet rejtette el előlem emberségem lényegét: a mamutvadászok története, a zúzás, döfés, erőszak, gyilkosság története. A Hős története. A palack-hős csodálatos, megmételyező története. A gyilkosok története.

a gyilkosok történetének szereplői

Néha úgy tűnik, mintha a történet a végéhez közeledne. Hogy ne legyen vége a mesének, néhányan itt a zabmezőn, a korpa közé keveredve arra jutottunk, hogy el kell kezdenünk egy új történetet, amit talán folytathatunk majd, ha a régi véget ér. Talán. Igen ám, de mind hagytuk, hogy a gyilkosok történetének szereplőivé váljunk – lehet, hogy a mese vége egyben a mi végünk is. Pontosan ezért keresem (bizonyos sürgető érzéstől sarkallva) egy másik történet lehetőségét, tárgyát, szavait – az el-nem-mondott történetét, az élet történetét.

Ez a történet még szokatlan – nem tolul könnyedén, gond nélkül az ajkunkra, mint a gyilkosok története. Évezredek óta mesélik az élet történetét, az összes lehetséges nyelven és módon. Gondoljunk csak a teremtéstörténetekre vagy az átváltozásokra, a csalimesékre, népmesékre, tréfákra, regényekre…

A regény alapvetően hősietlen műfaj. No persze a Hős gyakran uralma alá hajtotta a regényt is, minthogy hatalmaskodó természetéből és fegyelmezhetetlen ösztönéből ez következik. (A Hős mindent leigáz és irányít, miközben szigorú rendeletekkel és törvényekkel próbálja kordában tartani megzabolázhatatlan gyilkolási vágyát.) Így esett, hogy a Hős szócsövein, a Törvényhozókon keresztül elrendelte, hogy az elbeszélés pontos modellje a nyílvessző vagy a dárda legyen. Innen indul és egyenesen arra tart, ahol is ZUTTY! beleáll a célpontba (és azonnal holtan esik össze). Elrendelte továbbá, hogy mindenféle elbeszélés központjában (így a regényben is) konfliktus álljon; elrendelte végül, hogy egy történet nem lehet jó történet, ha ő (vagyis a Hős) nem szerepel benne.

Én mindezzel egyáltalán nem értek egyet. Sőt, megkockáztatom: a regény természetes, megfelelő, illő alakjának modellje egy zsák, egy szatyor lehetne. A könyv szavakat rejt, a szavak pedig dolgokat. Jelentéseket hordoznak. A regény orvosságos zacskóhoz hasonló, amely dolgok és dolgok, dolgok és emberek között létesít sajátságos, erőteljes kapcsolatokat.

Lehet, hogy a regényben a részek közötti egyik kapcsolat a konfliktus, de abszurdnak tartom a narratíva leegyszerűsítését konfliktusok sorozatára. (Egy kreatív írás-tankönyvben olvastam: „a történetet úgy kell felfognunk, mint egy ütközetet”, majd a könyv hosszasan értekezett stratégiákról, támadásokról, győzelmekről stb.) A konfliktus, versengés, elnyomás, küzdelem stb. a narratíván belül (amit képzeljünk el úgy, mint egy szatyrot / gyomrot / dobozt / házat / orvosságos zacskót) lehet, hogy fontos része, de csak része az egésznek, melyet sem konfliktusként, sem harmóniaként nem lehet leírni, minthogy célja nem egyfajta megoldás vagy állapot fenntartása, hanem maga a folyamatos előrehaladás.

Végezetül az is világos, hogy a Hős nem mutat jól ebben a zsákban. Neki színpadra, piedesztálra, magaslatra van szüksége. Tegyük egy zsákba, és máris hasonlatos lesz egy nyuszihoz vagy egy szem krumplihoz.

Éppen ezért szeretem a regényeket: mert hősök helyett emberek vannak bennük.

Így amikor science fiction regényeket kezdtem írni, magammal cipeltem a nagy, nehéz szatyrot, tele balfácánnal és idiótával, apró, mustármagnál is kisebb magvakkal, és bonyolult szövésű hálókkal, melyekben (miután üggyel-bajjal kibogoztad) kékszínű kavicsot találsz, rendületlenül működő kronométert, mely egy másik világ idejét méri – és egy egérkoponyát. A zsák tele van vég nélküli kezdetekkel, beavatódásokkal, veszteségekkel, átváltozásokkal és átváltoztatásokkal, tele több csalival, mint konfliktussal, de kevesebb diadallal, mint csapdával és csalódással; tele űrhajókkal, melyek űrhajótörést szenvednek, küldetésekkel, melyek kudarcba fulladnak, és emberekkel, akik mit sem értenek. Azt mondtam, nehéz arról történetet írni, hogyan csépeli ki valaki a zabkalászból a magokat. De nem azt, hogy lehetetlen. Mondta valaki, hogy a regényírás könnyű mesterség?

mindig diadalmas

Ha a science fiction a modern technológia mitológiája, akkor tragikus mítosszal van dolgunk. A „technológia” vagy a „modern tudomány” (a két szó általános rövidítésként a folyamatos gazdasági növekedésen alapuló természettudományokat és kifinomult technológiát jelenti) heroikus, herkulesi, prométheuszi vállalkozás, melyet diadalként, s ezért végső soron tragédiaként fogunk fel. A mítoszt megtestesítő regények ezért mindig diadalmasak (az Ember meghódítja a földet, a világűrt, a halált, a jövőt stb.), és egyben tragikusak (apokalipszis, holocaust időről időre).

De ha elutasítjuk a lineáris, progresszív, az Idő-(Pusztító)-Nyila-típusú Techno-Heroikát, és a technológiát, illetve a tudományt elsődlegesen kulturális szatyrokként (és nem az uralkodás fegyvereiként) határozzuk meg, az egyik kellemes mellékhatás az lesz, hogy a science fictiont végre nem kell merevnek és szűklátókörűnek tekintenünk, még kevésbé prométheuszinak vagy apokaliptikusnak. Talán akkor nem mitologikus, hanem realista műfajként tekintenénk rá.

Ez bizony különös realizmus, de maga a realitás is különös.

A helyesen értett science fiction, mint minden komoly fikció, még ha mulatságos is, mindig azt próbálja megmutatni, mi történik valójában a világban, hogyan cselekszenek és éreznek az emberek, hogyan viszonyulnak minden máshoz ebben a hatalmas zsákban, az univerzum bendőjében, eljövendő dolgok méhében és elmúlt dolgok kriptájában, ebben a végtelen történetben. A science fictionben (mint minden regényben) van elég hely, így az Ember is megtarthatja helyét a dolgok rendszerében. És van idő zabot gyűjteni és elvetni a magokat, énekelni a kis Úmnak, meghallgatni Úl viccét, gőtéket lesni, a történetnek pedig még mindig nincs vége. Még vannak magvak, amiket össze lehet gyűjteni; még van hely a csillagok zsákjában.

felső kép |  Paul Hampton, adobe.com