Bikácsy Gergely

PLATÁN ÉS PIETÀ

1999 június

PLATÁN ÉS PIETÀ

Május. Három napos hatalmas eső után nagy nyár lett. Pilinszky kétszer járt Rómában, másodszor állítólag egy apácazárdában lakott. Ki sem mozdult cellájából, ott ült egész nap a rácsnál, nézett kifelé. Hol lehetett, melyik zárdában, ennek nyomát kutatnám. Pesten levelet írtam akkori kísérőjének, egy magyar jezsuita tanárnak. Keresztényi módon nem válaszolt a levelemre. Mindez az első napokban eszembe sem jut, csak a platánokat bámulom. Nem bírok betelni a két Tevere-parti platánsorral: hatalmas, sűrű, egészséges fák, védő lombozatuk alatt harmincöt fok körüli melegben is órákig lehet sétálni. Pesten kipusztultak, csak a Lukács uszoda udvarában maradt egy tucat közülük.

Bejárom Fellini Rómáját, gondoltam nagyravágyóan. Hogy majd látom ám Fellini Rómáját. Húsz kilométert is megtettem egy nap, de csak azt éreztem, ősz–tél–tavasz–nyár, nem tudom bejárni mind, nem látom.
tágult távlatba törpül
Vettem egy Caravaggio-albumot. Eddig nem szerettem, én másfajta festőket szerettem. Velencében harminc évvel ezelőtt fél napot bámuldoztam a Carpaccio-képek előtt, épp, mert egész más. Bámultam. Na, nem is élt sokáig, vajon véletlen, hogy a mennydörgőén és ijesztően gusztustalan gigantomán fő-barokkok minimum nyolcvan évig, de inkább tovább éltek? Tizianótól, hogy csak őt mondjam, rettenetesen viszolyogtam, mindent nagynak látott: borzalmas, mert istenszerű, és akkor még nem is tudtam, hogy kilencven évig élt, sőt azt terjesztette, hogy 99 éves! De az értők szerint nagyszerű Veronese, hát az se az én világom, ő festette az Utolsó vacsorát, ahol egy elmondhatatlanul hatalmas kastélyba helyezi a jelenetet, s nem elég, hogy a kastélyba tízszer beleférne a Szent Péter-bazilika, de valami sci-fi-szerűen tágult távlatba törpül bele a végtelen külvilág: itt is futásra vettem a dolgot. Mintha Velencében láttam volna, harminc éve. Vagy inkább a Louvre-ban, és a Kánai menyegző volt az? Igen, az volt, vagy tán a Vacsora Lévi házában, mindegy nekem a címe, ez már nem a táguló, hanem a végtelenbe kitágult, giganto-merev világegyetem képe. Majd minden műtörténet a legnagyobbak közé sorolja. Érett reneszánsz, vagy mi a neve ennek a stílnek?

Ősszel vettem ajándékba egy Caravaggio-albumot. Ha már több időt töltök a francia könyvesboltban, mint a mellette levő francia San Luigi-templomban a Caravaggio-képekkel, most javítom az arányt. Örökké itt szeretnék maradni a barokk Rómában. De nem mertem soha bevallani, hogy a barokk festészet úgy taszít, ahogy van. Igaz, hogy azt sem tudom, mi az a barokk festészet. A művészettörténészek sem tudják. Mindenesetre én nem Vermeerre és nem Van Eyckre gondolok, hanem valami olyasmire éppen, ami az ő ellentétük. Ha azonos „iskolába”, vagy „izmusba” sorolják Van Eyck Arnolfini házaspárját, Vermeert, és ugyanoda Rubens képeit, akkor semmi értelme a művészettörténetnek, akkor újat kell csinálni. Hát hogy tetszhet valakinek Vermeer is meg a hús-undort keltő pecsenye-Rubens? A Csipkeverőnő mellett a combfesztiválok, az ellenreformáció izomdudoros, aranygenyóval telemázolt fenséghurkái? Hogy sorolhatja őket bármely elme ugyanabba a stílusirányzatba? S épp az a taszító, hogy „sorolják”. Aki meg akar riadni Rubenstől, az menjen el a Louvre-ba. Vesztemre, én odamentem ifjan és naivan, hogy aztán, mint egy korai Godard-filmben Anna Karina és barátai, én is az akadályfutók gyorsaságával rohanjak kifelé. Sokkal később láttam egy igazán tehetséges és erősfantáziájú Rubens-reprodukciót, Jézus a keresztfán (a brüsszeli múzeumban). Jézust azért még ő sem festhette dagadozó hústömegnek, így minden fenséges, úri szadizmusa belehatolt a katona figurájába, eszelős dinamizmusa van a képnek, s csak természetes, hogy a két lator viszont mázsás szörnyeteg, ők hernyóian vonaglanak. Nyilván vannak remekművei, de nem a Louvre-ban, és mintha nem a „főművei” lennének a legjobbak. Gombrowicz idegenkedett úgy a Louvre turista-országútján, mint én.

Benedetto Croce osztályfőnök úr tanaival megegyezően mondanám, bár tőlem eddig nem kérdezték, hogy ijesztően diadalmas (riadalmasan győztes) ízlésficama az emberi szellemnek a barokk festészet. A festészetre gondolok, mert a szobrászatban tán fantázianövelő, hogy létezett efféle mánia, az építészetben egyértelműen az. A piramisok és a templomok igenis legyenek roppant nagyok és kongjanak és zengjenek aranybaverten: ha vallásos lennék, tán emiatt a fénylő pompa miatt még leginkább katolikus.

Giovanni Lorenzo Bernini: A négy folyam kútja, Piazza Navona, Róma, Nick Kenrick, flickr.com

Giovanni Lorenzo Bernini: A négy folyam kútja, Piazza Navona, Róma, Nick Kenrick, flickr.com

Csak festeni ne tetszettek volna így. Bernini zseniális a maga módján. A Navona téri folyamizmárszobrok legalább mulatságosak, a kőbe duzzasztott izomhurkák gigantikus csavarulatait mókás játéknak is láthatom. Komikus erőfeszítésbe merevült szörnypofák, de nem ijesztenek. A legnagyobb szobrok mellett is marad levegő, azt azért nem tudták megcsinálni, csak a festményeken, hogy ne maradjon egy csöppnyi levegő sem. Gombrowicz a naplójának legdühödtebb sorait írta a lovagló ember állítólagos fenséges szépségéről. Számára a leggusztustalanabb látvány a ló hátára telepedő ember. Olyan ez szerinte, mint a patkány hátán ülő denevér, vagy a hiéna hátára pattanó sakál, és így tovább. Ha jól emlékszem, a lovas festészeti ábrázolásának „elvi”, „általános” magasztalása hozta ki a sodrából, annyira, hogy egy nagy argentin irodalmi díszvacsorán óriási botrányt keltve ordítozott lila fejjel. Mit szólna hát Róma leghíresebb obeliszkjéhez, ami egy márványba faragott elefánt hátán emelkedik? Vértolulásos dührohamot kapna, vagy humort vélne a dologban felfedezni, és röhögne?
épp elélvező szűz
Tuboly különben még tavasszal elcipelt a trasteverei kis templomba, a Ripába, ahol az ínyenceknek ott van a híres, vallási — természetesen szexuális — megszállottságban vonagló, épp elélvező szűz, Boldogságos Ludovica extázisa — az a Bernini-opusz például több mint zseniális: tehetséges és szép — tán mert nem irtóztatóan nagy. Aztán elmentünk a Santa Cecíliába is, ahol havonta egyszer külön engedéllyel Cavellini 1200-as évekbeli freskómaradványai láthatóak. Apácák szedték a belépődíjat, megbocsátó mosollyal: tán azt bocsátják meg ilyenkor, hogy hitetlenek bámulhatják a hit… mit mondjak, „világi gyümölcseit?” Dühöngeniük kéne, kiseprűzni minket. Mintha még az is lenne a mosolyban, hogy a hit tisztaság, de az ábrázolás, a műalkotás perverzió, s ő, Krisztus szerelmese bizony zavart mosolyával bocsátja meg nekünk a perverziót, önmagának meg azt, hogy asszisztál a perverzeknek. Pénzt fogad el a belépőjegyért. Ápolónőmosoly, ravasz, halállal paktáló.

Először Johannes Arrabonustól hallottam amúgy mellékesen, egy Roland ének és egy Racine-kommetár között, hogy a flamand és holland festészet egyetlen porcikája többet ér, mint az itáliai klasszicizmus. (Lehet, hogy itáliai reneszánszt mondott?) Szeppenten ültünk az egyetemi padban. Mivel a dolgot fel sem fogtam, ismerni semmit nem ismertem, évtizedekre kiment a fejemből, ide kellett jönni, hogy eszembe jusson. Arrabonus persze a korai középkor rajongója és értője volt. (Különben a Guernicáról is azt merte mondani, hogy fércmű, ez végképp istenkáromlásnak tűnt. Pedig Buñuel is úgy utálta, hogy fel szeretné robbantani, hirdette víg haraggal.) Kár, hogy Tuboly most nincs itt. Májusban nemcsak jókat főzött, nyulat meg rákot, de elég nagy ösztöndíjából tucatnyi hatalmas festészeti albumot vett. Tele volt velük a polc. „Mi ez? A barokkal foglalkozol?”, kérdeztem. Azt mondta: „A barokk, sajnos, teljesen hidegen hagy, egyáltalán nem érdekel, de mit csináljak, ha az ember Rómában van, nem lehet kitérni előle.” A végén már jegyezgetett is valamit, a valamiből jó hosszú írás keletkezett, legalább száz oldalt írt tele, de nem mutatta, sőt elpakolta, legyintett. Főzött tovább, kinyitott egy üveg bort.

Caravaggio: Pál apostol megtérése a damaszkuszi úton, wikipedia.org

Caravaggio: Pál apostol megtérése a damaszkuszi úton, wikipedia.org

Istenülések! Gigászok harca titánokkal, Michelangelo! Most látom, eddig megtévesztően magyarázgattam, igazából kerülgettem, hogy mi nem tetszik. A monumentalitás nem tetszik, az Istennel vetélkedés, az Isten ábrázolása, ahogy Isten az emberből valami hasonmását csinálja, ahogy lelket lehel belé. Michelangelo, és minden más óriás géniusz nagyméretű dolgaitól viszolygok. „Hallani kell ezt a művet!”, mondja Élie Faure. Ja úgy, akkor értem, miért rémüldözök: mert hallom, és mert dübörög. Beethoven szimfóniáitól is menekülési vágy kerít hatalmába, kidübörög belőlük a rettenetes, bosszúálló Atya, a félelmet keltő Úr. Hogy a fenébe lehet, hogy Bach protestáns volt, és mégis ő a vigasztaló, akinek a zenéjére csillapul bennünk (vagy csak bennem?) a Büntető Anyaúristentől rám mért szenvedés?
a fenségesség riaszt
Hajnali háromkor újabb borzalmas erejű fémzörgésre ébredek. Mintha fékbehúzott vonatot vontatnának rozsdás síneken az ablak előtt. Elaludni már nem tudok, de hirtelen világossá válik, hogy viszolygásomnak semmi köze a barokkhoz. Reneszánsz vagy barokk vagy klasszicizmus, engem a fenségesség riaszt a művészetben, a hatalmas terek némasága, mely némaságba bele-üstdobol az alkotó, a nagy márványpaloták nagysága taszít a képeken, az istenségeszme nekem förtelmes és már szándékában is téves ábrázolásának gigászi próbálkozása. Mit szólna Jézus ahhoz a sok Utolsó vacsorához, melyek Veronese, Tiziano egekre dörrenő képzelme szerint gigász-titáni nagy márványpompázatos, embertelenül mennyország-méretű palotákban zajlanak? Hát nem istállóban és kunyhókban, jó urak? Úgy képzelték, hogy mindenkinek, a nyomorú halászoknak is volt gigász-palotája, nemcsak Rubens úrnak és Holofernésznek? Vagy tekintsük opus rhetoricus-nak, ahol is a világszellem ideával tölti meg az anyagot? Brr. Az inkvizíció állítólag berendelte Veronését, mert kutyákat és bolondokat festett a szent vacsorafestményre. Nincs az a sok csontfürge kutya és mókás bolond, aki jóvátehetné a pompázatpalota végtelenbe nyitott gigantizmusát. Veronese zseni, csak a korszellem volt ilyen? De hisz a korszellemet épp a zsenik alakítják. Utolsó vacsora nem az igazak szerény hajlékában, hanem a mindenség határáig kitágított Palota-Univerzumban? Felháborítóbb, mint az inkvizíció bűnei. (Mellesleg: Gombrowicz a „művelt elit” fröcsögő haragját kiváltó Dante-írásában épp a „korszellemet” visszhangzó, a korszellemet „összefoglaló”, azt képekbe öntő jellege miatt utálta a Divina Commediát. Hogy az örök kínokkal teljes Pokol a „Legfőbb Isteni Szeretet” megvalósulása a nagy opuszban. S hogy ez nem Dante saját, őrült magánvélekedése és víziója, mert úgy még akár becsülendő volna, csikorgatja fogát Gombrowicz, hanem épp a „korszellem” tündöklő kifejezése. Ez valóban meggondolandó.)

The small is beautiful, ki kéne dolgozni ennek az esztétikáját: méretében hatalmas műalkotás csak templomban és piramisban elfogadható, ami gigantikus, az eo ipso csak förtelem lehet, páncélosok megdörögte Vezér-mauzóleum, nürnbergi pártnap, világbíró díszszemle. A Nagy — az ocsmány. Punktum, ebben dogmatikus volnék. Van „apró-barokk”? Barokk miniatúrák léteznek? Ha igen, tán hívéül szegődök. Sőt, magának a Teremtő Úristennek is, ha pici volna, mint egy éleskörmű és tisztánlátó fekete macska. Akkor szeretném is. Dehát szándékosan lett óriási és gonosz. (Megint a fő kérdés: csak tudnám, hogy mért kéne szeretni — nem elég, hogy rettegek és viszolygok tőle?)

Caravaggióban is persze (nekem) az a fantáziamozgató, ami nem fenséges. Nála kevéssé fenségesen, hogy úgy mondjam, szőrpimaszul csupaszok a seggek, és nem barokk-szobrosan. Ehhez tán gyakorló buzinak kell lenni, míg tán a Giganto-Gigászok titáni harcban elfojtották magukban e hajlamot? Elképesztő, és szerintem komolyan, művészettörténeti-tudósi aggyal nem magyarázható, miért van az ő festményén Máté mellett majd minden figurának letolva a gatyája, olyan, mintha egy lakhatóvá díszletezett latrina fölött veszekednének. Ráadásul a figurák láthatóan teljesen természetesnek tartják, hogy gatyaletoltan meztelen a seggük. Kártyáznak, vagy isznak, vagy prófétálnak? Kicsit, nem is kicsit buñueli. Kár, hogy Freud nem írt róla (vagy írt?), elméletét fényesen, fénylő seggűen igazolja, a pénz és a széklet direkt kapcsolatáról. Mellesleg a korabeli egyházi megrendelők hogyan fogadhatták el a Jézus apostolának életét buzisan profán, tolakodó, sőt rikoltó seggekkel ábrázoló festményt? Nem ők ölették meg ezt a Caravaggiót?

Hazafelé a Largo Argentinán azt látom, hogy a Delfino büfé kirakatát betörték, üvegcserepek előtte, most söprik fel. Bent kuktasapkás eladó (szakács és pultos egyszemélyben, avagy jelmezt visel?). A szakácsjelmezes mindennapi arckifejezéssel néz, mások sem csoportosulnak, a dolog nem kelthetett izgalmat, mégis mi történhetett? Ebben a Definóban lehet a legolcsóbban enni a legjobb és legsokfélébb pizzát. Afféle fél-önkiszolgáló, hátsó teremmel, kis asztalokkal. A sorbanállás, a tapadó tömeg miatt sohasem tértem be. Most üres.

Műveletlen mód csak egyetlen (magyar) hivatásos művészettörténészről tudok, aki nemigen kedvelte a barokk festészetet. Jó, hogy volt ilyen is. Utálta a Vatikáni Múzeum nagy részét, szelíd undorral ecseteli az odazsúfolt sok közepes reneszánsz és barokk képet. Rómát, a barokk várost viszont az emberi szellem legnagyobb alkotásának mondta és érezte. Bele volt bolondulva, minden kövét ismerte. Értett a borokhoz és a római konyhához. Hosszan és részletezve írt az articsókáról. Itt tanult művészettörténetet, dolgozott itteni múzeumokban, a trecentót szerette, meg a németalföldieket. Később ő lett a magyar Akadémia igazgatója. A fia ugyanazon a héten született, mint én, de ő Rómában, a San Lorenzo negyed bombázásának napján.

Caravaggio: Keresztelő Szent János, commons.wikimedia.org

Caravaggio: Keresztelő Szent János, commons.wikimedia.org

– Mi a fene a barokk? „A nem tökéletesen gömbölyű gyöngy”. Ki mondta ezt, talán Elie Faure, ki kéne keresni a Navona melletti olvasóteremben, legalább beszélhetek a hosszú hajú Nathalie-val. Az se lenne utolsó, ha beülhetnék az olasz Nemzeti Könyvtárba, és mindent elolvasnék ez ügyben. Mintha Crocénak lenne valami alapkönyve erről, tán ő mondta, hogy a barokk „a romlott ízlés apoteózisa”. (A beüléshez, ott üldögéléshez némi, legalább féléves ösztöndíj volna jó, csónak helyett hajó.) De ha a barokk a „bizarr” szinonimája vagy rokona, akkor nemhogy utálnám, akkor rajongója volnék. Sőt vagyok. Hajnali ötkor ijedten riadok rá, hogy hát bizony én a reneszánsznak a klasszikus mivoltát utálom, a fenségesen magabiztos tereket és az abba való izomgóc szellemeket. A „nem tökéletesen gömbölyű gyöngy” nyilván a kőkemény és szőrtelen férfisegg. Sajátos, de nehezen cáfolható tény, hogy a reneszánsz a tökéletes, idealizált férfisegg rabja volt. Mutassatok egyetlen nem tökéletes férfisegget a reneszánszban! Csak Caravaggiónak volt bátorsága hozzá, na ő nem is igazi és példaadó reneszánsz! Michelangelónak az a híres és sokat elemzett rajza, mely csak másolatban maradt fenn, ahol több tucat, csatára ébredő harcos mocorog és riad, („pánik a férfi-óvodában”), kába riadásukban mind a seggét fordítja felénk. Legalább némelyiknek szőrös lenne, ronda, szőrcsimbókos! De nem és nem, villogva idealizálja őket, ideák, újplatonikus látás… Eszme. A simára csiszolt márványseggek a valódi segg megteremtése előtt már létező, Platón kieszelte isteni Segg-Eszme elképesztő megszobrásai. Én meg szűkölve és gyáván esedezem a művészet felkomorló Géniuszának, hogy mivel vénkoromra nemhogy csökkent volna, épp növekedett mulasztásaim terhe, vagyis a „három-számjegyűség” sikeres elérése ellenére is kínzó elmaradást érzek a nők terén (ez nem is rossz: a Nők Terén), engedje meg (legalább nekem, a nem-művészettörténésznek engedje) a csupaszkeményen világló ifjúi férfiseggek teljes és tökéletes hanyagolását.
piszmogó adatokat ás elő
Kéretik megnézni Firenzében a Medici-síremlékek szobrait: „Éjszaka, Hajnal”, ezek allegóriák, ezeket muszáj volt Michelangelónak női alakban ábrázolni, hát mit ki nem talált: igazából fiúkat szobrott szép görögös női keblekkel, de még az arcuk is fiú, nem beszélve izmáran feszülő combjáról az Éjjelnek. (Charles de Tolnay nyilván látja, de kommentárjaiban nem óhajtja észrevenni, műtörténészileg piszmogó adatokat ás elő, hogy a szoboralakok mintáit felsorolhassa.) Dehogy tagadom, hogy az. Zseni, de nem az én szívemnek. Én nemcsak belemarni, nyalni és belehatolni a „valóságosba bele”, de műalkotásként is a női húst szeretem látni, nézni, élvezni. Primitív macho volnék hát, aki Ember helyett csak Nőt és Férfit képes látni és érezni, távol a reneszánsz szellem fényétől? Ám mielőtt az Akadémiai Művészettörténészek Kisiskolás Igazgatósága és a Humanista-Feminista-Homoszexuális nagykoalíció művészeti bizottsága közösen így ítélne, megjegyezném, jó Hölgyek és Urak, hogy körülbelül én is olyannak képzelem a „zsenit”, mint amilyen Michelangelo volt. Gyötrődő depressziós, menekülne a feladatok elől, de a művekért megküzd depresszióival, és két fő-Medicit meg hat pápát is túlél, ezenkívül az összes ellenségét.

Egyszer eltöltöttem egy órát a szakrendelés depressziósainak várótermében. A falon plakátok, rajzokkal: Churchill, meg nem tudom, milyen király, kiváló és példaadó nagy emberek, kik mind bejegyzett depressziósok voltak. Széchenyi, a műfaj tán legnagyobbja figyelemreméltóan hiányzik, sajnos, öngyilkos lett, és ezért nem lehet biztató példa a szakrendelés betegeinek. Széchenyit eltitkolják. Michelangelót viszont egyszerűen kifelejtették, holott a legbiztatóbb példa lehetne, nyolcvanhat éves koráig depressziós, és betegségét megújuló, dühödt alkotókedvvel kúrálja. Javasolnám tisztelettel fölvételét a listára, merítsenek példájából erőt a mai betegek. Thomas Bernhard gyűlölte a „régi mestereket”, gúnyosan utálkozott az olyan múzeumokon, melyeknek nincs legalább egy Goyájuk (persze hogy a Vatikánnak sincs), és csak egyetlen képnek bocsátott meg Bécsben, Tintoretto „fehérszakállú öregemberének”: egyik regényhőse minden másnap egész délelőttöt tölt a remekmű előtt. Ez a fehérszakállú önportré egy Szondi-tesztbe illő klinikai depresszióst ábrázol. Foglalkozott-e azzal az orvostörténet, hogy a késő reneszánsz majdnem mindegyik száz évig élt gigász-titánja depressziós volt? Titáni gigászságuk roppant taszít, bár az imponál, hogy mindegyik túlélte, „túlalkotta” a kínt. De megint, és mégis, és még inkább: taszítanak, hogy nem a depressziós, értelmetlen, fájdalmas, kínos, ocsmányul elrontott létezést festették, hanem a diadalmas, haragvó és igazságos Isten himnuszát. Hazudtak. Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak fenségesen.

A legnagyobb Buonarotti-szakember írja: „Az ő tere a hely és az idő minden esetlegességtől mentes űr: a világmindenség határtalan térsége. A végtelenből emberi formák emelkednek ki és torlódnak tömött ’felhőkké’, amelyek egyre sűrűsödnek, s a központi alak (Krisztus) mágikus vonzására nehéz gomolyagokban csoportosulnak a néző előtt.” Na ez az, ez az, amitől viszolygok, a „nehéz gomolyagok”! Az Utolsó ítélet engem Isten ellen lázít. Krisztus „energiától duzzadó karjának varázsereje” öklendeztet. Különben is gyalázatos hazugság: nem Jézus, hanem az Atya duzzad szadista energiától, márpedig vele, a Büntetőexpedíciók Mennydörgő Gennygócával a szeretetreméltó és szenvedő Fiú nem lehet egylényegű. Az Utolsó ítéletet nézve ariánus lettem. Ezt akarta Gyula pápa?

Az egész emberiség tudatába örökre gigászokat és hibátlan szépségeket vés bele, kikezdhetetlen szépségeket, sőt ő szabja meg a szépség mibenlétét. Én naiv mód — de ez is a zseniségét dicséri — biztos voltam benne, hogy ő maga is úgy nézett ki, mint a saját Mózese, ezért szűkölve kerülni igyekeztem. Nem kérek semmiféle Büntető Atyát, semmiféle Ábrahámot (az áldozati bárányul hegyre cipelt Izsák-gyereknek azért drukkolnék, hogy herélje ki parancsteljesítő, nyilas-buzgalmú atyját, legalább utólag).

Michelangelo Buonarroti: Mózes, San Pietro in Vincoli , Róma, panoramio.com

Michelangelo Buonarroti: Mózes, San Pietro in Vincoli , Róma, panoramio.com

Mózes? Hát abból se nagyon kérek, ráadásul öklelő szarva van és szörnybozontos szakálla, amitől Freud esze is megállt, és ijedtében tudományos tévedések tragikomikus zuhatagát gondolta ki róla. Nem: aki ezzel kínál, nekem nem barátom, nem testvérem, nem beszélgető- és gondolkodó-partnerem: szívjunk más levegőt, sétáljunk más pagonyban.
gazdagabb humoruk volt
Tudom, a művészettörténet megszavazott Legnagyobbja szintén „teremt”, mint példaképe, a Haragvó, ráadásul szebbet és soha-nem-romlót teremt, hisz a Haragvóról sokan gyanítják, hogy fusermunkát adott ki a kezéből, míg Buonarottiról sok mindent, de ezt nem lehet mondani (a tökéletesség utálatos jelzője illetheti leginkább, mint valami sokkal jobban sikerült Victor Hugót). „Megváltoztatta a nyugati művészet történetét” — miként valaki, tán André Chastel írta. Jó, legyen, nekem mégis az olyan zseni tetszik, mint amilyen Leonardo volt meg Shakespeare, nem a Bőszen Bosszúlihegő Jehova megszállottjai, ezért aztán sokkal fantázia-mozgatóbbak. Az enyémet legalább, remélem ők mozgatják, ha akarják: több titok érdekelte őket, kíváncsibbak voltak a jövőre, nemcsak a görögökre és a Haragvókra, gazdagabb humoruk volt, nem teremtettek új Univerzumot, ők csak Hamletet teremtettek önmagukból. Csekélyebb ott a boltozatosan komorló atyaságeszme, több a kérdés, több a csend. Michelangelo tudta, milyen a rémes éjszaka, ha megcsinálta az Éjszaka Maszkjának iszonyúan vicsorgó, grimaszolva gyilkoló allegóriáját Firenzében, ezt kéne riadva hódolni, nem a Pietàt: ezt az éjszakát látta Hamlet is. De hol a Hamlet-figura Michelangelónál? A győztes kis Dávid, arányos, szájamba kívánkozó márványfütyülőjével nem látszik annak.

Michelangelo à rebours” — írja Elie Faure Tintorettóról. Úgy, úgy. Ha valaki mégis igazi női fenékre és mellekre vágyik a festészetben, akkor Renoir előtt Tintorettóhoz kell fordulnia, nála igaziak és ó, mennyire mások a combok, seggek, gyönyörű mellek. Nagyok és ha kell, puhák, barátaim: van, akinek a puhaság jelenti a napfényt, éljen Velence, éljen a puha barokk! Éljen a barokk, de nem az allegorikus és diadalmasan feldübörgő, nem a hússzimfónia és kőkemény férfiülep-harsonaszó, mert az ügyben Crocébb vagyok Benedetto Crocénél: „cattivo gusto”. Mellesleg, néhány esős római nap alatt mintegy ösztönösen bejártam a művészettörténet ötvenéves fejlődési útját a reneszánsz nevében barokk-ócsárló Burckhardttól a barokk-dicsőítő Wölfflinig. Ennek a Magyar Glóbuszon vállvonva ismeretlen Elie Faure-nak, akinek Tintorettóhoz húz a szíve, jó érzéke volt a szép perverziókhoz. Van-e még művészettörténet, ahol Sodoma egyik képét hosszabban méltatják, mint a „bevett” nagyokét? Ráadásul a kép a Farnesina Palotában van, ahova csak belesegettem a kerítésen át. Most már nem lesz időm pótolni: „Ivresse à caresser les seins durs, les ventres étroits, les genoux émouvants des femmes, besoins virils, âme gatée, il hésitait. Il hésita toute sa vie” (Flaubert-hez méltó igeidőhasználat, viszont nem fogom fel igazán, mire kell gondolnom.) „Gyakran Rafael és Michelangelo együtt”, mondja Elie Faure. Egyáltalán, ki ez a Sodoma? Büszkén viselt álnév, „a megnevezhetetlen bűn” — ez korabeli klisé volt, a szodomia körülírása. Megjegyzem, Marquis de Sade-ot azért ítélték halálra, mert nővel csinálta. Namármost, a barokk Rómában a megnevezhetetlen bűn kiterjedt volna a nőkkel elkövetett szodómiára is, vagy magától értetődően csak férfiakkal volt „megengedhetetlen”? A szodómia, ha korabeli jogi formula, jelent-e anális szeretkezést nőkkel? Donáti tudja? Gondolom, nem árt, ha ilyesmit is tud egy barokk-kutató. Sodoma egyébként a Vatikán szívesen látott és nagy munkákkal megbízott festője volt — ezzel a névvel! Elképesztő. Magyarázatot, urak!

Lupus in fabula. Donáti ott ül tizenhét éves lányával a Campo de’ Fiori egyik presszóasztalánál. Pipázik, kezet nyújt, és mindketten természetesnek tartjuk, hogy épp itt találkozunk. Kiderül, ők is épp második hete vannak már Rómában. A művészettörténet életvidám professzora. Engedélyt lehet kérni a franciáktól a Farnese palota meglátogatásához, mondja: hasznos kulturális ötletek tanulnivágyó turistáknak. Nem akarom Donátit még elmélyültebb pipázásra késztetni azzal, hogy bevalljam, nincs erőm eredetiben látni a számomra „minden idők leggusztustalanabb klasszikusát”, Caraccio (Hannibál Caraccio! még ez is!) iszonytatóan hatalmas képét, melyen valamiféle vastagon izmár mitikus alak, a „Féltékeny Polüfóbosz”, vagy ki az ördög, hatalmas sziklákat dobál egy barlang előtt távlatos kicsinyítésben menekülő valakikre, rémült törpuszokra.

Annibale Carracci: „Féltékeny” Polüphóbosz, Galleria Farnese, wikipedia.org

Annibale Carracci: „Féltékeny” Polüphóbosz, Galleria Farnese, wikipedia.org

Atyaúristen, milyen vastag és hatalmas derekú e hős: kettős a lénye, a hús-hurkái máris gigászi küzdelembe kezdettek önmaga vas-izmaival. Titáni férfihúsok gerjednek itt holtakat sírból kikergető harcra gigászi férfiizmok ellen. Az is övé, ez is övé. Duzzadt hús-fasz az acélos vér-fasszal szemben, mondanám póriasan, más örülne, ha ilyene van vagy olyana, de ez a festmény-gigász kettős természetű: övé a hús, övé a vér, mindez a benső harc egyetlen alakba zártan odafestve! Egyetlen tömlőben két kohó is termeli a Világspermát. A barokkal végre értelmet nyert szerves élet ősrobbanása lesz, amikor a Gigász ólomsúlyú belei szétrepednek a szikladobálásban, és férfias dé-dúrban bőgve-fröcsögve dörgik tele érett tartalmukkal az Univerzumot… Barokk vitéz urak, én tán nem is polifobosz, csak szerény homofobosz (androphob?) vagyok, viszolygok férfiasságuktól. Maradjon veletek az Erő, velem meg az Undor.
maszturbáns remekmű
Pedig kell ám énnekem a szabálytalanság görcse, és nem igazán szomjazom a reneszánsz derűjét. Bernini szabálytalan és maszturbáns remekműve, a Szent Teréz extázisa az angyallal ezerszer jobban kell, mint Michelangelo simított bőrűre megcsiszolt, kisbárányos nyálú Pietàja. Őrült volt tán az a magyar (emlékszem, Tótnak hívták, Totti, Tóthék stb.), aki harminc éve kődarabbal rohant neki a Vatikánban, de legalább nem tűrte a simaság nyáltól fénylő barika-apoteózisát. Ötvenhatos emigráns volt, tán ugyanaz, aki felpofozta Hruscsovot Kanadában. Érdekelne pszichiátriai vizsgálatának jegyzőkönyve: hol kutatható? Tán erre kérek ösztöndíjat, mégsem Fellinire… Remélem, nem egyszerű idióta volt, s meg tudta fogalmazni gondolatait. Remélem, nem is vallási tébolyult, akit felháborított a szobor profán érzékisége. Az a „kezemfeje” lélektani magyarázat se túl gazdag, hogy tán a Pietà annyira tetszett neki, annyira nem bírta elviselni szépségét, hogy magáévá tette, „legyen csak az enyém”, törte-zúzta? Remélem, a klinikai jegyzőkönyvekben rejlik valami ennél bonyolultabb. Hruscsov és a Pietà egymásra-csúszása. Pofont a sertés-Nyikitának, és pofont a bárány-Pietànak, mondta magában. A végletpofozó. A rút és a szép megveretése. Azóta minden turista még ájultabban és szeppentebben áll (a toti tett óta üvegketrecbe mentett) Pietà előtt. Ámuldoznak, mert a tökéletes szépséget vélik látni. Tökéletes szépség nincs, de nem tudják, mert akkor nem ámuldoznának liba-lihegősen.

Finoman alél, és mégsem igazán élvez ez a Szűz Mária, túl szép akar lenni, ezért frigiddé angyalodik, viszont Bernini Szent Teréze, bár csúnyább és nem csókolnivaló, igazán nagyot élvez, még a nyilat döfő szerelemangyalka is elfröcsög a végén. A Pietàn Szűz Máriának dús melle sejlik a kőlepel alatt, ezt helyeslem. S bár a törékeny ifjú szűzanya kissé (igaz, arányosan) vállas, a szoborban semmi gigászi nincs: túl sima talán, enyhén giccses („szép”), de nézhető. Ez dühítette fel vajon a hazátlan bitang Tottot, hogy „nézhető”, holott elborzasztóan mennydörgőnek kell lennie? Ha ez, akkor én meg őt rongálom meg mindjárt. Ha ez, akkor a fiatal Michelangelóra hatott is rongáló jövőbeli tettének előérzete, hiszen a Pietà után egyre inkább mennydörgő lett, egyre inkább mennydörgő és haragvó, tán már az Utolsó Ítéletre trenírozó Isten is félt tőle kicsit.

A reneszánsz a Teremtés mosolygó helyeslése, „a feltétlen világosság” — a barokk a Teremtés borzalmától begőzölt zsenik rettegéstől diadalmas ejakulációja. Mondott valamit, Tott úr? Ha él még, és nem elektrosokkolták halálba, jelentkezzen, hadd írjunk közösen egy művészetfilozófiát.

Mindennap elmegyek Giordano Bruno szobra mellett. Mindennap elmegyek alatta, és rá se nézek. Csak a fikciós szobrokat tudom komolyan venni, a létező személyek szobra nem-odanézésre serkent. Mi tessék rajta? A szobor ábrázolt figurája, az is számít, vagy azt esztétikai fölénnyel ne tartsam fontosnak? Genfben a Rousseau-szobor egy egész kis szigeten van, kis híd vezet oda. Rousseau éppen (mintegy véletlenül?) ír. Mintha nagy könyveken ülne. Pradier alkotta ilyennek, a teljesen elfelejtett Pradier, akinek inkább felesége halhatatlan, aki majd’ minden korabeli ifjú francia írót szeretkezésre tanított, ifjabb Dumas-t és Flaubert-t, és tucatnyi más kezdő írót. A kopasz szobrász sejtette és nyájasan tűrte, tán büszke is volt feleségére, és míg folytak a tanórák, ő közben hajnövesztő kenőcsökért járta a várost. Rousseau viszont minderről nem tehet, a szobor sajnos nevetségesen rossz.

Marcus Aurelius bronz lovas szobra a Campidoglio Róma (ókori bronz szobor másolata), wisdompills.com

Marcus Aurelius bronz lovas szobra a Campidoglio Róma (ókori bronz szobor másolata), wisdompills.com

A valódi történelmi figurákat ábrázoló köztéri szobrok nekem eredendően visszataszítóak. Minősítsem esztétikailag, feledjem el, kit ábrázolnak? Véletlenül egy Hitler- és egy Sztálin-szobor is lehetett volna esztétikailag értékes? És ha igen, akkor nem számít, kit ábrázol, és becsüljem nagyra mint „műalkotást”? Ötvenhat október 25-én a Rákóczi-szobor hátsó részénél álltam, a lövésekre hasravágtam magam, a fűből néztem: az ágaskodó ló felemeli farkát, a bronz lósegg rárajzolódik a szürke égre. Én épp a ló segge alatt feküdtem: ha valaki szeretné elképzelni, kicsit úgy láttam magam fölött a ló seggét, mint Caravaggio lóról lezuhant Saulusa. Ez a helyzet nagyon nem tetszett, és elkezdtem kúszni a talapzat mellett szorosan a szobor eleje, a ló feje irányában. Lehet, hogy ez mentett meg, a lósegg-undorom. A golyók kopogtak a talapzaton, és a sima kőről (márványról?) visszapattanva eltaláltak néhány ott hasaló embert, a másik oldalon viszont a szobor felfogta a sorozatokat, ott senki nem sebesült meg. Bár sok tanú szerint a Parlamentből is lőttek, nekem is gyanús volt később belegondolva, de akkor a fűben hasalva, ott már nem mertem figyelni, nyomtam a fejem a földbe behunyt szemmel, nem tudom, rossz tanú vagyok. „Megvagy, öcsi?” — kérdezte utána egy ballonkabátos pasas. Szürke, kemény anyagú ballon: viharkabát, akkor így mondták. (Arra emlékszem, hogy hazafelé iszonyúan remegett a lábam, még otthon is rángatózott.)

Ott ácsorgok a Campidoglión a Marcus Aurelius lovasszobor előtt, mögött és mellett. Ez azért tetszik. Alá mernék bújni, ha lőnének.
undok pedánsok
Mindennap elmegyek a Campo dei Fiorin Bruno szobra mellett, és nem nézek fel rá, nem gondolok rá. Pedig jókat mondott az esztétákról, a szabály-alkotókról. „Undok pedánsok (pedantacci)”. Ezenkívül „Barmok, férgek, pedáns marhák.” Nem tudják, mondta, hogy mindenkinek más tetszik, a majomnak a majom, a kancának a mén, mindenkinek egyformán tetsző műalkotás elképzelhetetlen. Ha ismerem dialógusait, ünnepeltem volna. Giordano Brunót azért nem ismertem, mert olyan érdektelenné és enyhén ellenszenvessé tették nekem az iskolában, mint másnak József Attilát. Bruno, a mártír. Ősbolsevik. A munkásmozgalom hőse, avanti popolo, bandiera rossa, vagy mi. A klérus halálra ítélte. Ezenkívül tudós volt: hős ellenálló és haladó szellemű tudós. Az ülepedett le bennem, hogy Galileinek valami fenegyerek csicskása, az olasz humanizmus Csapájeve. Szétzúzta. Mint a Vörös Hadsereg az ellenséget Kurszknál, ő szétzúzta a ptolemaioszi világképet. Galilei inkább csak előfutár. Bruno—Darwin—Marx—Lenin!

November. Kezd már hideg lenni, és korán sötétedik. Vizsgálgatom a májusi napokban egy vékony, nagyalakú világatlaszba préselt hatalmas platánfa-levelemet. Szibéria és Alaszka közé préseltem. Remélem, ennél nincs nagyobb falevél sehol a világon. Tavasszal, a harsogó, de valahogy megbízhatóan harsogó nagy platántengerben Iljics jutott eszembe. A „tornyos homlokú” Iljics! Ahogy ő szerette volna az emberek fejét „nem simogatni, hanem ütni, ütni…” — mert így emlékezik Uljanov lelkesülten ütnivágyó indulataira hű famulusa, a film feladatát is meghatározó Lunacsarszkij. A napsütötte májusi kőkorlátnak dőlve Rómában én is csattanva pofoznám a bornírt kopasz fejét, és a platándzsungelre mutatnék a Tevere partján: „Nézd csak, Iljics, valami ilyesmiért születünk”. Rámjött, napokig nem múlt ez az iljicsezés, Iljics, Iljics, trappoltam végig a Tevere partján, nevét kiabálva, csak én hallottam. Ő rontotta el nekem az atyaságeszményt.

Firenzén átutazva hazafelé majd ott is platánsort, aztán egy nagyobb, erősebbfajta akácra emlékeztető fasort, aztán egy hihetetlenül szép, sötét bíborszínű, keskeny levelüket lógató fákból álló fasort látok. Babér- vagy olajfa lenne? Nem ismerem, találgatom… Firenzéig tartott a nyár.

felső kép | Michelangelo Buonarroti: Éjszaka allegóriája, Medici Kápolna, Basilica di San Lorenzo, Firenze, wikipedia.org