Mesterházi Márton

PETRI GYÖRGY VERSÉRŐL

2012 július

PETRI GYÖRGY VERSÉRŐL

EGY FÉNYKÉPRE, AMELYEN KEZET RÁZNAK

(1948. június 12.)

(Rekviem a magyar demokráciáért)

Hogy nem lehet?

Inkább azt írnám: nem helyénvaló 

gyűlölet nélkül gondolni Reá.
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –

de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,
hogy a szabadság szent szavát ajkamra 
parancsolólag többé nem veszem.)

Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt
utálattal reá – mivel halott, és 
halottabb nem lehet már.
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.

Még hamvait sem
fogadta be e föld (ha jól tudom).
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.
Viseljük el, oly sok más rossz után:
ez sem fog megbűnhődni semmiért.
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót: 

az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó 
ártatlan áruló kézfogását:

A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak
(emlékét össznépi felejtés őrzi), 
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan, 
ennenbuzgalmú áldozatnak is, 
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,
zakóján a három gyanúsítottgomb 
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.

Fáj mondanom: mindközösen utálom
a foglyot és a foglárt.
A sanda ravaszság
s a fontolva halódó hülyeség: 
ugyanegy ütemre skandálható 
változatai az álokosságnak.

Két megtöretett,
bepiszkolt
kéz egymást rázza.

Egy áramkör
reszketteti a közös gyávaságot.
Két handlé rázza
egymás nyirkos kezét.

(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.

 

A dátum tiszta, akár a szikével elvágott mozgatóideg mikroszkóp-metszete: demokrácia volt-nincs, börtönök, akasztófák lesznek. 1948. június 12-én (a könyvhéten) egyesül a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt: létrejön a Magyar Dolgozók Pártja. Ezt pecsételi meg Rákosi Mátyás (1892–1971) és Szakasits Árpád (1888–1965) kézfogója.

Hogyan lehet minderről írni három évtized után?

Rögtön bökkenő a két (amúgy egyaránt korpulens) fél közötti súlycsoport-különbség. Az egyik pár hónapig köztársasági elnök volt, utóbb különféle sóhivatalok díszfeje – a másik az ország teljhatalmú ura, akinek arcképe minden intézményben virított, akiről dicsőítő verseket-novellákat-dalokat írtak, s emlékét össznépi felejtés őrzi.

Rákosival kell tehát indítani a verset: a költő számot ad róla, indulattal és mégis elégikusan, a gyűlölettől a megokolt utálatig (József Attila szavai), s a múltak könyörületes elviseléséig. Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót: fordul második harmadába a vers, s innen a pontosságra van parancsolólag szükség. Az ismert fényképen csakugyan szembeötlő Rákosi felfénylő tökfeje, esetlenül röltex-méretre szabott zakója, Szakasits félszeg mosolya, olcsó OTI-szemüvegkerete, szürke gyanúsítottzakója. És – bár a fényképen az ifjú Marosán áll mögötte – pontos a nyílni kész zárkaajtó: Szakasitsot 1950-ben életfogytiglani börtönre ítélték: 1956 márciusában szabadult. A vers harmadik harmadában azután a keserű ítélet keményre kalapált képei (Egy áramkör / reszketteti a közös gyávaságot.) s a rezignált következtetés (Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.)

A szokvány átkozódástól mentes, kegyetlenül őszinte vers.

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából

kép | rubicon.hu