PÉNZ BESZÉL

Minél előkelőbb egy étterem, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy a számlát a vacsora végén kis tálcán, kendővel letakarva fogják kihozni. A pénzt erre a tálcára kell rátenni, és ugyanúgy letakarni a kendővel. Ha kevésbé előkelő a hely, akkor szóban is lehet közölni, hogy mennyiből kérünk vissza, és a pincér a visszajárót kézbe adja. Ha nagyon előkelő az étterem, akkor tovább folytatódik a játék, a pincér az összes visszajárót hozza a tálcán letakarva, és ebből valamennyit eltehetünk, valamennyit pedig rajta hagyunk a tálcán, ugyancsak gondosan letakarva. A pincér ilyenkor általában csak azután jön a tálcáért, amikor a vendég már távozott. Udvariasan elköszön, bizonyítva ezzel, hogy nem azért volt mindvégig készséges, mert tudja, mennyi pénzt kap. Akkor is készséges lenne, ha a kendő alatt semmi sem volna. A jelzés azt mutatja, hogy kapcsolatunk független a pénztől. És a vendég minél inkább ezt szeretné érezni, annál többet tesz a kendő alá. Nem az értékes, ami sok pénzbe kerül, hanem amiről úgy tűnik, mintha ingyen lenne. Ha valami úgy tűnik, mintha ingyen lenne, azt alaposan meg kell fizetni.
apró csörren
A fizetésnek az a módja, hogy a számla és a pénz kendővel takart, tagadja, hogy a személyeket a pénz köti össze. Elválasztja azt a személyt, aki valamit nyújt attól, aki ezért pénzt ad emennek. Az egyik ember kezében lévő pénz nem érintkezik a másik ember kezével. Az olcsó kis helyen viszont a vendég a borravalót (az aprót!) a pincér kitartott tenyerébe teszi, vagy a zsebébe dugja. A fizetés itt jól látszik, szinte szándékosan megmutatott: az apró csörren a tenyérben, a zsebben, mint a koldus kalapjában. Ebben a viszonyban minden egyértelmű, az egyik — a felszolgáló! — valamit ad, a másik, a kiszolgált vendég fizet; rendben van, emberek vagyunk. A fizetés olyan, mint egy nagy ásítás, tüsszentés vagy böfögés, talán nem illendő, de el lehet nézni.

Abban a helyzetben, hogy a pénz a tálcán letakart, a fizetéshez kötődő szégyen látszik. Pénzt adni is, elfogadni is szégyenletes; szégyellni való, hogy pénz köt össze minket. A pénz egyértelműen testies.

*

A bűnbeesés előtt, a paradicsomban „mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt” (Ter. 2.25.). Amint szakítottak és ettek a tudás fájának gyümölcséből, legelőször a szégyen keríti hatalmába őket. ,,.. .felnyílt a szemük, észrevették, hogy meztelenek. Fügefaleveleket fűztek össze és kötényt csináltak maguknak” (Ter. 3.7.).
a pénz fügefalevél
A szégyen eredete azonos a bűn eredetével, az ember saját testi léte tudásának kezdetével, az emberi öntudat születésével, a jó és a rossz, férfi és nő, én és a másik elkülönítésével — az elkülönültség tudásának eredetével. A pénz fügefalevél, az örök és szabad isteni léttől megfosztott, magára maradt ember leple, amivel e magára maradottságát takargatja. Pontosabban a pénz nem fügefalevél, hanem maga az ember, a halandó, testi lény, aki a fizetést takargatva emberi mivoltának lényegét takargatja. Nemcsak illúziót kelt, nemcsak azt a látszatot akarja kelteni, mintha nem lenne pénz, ami a két embert fizetéskor összeköti, hanem szégyelli, hogy pénz köti össze őket. Ugyanúgy takarja el a pénz adásvételét, ahogy saját testét is.

Az emberben rejlő isteni, ami benne lelki, szellemi, tehát nem halandó és nem testi, nem pénzszerű. A pénz azonos a testi emberrel. Ennyiben azonos mindennel, ami földi, anyagi, azonos a hatalommal. A pénzen nem lehet isten képmása, csak földi emberé, az uralkodóé. Jézus felmutatja a dénárt a farizeusoknak, mikor azt kérdezik tőle, hogy kell-e adót fizetni a császárnak: ,,’Kinek a képe és a felirata ez?’ ’A császáré’ — felelték. Erre azt mondta nekik: ’Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené!’” (Máté Ev. 22: 20—21).

Pénzt adni és elfogadni annyi, mint különváltnak, elkülönültnek lenni, különbözni, én-tudattal rendelkezni, mint uralkodni és megalázkodni, mint testben létezni, a halandóság tudatában lenni. A fizetésre, a pénz adásvételére minden olyan képzet rávetülhet, ami az eredendő bűnhöz kötődik. Amit az emberi létezésből az eredendő bűn értelmez, az a pénz használatához is kötődik. Az emberi létezés sajátossága azonosul a pénz létezésének sajátosságával. A pénz létéhez való emberi viszonyban az ember a lét értelmezésének mitológiáját élheti át.

Az emberek a pénzviszonyról nagyon különbözően ítélkeznek. A pénz lehet jó vagy rossz, kívánatos, felemelő vagy bűnre csábító. Sok nem kell, de a túl kevés se jó. Valakit a pénz visz romlásba, valakit az ment meg. Akinek sok van, azért vétkezik, akinek kevés van, azért. A pénz lényegében morálon túli, nem egyértelműen jó vagy rossz — létezése önmagában adott, amilyen maga az ember.

*

A szégyenérzés a test elkülönültségében, az én-tudat kialakulásában a nemi jelleg különbözőségeit is felismeri. A bűnbeesés az ember felnőtti tudatának kezdete; a felnőttéválás, az én-tudat, a haláltudat, a nemi jelleg tudásának egyidejű ébredése — magának az emberi létezés sajátosságának felismerése. Mindez a jelen kereteiben azonos a pénz viszonyainak felismerésével. A nemi érés azonos a pénz használatára való érettséggel. A pénz testi jellege a pénz átadásában és elfogadásában rejlő viszonyt szexuális jelentéssel telítheti.
szexuális birtokbavétel
Ahogy a pénz eltakarásában az embernek testi léte iránt érzett szégyene jelenik meg, ugyanúgy megjelenik a testi jelleg mutogatása a pénz adásának fitogtatásában is. A pénzt mutogatni, a pénz átadásával kérkedni a hétköznapokban illetlenség, csak a mulatozás, szórakozás, elengedettség állapotában szabad. A zenésznek az arra megfelelő helyen a pénzt lehet odadobni, a prímásnak a vonójára tűzni, homlokára ragasztani. Egy üzletben mindez durva sértésnek minősülne. A pénzadás fitogtatása, megmutatása a másik megalázása, aki ezt pénzért vállalja; ez a munkája. És amennyiben a pénz testi jellegű, átadásának nyilvános megmutatása, a másik ember megvásárlása testi erőszak, szexuális birtokbavétel.

A fogyasztói társadalmat bíráló alkotásoknak a prostituált központi alakja. A prostituált a mindenféle munkát végző ember alaptípusa, a prostitúció a mindenféle pénzért végzett munka metaforája.

A pénz átadásának mutogatásakor a pénz annak eszköze, hogy az ember kifejezi általa az emberi lét hangsúlyozottan testi jellegét. A lakodalomban pénzt szórnak a menyasszony fejére, hogy megtáncoltathassák. ,,Eladó a menyasszony!” — vagyis a menyasszony prostituált, mindenkivel pénzért táncol, mindenki számára megvehető, mielőtt végleg a férjéé lesz. A menyasszonytánc beavatási szertartás, az emberi lét lényegébe avat be: hogy ez a lét múlandó, földi és testi. A szüzesség elvesztése, a felnőtté érés azonos a pénz világába avatással.

Az egyházi esküvő a lét isteni lényegébe avat be, a lakodalom a földi lét lényegébe. Az oltár előtt, Isten színe előtt kötött házasság a létezés lényegét az anyagi világon túli létbe vezeti, a lakodalom pedig hangsúlyozza az ezzel ellentétes igazságot: nincs más, csak test, anyag, véges lét. A templomban a szerelmek a mennyben, a lagzi szerint minden szerelem itt a földön köttetik.

*

Ahogy a pénz az ember testi jellegét hangsúlyozza, az embert mint vétkező, alantas testi lényt is mutatja. A pénz alantas, értéktelen és undorító test: ürülék.
csillogó és fényes
A pszichoanalízis a felnőtt ember pénzhez való viszonyát a gyerek saját székletéhez való viszonyából eredezteti. Összefüggést lát a székletvisszatartásból származó öröm és a takarékosság, gyűjtögetés, fukarság között. A pszichoanalízis szerint a pénz iránti szeretet gyökere a gyermekkori anális erotika. A gyerek első játéka a bélsár, amit aztán, ahogy két lábra áll és nevelni kezdik, undorítónak tart, de a széklettel való játék örömét átviszi a sárral való játékra, majd erről egy még tisztább anyagra, a homokra, ami a pszichoanalízis szerint nem egyéb, mint ,,koproszimbólum, szagtalan és víztelen sár”. A homokkal való játékot a gyerek fejlődésében a kavicsjáték váltja fel, majd mindenféle természeti csecsebecsét, terméseket, magvakat, makkot, gesztenyét és mesterséges tárgyakat, üveggolyót, gombot gyűjt egészen addig, míg megtalálja érdeklődésének végcélját: a csillogó és fényes fémpénzeket, érméket. ,,Ami kezdetben érzéki tapasztalat volt, puha, meleg, szagos, a végén kemény, száraz és szagtalan, tiszta tárgyban kapja meg szimbolikus kielégülését…” ,,A tisztán autoerotikus kielégülés, amit a fekáliás tömegek nyomásánál, kiszorításánál s a záróizmok játékánál érez a gyerek, átváltozik a tárgyszeretés egy formájává.” … „Az aranyban és pénzben való öröm az elnyomott anális erotika és koprofília jelképes pótlásának s az ellene való tisztasági reakciónak is sűrített kifejeződése” (Ferenczi).

*

Ahogy a pénz a testként létező halandó ember megjelenése, a pénz a halál metaforája is. A pénzhez fűződő erkölcsi nézetek értelmezésével foglalkozó elemzések a pénzt mint „egy tárgyban megtestesített cselekvési lehetőséget” határozzák meg (Bibó), olyan eszköznek tartva, ami a cselekvést eloldozza a tárgytól, embertől, s választási lehetőségeket ad, vagyis a személyes szabadságot növeli (Simmel). Pénz és szabadság ebben az értelemben ugyanaz; a sok pénz a világban testként való kiterjeszkedés. De mint testi kiterjeszkedés véges.

A sok pénz is véges vagyon, ahogy a hosszú élet is véges élet. Az anyagi, földi, testi terjeszkedés korlátozott, mint az emberi lét; rabság. A pénz végső értelmében rabság, ahogy a test. Nem szabadság. A szabadság a pénz elvetése, a mindenféle anyagi terjeszkedésről való lemondás, a nincstelenség (Hamvas: Arlequin). A szabadság megnyílás az isteni lét felé: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!”

Ahogy a pénz azonos a testtel, a halállal is azonos.

A pénz vagy kevés vagy sok. Vagy nincs.

A nincstelenség az isteni értelmű szabadság, mert az igazi szabadság maga a testtelenség. Nem a halál, hanem a testtelen, testben alig élő, a testi léttől elforduló élet. A testtelen lét pénztelen lét.
a halál metaforája
Az anyagi, földi igazság szerint azonban a lét a kevés pénztől tart a sok felé, a sok pénz a lét gazdagsága, így a semmi pénz maga a halál. A teljes pénztelenség, a pénz abszolút elfogyása a halál metaforája. Akinek az utolsó fillérje is elfogyott, csődbe ment, kisemmizték, az felkötheti magát az első fára, vagy főbe lőheti magát, testi valójában is halott. Minden pénzkiadásban, költekezésben a halál kísért. A földi élet megvetése, a testi lét feladásának gesztusa, az öngyilkosság: utolsó pénzért virágot venni!

A pénz nem pusztán közvetít emberek, dolgok, anyagi javak, munkák között, hanem arra is képes, hogy az ember és az emberi lét keretei között közvetítsen. Közvetít az ember és a túlvilág, az ember és az isteni világ között. A pénznek nemcsak használati értéke van, hanem esztétikai funkciója is, amivel az ember kifejezi saját léte korlátaihoz való viszonyát.

*

A hétköznapi tudat az életet az „én” testi életével azonosítja. A halál ilyen értelemben a test halála. Ha a pénz azonos a testtel, akkor a halálhoz való viszony minden pénzkiadásban megmutatkozik. A pénz halálhoz való viszonya szempontjából kétféle dolog létezik a világon: az egyik, amiért előre kell fizetni, a másik, amiért utólag. Minden más csak ehhez viszonyítva létezik. A hétköznapi lét igazsága: „semmit sem adnak ingyen”. Vagyis a lét nem több, mint test. Az, hogy előre kell-e fizetni vagy utólag, a pénzhez kapcsolt olyan kifejezésmód, ami szintén a lét korlátaihoz kötődő viszonyt fejezi ki.

A pénz adásvételének alapviszonya, amikor az ember az üzletben vesz valamit, és ahogy átveszi, ki is fizeti. Ez természetes, semmit sem adnak ingyen. Ehhez képest a szabadabb élet illúziója, ahol a vásárlás, válogatás élvezete és a pénztár elválasztott. Megint más viszonyt takar, amikor az ember előre lerója valamiért a belépőt, ami után gond nélkül, felszabadultan szórakozhat. Az eredendő bűnnel szenvedte meg az ember az élet élvezetét. Evvel ellentétes, amikor az ember gondtalanul szórakozik, majd a legvégén vágják fejbe a számlával. A felelőtlen, öntudatlan életre ott leselkedik számla képében a halál. Az élettel való számvetés, a lelkiismeret és bűnbocsánat is a pénz metaforájában ábrázolódik. „Fizetek főúr, volt egy feketém, / s egy életem, mit elrontottam én.”

Minden viszony és cselekvés kifejezi a fizetés módjával a lét kereteihez fűző kapcsolatot, szemléletet.

Az előre és utólag történő fizetésnek kevert és rafinált változatai léteznek: az előleg, a foglaló, a részletfizetés, a hitel — mind a lét végességéhez, a testi lét folyamatos fogyatkozásához való viszony különböző módjait képes kifejezni, magának az időnek a kifejeződései. Az idő pénz.
mint múló idő
A fizetés módozataiban a legkülönfélébb formák alakultak ki, melyek a pénznek mint múló időnek, vagyis a leselkedő halálnak hangsúlyozására vagy takarására épülnek, s mind az előre vagy utána fizetés kombinációit használják. Vannak éttermek, kávéházak, ahol ugyan a végén kell fizetni, de a számlát előre kihozzák. Van, ahol minden korsó sört a pincér az előre kihozott számlán újabb vonással jelez, hogy az idő haladását korsó sörben és egyre fogyó pénzben folyamatosan érzékelni lehessen. Ehhez hasonló a taxi órája, amely valóban az időt is, a távolságot is, vagyis minden fizikai terjeszkedést, haladást a pénz fogyásában — növekedésében — jelez.

Az ember a pénzforgás eltakarására újabb cserearányost vezet be. Ilyen például a jegy. Ha a jegy nem személyek azonosítására szolgál, akkor valójában nem sok praktikus érv szól amellett, hogy a szolgáltatásokért miért nem lehet közvetlenül pénzzel fizetni. A jegy a szemérem bizonyos formája, s ennek egyik válfaja a bérlet is vagy a zseton. A játékért nem pénzt kell adni, hanem zsetont, még ha azt pénzért is váltja az ember. Nem véletlen, hogy a zsetont általában játékban használják, ahol a pénzforgás haláltartalmát a leginkább kell takargatni. Értelmetlen lenne egy áruházba belépve zsetont venni, és azután abból vásárolni. Ott éppen a hétköznapi tudat igazságának a kifejeződése az értelmes: mindenért fizetni kell.

Aki pénzt akar ajándékozni, inkább vásárlási utalványt ad. Ha az orvos megmondja, hogy mennyit kér a kezelésért, akkor a pénzt kézbe lehet adni (mindennek megvan az ára), de ha nem mond semmit, akkor a hálapénzt borítékban illendő átadni. Számtalan példa adódik arra, hogy a pénzadásban rejlő haláltartalmat szemérmes formákkal kell takarni, és mégis minden pénzügyi művelet az előre — vagy utána — fizetés lehetséges módozatai szerint a létezéshez kötődő emberi alapviszonyt rejti.

Minden a pénz mozgása szerint értelmeződik, még az is, ami ingyen van. Mert ahol a hétköznapi lét alapigazsága az, hogy mindenért fizetni kell, vagyis minden testi, anyagi, földi, ott az ingyenes nem e világi, hanem valami természeti. A „természet” azonban így értelmét vesztett kifejezés, mivel az ember saját magát sem tudja meghatározni a természet részeként vagy a természettel ellentétesként. Az ember amit természetnek, tehát nem mesterségesnek nevez, mint például a tengerpart, az erdő, éppen ezen értékük miatt fizettet meg az odalátogatókkal. A tengerpart sziklás szabad terület vagy kiépített föveny, ahol a fürdés szolgáltatás, és a tengerpart strand, ami bezár és kinyit, mint egy üzlet. A város tereiben az ember a legtermészetesebb szükségleteit is csak pénzért végezheti el: ez a civilizáltsága.
ami ingyen van
A lényeg nem az, hogy mindez jó vagy rossz, hanem hogy a világhoz pénzfizetésen keresztül mint demisztifikált, kizárólag anyagi, földi, fizikai valósághoz lehet kötődni. Így ami ingyen van, pusztán ingyenessége révén misztifikálódik, szent hellyé válik, ahol a világ hétköznapi igazságán túli, isteni, örök, kozmikus lényege árad. Az ingyen végrehajtott cselekedetek hősies, erkölcsileg magasztos tetté emelkednek. Az ingyenes dolgok világa a rés, amelyen keresztül az énjéhez kötött testi lét a kozmikusba távozik. Az ingyenes világ eloldoz a rabságtól, a csak fizikai, demisztifikált életet spirituálissá váltja. A szabadság — úgy tűnik fel — nem a gazdagság, nem a nincstelenség, hanem az ingyenesség.

*

A pénz használata köré az emberek különféle játékszabályokat, formákat építenek, amelyek függetlenek lehetnek a pénz eredeti használhatóságától. Mindezen szabályok és játékok a pénzt mint kifejezési formát használják egy olyan kommunikációban, amely az ember és az emberi lét egzisztenciális keretei között zajlik. A pénz azonosítódik a testtel, a halállal, az idővel, és használatához mindennapos rituálé kötődik, amelyben az ember létezésének korlátaihoz viszonyítja saját létét.

A pénz használata abban az értelemben rítus, hogy általa az ember a világ meghatározására képes. Az egész világot demisztifikálja, csak anyagi természetűvé teszi, és saját létét a pénzhez kötött rítusokkal e demisztifikált profán világ fölé emeli, egy természetfeletti, szent és anyagtalan világ felé nyitja meg.

A létezés teljességének átélésében a szent és a profán mozzanat összekapcsolódik. Az ember egyszerre éli át saját csak anyagi lényegét és a mégis benne rejlő természetfeletti erőt.

Amikor az ember mulat, és a zenésznek dobálja a pénzt, fitogtatja a pénzét, olyan, mintha levetkőzne. Vállalja pénzét, vagyis a testét, gesztusa profán. De nem pusztán csak mutogatja a pénzét, hanem azt is mutatja, hogy megveti a pénzt, lenézi, szórja, mint értéktelen vacakot, ezáltal testi valója fölé emelkedik, elhagyja testét, megszenteli a profánságot. Az ingyenes világ szentségébe a pénz pillanatnyi megvetése és elherdálása vezet be. A mulatozás, részegség kiemel abból a lineárisan haladó időből, ami a fizikai, testi én romlását és halálát hozza, és átvezet a spirituális, pillanatnyi örökkévalóságba. Ehhez az ünnephez, ehhez a rítushoz hozzátartozik a pénz szórása, a pénz megvetése, ahogy az önostorozás, a böjt, a rituális tánc, a dobolás vagy az emberáldozat — mind a fizikai, testi világon való áthatolással juttatja el az embert a természetfelettinek mondott világ erőihez. A spirituális létbe az anyagi, testi lét felerősítésén keresztül vezet az út. A pénztől, azaz a testi léttől való megszabaduláshoz a pénz szórásán át vezet az út.
demisztifikálja a világot
A cigánytemetésen a holttestre pénzt szórnak. A halott nem a kedvenc lovát, legértékesebb ékszereit vagy egész meggyilkolt szolganépét viszi át a túlvilágra, hanem a pénzét. Sőt, az egész gyászoló család pénzét is. A halott kiszabadult testének földi rabságából, a test visszatért oda, ahová való, a földbe, az anyagba, a lelke így vált szabaddá. A temetés egyszerre demisztifikálja a világot: ezek vagyunk és nem több, por és hamu. De egyben spirituálissá teszi ezt a földi létet: íme, több vagyunk annál, mint por és hamu. A halott temetése ünnep, mert a hétköznapi igazságból emel át a természetfölötti világ igazságába, a gyülekezet, amikor a pénzét dobálja a sírba (mintha göröngyöket dobálna, sarat, ami maga a pénz), mindenki megszabadul földi, testi énjének rabságából, pénzétől; a halott elviszi magával mindnyájunk testi valóját, vagyis pénzét, és az ittmaradottak lélekben e magasabb rendű igazság által megtisztulnak. Úgy vetik le testüket a lelkükről, mintha levetkőztek volna, úgy fitogtatják a pénzüket, mintha testi valójukat mutogatnák, úgy vetik meg a pénzt, mintha testüktől szabadulnának. A szent és a profán összekapcsolódik, a test érzése intenzívebbé válik, és ezzel együtt erősödik minden, ami az embert e fölé emeli. A létezés lényegének erejével a mai embert a pénzáldozat szembesíti.
A csodatévő szentnek az emberek azt hozták ajándékba, ami számukra értékes volt, amiben munkájuk feküdt, a termést, az állatot. Ma áldozatként pénzt kell adni. A mise közben a templomszolga perselyében folyton meg-megcsörren az újabb pénzadomány, ahogy sorra mindenkihez odamegy. A prédikációt a pénzcsörgés zenéje festi alá. Nyilvánvaló szembenállása ez a szentségnek és a profánnak. A pénzadomány egyrészt profanizálja az egész világot, éppen attól a lényegtől fosztja meg, amit a mise kifejezni hivatott; megfosztja mindentől, ami szellemi, és csak anyagi lényegűvé teszi: „Nemcsak Igével él az ember.” De az adakozás, a pénz szórása — hiszen itt nem azért fizet az ember, mert kap érte valamit, ami megéri — a testi léte fölé emeli, felmagasztosítja az adakozót: az ember nem pénzből, anyagi javakból él, úgy tűnik, valójában Igéből él.

A pénz olyan eszköz, amivel az ember képes kifejezni saját létéhez fűződő kettősségét: tudja saját létének testi, halandó, esendő lényegét, és tudja, hogy ez lehetőséget ad az élet élvezésére és a rabság érzékelésére, tudja, hogy ettől megszabadulva lehet egy önmagánál teljesebb világ részese. Lesüllyedni mélyen az anyagba, és felemelkedni szívünkben az égbe — egyszerre. Ima száll és pénz csörög. Irgalom és kárhozat.

Utószó

Vannak dolgok, amikre az ember anélkül ad választ, hogy kérdéseket tenne fel. Válaszol az életével, és nem tud nem válaszolni. Hogy egy embernek milyen viszonya van például a pénzhez, arra a választ az egész élete, legapróbb cselekedetei, érzései, szemlélete, egyénisége adja meg anélkül, hogy mindez kérdésként felmerülne. Ugyanígy válaszol az ember puszta léte az időhöz, a halálhoz, saját testéhez, Istenhez, más emberekhez kötődő viszonyára. Az embernek elég, ha csak éli életét, ezzel választ ad alapvető viszonyaira.
minden dolgok gyökere
Mindazon dolgok, amikre az élet minden megnyilvánulása kérdés nélkül is választ ad, egymással azonosak, ugyanazok a dolgok. Az ember életével úgy viszonyul a pénzhez, ahogy a halálhoz, istenhez, úgy viszonyul a hitéhez, mint saját múltjához, a jövőjéhez, ahogy másokhoz, és másokhoz, ahogy az időhöz. Úgy viszonyul az időhöz, ahogy a pénzhez. Minden dolgok gyökere, amire az ember élete kérdés nélkül választ ad, ugyanott van.

Minden dolog eggyétartozását tapasztalva a közös eredet arról fog tanúskodni, hogy a további gondolkodásnak többé semmi értelme sincs — s éppen e fölöslegesség adja értelmét.