Peterdi Nagy László

PANTEISTÁK! EZ A HELYES KIFEJEZÉS

2011 január

PANTEISTÁK! EZ A HELYES KIFEJEZÉS

 A természet szerénységét által ne hágd: Mert minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek feladata most és eleitől fogva az volt, és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek…” – A tróntól elütött, revánsra készülő Hamlet királyfi oktatja így a Helsingőrben haknizó színészeket. Barátian, szinte egyenrangú félként. Ha bennük nem is, önmagában mint színészben és intrikusban hamarosan csalódnia kell. A „vérparázna” király jóval talpraesettebb, és a lázongó nép, no meg Fortinbras közeledő hadai lassanként megértetik vele: nem biztos, hogy az ő dolga helyretolni azt a bizonyos „kizökkent időt” – bármit mondtak neki Wittenbergben. Az utolsó felvonásban, az ostoba párbaj után már csak annyit tehet, hogy a legközelebbi schengeni szomszédra, Fortinbrasra adja „haldokló szavát”. Megfelelő pártkapcsolatok és finanszírozási rendszer nélkül ma már egyetlen királyfi sem húzhatja sokáig: a többi „néma csend”.

vadprivatizáció

Míg a magunk rendszerváltoztatását „bársonyos forradalomnak” neveztük, tőlünk keletre „színes” és „virágos”, Kirgíziában egyenesen „mobiltelefonos” forradalom dübörgött. Országrészekre és iparágakra kiterjedő vadprivatizációval, ölszámra felvásárolható kárpótlási jeggyel, több számjegyű inflációval és véres törzsi háborúkkal.

*

Az 1917-es októberi (novemberi) napokban a bolsevik forradalom „viharmadara”, Gorkij ezt jegyezte naplójába: A forradalom, amelyet olyan sóvárogva várt a romantikus értelmiség, szemtelenül megerőszakolta szende szerelmét, Oroszországot. A napló másik helyén meg ez olvasható: Olyan az egész, mint amikor Kolumbusz eléri végre Amerika partjait, és csak akkor jön rá, hogy nem is ide akart ő kilyukadni voltaképpen. Hamar bekövetkezett Csehov jóslata, amellyel óvott egy másik lelkes forradalmárt, még 1904-ben: A küszöbön álló események váratlanul érnek majd bennünket, mint az alvó Csipkerózsikát. És meglátja, hogy Szidorov kupec, vagy valamelyik középiskolai tanfelügyelő Jelecből, aki többet ért meg az időkből, mint mi, s főleg többet tesz nálunk, félrelök, és kiszorít bennünket.1

Csehov legendásan zárkózott és zavarba ejtően szerény ember volt. Amikor önjelölt tanítványa, Gorkij a jaltai villa kertjében szórakozottan csapdosta csizmáját egy ritka cserje letört ágával, és a közelgő forradalom nagyszerűségéről beszélt, tapintatosan mindig félrenézett. Nemcsak a szerénysége vezette, amely irtózott a nagyhangú beszédtől. Hanem a „viharmadár” forradalmának példátlan beképzeltsége miatt. „Félrelök, és kiszorít…” Ezt egy osztály, korszak vagy nemzedék sem teheti meg. A történelem egymásba folyó események szakadatlan láncolata. Ha egy láncszem kiesik, annak mindig szörnyű következményei lesznek. Ezért tudta maréknyi bolsevik néhány év alatt uralma alá hajtani egész Oroszországot. Később a nyugat-európai típusú, a „klasszikus” kapitalizmus elsietett, hozzá nem értő, kapzsi és erőszakos bevezetése félelmetesen hasonló helyzetet teremtett.

Idézzük fel a legjobb orosz forradalmi darab, Csehov Cseresznyés kertjét! Igaz, a végén csak egy öreg inas készül a halálra, mert a télire lezárt udvarházban felejtették, de ami a darabban elhangzik – a szerzői utasítással –, legalább olyan aktuális, mint a Hamlet. A második felvonásban a birtok tulajdonosai a kert egyik tisztásán piknikeznek:

távolban egyszerre csak megpendül valami hang, amely mintha az égből jönne, s olyan, mint valami elpattant húr hangja, elhaló, szomorú zengés.

Ljubov Andrejevna: Mi volt az?

Lopahin: Nem tudom, mi lehetett. Talán valamelyik hegyi tárnában elszakadt a drótkötél. De nagyon messzire történhetett.

Gajev: Valami madár is lehetett…Valami kócsag vagy daru…

Trofimov: Vagy valami bagoly…

Ljubov Andrejevna: (összeborzong) Nagyon kísérteties hang volt.

Szünet

Firsz: A nagy szerencsétlenség előtt is éppen így volt: a bagoly egyre csak süvített, a szamovár meg zúgott-búgott szünet nélkül…

Gajev: Micsoda nagy szerencsétlenség előtt?

Firsz: Hát mielőtt felszabadítottak bennünket, jobbágyokat.

A szerző kitartóan komédiának nevezte a Cseresznyéskertet, Sztanyiszlavszkij pedig, aki rendezte és Gajev szerepét alakította, tragédiának. Alighanem így van ez a mindennapi életben is: nem vesszük észre, és már át is csúsztunk egyik állapotból a másikba. Alekszandr Kuprin Párbaj című kisregényének hőse, Romasov zászlós, az érzékeny és tehetséges fiatal tiszt (akár a Három nővér Versinyinjének vagy Tuzenbachjának alteregója is lehetne) az irigyei provokálta párbaj előtt, amelyben majd szabályosan kivégzik, utolsó nagy beszélgetésre hívja egyetlen barátját, a tüdőbajos Nazanszkij hadnagyot. A hadnagy rá akarja beszélni, hogy térjen ki a provokáció elől, és óvja meg az életét valami értelmesebb feladat számára. Így érvel: Valahol messze, távol azoktól a piszkos, bűzös fészkektől, ahol állomásozunk, egy új, roppant távlatú, ragyogó élet érlelődik már jó ideje. Új, merész, büszke emberek bukkantak fel, lángoló szabad gondolatok gyúlnak fel a lelkekben. Akár egy melodráma utolsó felvonásában, összeomlanak a régi tornyok és föld alatti boltozatok, s a romok mögül vakító fény sugárzik.2

Mindezt Versinyin vagy Tuzenbach is mondhatná. De – mint az orosz irodalomban oly sokszor – a szavaknál most is fontosabb a helyszín, ahol mindez elhangzik. Míg a regény összes többi jelenete a kisváros helyőrségének füstös tiszti klubjában és áporodott levegőjű szalonjaiban játszódik, a sorsdöntő beszélgetéshez a két fiatalember ösztönösen más környezetet választ: A csónak most a folyónak egy csendes, rejtett, zárt szakaszára ért, amelyet a mozdulatlan nádas magas, tömör, zöld fala vett körül. Ez a fal szinte elvágta, elszigetelte az egész világtól a csónakot és utasait. Fölöttük vijjogva repkedtek a sirályok, néha oly közel hozzájuk, hogy szárnyuk szinte Romasov vállát súrolta, s arcába csapta a levegőt. Úgy látszik, valahol itt, a sűrű nádasban volt a fészkük. Nazanszkij hanyatt feküdt a kormánynál, és sokáig némán bámult fel az égre, ahol már rózsás színben játszottak az aranyszegélyű, mozdulatlan felhők.3 És így tovább, még vagy hat oldalon át. Két intelligens fiatalember a nádassal meg a sirályokkal tanácskozik egy életfontosságú döntés előtt. Oroszok.

amit sorsnak szoktunk nevezni

Panteisták! Ez a helyes kifejezés! Az irodalomban ez leginkább a szimbolisták látásmódjának felel meg, de sokkal többet jelent a természeti képek soránál – olyasmit, amit sorsnak szoktunk nevezni. A Cseresznyéskertnek Lopahin kupec az egyetlen „pozitív” hőse. A forradalmi tevékenysége miatt kicsapott „örök diák”, Trofimov azt mondja a birtok elárverezése után az új tulajnak: Akárhogy is, azért jó fiú voltál. A kezeid is olyan finom vágású kezek, mint valami művész kezei. A lelked is biztosan ilyen jó kövér és puha. Mindezt az egykori „koszos parasztfiúról”, akiből a „vadkeleti kapitalizmus” egyik legelső lovagja lett. Bizony, ellentmondás ez a javából, amihez a szerző szinte mániákusan ragaszkodott. Még a próbákon is szüntelen ezt magyarázta a színésznek: maga egy kupec, de olyan finom ujjai vannak, mint egy sebész professzornak. Ő csak tudta. Mint gyakorló zemsztvo-orvos többször operált parasztot a nagy nyári munkák idején. Tisztában volt vele, mire képes egy paraszti kéz.

*

Sirály tragikus lelkű fiatal hőseit a legreménytelenebb körülmények között is valami titokzatos érzés keríti hatalmába. Mindenfelé tavasz-szag érzik. Nem az orrában érzi az ember, hanem valahol a lelkében4írta Csehov 1895. február 15-én atyai barátjának, Szuvorinnak. A korabeli orosz művészet többféleképpen próbálta kifejezni a kora tavasz érzékszervekkel még alig észlelhető leheletét. Akkor készült például az író közeli barátja, Levitan Március című képe. A földet még vastag hó borítja, a falusi utcán még szánok vonszolódnak, de valahol a színek mélyén, az ég kékjében és a fák különös, barna árnyékában már a tavasz üzen.

Az igazi tavasz beköszöntét, amint a Sirály utolsó felvonásában látjuk, hűvös, szeles idő előzi meg. A magányos sirályok felszállnak, és visszahullnak a „varázsos tóba”. De a fanatikus jövővárás már az egész társadalmat áthatja. Ezt szólaltatta meg a darab második, moszkvai bemutatója a Művész Színházban – és ezzel megszületett az új orosz dráma és színház, a narodnyikok és a narodovolecek korlátolt, fanatikus és véres forradalma helyett. Egy végre igazinak, mert messze tekintőnek, teremtőnek szánt megújulási folyamat nyitányaként. (A mi színházi forradalmunk is ilyen volt, és az is a Sirály előadásával kezdődött, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor rendezésében, Szolnokon és Kaposvárott. 1972-ben, amikor a pártellenzék éppen leállíttatta nálunk a gazdaságirányítási rendszer reformját.)

A nizzai Orosz Panzió egyenesen azzal a céllal épült, hogy csendesen kávézgató, komoly emberek elbeszélgethessenek Oroszországról. Nemrégiben egy szemfüles társaság megvette a lerobbant épületet. Szépen rendbe hozták és újra teljes gőzzel üzemel. Az érkezőket a bejáratnál diszkrét márványtábla fogadja: Franciaországi útjain itt szállt meg Anton Csehov orosz író. A melihovói birtok ugyanis túl közel volt Moszkvához. És ahogyan egykor George Sand ráunt a Nohantban ejtőző, fecsegő hírességekre, Csehov is felismerte, hogy ha dolgozni akar, el kell menekülnie a vendégei elől. Előbb csak a kis kerti lakba költözött ki, aztán külföldre kezdett utazgatni, harmadosztályon, muzsikok közt, mint a Sirály ifjú színésznője.

*

Egy másik Nizzába járó orosz értelmiségi, a Művész Színház irodalmi vezetője, Nyemirovics-Dancsenko visszaemlékezéseiben felidézi, hogy 1897 őszén Csehovval együtt töltött néhány hetet az Orosz Panzióban. Egymás mellett volt a szobájuk, és az író gyakran beszélt neki a Szekéren című készülő elbeszéléséről. Nyemirovics-Dancsenkónak éppen a szerveződő Művész Színház ezernyi gondjával-bajával volt tele a feje, de idővel megértette, hogy mindketten ugyanazzal foglalkoznak: az új orosz színház gondolati, művészi alapjaival. A két agglegény, mindketten Olga Knyipper művésznő hódolói, attól fogva együtt vitatták meg a színház és az orosz értelmiség társadalmi hivatásának kérdését.

csalódott és meg nem értett

A Művész Színház a németes nevű, kapucíneren élő, tehetséges fiatalok gyülekezőhelye volt. Ha Csehov nem találkozik velük, talán ugyanolyan csalódott és meg nem értett szerző marad, mint a többi „kifütyült”. Akkor már jó két éve forgatta fejében a Sirály alapgondolatát. A nizzai beszélgetések közben érthette meg, miért nem a zseniktől, prófétáktól és népvezérektől hemzsegő századvégi Oroszország képviselője, a fiatal író, Treplov a darab igazi hőse, és miért Nyina, a rajongó vidéki úrilányból lett színésznő mondja a darab végén: A mi dolgunkban… nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás… Fő az, hogy tűrni tudjunk.

Erre a gondolatra már valóban fel lehetett építeni egy színházat. És Nyemirovics-Dancsenko, aki akkoriban a legsikeresebb orosz színműíró volt, amikor a következő évben elnyerte az Akadémia drámaírói nagydíját, ezekre a nizzai beszélgetésekre is gondolva adhatta vissza a tudós uraknak. Egyben felhívta figyelmüket a Péterváron addigra már csúfosan megbukott Sirály szerzőjére. Ami ezután történt, ismert színháztörténet. A Művész Színház megnyitásakor az irodalmi vezető – Sztanyiszlavszkij vétójával mit sem törődve –a Sirályt választotta programadó kortársi bemutatónak. Az előadást a nézőtéren halálos csend fogadta. De amikor összecsapódott a függöny, egyszerre kitört a viharos taps. A nézők a székek tetejére kapaszkodtak fel, úgy éljeneztek. Vadidegenek ölelkeztek össze. Érezte mindenki, hogy új színház született: az új gondolatok, az új életforma műhelye.

A Szentpéterváron megbukott és Moszkvában felszárnyalt Sirály színházi történetéről sokat írtak, és remélhetőleg írnak is még. De ne higgyük, hogy a fordulatot csupán a két bemutató színházi körülményei okozták! Bár nehezen bizonyítható, hogy ennek a darabnak is több írásos változata volt, mint az Ivanovnak, A manónak és a Ványa bácsinak, én mégis hiszek benne. Sok-sok apró jelből tudjuk, hogy a melihovói évek alatt, miközben A manóVánya bácsivá írta át, Csehov megszakítás nélkül, folyamatosan és intenzíven dolgozott az – akkor már mindkét fővárosban bemutatott – Sirályon is. A bukással mit sem törődve, beleírta a művészettel és a művészekkel kapcsolatos újabb és újabb megfigyeléseit, tapasztalatait, ötleteit.

Nézzük csak az író édesapjának, Pável Jegorovicsnak féltve őrzött, családi naplóját:

1898. szeptember 9.
Az idén korán beköszöntött az ősz. Antont elfogta a köhögés, véreset köp. Bement Moszkvába, de előtte megásta a gödröt az oltványoknak.

szeptember 14.
Anton írja Moszkvából, hogy elment a Sirály egyik próbájára. A színészek éppen hogy megjárják. De Arkagyina művésznő szerepében bizonyos Olga Knyipper kisasszony igencsak elnyerte a tetszését. Azt írja: képzeljétek, ezek intelligens emberek!

szeptember 26.
Megjöttek Rigából az oltványok. Elültettem őket, ahogy Anton meghagyta. Estére meg leesett a hó. A parasztok azt mondják: ‘felvette a tél a bundáját’. A Manó ma éjszaka kitombolja magát az erdőn utolszor, s aztán elnyeli a föld.

Pável Jegorovics naplója itt félbeszakad. A kockás füzet utolsó lapján a lánya, Marija Pavlovna keze írásával a következő két bejegyzés olvasható:

1898. október 12.
Apa meghalt délután 5 órakor. Anton könyveit vitte be az állomásra, amelyeket ajándékba küldött Taganrogba a városi könyvtárnak. Ahogy vette le a kocsiról azokat a nehéz ládákat, megemelte magát szegény. Behoztuk mindjárt Moszkvába. Megoperálták, de már nem lehetett segíteni rajta.

október 14.
Eltemettük apát. Ma megnyílt a Moszkvai Művész Színház.5

*

Itt be is fejezhetném, szépen, meghatottan. Hiszen, oly’ régen volt mindez, talán igaz sem volt! A színháztól azonban idegen az ilyen befejezés.

nehéz, egyhangú, szürke élet

Egyszer voltam vályogot vetni az egyik Budapest környéki ökofaluban. (Legalább négy ilyen van a főváros közelében.) Mit mondjak? A taposás még csak-csak. De szárítás közben szüntelen rakosgatni kell a téglákat. Eszembe jut, mit írt Csehov a Sirály első ötletének tekinthető, Szekéren című elbeszélés kapcsán 1897 kora őszén: Tanítónő, szegény orvos, felcser temérdek munkája közepette még azzal a tudattal sem vigasztalódhat, hogy az eszmét, a népet szolgálja, mert nem ér rá gondolkodni. Nehéz, egyhangú, szürke élet ez, hosszabb ideig csak a Marja Vasziljevna-féle6 hallgatag igáslovak bírják, mert azok az élénk, ideges, érzékeny lények, akik hivatásról, az eszme szolgálatáról beszélnek, hamar belefáradnak, és cserbenhagyják az ügyet. Bizony, szégyellhetem magam. Segítek hát összeszedni a patak partjáról a hajtatni való fűzfavesszőket. Kicsit sárosak még a nagy víz után, de jók lesznek az energiaerdőhöz, meg az új, biogázzal működő fűtőműhöz. Mert ennek meg éppen most van itt az ideje.

1 A. Csehov: Szobranyije szocsinyenyij. t. XII. 299.
2 A. I. Kuprin: Párbaj. Budapest. Európa. 1973. 179. old.
3 I. Kuprin: id. mű. 479. old.
4 A. P. Csehov: Szobranyije szocsinyenyij v 12 tomah. t. XVI. 21. p.
5 E. Polockaja: A. Csehov. Dvizsenyije hudozsesztvennoj müszli. Moszkva. 1979. 78. sztr.
6 Ezt a nevet kapta a melihovói tanítókisasszony az elbeszélésben.
kép | Arisztark Lentulov művei, Timothy Armstrong, flickr.com