Nacsinák Gergely András

PANOPTIKON

2011 január

PANOPTIKON

A modern világ születésének egyik emblematikus időpontja lehet az 1782-es esztendő, amikor az angol filozófus, Jeremy Bentham a londoni parlament figyelmébe ajánlotta az általa tervezett tökéletes börtönt, a Panoptikont.

a modernitás kezdőpontja

Persze különféle szerzők fáradhatatlanul hozakodnak elő újabb és újabb dátumokkal a Nyugat kulturális bűnbeesésének pillanata után kutatva – hol a könyvnyomtatás elterjedését, hol az ipari forradalmat, vagy épp a kopernikuszi fordulatot okolva a régi világ hipotetikus kiűzetéséért a paradicsomból. Minthogy a betűírás feltalálását, az eszközhasználat elterjedését, vagy épp a tűz megszelídítését is nagyjából ugyanilyen joggal lehetne végzetesnek tekinteni, könnyű szívvel jelölhetek ki egy sokadik jelképes eseményt a modernitás kezdőpontjának – nevezetesen a Panoptikon születését.

nacsinak2 1101

A tökéletes börtön megépítésének gondolata nyilván Bentham előtt is sokak fejében megfordult már: az antik világ alkonyán például a gnosztikusok mindjárt magát az univerzumot tekintették olyan börtönnek, ahonnét gyakorlatilag lehetetlen szabadulni. Szerintük a zárkaszerű kozmoszban úgy tévelyegnek a változatosság és szabadság illúziójától kábultan, celláról-cellára a belekényszerült lelkek, hogy még csak föl sem merül bennük, hogy másképp is tehetnének. Vagy ott van Minósz király története, aki Daidalosszal igyekezett megépíttetni a kozmikus börtön földi mását, a Labirintust, ahová szörnyszülött mostohafiát záratta. Őt követi azon államférfiak hosszú sora, akik a gnosztikus szemléletet az emberi világra alkalmazva a hibátlan társadalom megteremtésében látták a fegyházra emlékeztető rend és abszolút ellenőrizhetőség biztosítékát.

Mások még szubtilisabb anyagból: eszmékből terveztek börtönöket, ami első pillantásra kétségkívül a legtakarékosabb megoldásnak tetszhet, ám a diktatúrák történetét elnézve idővel általában a legkevésbé kifizetődőnek bizonyul. Márpedig a tökéletes börtön egyetlen mércéje a hatékonyság – sem tetszetősnek, sem ötletesnek vagy igényesnek nem kell lennie, megteszi, ha elsöprően praktikus. A börtönök megrendelői rendszerint ésszerű alapokon nyugvó létesítményekben gondolkodnak, és Bentham korára már bizonyára elenyésző volt azoknak az álmodozóknak a száma, akik az előző századok tapasztalatainak összegzése után még pusztán ideákból vagy szavakból konstruált fegyintézetekre hagyatkoztak volna, ha a célnak a cement és a tégla is tökéletesen megfelelt. Bentham, akkurátus angolszász gondolkodó lévén, mindezt bizonyára alaposan megfontolta, mielőtt a Panoptikon tervezéséhez kezdett; jellemző, hogy egy ismert filozófus, az akkoriban virágkorát élő utilitarizmus iskolájának neves képviselője ötlötte ki az építményt.

az állam feladata

Az utilitaristák az első naturalista gondolkodók közé tartoztak, akiknek szemében az összes emberi cselekedet mozgatórugója a szenvedés és a gyönyör: az ember, mint minden élőlény, az előbbit ösztönösen kerüli, az utóbbit szüntelenül keresi; hasznos az, ami az élvezethez hozzásegít, ezzel pedig egy csapásra megoldottnak tekinthető a mindenkire érvényes jó és rossz problémája is. Az állam feladata, hogy minimális befektetéssel maximálisan elégedetté tegye lakóit, akik ezért a fennálló rendhez feltétlenül lojálisak. A fegyház pedig a társadalom számára szükséges és hasznos, mivel kiküszöböli a rendbontást, és segít megfékezni a zavart, amely veszélyeztetné a többség elégedettségét.
Minél hatékonyabban működik a fegyház, annál hasznosabb; hatékonysága Bentham szerint a rend, a szigor, és a gazdaságosság elveinek szem előtt tartásán múlik. Ennek szellemében olyan börtönt tervezett, ahol minimális létszámú fegyőr maximális rendet tarthat, ráadásul a fölösleges brutalitást mellőzve – elvégre felvilágosult gondolkodó volt – igyekezett a lehető leghumánusabban eljárni, már amennyire azt a gazdaságosság és hatékonyság vastörvényei lehetővé tették.

nacsinak3 1101

A Panoptikon tervrajza némiképp emlékeztet a később Borges által megálmodott Bábeli Könyvtárra, amennyiben ez is abroncsszerű, középen elegendő szabad hellyel, csakhogy itt kötetek helyett körös-körül a rabok cellái sorakoznak. Újításának lényege, hogy az elítéltek zárkáit nem párhuzamos folyosók mentén helyezte el, hanem több emeleten egy központi torony körül, ahonnan akár egyetlen őr is szemmel tarthatta a cellákat, melyeket a tökéletes ellenőrizhetőség érdekében kívülről rácsos ablakokon át világítottak meg. Ha technikailag kivitelezhető lett volna, Bentham bizonyára nem kőből, hanem üvegből tervezi meg az építményt. Az őrök a gyűrű centrumából mindent ellenőrzésük alatt tarthattak anélkül, hogy a tornyot elhagyták, míg a foglyok sem őket, sem fegyenctársaikat nem láthatták. Egyszóval Bentham korunk ideális társadalmának előképét alkotta meg és terjesztette a parlament elé, ahol az egyén élete, az irányító és ellenőrző szervek felé tökéletesen nyitott, míg a másik oldal szinte láthatatlan. Érthetetlen, hogy a tervet a kormány csak hosszas győzködés után fogadta el, majd a király érdektelenségén végképp elbukott.

a benthami elítélt

A hatalomgyakorlás megannyi trükkje és fogása, kimondva-kimondatlanul azóta is mind a „benthami elítélt” transzparens lényének megteremtését célozza, legyen állampolgár, adóalany – az állam részéről – alkalmazott és fogyasztó – a cégek és médiumok felől nézve vagy felhasználó a kibertérben.
A benthami elítéltnek személyes tere és ideje nincs, csupán annak illúziója: igaz, hogy a többi elítélt közül senki sem láthatja, mit és mikor tesz, a privát szféra azonban – természetesen a rend fenntartása érdekében – a felsőbb ellenőrzés számára abszolút mértékben és mindenkor nyitva áll. Az épület lényegéhez tartozik – Bentham szerint ez egyben gazdaságosságának kulcsa is –, hogy a fogva tartottak sohasem tudhatják biztosan, mikor vannak épp megfigyelés alatt, hiszen nem látható, mikor és hány őr tartózkodik a központi toronyban. Így az ellenőrzés tényét csaknem transzcendens magasságokba emeli, midőn a láthatatlan, ám mindent látó hatalom szerepét Istenről, ügyes mérnöki megoldással, a fegyőrökre testálja át.
A struktúra tehát mintegy automatikusan kialakítja az állandó felügyelet érzését, már csak ez által is fenntartva az orwelliánus rendet. Bentham is ebben látta a Panoptikon újszerűségét: ahogy megfogalmazta, épülete voltaképp „új módja annak, hogy az elme hatalmat gyakoroljon egy másik elme fölött, ez ideig példátlan mértékben”.1

A Panoptikon szinte kínálja magát, hogy minden modern hierarchikus szerveződés előképe legyen; amióta Michel Foucault újra felfedezte és a „fegyelmező társadalom” metaforájává emelte Bentham elgondolását, azóta a Panoptikon kísértete rendre visszatér a filozófiai, szociológiai, jogtudományi és médiaelméleti eszmefuttatásokban.2 Foucault ebben találta meg a hatalomfelfogás- és gyakorlás tizennyolcadik századi átértékelődésének legkifejezőbb szimbólumát, amelyet a delamare-i polícia-fogalom, a porosz Polizeiwissenschaft, vagy épp a benthami utility principle is képvisel. A polícia fogalma itt nem az államrendőrséget vagy a rendőrállamot takarja, hanem a kormányzás korábbiakhoz képest új szemléletét jelöli: az uralmon lévők feladata immár nem az emberi és isteni törvények összehangolása, – mint a középkorban – hanem egy önálló, racionális alapokon nyugvó államgépezet működtetése. Lényege egyfajta társadalomelméleti realizmus: az a felismerés, hogy az állam elsőszámú érdeke, azaz stabilitása és gyarapodása állampolgárainak jólétén múlik – ezt tehát állandó felügyelettel és következetes gondoskodással igyekszik is mindenáron biztosítani. Más szóval innentől lényegében az állam feladata meghatározni, miben áll a mindannyiunkrakötelező érvényű boldogság. 3
Minél többet tud az állam a lakosságról, annál zökkenőmentesebben képes ezt az alapvető feladatát elvégezni: a tizennyolcadik századtól tehát a Gondviselés miniszteri tárcát kapott, statisztikákkal és végrehajtandó intézkedésekkel ellátva.

nacsinak4 1101

Ugyanígy a kormányzó szervek feladata, a normalitás kereteinek meghatározása a társadalom olajozott működésének érdekében: mentálisan és fizikailag egészséges alattvalók kinevelése, hogy humánus alapon minimumra redukálható legyen az utólagos fenyítés és kínzás – egyszóval a kihágásokat megtorló büntetés. A foucault-i fegyelmező társadalom törekvése tehát a megelőzés és a korrekció, amivel viszont együtt jár a normalitás törvényerőre emelése: szanatóriumok, klinikák, fegyintézetek, iskolák – egytől egyig a felügyelet és társadalommérnöki teendők színhelyeiként is szolgálnak. „Nincs szükség fegyverekre, fizikai erőszakra, testi kényszerre. Csak egy tekintetre. Egy megfigyelő tekintetre, amelyet mindenki – érezvén, hogy súlya ránehezedik – tudatosít magában, olyannyira, hogy végül már önmaga figyeli önmagát; végül mindenki önmaga felett gyakorol felügyeletet.” 4

intelligens épület
Ez a panoptikum-elv, amelyet később Orwell oly szépen dramatizált: mivel a benthami elítélt nem tudhatja, pontosan mikor van megfigyelés alatt a központi toronyból, fokozatosan állandósul benne a kontroll tudata. A terv szerint „a kiszabadultak a társadalomba visszatérve magukkal viszik ezt a tudatot, és saját lelkiismeretük parancsának tekintve a kinti elvárásokat, többet nem követnek el bűnt. Így elkerülhetőek a korábban általános embertelen kínzások, és nincs szükség az esendő személyek likvidálására sem, sőt, a legjobb munkások éppen belőlük lesznek a gyárakban.” 5 A Panoptikon tehát olyan intelligens épület vagy gépezet, amely egyúttal lelkiismeret-konstrukciót is végez: megteremti azt a belső, ellenőrző ágenst, amely a rabokból eladdig hiányzott. „A panoptikum olyan társadalom és hatalmi működés utópiája, melyet jól ismerünk jelenlegi életünkben, végső soron tehát egy valóra vált utópia” – mondja Foucault. 6
A modernitás alapszava a megfigyelés – társadalmi, pszichológiai, természeti jelenségek minél aprólékosabb rögzítése és analízise annak érdekében, hogy működésüket kiismerve, a bennük zajló folyamatok előrejelezhetőek, és kontroll alá vonhatóak legyenek –elvégre az egész következetesen alkalmazott természettudomány. A panoptikus társadalmi rend törekvése – még ha nem is feltétlenül diktatórikus –, hogy az egyén élete, születésétől haláláig egyetlen, kiszámítható folyamat része legyen: a felkínált biztonságért cserébe, feltétlen lojalitást is követel.

nacsinak5 1101

Bentham börtöne azonban nemcsak a modern államfelfogás, hanem ezen felül az információs társadalom remek analógiája is. Az alapelv, amelyen mindkettő felépül: az információ használata, mint tőke. Benne, akárcsak Bentham börtönében, a megfigyelés és a jólinformáltság a rendszer működőképességének kulcsa. Az információipar tehát folyamatosan állítja elő termékeit, hogy mindenki az őt kielégítő mennyiséghez jusson. A bökkenő csupán az, hogy mint a javakból általában, ebből sem jut mindenkinek egyenlő rész: a kölcsönösség ugyanúgy nem működik, mint a Panoptikon világában, mindig lesz, aki több lehetőséggel élhet; a cellák nem üvegfalúak, és feltétlenül épül majd egy központi őrtorony, az elképzelhető legvastagabb falakkal.

az információ áramlása

Az információ áramlása, ha elméletileg szabad is, követhető: minél több az információ, az azt kezelő vagy ellenőrző szervek is annál több, számukra értékes adathoz jutnak, hiszen semmi kivetnivaló nincs abban, hogy információból valaki információt nyer. Ehhez elég mindent pusztán információként tekinteni, minőségi megkülönböztetés nélkül. Így válhat előbb-utóbb az égvilágon minden nyersanyaggá az infotainment, az információs szórakoztatóipar számára.
„Évszázadunkban a természettudományok radikalizálták atomista fordulatukat: minden totalitást szétszednek elemi alkotórészeire és ezek mechanikus összjátékára. (…) A pornográfia és a katasztrófa-realizmus annak a társadalomnak sajátos esztétikai formái, amelyben a tudomány és a technika beható pillantása uralkodik, és minden eleven organizmust legbelső részleteinek áttetsző játékára vezet vissza. (…) Egy görcsös igyekezet, hogy behatoljunk az intimitás sötétjébe. A másik testének és lelkének félhomályára felvilágosító fényt deríteni – ez hozza lázba társadalmainkat az évezred végén.” –olvashatjuk Sergio Benvenuto A kukkoló társadalom című művében.7
Ezt nevezhetjük az „analizáló tekintet intézményesülésének”, ami fokozatosan domináns szerephez jutott kultúránkban.

nacsinak6 1101

Az ember (ön)megfigyelésének és analízisének kultusza a nyugati gondolkodás történetében talán a Szent Ágoston-Descartes tengely mentén rajzolódik ki a legtisztábban. Augustinus az önismeretet minden más tudás fölé helyezte, hiszen számára a mindnyájunkban ott lakozó racionális lélek (mens) az istenség képmása, amelyet megismerve az ember a Teremtőhöz juthat.

megálmodott intézmény

Descartes, ezt az önmagát-kutató tekintetet modernizálta azzal, hogy racionalizálta és tárgyiasította a gondolatot. Hű maradt azonban az ágostoni örökséghez abban a tekintetben, hogy az emberi személyiséget ő is jobbára a gondolkodó, racionális szférával azonosította. A 19. század végén bekövetkezett pszichológiai forradalom igyekezett korrigálni a kartéziánus emberkép egyoldalúságát, kimutatva az ösztönök uralmát az emberen, és nevesítve azt a tudatküszöb alatti tartományt, amely láthatatlanul is uralja a cselekvést és a gondolkodást. A pszichoanalízis, mint kulturális jelenség jól illeszkedik a tudományos igényű megfigyelés-leírás korrekciónak azokhoz a formáihoz, amelyeket Foucault a „fegyelmező társadalom” technikáiként azonosított. A pszichológus is az emberi személy rejtett működési mechanizmusai után kutat, a „normális”, tehát akadálymentesített, olajozott személyiség megteremtésének érdekében; csakhogy a normalitás itt a többség által követett normák összességét jelenti, egyszóval társadalmi konstrukció.
A terápiában (de hozzátehetjük, hogy Augustinusnál is, Descartes-nál is), akárcsak a Bentham által megálmodott intézményben, az önmegismerés és önmegértés egyúttal a személyiség újjáalkotását is jelenti: a reflexió nyomán létrejövő tudatos önképpel együtt megalkotódik az a bizonyos „önmaga” is, mely az ismeret tárgya.
A megfigyelő létrehozza a megfigyeltet, és viszont. Bármelyikről legyen is szó, a cél mindig a definíció, azaz a tárgy – jelen esetben az emberi személyiség – kezelhetővé tétele, amely így transzparenssé válik, többé nem titok, nem behatárolhatatlan, és épp ezért potenciálisan sem veszélyes.

Már nem kell felépíteni a Panoptikont – a benthami elítélt önként és dalolva végzi el a szellemi műtétet önmagán.

*

nacsinak7 1101

Az információs társadalom eszménye kimondatlanul is a benthami elítélt élettere. Van, aki ennek kapcsán anti-panoptikumról\ beszél, ahol nem a kevés kiváltságosak tekintete fordul a kiszolgáltatott többség felé, hanem a tömeg mohó tekintete zsigereli ki a hatalmasokat – a sikeresnek titulált kisebbség életének minden szegmense, testük és lelkük legrejtettebb zugai is a köz tulajdonát képezik; a köz figyelméből egyébként maga is hasznot húz. Az egymáson-élősködés képe azonban túlzottan optimista, mert nem számol az őrtorony létével, márpedig a tapasztalat arra tanít, hogy a valódi hatalomnak ahhoz is megvannak az erőforrásai, hogy saját biztonsága érdekében elrejtőzzék. Az ideálkép mindenesetre a leplezetlenség és transzparencia; a hangulat, ízlés, pillanatkép megosztása, a totális jelenlét, az elérhetőség, és hogy mindenki – miként az alakok az óegyiptomi freskókon – lehetőleg minél nagyobb felületével forduljon a nyilvánosság felé. Vannak, akik oly mániákusan teszik ezt, mintha a helyfoglalás a köztérben egyúttal valamiféle igazolást nyújtana arról, hogy az illető létezik. Az a rejtett belvilág, amely a modernitás hajnalán a személyiség gazdagságát, intimitását rejtette, felületté vált, fokozatosan kihelyeződött a Panoptikon terébe. Ahogy Nietzsche írja, „e bensőség megtanult ugrándozni, táncolni; fellépésre kifesteni magát; absztrakciókkal és számítva nyilatkozni, s lassanként önmagát elveszíteni”. 8

az isteni tekintet

Ma, aki nem lép be a benthami térbe, kívülálló, különc. Talán veszélyes is. A Zarathustrában Nietzsche még azt írta, hogy a „legrútabb ember” azért ölte meg Istent, mert nem viselte el, hogy minden fondorlat és alakoskodás ellenére valaki csak úgy átlásson rajta. Alighanem így is van: az isteni tekintet előtt nem lehetett válogatni a megosztásra kerülő tartalmak közt – vagy mindent, vagy semmit; ha pedig semmit, az ember láthatatlanná vált, üressé, holttá. A legrútabb ember ezért kioltotta a mindent látó szemet: és most, hogy már nincs aki lássa őt, kétségbeesetten keresi, ki előtt nyílhatna meg; immár bűntudat nélkül teheti közszemlére magát, csak éppen semmi sem enyhíti az apagyilkosság kényelmetlen érzését. A válasz a mindenre kiterjedő mesterséges tekintet, a Panoptikon.

*

nacsinak8 1101

Bentham börtöne valami okból sohasem épült meg: tervét a parlament előbb elfogadta, majd hosszú huzavona után elvetette. A király sem volt hajlandó megválni az építkezésre kiszemelt birtoktól. A csalódott filozófusnak fizettek valami szerény kárpótlást az elvesztegetett időért és kárba veszett munkáért, amiből látszik, hogy akkoriban éltek még úriemberek, akiknek legföljebb azt lehet felróni, hogy nem értették meg az idők szavát. Kétszáz évvel később ugyan felépítésre került néhány olyan fegyintézet, amely nem nélkülözi a benthami inspirációt – ilyen például a balassagyarmati fegyház is –, és a siker, amiről Bentham nem is álmodhatott: a Panoptikon világméretűvé válása is bekövetkezett.

kitömött múmia

Ám Bentham nem azért volt filozófus, hogy egykönnyen föladja vállalkozását. Ha tervét nem tudta ezen az úton a köz hasznára fordítani, megtette azt másképpen. A Panoptikon elvét egy váratlan fordulattal önmagára alkalmazta, saját testében valósítva meg az épület lényegét. Azóta bárki emberfia, ha felsiet a londoni University College lépcsőin, a fordulóban egy telefonfülke szerű dobozban alaposan szemrevételezheti a benthami bölcseletet. A filozófus kitömött múmiája ül ott közhasznúan, öltönyben és szalmakalapban, arcán szomorú kifejezéssel, a tekintetek kereszttüzében.

Az ottaniak kétszáz év alatt egészen megszokták a cellát. Mindenki láthatja a Pan opticont 9

1
A Panoptikon Előszava, in: The Panoptikon Writings, London: Verso, 1995.
2
L. elsősorban: Michel Foucault, Felügyelet és büntetés:A börtön története,Gondolat, Bp., 1990.
3
Foucault interpretációja szerint a modern társadalomtudományok megszületésében nagy szerepe volt a porosz állami és közegészségügyi reformoknak. „A nyugati szomszédjaihoz képest gazdaságilag kevésbé fejlett és politikailag kevésbé stabil Poroszország hadügyi, oktatási és zömében szociálhigiénés közigazgatási reformokkal törekedett kitörni az elmaradottságból. A reformok, melyek tudományos előkészítéséhez jelentősen hozzájárultak a jénai egyetem tudósai, a felügyelet és igazgatás modern eszközeit kialakító állammá tették Poroszországot. (…) A stabilizálása érdekében hatalmas erőfeszítéseket tevő porosz állam, egyebek mellett, a konkrét, precíz és mérhető tudást, mennyiségi ismereteket nyújtó igazgatási statisztika alkalmazásával akarta növelni az erejét. A rendszerezés, rendet teremtés, osztályozás, elemzés, az idő szabályozása és a közösségi terek beosztása sok esetben a betegségmegelőzés jegyében történt. (…) A járványok megfékezésére bevezetett szociálhigiénés kontroll technikáit az állami kormányzás eszközeiként, a tudományos adminisztráció módszereként kezdték tanítani.” (Kelemen Gábor, A pszichiátriai hatalom. Szociológiai Szemle, 2007/1-2, pp. 119-124.
4
Foucault, Michel, A hatalom szeme. Beszélgetés J.-P. Barrou-val és Michelle Perrot-val, in: 2000, 1996/10.
5
Ocskay Gyula, A panoptikon totalitása, L. filozofia.ektf.hu/anyagok/2003/ocskay%20gyula.doc
6
Foucault, Michel, Az igazság és az igazságszolgáltatási formák, Latin betűk, Debrecen, p. 73.
7
Sergio Benvenuto, A kukkoló társadalom, in: Lettre, 30, 1998.
8
A történelem hasznáról és káráról, 52.
9
Csak a pontosság kedvéért: a múmia feje nem eredeti, hanem gipszmásolat, tekintve, hogy a tartósítási eljárás során az eredeti kissé megrongálódott. A látvány teljessége kedvéért – ugyanakkor pedig a tudományos precizitást sem feledve – az eredeti fejet évtizedekig a múmia lába előtt a földön, tálcán állították ki. Innen is el kellett azonban távolítani, mert a King’s College diákjai csínytevéseikhez rendre eltulajdonították a tudós főt. Amikor egyszer futballozni találtak vele, az egyetem vezetősége a biztonságba helyezés mellett döntött. Bentham tudatosan készült e szerepre: évtizedekig hordta magánál az üvegszemet, amelyet – ahogy ő nevezte – auto-ikonjának szemgödrébe szánt.
kép | M. C. Escher képei, pinterest.com, deviantart.com