Nacsinák Gergely András

PAKTUM AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGGAL

avagy a könyvtár mint élmény [2013 február]

PAKTUM AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGGAL

I.

Szerb Antal talán semmiről sem írt olyan szépen, mint a könyvekről és a nőkről: úgy látszik, leginkább e kettőről szeretett írni, aztán pedig arról, ami e kettővel összefügg – és ezzel a kettővel az égvilágon minden összefügg. Novellái alapján nehéz eldönteni: a párizsi Bibliothéque Nationale (esetleg a British Museum könyvtára) szebb, vagy a hölgy, akivel a könyvtár révén megismerkedik. Aztán negyvennégyben – amikor már nem lehetett sehová sem utaznia, de nem is nagyon volt hová – egy rövid és melankolikus jegyzetében azt írja, a nyár neki Párizs, Párizs pedig leginkább a Bibliothéque Nationale: „Úgy mentem el délelőttönként a könyvtárba, ahogy más a strandra megy.” Múlófélben lévő ifjúságával számot vetve – aminek a nyilas terror miatt nem volt ideje annak rendje-módja szerint elmúlnia – levonja a konklúziót: „Általában nem panaszkodhatni a Természetre és a Szerelemre; de a legszebb mégiscsak a Bibliothéque Nationale volt, legkivált téli estén.” Talán semmi sem jellemzi annyira ezt a Szerb Antal-i nosztalgiát, mint ezek a nagybetűvel írt fogalmak: lírikus hevületében még akkor is ideákként tartja számon e kettőt, amikor a világ épp mindenféle idea kiirtásán munkálkodik, és már régen nem divat nagy kezdőbetűvel gondolni semmire. Azt hiszem, legszívesebben a könyvtárat is nagy „K”-val írta volna, csak szemérmességből nem tette, nehogy meg találjon sértődni a Természet vagy a Szerelem. A Bibliothéque Nationale és a British Museum amúgy is tulajdonnév, és talán nem is tudta eldönteni, melyik felelne meg jobban a Könyvtár platóni archetípusának: trubadúri érzületei nyilván Párizs felé húzták, ironikus sznobériája meg Londonhoz kötötte. Ismerkedni is a könyvtárban ismerkedett: a megszeppent, rokonszenves kisasszonyoknak kiválóan lehetett magyarázni a rettentő katalógus kezelésének alapelveit, amit a megszeppentek magukban nyilván az oroszlánszelídítéssel egyenrangú hőstettnek tituláltak.

visszhangos félhomályban

Párizsban sohasem voltam: ezért nem tudhatom biztosan, de valószínűleg már nem járja körbe esténként „egy erre a feladatra rendelt személy” a könyvtárat, hogy az olvasótermek visszhangos félhomályában szétkürtölje a zárórát, mint az Utolsó ítéletet; alighanem a megsárgult katalógus-cédulák sincsenek már sehol, amik közt zsibbadó ujjakkal kellett bogarászni: ott is, mint mindenütt, egészen biztos, hogy minden automatizált és digitalizált, sajnos, a kisasszonyokat is beleértve.

Londonban idén tavasszal csalódottan vettem tudomásul, hogy a British régi olvasótermét – mint olvasótermet – fölszámolták. A kupola, amely nem egészen egy méter eltéréssel épp akkora, és olyan benyomást is kelt, mint a római Pantheon, egykor a múzeum nyitott udvarán volt. Ezt előbb befödték, kifényezték és átalakították, újabban pedig megszüntették benne az olvasást is, hogy modern és ideiglenes kiállításoknak csináljanak helyet. Ezzel kétségkívül sikerült végképp kitakarítani onnan ama nobilis kísérteteket is, akik makacsul helyet foglaltak a régi székeken – nem tudom, álmodtam-e vagy sem, de mintha egykor még a nevük is ki lett volna téve egy diszkrét táblán a törzshelyüknek számító hosszú asztaloknál, ahogy a templomok padsoraiban vagy a kocsmai boxokban szokás emléket állítani állhatatos híveknek vagy nevesebb alkoholistáknak. A vendégkör itt olyanokból állt, mint Oscar Wilde, Arthur Conan Doyle, Mahatma Gandhi, Welts, Shaw, Kipling, vagy egy bizonyos Jacob Richter, akit hazájában inkább Vlagyimir lljics Leninként tartottak számon. A magam részéről mindenesetre elhamarkodottnak ítéltem ezt a nagy átszervezést, még ha funkcionálisan indokolt is: számomra ez mindössze annyit jelent, hogy még eggyel kevesebb hely lett a világban, ahol nyugodtan lehet ábrándozni.

Jez Timms, unsplash.com

A boltozat arany, halványkék és vajszínű volt, ha jól emlékszem; az asztalok pedig előkelően barnák, és küllők módjára ágaztak szét a középpontból: föntről nézve úgy hatott az egész, mint valami kolosszális zsebóra belseje, melyben a föl-le járkáló olvasók képezik a rugókat és fogaskerekeket. Kiválóan el lehetett képzelni a híres századeleji novella főhősét, a szegény Enoch Soamest, amint a félhomályos körteremben paktumot köt az ördöggel, hogy száz év múlva visszatérjen értesülni irodalmi munkásságának hatásáról. A költők már csak ilyenek. Ahogy ír kollégája, Louis MacNeice verselte meg egykor – és Szerb Antal halálával csaknem egy időben:

Hóbortosok, bértollnokok, nyomorba ragadt tudósok, mind cvikkeresen, avítt kalappal, regényes szakállal vesszőparipáján vagy a végzetén révedt, van, aki túl élénk, van, aki aluszékony, a fordított értékek világában függnek, mint denevérek, összecsukódva egy biztonságos és néma világban: a British Museum olvasóterme ez.

II.

Nekem is voltak – ha nem is Szerb Antal-i intenzitásban és mélységben, de voltak – meghatározó könyvtár-élményeim. Az is igaz, hogy Szerb Antal szenvedélyes és hosszan tartó viszonyaihoz képest ezek legfeljebb futó flörtöknek számítanak. Egyszer Rómában valaki bevitt fél órára az Instituto Orientale könyvtárába, ahol méltóságteljes folyóirat-kartotékok között meg lehetett csodálni többek közt Robert Taft asztalkáját, rajta egy félig teli kólásüveggel. Robert Taft maga a két lábon járó liturgikus teológia, és a tudat, hogy azon a helyen ült, az emberben azonmód mélységes érdeklődést kelt a liturgikatörténet iránt – legalább tizenöt perc erejéig. Mivel amúgy napokat tudtam volna eltölteni az Orientale könyvespolcai közt, szándékosan csak egy fél órát hagytam magamnak, hogy el ne vonjon a Várostól; amire viszont sokkal több időm volt, az a csodálatos Warburg-könyvtár, a londoni egyetem szívében, öt perc járásra a British Museumtól, és kettőre a baljós szenátusi toronytól, amelyről Orwell az 1984 Igazságügyi Minisztériumát mintázta. Ide sem saját érdemeimnek, hanem megint csak egy barátom érdemeinek köszönhetően jutottam be: feleségével együtt kutathatnak a Warburg Intézetben, ami – összehasonlításképpen – olyan, mintha az ember éveken keresztül egy egész csomó Taft tőszomszédságában ülne. Az itt fellelhető könyvek negyven százaléka nincs meg a híres British Library-ben, és minden, ami itt megtalálható, szabadpolcos. Bemegy az egyszeri kutató, akit az égiek és a jószerencse elnavigált ebbe a paradicsomkertbe, leveszi a polcról, mondjuk Athanasius Kircher Oedipus Aegyptiacusának első kiadását 1652-ből, a helyére becsúsztat egy cetlit, hogy elvitte, és már indulhat is vele a kutatószobába, jó erős tea mellett lapozgatni a hieroglifákkal és kínai jelekkel ékes óriás kötetet. Ezt történetesen ki is próbáltam.

Sindre Aalberg, unsplash.com

Hanem ami a legmegkapóbb a Warburg-könyvtárban, az maga a könyvtár ideája. A gyűjtemény alapját a harmincas évek elején menekítették ki Hamburgból, amikor már látszott, hogy Németországban nem fordulnak egyhamar jóra a dolgok. A könyvtár 1 magja eredetileg egy excentrikus művészettörténész, a gazdag zsidó bankárcsaládból származó Abraham Warburg tulajdona volt: a kicsit skizoid, meglehetősen depressziós, végtelenül művelt és túlérzékeny Abraham a családi vagyonát arra fordította, hogy korának tudományos paradigmáit félretéve interdiszciplináris bibliotékát állítson fel, ahol az antikvitástól a reneszánszig lehet tanulmányozni a vallás, irodalom, képzőművészetek, filozófia, tudomány és technika egymásra gyakorolt hatását, és szerepüket a nyugati civilizáció történetében, felhasználva mindehhez a modern pszichológia, szociológia és kulturális antropológia eredményeit. Nem szakkönyvtárat akart létrehozni, hanem olyan műhelyt, ahol tanulmányozni lehet a kapcsolódások hálózatát: ahol a gondolat új irányokat vehet, és ahol a legkülönbözőbb területek avatott ismerői találkozhatnak és eszmét cserélhetnek egymással, megtermékenyítve ezáltal saját kutatási területüket is. Warburgnak személyes tapasztalata volt a racionalitás törékeny és kiszolgáltatott mivolta: ezért külön hangsúlyt fektetett az irracionális tanulmányozására, a mágia, asztrológia, alkímia és az ínyencebb eretnekségek történetére. Nagy műve, a Mnémoszüné-atlasz 1933-ban eltűnt, megsemmisült: azt azonban tudni lehet, hogy egyfajta képi hiperlink-hálózat létrehozásának kísérlete volt, ahol óriás méretű tablók térképezték fel a gondolatok és eszmék szerveződésének történetét. Az „Emlékezet Atlasza” betekintést kívánt adni bizonyos archetipikus sémák megvalósulásaiba, történeti összefüggésbe helyezve azokat. A könyvtár is valami hasonló intuíciót követ: olyan, mint egy írott dokumentumokból álló Mnémoszüné-atlasz. Volt alkalmam megtapasztalni, amiről Michael Steinberg ír, hogy tudniillik „a polcok sorai közt tett kitartó séta nemcsak a keresett könyvhöz vezeti el az olvasót, hanem ‘jó szomszédaihoz’ is, akikre nem is számított”.2 „Kitartó seta” – mert a cirka háromszázötvenezer kötetet számláló könyvtár négy szintes a Woburn Square-i platánfákra néző kis épületben. Napokba telt, mire több-kevesebb biztonsággal kiigazodtam az emeletek és a polcok között, melyek minden szinten egyforma színűek és elrendezésűek. Ha viszont az ember egyszer átlátta ezt a „Mnémoszüné-rendszert” – amely inkább emlékeztet valami reneszánsz-korabeli, cizellált ars memoriae-diagramra, vagy „hét szabad művészet”-felosztásra, mintsem szokásos könyvtárra –, onnantól könnyűszerrel mozoghat a kulturális emlékezet eme architektonikus gépezetében: megtanulja működtetni, és részévé válik. A négy szint az ideák kibomlását és megvalósulását mutatja be az emberi tudományok rendszerében: maga is mind egy-egy eszmetörténeti értekezés. Az első a Kép szintje: összegyűjti azokat a képeket és szimbólumokat, amelyek meghatározóak a nyugati kultúrában. Erre épül a Szó szintje, a második emelet: annak lenyomata, ahogy ezek a motívumok megjelennek és variálódnak az európai irodalomban. A harmadik szint az Orientáció, az ideák megformálása után itt már működés közben látjuk ezeket a tudományokban, a mágikus hiedelmekben, a filozófiai és vallásos megközelítésekben kikristályosodva. Ezt követi a Tett: az ősképek átváltozásai, hatásuk nyomon követése a társadalmi, politikai, mindennapi életben. Más szóval a könyvtár szerkezete az ember önmagára-eszmélését követi a képi gondolkodástól a nyelven át a cselekvésig, személyes és történeti szempontból egyaránt. Az ember nem bolyonghat úgy a polcok útvesztőjében, hogy fejében is ne állna össze lassan, akár egy kirakós játék, a nyugati eszmetörténet: az pedig már rajta múlik, hogy a minduntalan össze- és szertefutó szálak melyikét ragadja meg éppen, és milyen szempontból kiindulva gyönyörködik el az eléje táruló szövet mintázataiban.

Sanwal Deen, unsplash.com

Egy könyvtár sohasem csak általános gyűjtemény vagy kutatási nyersanyag, és nem is lehet pusztán raktárként vagy újságos-lerakatként tekinteni rá. Az ember nem feltétlen azért megy oda, hogy rossz tudományos lelkiismeretre tegyen szert: mennyi mindent kell még elolvasnia: ehhez az internet-böngészés tökéletesen elég. Nem is csak azért, hogy mérlegelje, mely könyveket vegye meg utóbb, és melyikbe elég belepillantani; az igazi olvasó azért megy a könyvtárba, hogy a tapasztalat semmi mással nem helyettesíthető formájára tegyen szert. A könyvtár, legjobb alakjában, az inspiráció helye, meg kell teremtenie egy bizonyos légkört: mintha attól, hogy remekművek sorakoznak körülötte, az ember maga is arra lenne ítélve, hogy remekműveket gondoljon ki. Valahogy úgy, mint kőkori ősünk, aki vadászjeleneteket pingált a szent barlangok falára, és remélte, hogy segítségükkel megadatik legyőznie a kardfogú tigrist; mi könyvekkel sáncoljuk magunkat körül, ezzel a szellemi vadászmágiával serkentve magunkat, hogy legyen merszünk megütközni a szellemi élet fenevadjaival. A könyvtár adjon ihletet, jelentsen kísértést, csábítson el, bírjon rá a kétkedésre; tüntesse föl újnak és meglepőnek az univerzumot – egyszóval viselkedjék lehetőleg úgy, mint egy múzsa; mint egy eszményi kedves vagy földi szerető. Könyvtárba indulni amúgy is olyan, mintha randevúra menne az ember: minden bizonnyal szeretne elérni bizonyos eredményeket, de igazából sosem lehet tudni, mire számítson. A férfiban alighanem ösztönös, hogy nagyjából ugyanazon úton-módon igyekezzék elérni és megszelídíteni a nőket, mint a könyveket; és mindkét téren ugyanolyan feledhetetlen és gyönyörű kudarcokra ítélt. Mint Szerb Antal, aki valahány alteregóján keresztül kidolgozta a módszert, hogy könyvvé kell tenni a nőket is, írássá, emlékezéssé, vágyódássá; ahogy csak egy szétlőtt és halálba forduló országból lehet vágyódni a váratlan szerelmek, a szellemi normalitás és a Bibliothéque Nationale után – „legkivált téli estéken”, amelyek sehogysem akarnak véget érni.

1
Vas István fordítása
2
Idézi: Anthony Grafton-Jeffrey M. Hamburger: Warburg könyvtára és a Warburg-könyvtár öröksége. in: BUKSZ, 2012/3, Széphelyi F. György fordítása
felső kép | Giammarco Boscaro, unsplash.com