Nyíri Tamás

SZÉP ÚJ VILÁG?

1990 nyár

SZÉP ÚJ VILÁG?

A „MIFÉLE ÚT”[1] című összeállításból

 

A Tolsztoj-idézetet olvasván menthetetlenül elakadtak gondolataim a haladás szón. Mit ért rajta Tolsztoj? Milyen haladással állítja szembe a haladást? Netán a hagyománnyal?

A haladás és a hagyomány, bármennyire önállósultak is már a filozófiai irodalomban, szorosan összetartozó fogalmak. Úgy tűnik sokszor, hogy figyelemre sem méltatják egymást, hogy legszívesebben kitérnének egymás útjából, mintha lehetne bármi értelmeset is mondani az egyikről a másik nélkül. Bizonyos stilizáló nyelvhasználat előírja, hogy a hagyományt a múltra értsük, a haladást a jövőre, méghozzá olyanra, mely mindenképpen jobb, szebb és boldogabb, mint a jelen. A hagyományt beárnyékolja a múlt, a haladás szó tiszta és világos, oldalán a jövő. Nem csoda, hogy az egymást kölcsönösen feltételező fogalmak szétváltak, s ellentétes világnézeteket és életérzéseket fejeznek ki. Az ideológiák, amelyek megszállták ezeket a szavakat, csakugyan kibékíthetetlen ellentmondásokat sejtetnek. Egy világ választja el a progresszistákat és tradicionalistákat, holott ugyanarról a dologról van szó: hagyomány nélkül tapodtat sem léphetnénk előre, s ha nem megyünk előre, megszűnik a hagyomány is.
meghatározza mivoltunkat
Az antropológia szerint a tradícióra való képességgel kezdődik ember voltunk. Természetünk genetikai adottságaihoz járulva, a hagyomány, illetve a képesség erre teszi lehetővé a tudás és bölcsesség szerzését, kultúrateremtést, átfogó életösszefüggések kialakítását, a múlt megőrzését és átmentését a jövőbe, az élet szilárd kiformálását és annak továbbfejlesztését, azaz a haladást és egyáltalán a történelmi egzisztálást. Hagyomány nélkül nincs történelem, történelem és hagyomány nélkül emberi lét, amely több a merő biológiai életnél. A tétel, hogy a hagyomány antropológiai állandó, mégis paradoxon. Az ember lényegéhez tartozik a hagyomány. Csak ebből merítheti emberségét, de csak ennek ellenére lehet ember, miközben szembefordul vele és kritikusan elkülönül tőle. A hagyomány nemcsak szilárd alap, amelybe gyökereket ereszthetünk, nemcsak táplál és levesz sok terhet a vállunkról, hanem olyan is, mint egy zavaros folyó s béklyók kusza szövevénye. Beleszövi létünket a történelem szövetébe s hajlik rá, hogy végzetesen meghatározza mivoltunkat és sorsunkat.  Nekünk nem adatik meg, hogy teljesen elölről kezdjünk mindent, hogy közvetlenül a Teremtő kezéből kapjuk az élet szikráját, mint Michelangelo Ádámja a teremtés hajnalán. Leszek Kołakowski találó hasonlata szerint még mindig barlangokban élnénk, ha nem lázadna minden egyes új generáció a hagyomány ellen. De ha egyszer is egyetemessé válnék a lázadás a hagyomány ellen, nyomban visszakerülnénk a barlangokba. Menthetetlenül sorvadásra ítéltetik az a társadalom, amelyben túlsúlyba jut a hagyomány kultusza, az pedig, amelyben általános a lázadás, pusztulásra.

perov1

*

Lelkünk legmélyén tulajdonképpen elutasítjuk a haladást. Rendes körülmények között azt várjuk, hogy a jövő megismétli a múltat. Félünk a bizonytalanságot hozó változásoktól. A múltból merítjük értékeinket és céljainkat, s nyomban kérdéses a jövő, mihelyt meginog lábunk alatt a szilárd talajt nyújtó múlt. Az áthagyományozott példaképekhez igazodás következtében a múlt irányít el a jelenben és a jövőben. Talán ez a magyarázata, hogy akik hittek az aranykorban, inkább helyezték a múltba, mint a jövőbe. E velünk született platonizáló hajlamainkkal ellentétben az újkor más helyértéket tulajdonít a változásnak és megújulásnak. Bár senki nem tételezi fel, hogy a változás szükségképpen jobbrafordulás is, mégis általános meggyőződés, hogy csak az a társadalom tud fennmaradni, amelyik tud változni. Háborúk, gazdasági válságok és társadalmi felfordulások ellenére is bízunk abban, még a legkonzervatívabb gondolkodó is, hogy szebb jövő és boldogabb élet vár gyerekeinkre, mint amilyen a mienk volt. Folyamatos és felhalmozódó jobbulást tételezünk fel, s hogy hosszú távon az időleges visszaesések és katasztrófák ellenére is győzedelmeskedik az emberi tudás és erő.
az élethez nélkülözhetetlen feszültség
Csak nem látjuk, hogyan. Ezért szorongunk, elbizonytalanodunk és rettegünk a korszakalkotó változások velejáróitól. Pedig a visszahúzó és haladó erők szükségszerű konfliktusa az élet. Szükségünk van mindkettőre, állandóságra és változásra, megőrzésre és megújulásra, sőt még elkerülhetetlen összeütközéseikre is. Ezekből fakad az élethez nélkülözhetetlen feszültség, ezek szülik és hajtják tovább a fejlődést. A konfliktus az a mód is, ahogyan az élet feldolgozza saját hagyományainak kétértelműségeit. Az élet határozott alakban jelenik meg, ám olyan burok és páncél ez, amelyet szét kell törni és meg kell haladni, hogy az új élet új alakot ölthessen.

Részben onnan erednek jelenlegi félelmeink és aggodalmaink, hogy kénytelenek voltunk kiábrándulni az automatikus haladás naiv eszméjéből, abból a hagyományossá vált hiedelemből, hogy a jövőben is ugyanúgy jutunk előbbre, mint a múltban. Amióta a haladás fogalma váltotta fel a gondviselését, mindinkább hiposztazálódott: önálló, valóságos létet tulajdonítva neki abszolút jelleget öltött, s az emberi élet kétségbevonhatatlan horizontjaként ,,az optimizmus pszichikai eszköze lett” – írja H. G. Gadamer. A 19. században pedig már-már valláshoz hasonlítható tömegjelenséggé vált a haladáshit „könyörtelen optimizmusa”, amint Heinrich Heine megállapítja. Mindezt fokozta csak a fejlődés végtelenségének eszméje, az ember és a társadalom vég nélküli tökéletesedésének hite. Ezért kell megkülönböztetnünk a haladáshitet a haladás történelmi kategóriájától mint a hagyomány kiegészítő fogalmától. A haladásgondolat kritikus differenciálódása elkülöníti a helyest a helytelentől, s a haladáson nem ért többet, mint a jobbítható lehetséges jobbítását az idő változása közben. A messianisztikus haladáshit viszont, amely szinte napjainkig elvarázsolta az újkori tudatot, amely szerint a természet fejlődése és a történelmi folyamat is a haladás jegyében megy végbe és automatikusan célba jut, a kritikus ész világosságánál nem tartható tovább.

perov2

*

Az ember emberségének, illetve az emberiség egészének a haladása a jobb irányába meglehetősen naiv hit. Th. W. Adorno megfogalmazása szerint „minden halad előre az egészen belül, csak az egész nem, mind a mai napig”. Nyilvánvalóan változnak életkörülményeink, s átalakul világfelfogásunk, de aligha remélhető — eddig még sosem volt tapasztalható — valóban reális jobbulás a moralitás és humanitás területén. Nehezen látható be, hogy a negativitás pusztító erőinek az összege lépésről lépésre csökkenne, vagy hogy ezek az ártó hatalmasságok végül is teljesen kiküszöbölődnének. Hacsak a negativitás fölismerésében nem értünk el haladást, de ez már az objektív szellem területére tartozik.

A biológia magától értetődő kategóriája a fejlődés és növekedés mint az egyik legáltalánosabb életjelenség. Haladásról ott beszélhetünk, ahol az élőlények közelebb kerülnek lényegi megvalósulásukhoz, létük céljához és értelméhez. Vonatkozik ez az egyedre és bármely szociális képződményre. Ezek a haladások a jobb irányába az idő közegében mennek végbe, de nincsenek elszakíthatatlanul és visszafordíthatatlanul belekötve az idő folyásába. Növekedhet az élet s múlhat az idő anélkül is, hogy haladásról beszélhetnénk, s bármikor visszaeshet a már elért haladás is. A halandók életének a vége és beteljesülése nem esik szükségképpen egybe, nem mérhető az organikus növekedés és elmúlás mércéivel. Az egyik élő önmegvalósulásában elért eredmények nem vihetők át automatikusan a másikra, hacsak nem felhívás és ajánlat formájában: mindenkinek magának kell célját követnie s ezen a téren eredményeket elérnie. A különféleképpen élt életekben elért haladás csak a hagyomány hermeneutikai gazdagságát növeli, a motivációk változatosságát, de nem biztosíthatja a sikerült élet boldogságát, és nem is pótolhatja.
újdonság és másság
A szó szoros értelmében csak az objektív szellem területén, a problématudatban és a lehetséges megoldásokban található haladás. Nyilvánvaló a tudományos és technikai racionalitás szétágazódásában és a tárgyi ismeretek gazdagodásában. De a művészet, a filozófia és a vallás területén sem tagadható az előremenetel. Bár senki sem bölcsebb Szókratésznál és semmilyen haladás sem éri utol Mozart muzsikáját. Ám Szókratész bölcsessége és Mozart művészete szerteágazott és tovább gazdagodott a hagyományokban, változatokra és árnyalatokra bomlott, s ezek új  alkotásokat eredményezhetnek, amelyekben megszüntetve és magas szintre emelve őrződik meg Szókratész bölcsessége és Mozart művészete. Ebben az értelemben haladás Beethoven zenéje Mozartéhoz képest, de pusztán azért még nem „jobb”. Ebből is nyilvánvaló, hogy az előremenetel a humaniórák területén nem a ”jobb” irányába tart, hanem csak az újdonság és másság felé, legfeljebb megváltozott értelmi horizontunkban értelmezhetjük jobbként. Valóban „haladóbb” kereszténységet képviselt Assisi Ferenc, mint Nursiai Benedek. Mivel azonban mindkettőt szentként tiszteli az egyház, nehéz feltételezni, hogy az egyik jobb keresztény volt, mint a másik, vagy hogy a későbbi kereszténysége jobb volt a korábbiénál, noha Ferenc tudatosan különült el Benedek kereszténységétől, és semmi áron nem volt hajlandó átvenni.

perov5

Vissza kell még térnünk a tudományos-technikai haladásra mint társadalmunk megújulásának egyik hajtóerejére. A technikai racionalitás kibontakozása hihetetlen mértékben megnövelte az ember uralmát a természeten, de ugyanilyen mértékben növelte azt a tudatot is, hogy magát az embert is veszélyezteti ez a hatalom. A technika expanzív folyamatai egyre kevésbé kormányozhatók kívülről, és saját belső irányító mechanizmusoknak is híjával vannak. A természet progresszív birtokbavételének föltétele a természeti törvények ismerete s ezek megfelelő technika alkalmazása. A technika előremenetele azonban nem a szabadság tudatának haladása. A technikai haladás racionális kényszerek hálóját fonja az ember köré. Az autóvezető alig eszelhet ki magának szabad mozgást, az űrhajós pedig teljesen beépített rendszerébe. Ezeknek az összefüggéseknek az extrapolálása mutatja, hogy az uralom a természeten előrehaladása technikailag közvetített emberi létezést eredményez, amelyben már nem érvényesülhet az ember szabad, erkölcsi lényként.
dinamikus ösztönzés
Az elmúlt évtizedekben az orwelli „Nagy Testvér” diktatúrájától és gondolatrendőrségétől kellett féltenünk emberi önbecsülésünket és szabad önelhatározó képességünket. Lassanként több figyelmet kell fordítanunk Aldous Huxley Szép új világára, és sokkal határozottabban kell szembefordulnunk vele, mint 1984 zsarnoki erőszakával. A nyílt erőszak ugyanis mindig ellenállást vált ki, s kevés ellenálló is elég, hogy előbb vagy utóbb megdöntsék a hatalmat. A Szép új világ rábeszélő diktatúrája azonban elernyeszti s tartásuktól fosztja meg az embereket, és védtelen prédaként szolgáltatja ki őket a diktatúrának. Nem önmagában rossz a technika, sem nem jobbítja, sem nem rosszabbítja léthelyzetünket, de a benne rejlő tendenciával, hogy ami lehetséges, azt meg is kell csinálni, radikalizálja az esélyt és a kockázatot. A technológia előremenetele inkább folyamat, mint állapot: dinamikus ösztönzés, és nem jobb eszközök és hozzáértések felhalmozódása. A technológiai haladás a Gólemhez hasonlítható agyagkolosszus, amely könnyen maga alá temetheti egész világunkat, ha nem fékezzük meg kellő időben.

Nem tudom, mit hoz a jövő. Afféle rezervátum lesz-e belőlünk a „szép új világ” szélén, vagy sikerül felkapaszkodnunk a vonatra? Kiszállás azonban nincs. Az ipari társadalom a konkurenciaharc szorításából él, abból, hogy mindig újabb és jobb árut kell termelni, új eljárásokat kieszelni. Ehhez, a növekedés elvéhez járul a létért való szociális küzdelem, kiváltképpen a népességrobbanás és a nyersanyag-készletek kimerülése miatt megváltozott körülmények közepette. Hatalomról van szó, biztonságról, presztízsről és haszonról, az „ússzál vagy megfulladsz” imperativuszáról. Nem is beszélve a genetikus innovációkról. Mesterségesen és tervszerűen hatolnak be az anyag és az élet legbensejébe, olyan változásokat okozva, melyekre nem készült föl a természet. Ezek a folyamatok virtuálisan végtelenek: minden ponton új utat nyitnak a még nem ismerthez, még ki nem gondolthoz és meg nem tetthez. Sejtelmünk sincs róla, hogy irányíthatók-e, s ha igen, hogyan. A konkurencia nem ismer pardont. Amit nem tesz meg az egyik, biztosan megteszi a másik. Minden a másik túllicitálása. A régi bölcsesség, hogy az élet mozgás és növekedés, tehát a haladásé is, abban a pillanatban elveszti ártatlanságát, hogy felhúzzák a sorompókat és sutba vágják a tabukat, amikor minden megcsinálható, s a „gyorsabban, messzebbre, följebbre” nyomására meg is csinálnak mindent. Az ipari társadalom föltételei nem tűrik az önkorlátozást.

perov6

A vallásos szemlélet rég elásott csatabárdját ásnám ki újra a haladás ellen? Ha úgy hozza magával a haladás, még ez is megtörténhet, ám semmiképpen sem szükségszerű. Senki nem kívánja elátkozni a haladást. Csak a jövőt féltem egy „szép új világ” ideológiájától. A haladás túlságosan ambivalens, hogy egyszerűen tagadhassa vagy helyeselhesse valaki. Végül is bízhatunk abban — ha nem is várhatjuk el okvetlenül —, hogy haladást érünk el az embertelenségek ellen és a teremtmények megvédéséért folytatott küzdelemben. Másrészt nagyon fontos, hogy leleplezzük a haladás anonim hatalmát, amely újból az élet automatikus jobbulását ígéri, újból egy „szép új világ” igézetével kápráztat, miközben régi álruháját levetve éppen újat ölt magára. Talán ilyesmire gondolhatott Tolsztoj a haladásról és felszabadulásról elmélkedve. Mert még akkor is, amikor a haladás eredményei csakugyan megkönnyítik és gazdagítják az életet (hogyan mérhető?), nagyon józanul kell hangsúlyozni, hogy a kényelem és a bőség önmagában nem teljesíti ki az életet és a létezés boldogságát. Jobb autóban kényelmesebben ülünk. Ha pedig környezetkímélő is, a nagyvárosok levegője is jobb lesz. De jobb emberek is ülnek az autóban? Azon fordul meg minden, hogy belássuk a haladás kontextus jellegét. Ami igazán számít, az a textus, ezt pedig más tintával írják. A tárgyilagosság, a tolerancia, a bátorság és felelősségtudat, a találékonyság és szolidaritás tintájával. Csak ezek az eredmények menthetnek meg a szép új világ lágy diktatúrájától.

[1] 1990 elején azzal a kéréssel fordultunk a Liget szellemiségéhez közel álló írástudókhoz, hogy küldjék el véleményüket a kelet-közép-európai lehetőségek emberi-társadalmi formálásáról. Van-e, lehet-e saját út ezen a tájon? Nem külön ösvény, nemzetenként, hanem együttes út, amely mégis más, mint a jelenleg fölkínált alternatívák, mert lehetőség és kényszer arányait a saját sors fölismerése és a saját értékek összefogása révén próbálja megválasztani — s az egészre tekint. Más, mert a fejlett társadalmak válságtermelő csapdáit, elidegenítő alakulatait megpróbálja elkerülni.. Egy 1906-ban írott Tolsztoj-levél részletét idéztük: „…olykor kétségbe vonom, hogy át kell-e mennie az orosz népnek ezen a fertőn, hogy eljusson abba a zsákutcába, ahová a nyugati népek már eljutottak? Azért gondolkodom így, mert amikor a nyugati népek rátértek erre az útra, a progresszív emberek mind erre irányították őket, most viszont nemcsak én egyedül, hanem sokan látjuk, hogy ez a pusztulás. S mikor a népet óvjuk ettől az úttól, nem azt mondjuk, amit régebben mondtak a haladás ellenségei: menjetek vissza vagy álljatok meg, hanem azt mondjuk: menjetek előre, de ne abba az irányba, amerre haladtok, mert ez az irány visszafelé vezet; azt mondjuk: menjetek bátran előre a felszabadulás felé.” De mi ennek a tolsztoji felszabadulásnak a mai neve — és mi a mai magyar értelmiségiek szerepe ennek a más útnak, egy új életérzésnek a megfogalmazásában? Korszakos eszményt és napi konkrétumot hogyan lehet összekapcsolni?…. Úgy gondoltuk, hogy ezeket a válaszokat a politikai küzdelmek, a választások csak részben befolyásolják. Célunk éppen az, hogy a rész fölé emelkedjünk, hogy megpróbáljunk rálátni az Egészre: miféle úton járunk?
Az összeállításban korábban megjelent írások:
Balassa Péter | KÉPESEK VAGYUNK-E BELÁTNI?
Révész Sándor: OPPORTUNISTA GONDOLATOK AZ OTTHONTALAN NYÁRRÓL 
kép | Vaszilij Perov festményei