SÉTÁLÓK
1994 december
Három, ember
bandukol az úton,
dúdolva, bizakodva,
hosszú késekkel
az oldalukban,
s tiszta kék ég alatt
a három dalia úgy haladt,
mintha paripa menne a legelőre,
mintha bogár mászna
a gazra,
fehér akácvirágok
integetnek,
sárga napraforgók
bólogatnak,
szúnyogok hegedülnek.
Ahogy a kard bemegy
a puha és nedves testbe,
aztán kijön belőle,
nem csorbul
sem az éle sem a fénye.
A három közül az egyik
vörös, szakállas fiatal,
az iskolában számtanból
kitűnőre felelt,
egyszer megpofozott
egy sánta gyereket,
ezt később évekig szégyellte,
szerette a narancsot és
a krumplit,
és ritkán vágta le a körmét,
ezért gyakran
kiszakadt a szivárvány,
és az a vékony fátyol,
mely összetartja a jövendőt.
A kést úgy
tartotta a testében,
mint egy megnyugtató emléket,
mint egy hideg, biztos
szigorú tanári osztályzatot.
A második lehet vagy negyvenéves,
erős, híres pecázó, vacsorahős,
sörbajnok, cipőpucoló,
sokszor bántja, hogy a hideg széltől
kipottyan a könnye,
egyszer úgy belebökött ujjával
egy rohadt görögdinnyébe,
hogy sokáig emlékezett
arra a nyákos hűvösségre.
De mióta belefúródott
a rozsdamentes acél,
kemény porcelánpillangók
lebegik körül,
a szárnyakat szorgalmas hernyók
olajozzák.
A második megfogja
a szakállas kezét
kedvesen, játékosan.
A harmadik,
az öreg
mögöttük ballag.
Valamikor a mostohaapja
megdicsérte,
egyszer egy temetésen
az egész szertartás alatt
egy varjút figyelt,
a nagy fekete madár
diót tört egy fán,
úgy bizony,
valaha a lányokat izgatottan nézte,
szégyellte, kínlódott
de tetszett neki,
valamikor megölt
két embert
becsületesen, kötelességből,
tisztességes vállalásból,
s hogy ezt meg tudta tenni,
a csodálkozás gombóca
évekig fojtogatta a torkát,
lenyelni sosem tudta,
csak megszokni,
együtt élni a gombóccal,
és most
a mellét átszúró kötőtűt
fásultan hordja,
maga sem érti,
hogy nem okoz az eset
sem örömöt, sem bosszúságot,
sem felháborodást, sem kielégülést,
nem érti,
hogy mért nem száradnak el
előtte a tulipánok,
mért nem fordulnak el
a lapulevelek.
Lépked a másik kettő után,
a folyó töltésén mennek
virágok között
tiszta zümmögő csendben,
dúdolnak itt-ott,
néha nevetnek,
a délutáni nap
megcsillan
a finom fémek
simára munkált
felületén.