Kállay Géza

NEVEK ÉS NÉVMÁSOK

2007 november

NEVEK ÉS NÉVMÁSOK
 Nevenincs Királyfinak egyszer jelentkeznie kellett a Névügyi Hivatalban. „Arccal-szájjal a Minden nevesítése felé” – ez állt nagy betűkkel a falon.
– Neve? – kérdezte egy szigorú, szúrós bajszú hivatalnok. Amerikai módra névtábla lógott a mellén: „Pista”.
– Nevenincs – felelte a Királyfi szerényen.
– Olyan nincs – förmedt rá a hivatalnok. – Születéskor csak kapott valami nevet!
„Nevetséges” – gondolta a Királyfi, de ezt mondta: – Nekem épp ez a nevem. A tulajdon nevem.
– Vezetéknév? Keresztnév? Utónév? – olvasta türelmetlenül az üres rovatokat Pista.
– Az utónév olyasmi mint a névutó vagy a névelő?
– Nem! Olyan, mint az, hogy „Pista”.
– Utólag sem neveztek el másképp. Illetve van egy lovag apám udvarában, aki úgy hív: „a Valódi Herceg”.
– Miért, vannak nem valódi hercegek is?
– Hogyne. Ők nem a valódi nevükön, hanem álnéven szerepelnek.
– Kinyomozzuk – fenyegetőzött a hivatalnok. Aztán igyekezett barátságosabb hangot megütni. – Ha önmagáról beszél, melyik nevet használja?
– Hogy én? Hát azt, hogy „én”.
– Az nem tulajdonnév, hanem névmás – horkant fel a hivatalnok.
– De személyes – vágta rá Nevenincs Királyfi.
(Lejegyezte Anonymus, de nem Béla király jegyzője)

Személyes jelentés [1] című könyvemben, „Mi rejlik egy kötőszóban – Filozófia és irodalom, irodalom és filozófia” című tanulmányom végén azt írtam, hogy „az egyik legtermékenyebb vizsgálat filozófia és irodalom viszonyának tekintetében abból a kérdésből indulhat ki, hányféle módon lehetünk. Először valószínűleg az „én-te-ő” („mi-ti-ők”) viszonyait érdemes alaposan szemügyre venni, hiszen a három személyes névmás egyrészt mintegy a priori szemléleti kategóriaként a lehető legáltalánosabban fogja át a többi emberhez és a világhoz fűződő viszonyainkat, másrészt, ha komolyan vesszük személyes jellegüket, a személyiség és személyesség mélyebb megértéséhez is elvezethet.
darázsfészek
Amikor a „Név” fogalmát választottam, még nem tudtam, hogy mint annyiszor, darázsfészekbe nyúlok: a névmások és nevek kérdése a nyelvfilozófia, sőt a modern nyelvészeti szemantika egyik legkidolgozottabb ága, és a legsúlyosabb ismeretelméleti és lételméleti bonyodalmakat veti fel.

Hamar rájöttem, hogy a névmásokat lehetetlen a név fogalom tisztázása nélkül tárgyalni, de a név – ami bizonyos értelemben maga is név – még hétköznapi értelemben is reménytelenül sokértelmű: rövid mesém ezt igyekszik illusztrálni, ugyanakkor érinti mindazokat a témákat, amelyekről, ha vázlatosan is, beszélni szeretnék.

kallay2_0226

A név szót (ami nemcsak névszó lehet) a legváltozatosabb helyzetekben használjuk: „Pista (Bandi, Pali) legyen a nevem, ha ez így van” – mondjuk hitetlenkedve (a példa az Értelmező Szótárból való – de a valódi Pisták, Bandik és Palik vajon használják-e ezt a mondatot?); néha jó lenne, ha „nem érne a nevünk”; egy név foroghat, forgalomba jöhet, mint a pénz; tudjuk, hogy Kukorica Jancsi János vitéz „becsületes neve”, de vannak írói és – ahogy Nevenincs Királyfi mondja – egyéb álnevek, sőt, színpadi nevek és hírneves művészek művésznéven, kémek fedőnéven, családtagok becenéven, tanárok gúnynéven és csúfnéven, mert valakire valamilyen nevet rá is lehet sütni; valakinek felkaphatják a nevét, és akkor a neve fénylik, ragyog, tündököl, de a nevét meg is hurcolhatják, és gyűlöletessé, hírhedté, gyalázatossá tehetik, és ezt általában rossz néven veszi; nevet lehet felvenni, viselni, mint a ruhát, de bitorolni, törölni, megváltoztatni is; Kazal László egy kupléban Görény Jenőként azt énekelte: „egy új név kéne nékem, egy névváltoztatás, a régi név már rémes, egy új név mindjárt más”, el is ment – mint a Királyfi – a Névügyi Hivatalba, ahol a „kartárs” a „g” betűnél felütötte a telefonkönyvet, hogy megkönnyítse a névválasztó dolgát. Ha „ér a nevünk”, azzal is tisztában vagyunk, mit ér, ha aláírjuk a nevünket egy hivatalos iraton, csekken, bizonylaton, vagy ha a nevünket adjuk valamihez; sok méltánytalanságot valakinek vagy valaminek (pl. a törvény) nevében követnek el, és akkor a méltánytalanság valakinek a nevén (vagy: a lelkén!) szárad, míg valaki tisztára nem mossa – ha tudja – az elkövető nevét; néha persze eleve tiltakozunk bármi néven nevezendő méltánytalanság ellen, és szeretnénk „nevén nevezni a gyereket”, de ilyenkor gyakran közlik velünk, hogy „hallgass a nevünk”, és legfeljebb névtelen hősökké válhatunk, ugyanakkor az olyan nevek mint „a Karthausi Névtelen”, „Anonymus” vagy „Nevenincs” tulajdonnevekké váltak, ahogy minden névvé válhat, hiszen a név nevet ’szó’, illetve ’jel’, sőt a logikában ’mondat’ értelemben is használják, ilyenkor kb. azt jelenti: „egy (igaz vagy hamis) tényállás, helyzet neve”.
a nevek rejtélye
A név tehát főként arra szolgál, hogy vele személyeket és dolgokat azonosítsunk, rögzítsünk, rájuk mutassunk vagy utaljunk, elsősorban főnevek és névmások segítségével; a név a legnyilvánvalóbb utaló funkcióját az „ez-az” mutató névmás használata közben érhetjük tetten; ha az utalás egy meghatározott helyzetben és időben történik és a tárgy, amelyet közben a szó, vagy akár a kezünk segítségével mutatunk, mindenki számára látható, hozzáférhető, nem is kell tudnunk a dolog „valódi” megnevezését, tulajdon (saját) nevét. Például ahelyett: „előadásom gépirata”; elég felmutatnom: „ez!”. Gottlob Frege és Bertrand Russell, akik a 19. és 20. század fordulóján logikai szempontból közelítették meg a nevek rejtélyét, hamar felismerték: egy-egy leírás, pl. „az, aki most éppen beszél” vagy „az az ember, ott” és a név: „Kállay Géza” bizonyos helyzetekben egyenértékűek lehetnek (logikai nyelven szólva: a nevek azonos kontextusban kicserélhetők salva veritate, azaz a mondat igazságértékének megváltozása nélkül). [2] Vagyis – ahogy Russell nevezte őket – definite descriptions, a „meghatározott leírások” („az, aki épp most beszél”) éppúgy szolgálhatnak nevekként, mint maguk a tulajdonnevek („Kállay Géza”). [3]

kallay3_0226

Természetesen az ez/az (ezek/azok stb.) mutató névmások sikeres használata is egy egész nyelvrendszer sikeres működtetését feltételezi. Lehet, első pillantásra az ez/az valami „ősi”, „primitív” jelnek tűnik, aminél egyszerűbbet elképzelni sem tudunk, a látszólagos egyszerűség pedig azt sugallja, hogy a „mutogató őskorban” a bonyolult, jelen nem lévő dolgokról is beszélni képes nyelv ebből fejlődött ki. Mint az alábbiakban kiderül, az ez/az-nak valóban van egy érdekes, tulajdonképpen lételméleti vonatkozása, azonban az ez/az sem érvényesülhet, ha nincs körülötte egy neki értelmet adó és őt értelmező rendszer; az ez/az használata nem kevésbé bonyolult, mint például az „egy lehetséges transzcendens létező”, vagy „az ember lelkének mélyén meghúzódó titkos én” jelek használata. Az igazi nehézség, legyen szó bármiféle névről (szóról, mondatról, közlekedési jelről stb.) mindig ugyanaz: hogyan jutok el a jeltől ahhoz, amire a jel utal, hogyan töltöm ki az űrt, ami név és megnevezett között van. Még az ún. „deiktikus jelek”, azaz a közvetlenül itt és most jelen lévő dolgokra utaló hangok, vagy a kéz-, szem- és egyéb mozdulatok („nem-verbális gesztusok”) is éppolyan többértelműek lehetnek, mint akármilyen más jelzés. Például ha itt a teremben a falra mutatok és azt mondom: ez!, honnan tudja a közönség, hogy most „magára” a falra mint „egészre” mutattam-e, vagy a rajta lévő festékre, vagy a fal, illetve festék színére, vagy valamire a falon, és így tovább? [4] Az emberi kommunikáció során a név és a megnevezett közötti űr „alatt” eleve az egymás iránti (én-te viszonyként meglévő) bizalom feszül, mint cirkuszi artista alatt a háló: ha mondanak nekünk valamit, először mindent megteszünk, hogy a hallottaknak jelentést és „igaz” értéket tulajdonítsunk, sőt, hogy a lehető legkedvezőbb módon értsük, és csak ez után, és ha erre okunk van, kezdünk kételkedni. Úgy tűnik, az egyszerű, primér felfogás önmagában és logikailag követeli meg, hogy azzal közelítsünk a Másik, a TE felé: amit mond, az „úgy van”, és csak ekkor következhet a „mérlegelés”. Például ha megkérdezem.: „X itt van már?” és azt a választ kapom: „Egy zöld kabát lóg a ruhatárban”, akkor – bár a válasznak első látásra semmi köze a kérdéshez – szinte „ösztönösen” azt fogom gondolni, hogy ez érdemi válasz: összekötöm X-et a zöld kabáttal („A zöld kabát X-é”), és úgy magyarázom a dolgot, hogy a megkérdezett ugyan személyesen nem látta még X-et, de feltételezi, itt van valahol, hiszen a kabátja (az ő kabátja) lóg a ruhatárban. A jelölő és a jelölt, a név és a megnevezett közötti űrt tehát egyszerre tölti ki a bizalom és a többértelműség (és ennélfogva a bizonytalanság), azonban az űrt talán valamiféle, még üres térként, színpadként kellene elképzelnünk, melyet a Másik szabadon rendezhet be, de természetesen annak a bizalomnak a nevében, hogy ő is és én is ugyanazt a szabályrendszert ugyanúgy követjük.
nyelvi fordulat
A név rámutató-utaló funkciójában gyakran csupán informatív: ahhoz szükséges, hogy valakit vagy valamit valahová besoroljunk; valamit vagy valakit valahogyan azonosítsunk. Ezért mondja a filozófiatörténet, hogy Fregével és Russell-lal a hagyományos ismeretelméleti és lételméleti kérdések jelentéstani, nyelvi, nyelvfilozófiai kérdésekké váltak: a 20. század ún. „nyelvi fordulata” az analitikus filozófiában jórészt a nevek jelentése körül vívott csatákból nőtt ki.

kallay4_0226

Ha a név osztályba, kategóriába sorolás, akkor a név viselőjéről tudnom kell valamit, hogy a megfelelő osztályba, kategóriába tegyem: hordozza-e maga a név, részben vagy egészben, a név viselőjéről szóló ismeretet? Azaz: „beszélnek-e” a nevek önmagukban, illetve mintegy „önmaguktól” a megnevezett dologról, kifejezi-e egy-egy név vonatkozásának „belső természetét”? Akkor elég lenne a név megértése, tartalma, és ebből tudnám én is és mindenki, miről van szó: ha a név magába zárva hordozná, mire utal, akkor „egy nyelvet beszélne” az emberiség és talán egyféleképpen látnánk a világot is. Nem hiszem, hogy ez jó lenne, de természetesen nincs is így: a nevek legnagyobb részét semmi sem predesztinálja, hogy éppen ennek vagy annak a jelenségnek legyen a neve; a név „egyezményen alapul”, nyelvészeti műszóval élve: „konvencionális” és „önkényes”. Az „egyezményt” persze nem konferencia-asztalok körül ülve írjuk alá, inkább a nyelv által vagyunk képesek tevékenységeinket – többé-kevésbé – összehangolni, nyelv által vagyunk egymással – annyira, amennyire – „harmóniában” és gyermekkorunktól elemi érdekünk, hogy olyan nyelvi és egyéb társas játékszabályok szerint játsszunk, mint mindenki más.[5] Az „önkényes” tehát épp nem azt jelenti, hogy a sikeres nyelvi érintkezés során olyan nevet adok valaminek, amilyen nekem tetszik, hanem hogy hiába hasonlítom össze a nyelven kívüli valóságot bármely nyelvvel, nem találok kimerítő magyarázatot arra, miért épp ez vagy az a hangsor jelöl valamit.
malacröfögés
Valamiféle „magyarázat”, valamiféle „motiváció” név és megnevezett között persze időnként felsejlik, például a hangutánzó szavak, a metonímiák és a metaforák esetében. Ki tagadná, hogy van kapcsolat a röfögés és aközött, amit a malac csinál; a német Tisch szó a görög dyskos szóból ered, amelynek egyik jelentése ’kerek’ és nyilvánvaló, hogy – metonimikusan – az asztal olyan jellegzetességét emelte ki a „névadó”, amely mindenki számára látszik; amikor az angol azt mondja: „he charged like a lion”, azaz „úgy támadott, mint egy oroszlán”, arra számít: mindenki tisztában van azzal, hogy az oroszlán bátor, vagyis ismét van kapocs a „nyelven kívüli”, „valódi” oroszlán egyik tulajdonsága és a név használata között. Igen ám, de az angolban a malac már azt mondja: oink-oink, az angolok „másképpen hallják” a malacröfögést, ráadásul ha már egyszer egy hangsort egy nyelvhasználó közösség lefoglalt a „hangutánzásra”, a közösség tagjai ezt kötelesek később is követni, vagyis a név hagyományozódik, megszokottá, konvencionálissá válik, és még szomorúbb igazság, hogy a malac nem azt mondja, röf-röf, de még azt sem, hogy oink-oink, hanem valami olyasmit, amit most szívesen utánoznék, de a helyzet emelkedettségére való tekintettel nem teszek. És természetesen igaz, hogy a kerekségnek van, vagy lehet köze az asztal görög megnevezéséhez, de mikor a német nyelv ezt átvette, a név német használói ennek aligha lehettek tudatában, arról nem is beszélve, hogy pl. az angolban az asztal table, amely a latin tabulára megy vissza; a tabula egyik jelentése pedig ’lap’, azaz a névadó – ismét metonimikusan – az asztal ’lapját’, ’laposságát’ emelte ki az asztal megannyi jellemzője közül, és ezen értette az „egész asztal jelenséget”, ahogy a magyar asztal szláv eredetű, köze van a sztaty, azaz ’áll’ szóhoz, vagyis a „szláv névadó” az asztal álló tulajdonságára, tulajdonképpen a lábára koncentrált. Az oroszlán-metafora működik a magyarban is, valószínűleg egy közösen birtokolt, nyelven kívüli „háttér”, „kulturális örökség” alapján, de míg a magyar gyerek azzal hecceli társát: „gyáva nyúl vagy, ha nem mászol fel erre a fára”, az angol gyerek ezzel: „you are a chicken if you don’t climb that tree”, és milyen különös lenne, ha egy magyar gyereknek azt mondanám: „csirke vagy, ha nem mászol fel a fára”, ahogy az angol gyerek is értetlenül nézne, legalábbis eleinte, ha ezzel biztatnám: „you are a cowardy rabbit if you don’t climb that tree”, holott a csirke és a nyúl része mind az angol, mind a magyar „kulturális örökségnek”.

kallay5_0226

A kérdés: „beszélnek-e” a nevek, azaz hordoznak-e hasznosítható tartalmat a dolog megismerésének tekintetében, egyáltalán nem új: már Platón Kratülosz című dialógusában felmerül.[6] De akkor talán nem maga a név, hanem a vele összekapcsolt, vele „asszociált” ismeret az, ami elvezet a név viselőjéhez. Nyugodjunk bele, hogy magából a névből nem ismerhetjük meg a dolgokat, de a név még mindig lehet „címke”, amely a fejünkben mintegy „rögzíti” az egyes dolgokról szóló ismereteinket; a név valamiféle „listavezető”, s „alatta” sorakozik mindaz, amit egy-egy dologról tudunk. A jénai matematikus, Gottlob Frege pontosan így gondolta: híres, 1892-es Jelentés és jelölet [7] című tanulmányában, az analitikus filozófia és egyben a modern nyelvészeti szemantika egyik „alapító okiratában” amellett érvel, hogy különbséget kell tennünk a név jelentése, Sinn-je (tulajdonképpen ’értelme’), és a dolog között, amire a név utal; Frege – meglehetősen zavaróan – a dolgot, a személyt, amelyre a név vonatkozik, Bedeutungnak, azaz ’jelentésnek’ nevezte el, de a magyarban igen helyesen ’jelöletnek’ fordítják. Például a következő neveknek: „aki most éppen beszél”, „akit az a megtiszteltetés ért, hogy 2007 őszén az első Liget-előadást tarthatja a második ’Van fogalmad?’ sorozatban” és „Kállay Géza” azonos a jelölete (Bedeutungja), de nem azonos a jelentése (Sinnje); a jelentésre úgy tekinthetünk, mint egy „útra”, amin át a dolog, személy adva van számunkra, amin „végigsétálva” eljutunk a dologig vagy személyig. Ez az út egy ismeret-tartalom, ami – mint Bertrand Russell felfedezte [8] – mondattá is alakítható, és így lehet igaz, vagy hamis.
Mit ér a név?
Frege szerint jelentés és jelölet megkülönböztetésére azért van szükség, mert a jelölet azonosságának felismerése gyakran ismereteink hasznos bővítésével esik egybe. Például tegyük fel, valaki tudja, ki volt William Shakespeare, de a róla szóló ismereteinek, vagyis az azonosítás feltételeinek nem része, hogy ő írta a Romeo és Júliát, amelyben Júlia emlékezetes módon azt mondja, Nádasdy Ádám fordításában: „Mit ér a név? [What’s in a name? – szó szerint: ’Mi van egy névben?’] Aminek neve ’rózsa’, / az más néven is éppoly illatos”. [9] Vagyis az illető talán addig is sikeresen tudta egy személyhez rendelni a William Shakespeare nevet, de mikor megtudja, hogy ugyanez a személy írta a Romeo és Júliát, ismeretei gyarapodtak, és azontúl Shakespeare-t úgy is „meg tudja adni” mint „a Romeo és Júlia szerzője”, s ezáltal szükségképpen igaznak fogja tartani a mondatot: „Shakespeare írta a Romeo és Júliát”. Ennek pedig épp az a záloga, hogy a jelölet, azaz Shakespeare személye változatlan maradjon: semmi más nem történt, mint hogy az illető újabb „utat” kapott, amin eljuthat Shakespeare-hez. Hogy aztán ettől Shakespeare neki „éppoly”, kevésbé, vagy inkább „illatos” lesz, feltehetőleg attól függ, elolvassa-e a Romeo és Júliát, és az tetszik-e neki. De a példa már mutatja Frege elméletének minden nehézségét is.

kallay6_0226

Bajos dolog ugyanis a név jelölő funkcióját a dolgokról szóló ismerethez kötni, azaz a szemantikát mégiscsak az ismeretelmélet alá rendelni. Az első nehézség – amivel Frege híres cikkében természetesen azonnal szembesült –, hogy minden ismeretelmélet lételméletet feltételez. Mert mi történik, ha szorgalmasan jelölgetünk, rendre megnevezünk dolgokat, de a neveknek nincs, vagy bizonytalan a jelölete? Különösen azt: „nincs jelölete” pontosan kell értenünk; Frege számára például a fiktív irodalmi hősök már „nem létezőek voltak”, vagyis – saját példája szerint – az „Odüsszeusz” névnek csak jelentése van, és nincs jelölete (nem utal „senkire”). Így aztán pl. annak a mondatnak: „A mélyen alvó Odüsszeuszt Ithakában tették partra” csupán jelentése van, de nincs jelölete, azaz nincs igazságértéke: sem nem igaz, sem nem hamis. [10]
egy hatalmas jelölet
Mély következményekkel járt ez az álláspont a fikció világának nyelvfilozófiai értelmezésében éppúgy, mint a filozófia későbbi történetében. Amikor Frege azt mondta: ennek vagy annak a névnek a „valóságban” nincs jelölete (a logikafilozófusok későbbi kedvenc példái az „Aranyhegy”, az „Unikornis”, „Franciaország jelenlegi királya”, „Hamlet” stb.), akkor „valóságon” valami olyanfajta világot értett, amelyben a jelöletek elsősorban az érzékeink számára közvetlenül vannak jelen (láthatóak, tapinthatóak stb.) mintegy a maguk egyszerű, hétköznapi, „tulajdonképpeni létmódjában”, és főképp mind megismerhetőek, legalábbis annak erejéig, hogy a fregei értelemben vett jelentés belőlük merítsen. Frege a hajdan „ténylegesen létezett”, „történelmileg igazolható” személyeknek (pl. Arisztotelész, Shakespeare) szintén jelöletet, azaz „valóságot” tulajdonított, azon az alapon, hogy itt dokumentumokból, „leletekből” stb. „igazolni tudjuk”, ki létezett valójában és ki nem. De mi van olyan megnevezésekkel (meghatározott leírásokkal), mint például a „Hold másik oldala”, amelyről sokáig semmi más ismeretünk nem volt lehetséges, mint amit a név maga tartalmaz, hiszen az űrhajók, űrszondák megjelenéséig a Hold másik oldalát senki sem láthatta? Ezt a kérdést a Bécsi Kör filozófusai (Carnap, Schlick, Neurath stb.) vetették fel [11]; ők nagy örömmel üdvözölték Frege, Russell és a fiatal Wittgenstein logikai kutatásait, és arra a következtetésre jutottak, hogy ami „elvileg megismerhető”, annak jelentése és jelölete egyaránt van. Nem így áll azonban szerintük a helyzet az olyan névmásokkal, mint például a „Semmi”, amely nem valamiféle tulajdonnév, ahogy pl. Martin Heidegger használta, amikor olyan mondatokat írt le: „Hol keressük a Semmit?”, „a Semmi tolakszik felénk”, sőt „Maga a Semmi semmít [semmizik]”. [12] A semmi egyszerűen a logikai tagadás (negáció) egyik lehetséges jele [13]; ha azt mondom: „a nagy semmi van a frizsiderben”, akkor nem azt akarom mondani, hogy egy különös létező, egy hatalmas jelölet üldögél a frizsiderben, akinek a neve „Semmi”, hanem hogy „nem igaz az, hogy bármi is lenne a frizsiderben”, azaz a frizsider üres. (Ezért működik Odüsszeusz trükkje a Küklopsszal; Odüsszeusz köztudomásúlag így mutatkozik be: „A nevem: Senkise”. Amikor aztán a Küklopsz üvölt, mert Odüsszeusz és emberei épp egyetlen szemét tolják ki, az óriás barátai azt kérdezik: „Ki bánt?”. És az óriás válasza, „Senkise bánt”, megnyugtatja a Küklopsz barátait, hiszen ők a logikai tagadás jeleként értelmezik azt, amit a Küklopsz tulajdonnévként).

kallay7_0226

Most – sajnos – nem foglalkozhatom azzal, félreértették-e Heideggert a Bécsi Kör filozófusai és kinek van „igaza”. Frege és Russell nyelvelemző módszerei többek között azért lettek roppant népszerűek az analitikus filozófiában, mert segítségükkel rengeteg hagyományos filozófiai fogalomtól (pl. „az Abszolútum”, „transzcendens létező”, „a Semmi”) meg lehetett szabadulni, egyszerűen azon az alapon, hogy nincs jelöletük, nincs „mögöttük” dolog, amihez a név jelentésének segítségével el lehetne jutni, és még elvi lehetőségünk sincs (mint „a Hold másik oldala” esetében), hogy valaha is elérjünk a dolgokhoz, amelyeket ezek a nevek jelölnek, azaz közvetlen ismeretségbe kerüljünk velük, megismerjük őket. Az olyan kifejezések, mint „az Abszolútum”, „a Semmi” ezért egyszerűen értelmetlenek, csak a nevükben, nevük által létező, „nominális konstruktumok”, és nem is kell velük foglalkozni, mert legfeljebb a névhasználó „belsejében” vonatkoznak valamire (pl. kifejezhetik az illető hangulati állapotát, látleletként működhetnek érzelem- és fantáziavilágáról), de ha az ilyen neveknek valamiféle „valóságot” tulajdonítunk, állandóan keverni fogjuk a tényleges, tényszerű valóságot és a fikciót, a filozófiának pedig – éppúgy, mint a természettudományoknak – az olyan valósággal kell foglalkoznia, amely mindenki számára elérhető, megismerhető és főként ellenőrizhető („demokratikus”) [14]; ennélfogva semminek, aminek személyes értéke, érzelmi tartalma lenne, a filozófiában nincs helye. Ennek az ockhami „borotvaelvnek” („a létezők számát fölöslegesen szaporítani nem szabad”) a hagyományos filozófiai diszciplínák közül elsőként természetesen az esztétika esett áldozatul, és az etika is – mint egyéni értékítéletektől terhes terület – csupán a tudományos pszichológia révén számíthatott fanyalgó befogadásra.
amit egyszer kimondunk
De hogyan zárható ki, hogy egy megnevezés („az Abszolútum” vagy „a Semmi”) „mögött” valóban nincs semmi, vagyis hogy elvi lehetőségünk sincs a megnevezett megismerésére? Frege és Russell nyelvelmélete olyan filozófiai álláspontot képvisel, miszerint egyfelől vannak a dolgok, amelyeket a nyelvtől függetlenül megismerhetünk (ha megismerhetünk), másfelől vannak a nevek, amelyeket – mint címkéket – utólag, azaz a megismerés után, és éppen az ismeret segítségével, szépen ráaggatunk a dolgokra. De mi van, ha minden név egyben és egyszerre teremti is a jelöletét? Kétségtelen, ennek az utóbbi álláspontnak nagy veszélyei vannak: hányszor hisszük, hogy pontos ismereteink vannak valamiről, pusztán, mert nevet adtunk neki, arról nem beszélve, hogy sokszor egy-egy jelenség csak azért „tűnik fel” vagy „terjed el”, mert a nevét úton-útfélen használjuk. Van abban igazság, hogy amit egyszer kimondunk, az már valahogyan „van”, éppen a nyelvet lehetővé tévő „bizalmi elv” alapján; és Frege, Russell és a Bécsi Kör a létmódok különbségtétele mellett kardoskodott. Frege egyik legnagyobb hatású gondolata talán az volt, hogy a nyelv önmagában semmit sem mond arról, mi létezik „valójában”, és mi nem; a beszélő – és a hallgató, első reakcióként – természetesen „előfeltételezi”, hogy amiről szó van, az „valahogyan van”, de magáról a létről pusztán a nyelven keresztül nem tudunk meggyőződni. Frege szerint tehát megnevezés és valóság között nincs szükségszerű logikai kapcsolat. [15]

kallay8_0226

De valóban nincsenek-e olyan nevek, jelek, amelyek, legalábbis bizonyos helyzetekben, a puszta használatuk révén garantálják, méghozzá a logikai szükségszerűség erejével, hogy amire a név vonatkozik, az létezik? Például bemegyek egy boltba és rámutatok valamire: „Ezt kérem!” Elképzelhető, hogy az ez itt egy nem-létezőre vonatkozik? Ha a puszta, üres levegőre vagy az üres pultra mutogatok, az eladó először természetesen pontosítást fog kérni, s ha makacsul kitartok, gondolhatja, hogy meg akarom tréfálni, vagy hogy az üres levegőt vagy a pultot magát kérem, de valami ténylegesen létezőt keresni fog az „ezt” „mögött”, és nemcsak feltételezi, hogy van ilyen létező. Vagy ha valaki megkérdezi: „Ki van a szobában?” és én azt válaszolom: „én” (ahogy Micimackó hallja, amikor Nyuszihoz megy vendégségbe), az „én” a kérdező számára lehet nem pontos tájékoztatás, ha például nem ismeri, vagy nem ismeri meg a hangomat, azaz nem biztos, hogy az „én”-t azonosítja „Kállay Gézával”, de az én számomra elképzelhető-e, hogy az „én” névmás, a névmás használata közben, valami nem-létezőre vonatkozik? William James egyik előadásában megemlékezik Baldyról, aki kiesett a lovaskocsiból, és rögtön megkérdezte: „Kiesett valaki?”. Az én, jelen esetben Baldy, a szituáció révén mint a kocsiból kipottyanó, a maga számára már teljesen egyértelmű jelölt, akire mindenki más (pl. a kocsis, aki előre nézett, és nem látta, mi történt) utalhat a kitöltetlen jelöletű valakivel, csak épp Baldy nem: Baldy, ha komolyan teszi fel a kérdést (pl. nem azt akarja mondani vele: ’Ez a kis esés meg se kottyant’), pszichiátriai eset. [16] Úgy tűnik, az én talán a legsikeresebben referáló „nevünk”, és azt is tudjuk, hogy Descartes, metafizikai bizonyosságot kereső elméletének egyik lépcsőfokaként ezt a „sikert”, ezt az „egyértelműséget” használta fel, hogy később messzemenő következtetéseket vonjon le reflexió, gondolkodás, emberi lét, sőt Isten létének vonatkozásában, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy pl. az én névmás rendkívül különös jel: egyfelől az egyik lehető legáltalánosabb, másfelől ha valaki használja, tűhegyszerű pontossággal és főleg tévedhetetlenül jelöli ki azt, akire vonatkozik.
személyes filozófia
De mi az „én” névmás pontos jelölete? Talán a mindenkori beszélő teste? Vagy az a hely, amit ez a test a fizikai valóságban betölt? Akkor azt kellene mondanunk, legalábbis Frege elmélete szerint, hogy az „én” szónak annyi jelölete van, ahány ember, illetve emberi test vagy emberi test által betölthető hely van (volt? lesz?) a világon, de akkor hol a tűhegyszerű pontosság, amit kétségtelenül tapasztalunk? Az „én”-nek éppen nem úgy bizonytalan a jelölete, ahogy például a „Géza” névnek, mert rajtam kívül még sokan mások kaphatják és kapták ezt a nevet. Talán okosabb azt mondani: az én jelölete a mindenkori beszélő mint beszélő, akinek az ajkán „felzeng” az „én” akár a névmás, akár – ahogy a magyarban – az igei toldalék (pl. látom) révén, az „én” jelölete tulajdonképpen egy elvont logikai-nyelvtani kategória. Az „én” tehát szigorú értelemben nem olyan név és különösen nem olyan tulajdonnév, mint „Kállay Géza”, még akkor sem, ha bizonyos helyzetekben az „én” és a „Kállay Géza” felcserélhetőek a mondatok igazságértékének megváltoztatása nélkül, pl. jelen esetben ez a két mondat: „én jól érzem magam” és „Kállay Géza jól érzi magát” ugyanarra a személyre vonatkozik és mindkét mondat igaz (tehát „ugyanazt jelenti”). Az én jelölete a beszélő általános, de nagyon valóságos logikai-nyelvtani viszonya a világhoz, és bármennyire is híve vagyok a személyes filozófiának, pusztán az én névmásból még én sem szeretnék a személyiségre (általában vagy konkrétan) következtetni; ha ezt tenném, ahhoz lennék hasonló, aki pl. az energia szó fizikában használatos fogalmát a hétköznapi jelentésből rekonstruálja.

kallay9_0226

Az én névmás használata a személyiség feltárása közben természetesen roppant fontos szerepet fog játszani, de sem jelölete, sem jelentése nem lesz azonos az éppen adott egyedi személyiséggel. De akkor mi az „én” jelentése, a fregei értelemben? Mi az az út, amin át eljutunk az „én” jelöletéhez? Emlékezzünk: a jel jelentése Frege szerint az az ismerethalmaz, amelyet a jellel asszociálunk. De akkor mondjam azt, hogy az én jelentése az, ahogy – eddig – megismertem magam? Vagy kérdezzek meg másokat, mit tudnak rólam, és ez lesz az énem jelentése az én számomra is? És a bennem lezajló változások, újabb tapasztalatok ezt a tartalmat szüntelenül árnyalják, sőt, szakadatlanul változtatják? Úgy tűnik, ha azt mondom: én, a Másiknak a szó megértéséhez nem kell beszámolnom éppen adott érzelmi állapotaimról, és regényes életrajzomat sem kell mellékelnem, azaz ismét ahhoz a kérdéshez jutunk: meddig tart a logika, nyelvtan, szemantika, és mikortól kezdődik a „tényleges én”, a személyiség, aki én vagyok. Jelenleg nem tudok jobbat mondani, mint hogy vagy a jelentés-jelölet megkülönböztetést kell elvetni, vagy azt mondani – és ez talán minden, az én-hez, vagy „ezt!”-hez hasonló, egy valóságos jelöletet szükségszerűen feltételező névre igaz –, hogy az én névmás esetében a jelentés és jelölet éppen egybeesik. [17]
mindenkinek mást jelent
Az én jelentésével kapcsolatban még sarkítottabban merül fel a kérdés, ami a fregei rendszerrel kapcsolatban mindig is kérdés volt: a névvel asszociált ismeretek közül éppen melyek fognak elvezetni a jelöletig? A Frege-követő fülének kellemesen cseng a sokszor hallott tétel, miszerint pl. „egy botanikusnak sokkal többet jelent, hogy ’szarkaláb’, mint a laikusnak”, de a szarkaláb szót elemi ismeretekkel is elég sikeresen lehet használni a magyar nyelvben. Talán nem kellene kevernünk a dolgokról szóló ismeretet a jelentéssel, de ha nem tesszük, mi lesz a szó jelentése? És az sem elég, hogy a jelentés: a szó használati szabálya, mert min alapul a szabály? Nem a név által megjelölt jelenség legalábbis bizonyos fokú ismeretén? De mekkora ez a bizonyos fok? Azt a logikusok és szemantikusok végképp nem szeretnék hallani, hogy egy-egy szó, név stb. „mindenkinek mást jelent”, mert bár ez természetesen bizonyos értelemben igaz, őket az érdekli, hogy a sok bizonytalanság és „szubjektív tényező” dacára miért tudunk sikeresen eszmét és gondolatot cserélni. Vagy mondjuk azt, hogy ki-ki, más-más úton (fregei jelentésen) jut el a jelölthöz, pl. van, akinek úgy adott Shakespeare, mint aki Stratfordban született, másnak úgy, mint a Hamlet szerzője, sőt, van, akinek úgy, mint aki helyett más írta a darabjait, például Francis Bacon vagy Oxford grófja? De ha ilyen szabadelvűek vagyunk, biztos-e, hogy ugyanahhoz a jelölethez, ugyanahhoz a Shakespeare-hez jutunk el? Ha a jelöletet a jelöletről szóló ismerettől tesszük függővé, nyilvánvalóan ki leszünk téve nemcsak ismereteink különbségének, hanem bizonytalanságának is; kétségtelenül bosszantó, hogy ismereteink jó része logikai értelemben egyáltalán nem szükségszerű, azaz még akkor is a világ véletlenszerű ténye, hogy Shakespeare írta a Hamletet, ha valóban ő írta, mert úgy is történhetett volna, hogy sohasem írja meg (mert nincs kedve, más dolga van stb.), de úgy is alakulhattak volna az események, hogy a darabot valóban Francis Bacon írja meg, méghozzá pontosan ugyanazt a darabot, sőt, úgy is, hogy sem Bacon, sem Shakespeare meg sem születik. [18]

kallay10_0226

A jelölt és ismeretelméleti megközelítése ellen lázadt fel Saul Kripke híres, 1970-ben tartott előadássorozatában, amely később Megnevezés és szükségszerűség (Naming and Necessity) címen jelent meg. [19] Pontosabban Kripke az ellen emelte fel a szavát, hogy a neveket a világ esetleges tényeitől és ezen tények kinek-kinek másként adott ismertségi fokától tegyük függővé. Az elmélet részletes ismertetésére és főleg értékelésére nincs mód, de Kripke alapgondolata roppant eredeti, mert roppant radikális: minden, ami a név névre számot tarthat, úgynevezett „merev jelölő”-ként, rigid designator-ként kezelendő, azaz ha valami valaha egyszer nevet kapott, a névadás „alapító tettnek” számít: a dolognak az lesz az egyetlen és elidegeníthetetlen neve, amibe semmiféle ismeret vagy egyéb tényező nem játszik szerepet, a név „nem fejez ki semmit”, és nem függ a világ tényeitől, hanem attól kezdve éppen az a bizonyos név a dolog vagy személy neve és kész, a névnek pedig nincs más „dolga”, mint hogy jelöljön, méghozzá egyértelműen. A névadás Kripke számára a definíció aktusához áll közel, azaz néhány ember döntésének eredménye; a döntés természetesen szabad tett: az, hogy éppen mi lesz egy dolog neve vagy egy gyereket minek keresztelek el, nem szükségszerű: semmi és senki nem jön létre úgy, hogy névtáblát viselne magán, amin követeli, minek nevezzem el. De ha a névadás megtörtént, nincs visszaút: Görény Jenőnek, aki névváltoztatást szeretne, Kripkénél nincs esélye. A névadó személye természetesen ismét mellékes, de kellett lennie valakinek, aki először nevet adott az asztalnak és azt mondta: „asztal” (a közösségi névadás bajosan képzelhető el „kórusban”), kellett lennie valakinek, aki egy dán királyfinak a Hamlet nevet adta, és így tovább.
a név teremti a jelöletét
Az elméletből azonnal következik, hogy a név Kripke szerint nivelláló erejű: minden létezik, aminek egyszer neve van és minden ugyanúgy létezik, Hamlet éppúgy, mint Kállay Géza, azaz ha még „lehetséges világokat” – mondjuk egy „shakespeare-i világot” vagy „drámai világot” – is feltételezünk, amiben a „Hamlet” névnek éppúgy van valóságos jelölete, mint a hétköznapi világban a „Kállay Géza” névnek, a személy (vagy a dolog) még akkor is megtartja a nevét, ha az egyik világból a másikba lép: Shakespeare világában én ugyanúgy Kállay Géza vagyok, ahogy Hamlet is Hamlet az én hétköznapi világomban. Érdekes, hogy Kripke elmélete nagyon közel áll ahhoz az – egyébként romantikus-dekonstrukcionalista – elképzeléshez, hogy a név teremti a jelöletét, azonkívül, talán paradox módon felsejlik benne valami „animizmus”, amely a nevet birtokbavételként értelmezi: az egyszeri és megismételhetetlen név tökéletesen „fedi” viselőjét, azaz a megnevezett ebben a névben és semmi másban nincs „adva”, ezért ha tudom a nevét, ezáltal egyben az „enyém” is. A szent neveket éppen azért nem szabad kimondani (azért tabuk), mert a kimondás feltételezné, hogy a név használója a megnevezett „fölött áll”, „rendelkezik vele”, „a hatalmát gyakorolhatja felette” és így tovább.

kallay11_0226

Van valami mély bölcsesség ebben az animizmusban is, ma már talán nem annyira a misztikájában, hanem abban, ami személyes benne. Mert ha valakinek, a személyi igazolványában található névnek fittyet hányva, „új”, „titkos” nevet adok magamban, vagy úgy, hogy azt a nevet csak mi ketten ismerjük, a név azt a viszonyt igyekszik kifejezni, ami engem ahhoz a személyhez fűz, illetve jelzi mindazt, amit a személy iránt érzek, róla gondolok; nem pusztán „meg akarom jelölni” és „már csak azért se” használom a „rendes nevét”, hanem bizonyos értelemben „birtokba veszem”, persze nem ’tulajdon’-ként, hanem annak jeleként, amennyit a személyiségéből megértettem, ahogy ez a személyiség „bennem él”. Sőt, az „új név” által kifejezett viszony még az illető „hivatalos nevére” is rávetülhet. A sajátos viszony, ami engem valakihez vagy valamihez fűz, és az ettől aligha elválasztható hangulat, amit akár a név puszta meghallása felkelthet bennem, „konnotáció” néven vonult be a jelentéstanba (szemben a denotációval, ami a logikai jelölés, a fregei utalás); a konnotációt persze a szemantikusok nem szeretik, mert egyedi, ezért esetleges és személyes, és így nem is igen lehet „leírni”, nem érdemes foglalkozni vele. De akár foglalkoznak vele, akár nem, a konnotáció ékesen bizonyítja, hogy a neveket nemcsak utalásra használjuk. Például személyek esetében a konnotációhoz tartozik, ahogy egy személyt ismerek, nem a ’világ dolgairól és személyeiről szóló átlagismeret‘ értelmében, amit Frege „útként” használt fel, hogy eljusson a jelöletig, hanem a megismerés ’intimitás’ értelmében, azaz abban a sajátos viszonyban, amely két személyt összeköt. Akár animizmus ez, akár konnotáció, a név személyek esetében nemcsak utal, hanem, ha az illető fontos számunkra, a személyiséget is hordozza. Például amikor Leoncavallo Bajazzók című operájában Canio, a féltékeny férj a csábító neve felől faggatja feleségét, Neddát, és a „nevét akarja” („io vo’ il suo nome”), aligha elégedne meg annyival: „Silvio”; Canio, miközben eszelősen kiáltozza: „a nevét! a nevét!”, nem információt kér, hanem úgy akar identifikálni, hogy egyben arra is kíváncsi, ki az a személyiség és egyéniség, aki nagyobb hatással van Neddára, mint ő, sőt, az élő, eleven embert is a kezei közé akarja kaparintani, hogy rettenetes haragjában megbüntethesse. [20] Gareth Evans, a kitűnő, korán meghalt oxfordi nyelvfilozófus, mérlegelve szinte minden eddig közkézen forgó névelmélet előnyeit és buktatóit, végül arra a következtetésre jutott, hogy a név úgy hordozza a személyt, hogy egyenesen e személy történetével azonos. [21]
negyedik személy
Fájdalmasan adós maradtam nagyon sok mindennel, pl. az ön- és egyéb azonosság metafizikai kérdésével, a te névmást csupán a bizalmi háló egyik tényezőjeként említettem az én-te viszony kapcsán, nem beszélve a mi/ti/ők, ezek/azok névmásokról. Befejezésképpen mégis a most engem legjobban izgató, valószínűleg abszurdnak hangzó kérdést szeretném feltenni: tudomásom szerint minden nyelvben három személy van (én/te/ő) és ezek többes száma. Miért nincs negyedik személy? Talán mert a három grammatikai személy a három dimenziónak felel meg, amelyek – mint Kant nyomán mondhatjuk – születésünk után közvetlenül szemléleti kategóriákká válnak érzékeléseink közben, felvesszük őket mint valami szemüveget, és, tetszik, nem tetszik, ezen át nézzük a világot, ebbe helyezünk el mindent, és kész? Vajon a három nyelvtani személy viszonya mentén bomlik ki gondolkodásunk?

kallay12_0226

Vajon ezek a potenciálisan mindenre és mindenkire mindenki által alkalmazható és alkalmazott piciny jelek szerint tanuljuk és értjük meg, hol vagyunk, hogyan vagyunk, kik vagyunk egy világban, amelyet harmadik, második, sőt, első személyben is meg akarunk érteni? De még ha így is van, sem látom logikai akadályát a negyedik személynek. A negyedik személy hiányzik. Éppen ez vezetett rá, milyennek képzelem a negyedik személyt: jelöletként létezhet a második (te) és harmadik (ő) „hagyományos személyben” (én ő-ként fogok rá utalni), de legfontosabb tulajdonsága hogy hiányt képvisel, jelent: ő az, aki hiányzik és aki megmutatja (jelenti): az én-em-ből mi hiányzik. Ettől talán még maradhatna hagyományos ő is és te is egyaránt. Különlegessége azonban, hogy nekem, személy szerint hiányzik és azt jelenti (arról tesz jelentést): belőlem, személy szerint mi hiányzik.

Hogy ez érthetőbb legyen, abból indulok ki, hogy a személyes névmások közül nem mindegyik egyformán személyes a szó intimitás, ’egy meghatározott személyiséghez, sőt: én-hez kötődő’ értelmében és most épp a személyes szó nem-nyelvtani értelme mentén szeretnék „kitörni” a logikából és a nyelvtanból, de a nyelvtant és a logikát épp nem haszontalannak ítélve, hanem „kontrasztanyagként” használva, vele összehasonlításban megfogalmazva, mit értek nem-nyelvtani-logikai értelemben vett „személyesen”, miközben messzemenőkig elismerem, hogy a logikai–nyelvtani jelentések és jelöletek használata és valamelyes megértése nélkül meg sem tudnék mozdulni.
nekem hiányzik
Mint láttuk, az én, ha én használom, lehetetlen, hogy ne feltételezze a megjelenésemet, és talán azon az alapon jelöl logikai értelemben olyan tévedhetetlenül, mert – legalábbis első megközelítésben – ’magamhoz vagyok a legközelebb’, pl. a legnehezebb a magam közvetlen érzékeléseiben kételkednem; talán az én esetében a legkönnyebb a puszta utaláson túljutni és eljutni ahhoz, aki az utalás „mögött” van; az én indul el legkönnyebben a puszta személytől, a nyelvtani-logikai jelölettől és hatol „önkéntelen” használójának esetleges, de tényleges, egyedi, élő személyiségébe, annak „belső világába”. Mégis úgy tűnik, a „te”, a megszólított Másik is eleve közelibb, s ezért személyesebb viszonyt feltételez, mint a harmadik személy, az ő vagy az ez/az; nehéz a te névmást értelmesen úgy használni, hogy a jelölete ne legyen közvetlenül jelen. A legszemélytelenebbnek az ő és az ez/az bizonyul, velük fordulhat elő, hogy jelöletük tárgya sem időben, sem térben nincs éppen jelen. Épp azért „találtuk ki őket”, hogy velük, azaz a nyelv segítségével valahogy jelenünk terébe és idejébe „hozzunk” dolgokat és személyeket. De a negyedik személy nem ebben a megszokott, tulajdonképpen triviális értelemben „nincs jelen”, azaz hiányzik. A negyedik személy nekem hiányzik, s ezért, minden hiányzása ellenére személyesebb, mint bármi, ami az adott helyzetben éppen körülvesz.

Mondok egy példát. Ha én Amerikában vagyok és azt mondom: „ő Budapesten van”, és az ő nem puszta rámutatás, hanem azt a személyes viszonyt fejezi ki, ami engem ehhez a őhöz fűz, azaz az ő most a „negyedik személy”, akkor a mondat számomra nem információ, és még csak nem is csupán az ő térbeli és időbeli (fizikai) hiányának kifejezése: ez utóbbi az adott helyzetben fájdalmasan bár, de – mint mondtam – triviális módon igaz. Az „ő Budapesten van” Amerikában nekem azt fejezi ki, ami akkor épp nélküle vagyok. De nem azt akarom mondani, a posztmodern divat szerint, hogy ekkor az ő „a hiányán keresztül van jelen” vagy pláne, hogy a hiányán keresztül valóságosabban van jelen, mintha ott lenne velem. Ezekben van igazság, de – azt hiszem – akkor és csak akkor, ha a hiányt nem akarom azonnal – pl. a képzelet segítségével – áthidalni, eltagadni, magamat űr-áthidaló töltelékekkel „megvigasztalni”.

kallay13_0226

Nem; a hiánynak ordítónak, kétségbeejtőnek, akár őrjítőnek kell maradnia, mert az ő személyes személyiségét igazán komolyan kell vennem, tiszteletben kell tartanom, őt el kell ismernem. Őt, ha Amerikában vagyok, a képzeletem, vagy akár más hallucinogén anyagok segítségével Budapestről Amerikába szállíthatom, abba a házba, ahol éppen vagyok, leültethetem magammal szemben, te-viszonyt csinálhatok az ő-ből, beszélgethetek vele stb., tehát megidézhetem, sőt, idézhetem: pl. „tudhatom”, épp mit mondana, csakhogy ilyenkor ez: mégiscsak mind én vagyok: az ő én maradt. Egyet ugyanis nem tudok: az ő-t mint tényleges fizikai valósággal, saját akarattal, tehát személyiséggel rendelkező lényt „odahozni”: ez az igazi hiány, ez hiányzik, ő hiányzik: nekem. Mert ha ő egyszer csak valóban ott lenne, akkor valóban más dolgokat, vagy más dolgokat is csinálhatna, mint amit elképzelek. A képzelet nem tiszteli a „negyedik személy” szabadságát, vagyis személyiségét: nem ez a dolga; a logika és a nyelvtan nem is ismeri, nem tud mit kezdeni vele. A valóságnak azonban – és ez persze nagyon fájdalmas lehet – szükségképpen tisztelnie kell a „negyedik személy” szabadságát, különben – talán érthető, de pótszerként működő – olcsó vigasz, egyszerű önzés lesz az ő „megidézéséből”. De – elképzelésem szerint – a negyedik személynek akkor is köze van a hiányhoz, amikor épp a jelenemben van térben és időben: ilyenkor azt mutatja meg, mi hiányzik belőlem, azonban úgy, hogy épp azt adja nekem, azzal ajándékoz meg, ami belőlem hiányzik. A negyedik személy az, akitől elfogadom: épp ezek a hiányaim és határaim, és épp mikor hiányaimat kitölti, értem meg, mi hiányzott és hiányzik belőlem valójában. Amiből azt a következtetést szeretném levonni: az én, az egyes szám első személy csak látszólag az „első személy”. Az igazi első személy a „negyedik személy”, akit, ha mindenképpen személyes névmás-szerű néven kellene neveznem, legszívesebben így hívnám: őm.

Ebben az értelemben gondolom, hogy – mint előadásom elején mondtam – a nevek és névmások vizsgálata továbbsegíthet annak megértésében: hányféle módon lehetünk. És ebben az értelemben gondolom, hogy ha a személyes névmások személyes jellegét komolyan vesszük, akkor talán személyiség és személyesség mélyebb megértéséhez is eljuthatunk.

[1] Kállay Géza: Személyes jelentés. Filozófiai tanulmányok, Budapest: Liget, 2007, p. 177.
[2] Gottlob Frege: ’Jelentés és jelölet’, és Bertrand Russell: ’A denotálásról’ In: Irving M. Copi és James A. Gould: Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Budapest: Gondolat, 1985, pp. 111–142, ill. pp. 143–166; eredetileg: Frege: Über Sinn und Bedeutung, Zeitschrift für Philosophie und Philosophische Kritik, 100, 1892, és Russell: On Denoting, Mind, 1905.
[3] Vö. Russell, i. m. pp. 143–144.
[4] Vö. Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások, ford. Neumer Katalin, Budapest: Atlantisz, 1992, 33.§ (p. 36).
[5] Vö. Stanley Cavell: The Claim of Reason, Wittgenstein, Skepticism, Morality and Tragedy, Oxford: Oxford University Press, 1979, pp. 20–35.
[6] Platón: Kratülosz, ford. Szabó Árpád, In: Platón összes művei, Első kötet, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984, pp. 725–851.
[7] Vö. Frege, i. m., elsősorban pp. 112–114.
[8] Vö. elsősorban Russell, i. m., pp. 151–152.
[9] Shakespeare: Romeo and Juliet, II; 1, 85. sor (Stephen Greenblatt, et. al., szerk.: The Norton Shakespeare, New York: The Norton Company, 1997. Nádasdy Ádám fordítása: Shakespeare: Romeó [sic!] és Júlia, Színház, XXXVI/5, 2003, május, Drámamelléklet, p. 9.)
[10] Vö. Frege, i. m., p. 120.
[11] Vö.: Moritz Schlick: ’Positivism and Realism’, ford. David Rynin, In: A. J. Ayer (szerk.), Logical Positivism, Glencoe, Illinois: The Free Press, 1959 (pp. 62–107), p. 88. (Eredetileg: „Positivismus und Reale Aussenwelt”, Erkenntnis, Vol. III, 1932/33.)
[12] Martin Heidegger. ’Mi a metafizika?’, ford. Vajda Mihály, In: Heidegger: Útjelzők, Budapest: Osiris, 2003 (pp. 105–121), p. 109, p. 112, p. 114.
[13] Vö. Rudolf Carnap: ’The Elimination of Metaphysics through Logical Analysis of Language’, ford. Arthur Pap, In: A. J. Ayer (szerk.): Logical Positivism, i. k. (pp. 82–107), p. 70. (Eredetileg: ’Überwindung der Metaphysik durch Logische Analyse der Sprache’, Erkenntnis, Vol II, 1932.)
[14] Vö. Carnap, i. m., elsősorban pp. 75–81.
[15] L. elsősorban Frege, i. m., p. 131.
[16] Vö. William James: The Principles of Psychology, Vol. I , London: Macmillan, p. 273.
[17] Az énről szóló vitára nézve l. Ludwig Wittgenstein: The Blue and Brown Books, New York: Harper and Row Publishers, 1958, pp. 61–73; G. E. M. Anscombe: ’The First Person’ In: Anscombe: Collected Philosophical Papers, Vol. II, Metaphysics, and the Philosophy of Mind, Oxford: Blackwell, 1981, pp. 21–36; Edward Harcourt: ’The first person: problems of sense and reference’, In: Roger Teichmann (szerk.): Logic, Cause and Action, Royal Institute of Philosophy Supplement 46, Cambridge: Cambridge University Press, 2000, pp. 25–46. és C. J. F. Williams: ’Myself’, Ratio, New Series 4 June, 1991, p. 82.
[18] Bővebben erre nézve l. Michael Devitt és Kim Sterelny: Language and Reality. An Introduction to the Philosophy of Language, Cambridge, Mass.: MIT Press, 1999, különösen pp. 53–68.
[19] Saul A. Kripke: Naming and Necessity, Cambridge, Mass.: Harvard University Press (1972), 1980.
[20] http://www.opera-guide.ch/libretto.php?id=194&uilang=de&lang=en, találat ideje 2007. szept. 9.
 [21] Gareth Evans: ’The Casual Theory of Names’ In A. W. Moore: Meaning and Reference, Oxford, Oxford University Press, 1993 (pp. 208–227), p. 226 és uő: The Varieties of Reference, ed. by John McDowell, Oxford: Clarendon Press és New York: Oxford University Press, 1982, különösen pp. 143–304. és pp. 373–405.
kép | Jeff Cowen, lensculture.com