Bíró Zsuzsa

NAIV IDŐK

NAIV IDŐK

1.

A helyszín Pápa, időpont ezerkilencszázkilencvenegy novembere. Trudival ülök a Kuckó nevű presszóban, interjút készítek egy televíziós műsorhoz. Trudi fényképeket mutat négyéves kislányáról és magáról. Szép kislány, Trudi is szép volt, ma is szép, csak kicsit ütött-kopott, nem az életkora vonja be porfátyollal (alig múlt huszonöt), hanem az a speciális honi kór, amelyet mindnyájan előbb-utóbb elkapunk, az egykori morbus hungaricus mai változata, a reményvesztettség.

Ha az idő visszafordítható volna, ha visszamehetnénk a múltba. A lehetősége fennáll, mondja Trudi; a gimnáziumi fizikatanáruk, fura figura, ő beszélt az idő visszafordíthatóságáról. Óriás gravitációs mezőkről és lyukakról magyarázott… Trudi dühös, elfelejtette a lényeget, pedig a csávó világosan bizonyította, hogy a dolog tudományosan lehetséges… Csakhogy tizenhét évesen az egész nem annyira érdekelte, most azonban szívesen visszamenne ahhoz a naphoz, amikor Igorral először találkozott.

giccses pillanat

Ezerkilencszáznyolcvannégy október nyolcadikán egész nap esett, undok hideg volt. Trudi Veszprémből jött, a fogorvostól, egyik bölcsességfogát húzatta ki, a távolsági busz késett, a kihúzott fog helye lüktetett, arca alaposan feldagadt, fázott és ázott, rajta kívül a megállóban csak egy szovjet katona várakozott, hatalmas autógumival. Már este volt. Vártak, áztak. Aztán hogy, hogy nem, egyik pillanatban önkéntelenül egymásra néztek, a feldagadt arcú magyar lány és a fiatal katona az autógumival, orosz vagy ukrán vagy fehérorosz, az utcai lámpa mindkettőjüket tompa fénybe vonta, a katona a maga szelíd kék szemével Trudi elképesztő zöld szemébe bámult – egy régi, fekete-fehér, francia film giccses pillanata volt. De ami giccses, miért ne lehetne sorsszerű? A katona Trudi feldagadt arcára mutatott, és gesztussal kérdezte, hogy a foga fáj-e? – Fáj… – mondta Trudi. Szimbolikus jelentésű, hogy ez volt az első elhangzott szó közöttük: fáj.

Jött a busz, felszálltak, Trudi leült, a katona illendően kinn maradt a peronon a kerékkel. Trudi az utat figyelte, bár inkább csak a sötétbe bámult, zavarban volt, magán érezte a katona tekintetét. Herend és Magyarpolány közt jártak már, amikor Trudi visszanézett rá, aztán Pápáig egymást nézték, néha valamelyikük elmosolyodott, akkor a másik is mosolygott. Aztán a katona lovagiasan meghajolt és leszállt. „Kár, hogy katona. Kár, hogy orosz” – gondolta Trudi, és ő is leszállt a következő megállónál.

Scheiber Hugó: Kisvárosi utca

Óvodás korában egy orosz népmese volt a kedvence; az öreg Dása néni Mása nevű unokájáról szólt és kedvencükről, a Pöttyöske nevű tyúkról. Újra és újra ezt akarta hallani, kamaszkorában meg végigbőgte a Ballada a katonáról című filmet. Nagyjából ennyi jót tudott az oroszokról, rosszat többet, ez érthető, sváb származású családjából senki sem volt az SS tagja vagy volksbundista (Trudi legalábbis így tudta), a háború után a Szovjetunió parancsára mégis sok baj zúdult rájuk: fogság, Gulág, kitelepítés, internálótábor, államosítás. Néhányan azonban szerencsésen átjutottak Németország nyugati zónájába, a szerencséből Trudinak is jutott, többször nyaralt a Bodeni-tó partján, egy időben az iskolában egyedül neki voltak tapasztalatai a nagyvilágról, skót kockás szoknyákat hordott, hozzájuk illő térdharisnyákkal, és egy parányi Grundig rádiómagnóval hallgatta a Beatlest. Bár nagylelkűen megosztotta osztálytársaival a kazettáit, sokan utálták, hülye és beképzelt, mondták, mások viszont ragaszkodtak hozzá, és meggyőződésük volt, hogy aki Trudival jóban van, az egyben tagja az osztály arisztokráciájának. „Trudi más…” – mondták igaz barátai, bár nehezen magyarázták volna el, miben más. Trudiról vitatkoztak a tanáriban is (ezt első érettségi találkozójukon mesélte el neki az osztályfőnök), a szeme okozott problémát, veszedelmes hiúztekintet – állították néhányan, vagy inkább felis catus, azaz macska, és a macska mitológiai jelentését magyarázták, a lánynak valami súlyos titka van vélekedett romantikusan egy nagyon fiatal tanárnő, a fizikatanár azonban leintette a fantáziálást, fényjelenségekről és visszaverődésekről beszélt.

 

2.

özönlöttek a levelek

A fantasztikus zöld szemből semmi sem látszott azon a jelentéktelen fényképen, amit Trudi küldött nekünk a televízióba. Pályázatot hirdettünk – naiv idők voltak, a rendszerváltás első évei –, és azokhoz fordultunk, akik az elmúlt évtizedekben valamilyen kényszer miatt elszakadtak első szerelmüktől (háború, szülői akarat, ötvenhatos forradalom, előítéletek vagy félreértések és egyebek); mindazokhoz szóltunk, akik a mi közvetítésünkkel szívesen találkoztak volna egykori kedvesükkel, vállalva, hogy a viszontlátás egy televíziós műsorban történjen. Sok százan vállalták, sőt, óhajtották, vágytak rá, álmodtak róla, özönlöttek a levelek, ki-ki röviden vázolta, hogyan, miért szakadt el választottjától, leírta története lényegét, és minket úgy borítottak el az össznépi fájdalom hullámai, mint a cunami. A legtöbb levélíró háborús veszteségről mesélt, de a falusi Rómeók és Júliák is megnyilatkoztak, szomorú kifosztottak, akikhez hasonlókkal a Talpalatnyi földben vagy a Körhintában találkozunk, tollat ragadtak az ötvenhatos drámák hősei, akik a harcok és a disszidálás napjaiban szakadtak el párjuktól, és jelentkeztek, akiket a békésebb történelmi időkben nem szerettek eléggé és elhagytak, és csodát reméltek a televíziós randevútól, ahogy az egyik levélíró hölgy írta, „díszbe öltöztek a szívek…”

Scheiber Hugó: Önarckép katonasapkával

Ültünk a levélhalmok előtt, és azon tűnődtünk, hogy ennek a szerelemmel megáldott és megvert országnak a népe miért ilyen boldogtalan?

és konyec filma

Trudi külön kategória volt. Rózsaszín dossziéban őriztük a levelét, néhány másik, némiképp hasonló témájú levél társaságában: ezek a nők ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonával keveredtek szerelembe. Vengerkák, írta valaki viccből a dossziéra, hülye vicc volt, Trudi és társnői, igazi love sztorik főszereplői voltak, a vengerkák sorsa merőben különbözött; a lila akácos álmokat szövögető kisasszonyok, Tóth Manci és társnői, művészi produkciókból akartak az első világháború előtt Oroszországban megélni, de többnyire rossz lebujokban végezték. A rózsaszín dossziékban összegyűjtött levelek írói csodát reméltek tőlünk, hinni akarták, hogy az egykori szovjet birodalom maradékában valahol majd rátalálunk a katonájukra, aki így vagy úgy, de elhagyta őket, talán remélték, hogy mi majd kézen fogjuk a hűtlen legényt, hozzájuk vezetjük, és konyec filma. Trudi jelentkezése más volt, ő semmit sem akart, csak megragadta a lehetőséget, hogy önterápiát végezzen, és elmesélje, mi történt. Figyelni kellett rá. A rendhagyó levél mellett, néhány sor kíséretében, magnótekercset is küldött, ezt senki más nem csinálta; kellemes, önironikus modorban beszélt; Trudi valóban más volt.

Egy részlet:

„Ezerkilencszáznyolcvanhat július tizenharmadikára tűztük ki az esküvőt, a parancsnokság azt ajánlotta, hogy a Szovjetunióban keljünk egybe, nekem mindegy volt, anyám úgy döntött, nem jön velünk, de itthon majd igazi lagzit rendez. A dologból nem lett semmi, hogy miért nem, azt nem részletezem most, a lényeg, hogy a hepiend elmaradt. A család úgy bánt velem, mintha nagybeteg lennék, az óvodában, ahol dolgoztam, némelyek kurvának tartottak, úgy éreztem, az emberek összesúgnak a hátam mögött vagy kinevetnek… szóval két év alatt teljesen bediliztem. Az elhatározás hirtelen jött, addig soha nem gondoltam öngyilkosságra, lehet, hogy a november is hozzájárult, a november mindig olyan utálatos. Akkor még az óvónőképzőbe jártam, és aznap az igazgatónő behívott és megkérdezte, olvastam-e az Anyegint, mondtam, hogy olvastam, persze, hát akkor miért nem veszek példát Tatjánáról, miért nem szedem össze magam? Akkor azt gondoltam, ‘na, ebből elég!’! Egy hétvégén az anyám kivitte a kislányomat a nővéréhez Körmendre, ott sok gyerek volt és nagy kert. A búcsúlevet már jó előre megírtam, feladtam a postán, és valami olyasmit éreztem, mintha felmentettek volna minden alól, furcsán hangzik, tudom, de ez olyan boldogságféle érzés volt, egyáltalán nem voltam drámai hangulatban, sőt! Beültem a Kuckóba, ez egy presszó, a törzshelyünk, befaltam egy csomó cukrászsüteményt, tejszínhabos kakaót ittam hozzá, és arra gondoltam, hogy jaj, de jó, soha többé nem kell olyan hülyeségekkel törődnöm, mint a hízás meg a fogyás. Aztán hazamentem. Kicsit szégyellem, de az a helyzet, hogy leültem a tévé elé és megnéztem az Isaura aznapi folytatását, és közben nem a kislányom vagy a szüleim miatt sírdogáltam, hanem magamat sajnáltam, amiért most már nem fogom megtudni, hogy Isaura megmenekül-e? Nem voltam normális, azt hiszem. Például egész idő alatt valami olyasmit képzeltem, hogy néznek engem emberek, mintha egy filmben játszanék… Ilyen mániáim ma is vannak néha. Na mindegy, szóval bezártam ajtót, ablakot, szépen felöltöztem, azt már előbb kigondoltam, hogy mit fogok felvenni, volt az a zöld ruhám, amit az eljegyzésünkön viseltem, de aztán mégsem azt választottam, mert a zöld a remény színe, és én már nem reménykedtem semmiben. A lényeg, hogy bevettem egy csomó Tardylt, kinyitottam a gázcsapot, lefeküdtem, nem tudom, azt hiszem, elaludtam, másra nem emlékszem, csak zajokra és valami csípős szagra, csövekre, amiket belém nyomnak, és arra, hogy az anyám csak jajgat és jajgat… Utólag azt mondta, megérezte, hogy baj van, és még az éjszaka hazajött…”

Scheiber Hugó: Fényözön

3.

Trudi és a szovjet katona a nyolcvanötös év nyarán találkoznak másodszor, megint véletlenül. Csak néhány órát töltenek együtt, de attól kezdve másképpen forog a világ, az esemény olyan magától értetődően, olyan természetesen megy végbe, mint ahogy „napra éj következik…” Július van, Trudi sikeresen túl az érettségin, ősztől a veszprémi óvónőképző hallgatója lesz. Aznap este a félig kihalt, félig múzeumként működő pápai Esterházy palota egykor oly mesés parkjában a dunántúli ifjúsági zenekar és kórus, néhány fiatal szólista közreműködésével, előadja Haydn Évszakok című oratóriumát. Trudinak szép alt hangja van, régóta a kórus tagja. Úgy vélem, a hangulat szempontjából jelentős, hogy a park, amelyet Evliya Çelebi, tizenhetedik századi török világutazó „Irem kertjéhez hasonlóan gyönyörű”-nek írt le, minden viszontagságon túl megőrzött valamit régi szépségéből. Ez tehát a helyszín. És képzeljük el hozzá a langymeleget, a csillagokat, a holdfényt és a sötét lombú fák mögött leselkedő véletlent, az előre nem láthatót. A nyár-tétel végéhez érnek, a kórus azt énekli, hogy „megkondul az estharang, fenn ragyog a fényes csillag, édes pihenésre szólít…” Az édes pihenés csodálatos pianójánál egy addig soha nem tapasztalt édes sejtelem járja át Trudit, megérzés, hogy valami rendkívüli dolog történik majd vele, talán már benne is van a történésben. Ilyenfajta előérzetet még soha nem tapasztalt. „Sírni szerettem volna, vagy nevetni, vagy nem is tudom…” – mondja hat évvel később.

A „rendkívüli” akkor már ott van egy karnyújtásnyira az Esterházy palota parkjában. Az őszről szóló harmadik tétel vége felé, amikor a falusiak a sikeres szüretet ünneplik, és az asszonyok táncra biztatják a népet, „hejha, hopsza, hát fel a táncra…”, Trudi végre észreveszi, hogy az a szovjet katona, akivel együtt várt Veszprémben a távolsági buszra, ott ül a harmadik sorban néhány társával, és őt nézi.

feljebbvalóik szeszélyétől függ

Nekem nem állt össze a kép. Ezek a katonák rezervátumokban éltek Magyarországon, a civil élettől távol maradtak, sivár laktanyákban és szomorú lakótelepeken hervadoztak, vártak valami jobbra, talán hogy megszólaljon a hívójel, hejha, hopsza… De hogy nyilvános koncertekre járjanak… Azon az estén Trudi is meglepődött, később aztán tudomásul vette, hogy a fiúk szabad mozgása vagy rabsága kizárólag feljebbvalóik szeszélyétől függ.

– A századosuk néha furcsa dolgokat beszélt… – mesélte Trudi. – Volt egy kedvenc szövege, gyakran hajtogatta: „Az információ nem tudás, a tudás nem bölcsesség, a bölcsesség nem igazság, az igazság nem szépség, a szépség nem szerelem, a szerelem nem zene, a zene azonban minden…” Senki sem tudta, hogy ez a lökött ember, aki Moszkvában állítólag zongoraszakot végzett, miért ment el hivatásos katonának. Igor egyszer feltette neki a kérdést, a tag attól kezdve sokáig nem állt szóba vele… Az oroszok mind bolondok… Azt reméltem, hogy Igor kivétel, mert ő nem is orosz, a nagyszülei volgai németek voltak… mi meg svábok… vicces, ugye?

Sehr witzig.

A volgai németek sorsa is tipikus szovjet szenvedéstörténet, Igor felmenői Szaratovban éltek, onnan ezerkilencszáznegyvenegyben Novoszibirszkbe száműzték őket, legalábbis azokat, akiket nem lőttek agyon vagy nem hurcoltak el a Gulágra; a család maradéka aztán szétszóródott, Igor apja, anyja és gyerekeik azonban már Novoszibirszkben születtek, ott éltek.

Scheiber Hugó: Fiatal nő

–  Az is vicces volt, hogy csak németül tudtunk egymással beszélni… – mondja.

Elmereng, csend. Én megérzem azoknak a rezdüléseit, akikkel beszélgetek, érzem, mikor az illető valami fájdalmas eseményre emlékezik, mesterségem legfontosabb szabálya a tapintat, tehát türelmesen várakozom. Egyszerre rám néz rejtélyes zöld szemével:

– Együnk tortát. A mogyorós az csúcs.

– Együnk.

Szólok a kisasszonynak. A mogyorós valóban csúcs. Még kétszer rendelünk. Ennyit a rezdülésekről.

Míg eszünk, elképzelem a jelenetet.

lehet, hogy engem keres

A koncert után a katona a park bejáratánál várakozik, erősen figyel, nehogy a homályban és a tömegben szem elől veszítse a lányt, aki már jön is, jobbra-balra tekintget, „lehet, hogy engem keres”, reménykedik a katona, elszántnak és szabadnak érzi magát, korlátlan ideje van ma éjszaka, a bajtársai fedezik a távozását. A tömeg hömpölyög, kaotikus a zaj, a katona szívesen rágyújtana, de nem teszi, nem volna illendő. A lány kiér az utcára, néhány lépést tesz, megáll, „rám várt”, gondolja boldogan a fiú, és két lépéssel utoléri őt. Állnak némán, szemben egymással… Itt elakadok, nem tudom, hogy legyen a folytatás. Időpont ezerkilencszáznyolcvanöt július, a helyszín Pápa, késő este, a szereplők: egy magyar lány és egy szovjet katona, Trudi és Igor, egymás nyelvét nem beszélik, viszont mindkettőjük családi öröksége Goethe nyelve. Ha Igor egy bunkó, akkor nincs értelme az egésznek. Ha nem bunkó, felajánlja Trudinak, hogy hazakíséri. Nem bunkó, nagyapja ránevelte a klasszikusok szeretetére. „Szép kisasszony, szabad-e kérnem, hogy karom ajánljam, és elkísérjem?”

– Mért nevetsz? – kérdi Trudi.

 

4.

Azon az estén különleges harmónia uralta a dolgokat, minden olyan volt, mint egy álomban, nehéz róla beszélni, egy drogos tripről is nehéz volna beszélni, csak sorolni lehetne a csodálatos elemeket, ahogy a Lucy az égben, gyémántokkal című számban sorolják a sárga és zöld celofánvirágokat, emberfejeket a felhők között, hintaló embereket, gyurma hordárokat, óriás virágokat, narancslekvárszerű égboltot…

Csüggedten nézett rám.

– Hülyeség… Nem tudom elmesélni…

– De hiszen elmesélted… – válaszoltam.

Egyre többen térnek be egy kávéra, üdvözlések, mosolyok.

– Menjünk fel… – suttog –, itt túl sok az ismerős, szerintük én vagyok a lány, akit cserbenhagyott a szovjet babája… és tényleg én vagyok…

Felmegyünk. Rozoga lépcsők, némelyik életveszélyes. Végre fönn vagyunk, ez egy önkiszolgáló rész, diákok tanulnak itt, fel sem néznek. Tonic, pogácsák, ásványvíz, újabb kávé, letelepszünk a sarokba.

Azon az első nyáron Trudinak mindenben szerencséje volt. Igor parancsnokai meglepő engedékenységgel reagáltak kettejük kapcsolatára. Hogy is? Egy daliás megszálló katona és egy bájos kisvárosi lány, egykor szerencsésebb országokban hálás filmtémának bizonyult, boldog véggel vagy anélkül, ám ilyen tárgyú orosz filmről nem tudok. A valóságban azonban akkor indult egy tétova kampány annak érdekében, hogy a szovjet katonák kedveltessék meg magukat a civil lakossággal, a megkedveltetés szó persze eufemizmus, helyesebb volna azt mondani, a kampány célja, hogy a lakosság ne utálja őket annyira. Igor szerencsés volt: a nevek mitológiája szerint a termékenység skandináv ősistene, Yngvi vette oltalmába. Ráadásul a szolgálati beosztása is szerencsésnek bizonyult, a százados személyi sofőrje volt, azt a szegény lökött embert gerincbántalmak gyötörték, többször egy héten valami titokzatos helyen kezeltette magát, Igor vitte-hozta, a fennmaradó időben a felvételi vizsgáira készült (a gépészmérnöki karra), és Trudival mulatta az időt… Aranjuez tündöklő napjai…

– Elmúltak már… – mondja Trudi.

Scheiber Hugó: Út buckákkal

Trudi anyja kétségbeesett, amikor megtudta, hogy a lánya beleszeretett egy szovjet katonába. Rettenetes történetek jutottak eszébe, szülei meséltek a háború végének rettenetes napjairól. A férfiakat általában is megvetéssel kezelte, „nevetséges figurák, cezaromániások vagy opportunisták…”, mondta, egy sebészeti rendelőben volt asszisztens, módjában állt tanulmányozni őket. – Tévedsz drágám… – tiltakozott szelíden Trudi apja, ő például sem megalkudni, sem parancsolni nem szokott. – A férfiakról beszélek, kicsim… – intette le szórakozottan a felesége. Trudi apja csendes ember volt, zongorahangoló, szakmai okokból kerülte a zajokat, már napok óta végleg elköltözött hazulról, amikor észrevették, hogy nincs jelen, és mindenét elvitte magával, Trudi akkor ötéves volt.

ez nagyon romantikus

Az Yngvi nevű istenség oltalma azonban hatékonynak bizonyult. Igor személyes varázsa meg a szerencse, hogy német nyelven lehetett vele társalogni, hamar lecsillapította Trudi anyjának ellenkezését, a holdfényes mese őt is elbűvölte. Éjszakai mese volt, Igor akkor tudott a legkönnyebben kilógni a kaszárnyából, amikor már az esti parancskiosztás lezajlott. Trudi eleinte az utcán várta, a Petőfi-ház előtt, a járdaszegély egyik köve meglazult, néha alá rejtettek egymásnak levélkéket, úgy vélték, ez nagyon romantikus. A különös éjszakai világban, amelybe bezárták magukat, az álmok egybeolvadtak a valósággal, a tapintható dolgok képlékennyé váltak, az első szerelem kegyelmi állapota volt…

– Giccsparádé! – mondja hét évvel később keserűen Trudi. – Az éjszaka becsapós. Nekem kapóra jött a titkolózás, nem akartam, hogy pletykáljanak rólam, ő meg minden feltűnést került…

Eltelik egy év, a kegyelmi állapot kitart, össze akarnak házasodni, szívósan veszik az akadályokat. Kérvények, elutasítások, újabb kérvények, újabb elutasítások, személyes kihallgatás, jámbor makacsság, üldögélés a törvény kapujában. Ez azonban mégsem Kafka világa, itt két mesebeli szerelmes harcol az igazáért, és győz. Ezerkilencszáznyolcvanhat június közepe van, a világ még nem tért magához a csernobili sokkból, és még nem kezdődött el a Gorbimánia. A katona három hét tanulmányi szünetet kap, az esküvő Novoszibirszkben lesz, a jövő bizonytalan, de nem bánják, még hátravan egy év a katonai szolgálatból.

– Sokszor elképzeltem, hogy pakolok, rakosgatom a dolgokat ki-be, mit vigyek, mit hagyjak itt, húsz év cuccait próbálom két bőröndbe gyömöszölni… A leánybúcsún a barátnőim előadtak egy Kormorán számot, profi volt, bőgtünk. .. – Trudi elzümmög néhány sort a dalból: „Három határ olyan, mint három halál, három határ választ el két éve már… – legyint: – Azóta már eltelt jóval több…

 

5.

Az utazás napja.

Még most is könnyű rosszullét fogja el, ha eszébe jut. A gyönyörű új bőrönd, az elegáns kosztüm (nyugatról jött menyasszony), az ismeretlen rokonságnak szánt ajándékok. Anyja sír, nagynénje imádkozik, Igor nem jön.

Késik, nem baj, van még idő. Nagyon késik, Trudi nem gondol rosszra, a vonat még elérhető. Csengetés, mindenki fellélegzik. Nem a vőlegény érkezett meg, hanem az egyik helyi virágbolt küldönce, egy csokor szépséges rózsát hoz. Trudi nevet, „virággal szálljak a repülőre?” Csak később veszik észre a levelet. „Utazás lefújva, mindent elmagyarázok, szeretlek, Igor.” – Estél már le egy felhőkarcoló tetejéről? – kérdi Trudi.

A katona többé nem jön, levelet sem küld, soha többé, semmit sem magyaráz el. A lány sokáig kitartóan várja otthon, csak a Petőfi-házhoz megy többször naponta, de a rejtekhelyen nem várja üzenet. Telnek a napok, elmerészkedik a kaszárnyába, persze nem engedik be, felvilágosítást nem kap, a százados nem fogadja. Igor elérhetetlenné válik, Trudi Novoszibirszkbe ír neki, a levelek visszajönnek, a címzett ismeretlen. A telefonnal is hiába próbálkozik. Néha ott ácsorog a kaszárnyánál, az egyik őrségben álló kiskatona megsajnálja, nagylelkű ajánlatot tesz, egy Rolling Stone albumért cserébe hajlandó lehívni a kapuhoz Igort, ha ő nincs ott, akkor valamelyik bajtársát. A paktum megköttetik, megjelenik a kapunál egy kerek fejű kiskatona, Kolja. Süketek párbeszéde következik, a lány a vőlegénye után érdeklődik, Kolja a fejét ingatja, hadar valamit, a lány nem érti, Kolja úgy beszél vele, mint egy kisgyerekkel. „Igor messze van…”, ennyi azért kivehető. És „szicsász, szicsász”, hajtogatja az oroszok bűvös szavát, ami azt jelenti, hogy „majd”, de azt is jelenti, hogy még várni kell… Kolja nem mer beszélni, vagy valóban nem tud semmit Igorról. Némán állnak, fél perc, egy perc, a kis kerek fejű előhúz a zsebéből egy ősrégi egyrubelest, amelyre Szent Theodosius arcképet vésték, „talizmán”, mormogja, és átnyújtja a lánynak, aki később megtudja, hogy a Theodosius név azt jelenti, hogy „isten ajándéka”. Az érme most is ott függ a nyakláncán. – Ma állítólag egy vagyont ér… – mondja Trudi.

Scheiber Hugó: Vasúti felüljáró

Néhány nappal később azt álmodja, hogy egy hatalmas, üres betonépítményben bolyong egyedül, sehol senki, Igort akarja az épületből kimenteni, de nem találja, és a borzalmas monstrum megolvadt és mindjárt ráomlik… Levegőért kapkodva ébred fel, és mintha folyamatos részegségből józanodna ki, egyszerre, a hajnali fényben beléhasít a bizonyosság, mi történt Igorral: kettőjük kapcsolata miatt, büntetésből Csernobilba vezényelték, a földi pokolba. Tragédiai fordulat, szörnyű, mégis katartikus: őt nem hagyták el, a katona miatta szenved, talán miatta fog meghalni, Trudit megbénítja a kétségbeesés, de mikor kiderül, hogy gyereket vár, kiegyenesíti a derekát. A hadiözvegy szerepében erő van és méltóság, hosszú távon azonban mindenkit elriaszt. Öngyilkossági kísérlete után az özvegyi fátyolt nagyívű mozdulattal elhajítja.

nosztalgiatúra vagy átutazás

Bravó! – mondom magamban, ez akár végszó is lehet, csakhogy a zöld szem terrorizál, Trudi valamit még vár, tőlem várja? A rendszerváltás után vagyunk két évvel, a világ kifordult önmagából, a Szovjetunió rogyadozik, nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő, később majd elképzelem a történet folytatását. Húsz év múlva Igor ellátogat a családjával Pápára, nosztalgiatúra vagy átutazás, és szembejön vele egy nő, a vonásai ismerősek, ó istenem, Turgenyevnek kéne ezt a történetet megírni…

– A műsorral mi lesz? – kérdi Trudi.

Az igazság az, hogy nekünk kéne megkeresni a katonát, bárhol is van, elhívni a felvételre, megszervezni kettőjük találkozását, a nyilvánosság előtt bemutatni Igornak a kislányát, szenzáció volna, az egekig ugrana a nézőszám! Csak hát most az oroszoknál nagy a káosz, meg aztán repülőjegy, költőpénz, szállás stb., ez túl bonyolult, mellébeszélek; aljas vagyok?

– Mi nem volnánk illetékesek – magyarázom –, ez kényes ügy, neked kell lépned alanyi jogon, ott van a kislányod…

Sóhajt. Igen, tudja, a kislánya egyre kínosabb kérdéseket fog feltenni, néhányat már feltett. De vajon most és ott, adnának-e megbízható információt?

Mit válaszoljak?

Milyen csend van. Körülnézek: már csak egy-két diák görnyed a könyve fölé. Nemsokára indul az esti vonat, nem akarom lekésni.

– Mennem kell… – mondom, és Trudi nem ajánlja, hogy elkísér a pályaudvarig.

Az utcán: kezet fogunk, motyogok:

– Köszönök mindent…

– Én is… – mondja Trudi.

– Értesíts, ha bármi…

– Oké.

Valahogy kiüresedett köztünk a hang, azt hiszem, csalódtunk egymásban, ő bennem, én benne, de hogy miért, mikor és hogyan, azt nem tudom még.

kép | Scheiber Hugó: Női portré, hung-art.hu