Nagy András

SZÉTTÉPVE

2003 október

SZÉTTÉPVE

A virágok egy ponton összenőttek.

Mintha ennyi történt volna.

Ott nőttek össze azonban, ahol ez nemcsak az élettan, de az élet számára volt szokatlan. Sőt: kockázatos, baljóslatú, mert beláthatatlan következményeket sejtetett a virágoknak ez a kényszerű szimbiózisa.
Ez a különös örökség. A legfőbb vallási tekintély – maga az ország vezetője – áldásnak nevezte, a virágok számára azonban az volt, ami: élet, kezdjenek vele valamit.

Közös élet. Ladan és Laleh. Két virág, nevük szerint – sorsuk szerint lánytestvérek, ikrek, fejüknél összenőve. Egy délnyugat-iráni kis faluban látták meg a napvilágot, csaknem három évtizede. Parasztcsalád sokadik sarjai voltak, akiket ez a felfoghatatlan, furcsa örökség kímélt meg azután, hogy ott és úgy nőjenek fel, mint testvéreik, sorstársaik, a falubeliek. Talán mert az ő sorsuknak nem lehetett társa. Nem maradhattak észrevétlenek, beletagozódva a közös bánatokba és örömökbe, szárba szökkenve, bimbózva, elvirítva, és így tovább.

conjoined1

Mert míg sorsukban társtalanok voltak, addig és azért mindig ott volt a társuk, a testvérük, a másik felük, ott a fejükben – elválaszthatatlanul és mégis külön lényként, s így cipelte a közös életet a két külön lény.
Laleh csendesebb volt. Szelídebb és mélázóbb, balkezes és halk szavú. Ladan volt a harsányabb és határozottabb, jobbkezes és mindig a társaság központja. Laleh a pirosas, rózsaszínes tónusokban szerette látni magát, Ladan kékben és fehérben. Ezekben a színekben volt ő elragadó és domináns, míg piruló testvére a reflektív és visszahúzódó.

Ha efféléről egyáltalán szó lehetett, mert hát hova is húzódna vissza az, aki elválaszthatatlan. Vagy mit is jelenthet a dominancia ott, ahol nemcsak alanya, de tárgya is a másik fele: alávetett vagy uralomvágyó – végül is mindegy, ha egyszer elkülöníthetetlen.

Bölcsőben, utcán, tanteremben, a zuhany alatt vagy ébredéskor.

Egy orvos fogadta örökbe a testvéreket, mert talán puszta jelenlétük is sok lett volna a kis perzsa faluban. Majd az ikreknek kishúga született az új családban: Golnaz, nem vér szerinti, de mégis az övék. Vágyódva nézte szép nővéreit a kicsi lány, egy ágyban aludt a virágokkal, s olykor arról álmodott, miként lehetne ő a harmadik iker.

Laleh és Ladan ugyanis nemcsak élni tudott ezzel az örökséggel, de mintha személyiségük, akaratuk és életörömük erősebbnek bizonyult volna a sorsuknál. Mintha saját képükre és hasonlatosságukra formálták volna azt, ami egyébként szörnyű próbatétel lett volna. Tudtak úszni. Biciklizni. Autót vezetni.

Volt persze, amit nem tudtak.

Szellemesek voltak, intelligensek, a maguk módján varázslatosak, a közös csador csuklyája alól sejtelmesen és kétféle mélységet ígérve villantak elő a sötét szemek. Adtak a külsejükre. És jól tudták, hogy az végül is csak alkalom, mert ami lényeges, az úgyis átsugárzik a vonásokon.

Tizenöt évesek voltak, amikor vér szerinti szüleik rájuk akadtak, s a nevelőapától mégis visszakérték volna a virágokat. Hogy az örökbefogadás valamiként ne legyen örök, no meg talán hiányoztak a többi gyerek közül, vagy mert a kis faluba is visszajutott a különleges testvérpár nagy híre, akiket maga Khomeini nevezett áldásnak.

Vagy egyszerűen nem bírták tovább nélkülük.

A lányokra szállt a választás. De hát hogyan is tudtak volna dönteni. Vajon elhatározható-e, hogy hova tartoznak voltaképpen, s ezt az odatartozást döntésük, bármilyen legyen is: megerősíti vagy megcáfolja inkább?

Akkor még nem tudták, hogy az életük fele pedig már letelt. Hogy ettől az elmúlt júliustól kezdődően nem marad más számukra, csak múlt idő.

Évekig húzódott a jogi érvényességet kereső tétovázás, majd a bíróság mondta ki: érvénytelen volt az örökbefogadás. De hát akkor most hova nőjenek vissza? Mi is volna ez a bíróilag megerősített örökség?
Elköltöztek nevelőapjuktól.

conjoined2

Egy német orvoscsoport, harminc idegsebészből álló szakmai “team” vizsgálta meg a lányokat, hogy felelni tudjanak kérdésükre: élhetnének-e végre külön. Bicikli. Fürdőkád. Fiúk. Egyetem. A bonni zárójelentés nem látott erre esélyt. Az összenövés ugyanis nemcsak felszíni rétegeket kapcsolt egybe, de a nyúlványok és erek is egybeszövődtek, az idegpályák és a keringés egész hálózata, elválasztásuk aligha oldható meg agykárosodás nélkül – ha éppen a pusztulásukhoz nem vezet.

A befeléfordulás lassan súlyosodott depresszióvá. A dominancia agresszióvá tud válni könnyen. A kétségbeesés alvászavarrá. A sziporkázás hisztériává. És közben, lassan, erősödött a különös feszítés az agyban, mind súlyosabb fejfájások, mert a belső nyomás az ő számukra duplája volt a normálisnak.

Jogra jártak. Ladan döntését elfogadta Laleh, feladta az újságírás illúzióit.

Együtt, tovább. Mindent és mindig, míg éppen egymás szemébe nem tudtak nézni, hogy akkor most mi is legyen. Beszéljük meg. Ugyanakkor minden és mindig mintha közös beszéd lett volna, mert semmi nem maradhatott titok.

Mikor érkezett el az a pont, amikor már minden jobbnak tűnhetett annál, ami van? Előbb? Utóbb? A diagnózissal azonnal? A végtelen mérlegelések végén? Kinél mikor? Hozzátartozók úgy emlékeztek: Ladan számára tűnt elviselhetetlennek ez, így, tovább, Laleh pedig elfogadta – előbb aggodalmaskodva, majd mindinkább engedve másik fele meggyőző erejének és hitének, hogy ha egyszer nem bírják tovább, akkor tehát legyen vége, bármi áron, de váljanak le egymásról, elég volt ez, “két lélek egy legény”, mehessen végre mindenki a maga feje után.

Bármibe, ismételték, bármibe, bármibe kerüljön is.

Laleh akkor vett egy nyakláncot, hogy azt már egyedül fogja viselni.

A ritka műtétek híre gyorsan terjed szakmai körökben. Így terjedt azé az orvoscsoporté is, amely hasonló sorsú újszülötteken sikerrel – később pontosítottak: csaknem sikerrel – hajtott végre elválasztásban végződő beavatkozást.

Akkor, tehát, ők. Vizsgálatok következtek ismét, mérlegelve az esélyeket.

Ötven százalék.

Vagy – vagy. Egyik vagy másik. Élet vagy halál. Siker vagy sem.

conjoined3

Más szakértők óvakodva és riadtan kettőnek mondták az ötvenet.

De a lányokat akkor már nem érdekelték a számok. Az elválás számított, szabadon, egyedül, és. Mindegy. Tisztában voltak a kockázatokkal.

Koránt olvastak a műtét előtt. Majd csókot kértek. Egyet. Egyet.

Vigasz volt a Korán a rettegő Lalehnek. Diadal és igazolás a reménykedő Ladannak.

Ötven óráig tartott a műtét. A huszonkilenc éves nők fizikai állapota lehetővé tette a huzamos anesztéziát. Huszonnyolc specialista mosakodott be. A legkorszerűbb gépek és gyógyszerek álltak rendelkezésükre. Korábban ezekkel térképezték fel az idegpályákat és ereket, hogy pontosan tájékozódhassanak majd az elválasztás vidékein. Hogy szikékkel és érprotézisekkel teremtsék meg végre azt, amit a természet elmulasztott elválasztani. Hogy a klinika hatalma váltsa meg súlyos örökségüktől a lányokat, akiket – és ezt mindannyian tudták – sorsuk előbb-utóbb amúgy is súlyos döntésekkel készült szembesíteni.
Inkább szabad akaratból. A műtőasztalon.

Harminckét óra után merült fel drámaian a kérdés: visszaállítható-e a korábbi állapot. Ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy nincs előre, hogy nincs tovább – a vénák megsérültek, az agy vérellátása akadozott, a nyomás drámaian csökkent, az agyalapon elpattantak a kisebb erek.

Rövidesen kiderült: nem állítható vissza.

Másnap délben szétváltak a lányok.

Két órával később meghalt Laden.

Laleh kilencven perccel élte túl.

kép | linternaute.com, flickr.com