DAIDALOSZI MONOLÓG

Sosem tudtam mire vélni ezt a sok hűhót a labirintusok körül. Elvégre mi más a labirintus, mint célszerűtlenül megalkotott épület? Igazán nem kerül különösebb fáradságba olyan palotát tervezni, amiben az ember eltéved: annál inkább megfeszített munka szükséges, hogy logikus építmény jöjjön létre, amely egyaránt alkalmas, hogy kövesse a gondolkodást és leképezze a cselekvéseket. Az épületek általában megszervezik az életet, a labirintusok meg szétzilálják. Pedig az emberi élet nagyobb hányadában úgyis követhetetlenül kusza: mind tovább szövődő párbeszédek és egymásnak ellentmondó történések kibogozhatatlan halmaza, amelyet csak itt-ott tör meg időnként némi ésszerűség. Hát minek ezt még maradandóvá tenni, kőből megépíteni? Tudom, miről beszélek: olyan útvesztőt alkottam Krétán, amelyből senki emberfia nem találhat ki. Nem mintha túlságosan agyafúrt alkotmány volna, nem törekedtem álnokul összezavarni a belépőt.

ördöngősen ügyes

Amikor a fenséges Minósz király, a sziget teljhatalmú és igazságos ura rám bízta e kényes feladatot, megtisztelőnek neveztem, és fejet hajtottam, nem is annyira hasznot, mint inkább kihívást szimatolva. Azt azonban kikötöttem, hogy semmiféle tervrajzot nem terjesztek elő a munkához, és hogy az épület rendeltetését a rajta dolgozók közül az égvilágon senki sem ismerheti. Megrendelőm amúgy sem igen tudta, mit is vár; egy problémára kívánt megoldást találni, amely királyi házát és földjének békéjét veszélyeztette, de hogy mi az alkalmas gyógyír: erőd, tömlöc, palota, vagy egy szentély az égi vagy alvilági isteneknek? Olyan épületet kívánt, amely bizonyos értelemben mindegyik lehet, de ránézésre egyik sem: ezért választott engem a feladatra, minthogy ördöngősen ügyes feltaláló hírében álltam. Kelletlenül hát, de elfogadta feltételeimet, és tanácsomra nyomban kihirdette: újabb, szebb és fényűzőbb palotát készül emelni, amely minden korábbit felülmúl. Így fogtunk az építkezéshez az Oida-hegy árnyékában.

A kezdet kezdetén figyelmeztettem az uralkodót, ne várjon tökéletes eredményt.

A munkások és fuvarosok szóbeszédéből ugyanis kitűnt, hogy a király voltaképp torzszülött mostohafiát kívánja a furcsa épületben tudni, aki a szolgálók szerint nem is ember volt, hanem valami megveszekedett szörnyeteg – minden zárnál és zárkánál nagyobb biztonságot ígérő helyre volt szüksége tehát, ami nem is cella, nem is siralomház, mégis fogva tartja a királyi sarjat, az isteni fattyat. Olyan építményt azonban, amiből sehogyan nem lehet megszabadulni, lehetetlenség építeni. Minden zár feltörhető, és minden szerkezet megfejthető. Nincs fal, amely elég vastag, hogy ne lehessen áttörni vagy áthágni rajta – akkor már a legbiztosabb, ha furfangos zárak helyett az épület maga a zár, és ha vékonyak, mégis áthághatatlanok a falak. Még a labirintus sem jelent tökéletes megoldást, mert nincs útvesztő, amiből legalább egy kiút nem kínálkozik: az, amelyiken át az ember belépett. A tökéletes labirintusnak nem statikus, hanem örökké változó és átrendeződő építménynek kellene lennie, mint valami élő szervezetnek – így okoskodtam. Ilyet pedig egyetlenegyet ismerek – és az maga az ember.

Két, homlokegyenest ellentétes módja van tehát az útvesztők megalkotásának, és büszkén állíthatom, mindkettőt véghez vittem.

belegabalyodik a pókhálóba

Aki a labirintus szót hallja, rendszerint olyan tekervényes folyosóhálózatra gondol, amelynek, akár egy rejtvénynek, egyetlen helyes megoldása létezik. Az épületek rendszerint választ kínálnak valamely meghatározott igényre: uralkodni, lakni, védekezni, gyönyörködtetni segítenek, kikerekítik a hiányt, megoldják a fölmerült problémát. Az útvesztő az egyetlen építmény, amely nem válasz, hanem kérdés. A labirintus a benne lévő számára a mozgás rejtvénye, a haladás rébusza: benne az irányok, amelyek általában maguktól értetődőek, egyszerre összekuszálódnak: s a szándék, amely létrehozta a termek szövevényét, ahelyett, hogy felfedné magát, talánnyá válik. Az épület nem ad értelmet a cselekvésnek, sőt, egyedüli értelme, hogy megakadályozzon minden cselekvést. Vagyis az útvesztők esetében éppen az zavar össze, ami máskor a tájékozódást segíti: az irányok vélt érzékelésének képessége itt még inkább tévútra visz, ahogy a légy is egyre jobban belegabalyodik vergődése közben a pókhálóba; a terv pedig, amellyel igyekszünk helyettesíteni ama ismeretlen elme ismeretlen tervét, aki az útvesztőt alkotta, hamarosan végképp foglyul ejt. Kitalálni – ez egyúttal azt is jelentené, hogy kitaláljuk az épület tervezőjének szándékát, hogy felderítjük észjárását, és végül fölébe kerekedünk. De mi történik, ha nincsen ilyen szándék és észjárás? Ha a tervezőt nem a megfontolás vezette, hogy valakit elveszejtsen a labirintusban? Ha nincs is mit megfejteni, sem csalás, amit lefülelhetnénk, semmi szándékosság? Ilyen útvesztőt létrehozni alighanem emberfeletti munka, mert megalkotásában a tiszta véletlenhez kellene közelíteni, a legcsekélyebb számítást is mellőzve. Amint a logika feltűnne a terekben, máris létezne valami csekélyke támpont, fogódzó, amelyet alapul véve a labirintust meg lehet fejteni. És minthogy a logikától és következtetéstől az emberi elme semmi körülmények közt, még az őrültség, az álom vagy a delírium esetében sem képes egészen elszakadni, egy efféle műben hallatlan energiákat emésztene fel, hogy a tervezője a gondolatot valahogy elrejtse. Egyébként ugyanígy járnak el azok a költők, akik különféle talányos történetekkel szórakoztatják közönségüket: poétikájuk hatalmas épületének valamennyi éke és díszítése arra szolgál, hogy a gondolatot, amit csak az utolsó pillanatban kívánnak felfedni, gondosan rejtve tartsák mindezek mögött. Tehát az ideális labirintusnak a véletlenhez közelítő épület felelne meg, és minél inkább a véletlenhez tart, annál tökéletesebben. Az ember tudja, hogy labirintusba lép, és végtelenül óvatossá válik: élénken figyel, és próbálja higgadtan elemezni helyzetét; következtetéseket von le a megtett útról, és hipotéziseket fogalmaz az előtte állóról. A tervező körültekintése pedig sosem lehet nagyobb, mint azé, aki életét kockáztatva a labirintusban bolyong. Őt életösztöne vezeti, és nem egyedül a számítás. A bolyongó ezért mindig felülmúlja azt, aki a majdani utazók észjárását kijátszva mesterkedik. Csöndes párharc bontakozik ki: a csapda készítője és az áldozat egymás gondolatát próbálják kitalálni – e párbajban a fegyvernem épp elég különös: folyosók, falak, oszlopok, mondhatni, minden a fegyver bensejében.

Tudtam azt is, hogy a labirintusnak kettős rendeltetést szán a király: a torzszülöttet akarta biztos helyen tudni – a szörny volt tehát a gondolat. Ugyanakkor az épületnek a bizarr alvilági áldozatként neki szánt, és számára előkészített ifjak megtévesztésére is alkalmasnak kellett lennie, akiket sorsuk arra rendelt, hogy ennek az áttekinthetetlen hádészi palotának valamelyik kanyarulatában váratlanul találkozzanak végzetükkel. Csakhogy a két feladatot lehetetlen egyszerre megoldani, mert ugyanazokkal az eszközökkel kellene kijátszani az emberi és a nem-emberi észjárást; egy és ugyanazon épületnek kétféle módon is kibogozhatatlannak és megfejthetetlennek kellene lennie, de ilyenre még a furfangos festők sem képesek, akik időnként azzal szórakoztatják magukat, hogy kétféleképpen értelmezhető képeket alkotnak. Mert az még csak-csak megoldható, hogy kétféleképp lehessen érteni valamit, de ennek az ellenkezője csaknem kivitelezhetetlen – nem is szólva arról, hogy a képek esetében ugyanaz az emberi értelem ad jelentést az alakzatoknak, nekem viszont az emberi és a nem-emberi gondolkodásból is egyszerre kellett volna kivonni minden jelentést. Kénytelen voltam választani, melyik épülethez fogjak; csakhogy erről már nem szóltam a királynak, nehogy meghátrálással vádoljon, és haragjában a fejemet vétesse.

rejtve maradt

Hozzáláttam a munkához; több mint hét évig tartott az építkezés. A legjobb mesterek dolgoztak a kezem alá, s az épülettel alig pár hónap alatt elkészülhettünk volna – mégis, a hét esztendőre szükségem volt, mert legalább ennyi idő kellett, hogy a királyban is, a népben is tudatosodjék a vállalkozás nagysága. Szándékosan bonyolultabb megoldásokat alkalmaztam, mint kellett volna, s a munkafolyamatokat is jóval körülményesebbé tettem a kelleténél: elvégre minden a labirintus létrejöttét szolgálta, ami pedig előbb a fejekben születik meg, s nem a kövekben. Mindeközben a tervrajz, ahogy megállapodtunk, rejtve maradt. Ha ugyanis megszemlélte volna valaki, az egész terv kudarcba fúl: a rajzokra pillantva rögvest nyilvánvalóvá válik, hogy én semmiféle útvesztőt nem építettem. Mint mondtam, fölösleges lett volna. Minden labirintusból ki lehet találni, mert nincs az elágazásoknak, tévutaknak, hurkoknak és vakjáratoknak olyan rendszere, amit az elme gondos munkával, ha elegendő ideje van rá, ne tudna felfejteni. És labirintusról lévén szó, semmi garancia nem volt rá, hogy az áldozatok előbb találkoznak végzetükkel, mint hogy megfejtik a talányt. Nem én alkottam labirintust, hanem az oda belépők. Ha tetszik, ha nem, övék az érdem: Thészeuszé meg a többi névtelené, akik ott pusztultak. Ők maguk hozták létre azzal, hogy beléptek. A Minótaurusz is a maga teremtette útvesztőben raboskodott, mert ez az egyetlen, amelyből képtelenek vagyunk kitalálni. Más labirintusából könnyű meglelni a kivezető utat, vagy ha nem is könnyű, előbb-utóbb sikerül. De Thészeusz minden lépéssel, amellyel elfogadta a labirintus létezésének tényét, meg is alkotta azt. Kitalálni sem lett volna képes, ha Ariadné nem oldja fel a magába-térő és végtelen útvesztőt, amelynek – éppúgy, mint mindenki – a foglya volt. A labirintust nem a falak alkotják meg, hanem az elveszettség tudata.

Ez történik, ha az ember tudja, hogy útvesztőbe kerül. A másik, még ennél is biztosabb, rejtettebb, és örökkön átrendeződő labirintus akkor jön létre, amikor ugyanennek a ténynek nincs tudatában; s még csak verejtékes munka sem szükséges hozzá. Ezt a második labirintust Minósz királynak szántam, saját biztonságom érdekében – erre szolgáltak az orra előtt folyó lázas és látványos építkezések, a felhúzott majd elbontott falak, és a hét esztendő. Ennyi idő elégnek bizonyult, hogy a labirintus ideája megszülessen az uralkodó fejében, és kiirthatatlanul gyökeret verjen ott. Mindeközben én tényleg egy palotát emeltem az Oida-hegy alatti dombokon, ahol a szerencsétlen torzszülött ellakhatott – és az csakugyan pompásabb és fényesebb lett, mint Minósz bármelyik vidéki lakhelye.

valósággal őrjöngtek

Az uralkodó olyannyira árgus szemmel kísérte eszelős tervének megvalósulását, a szörnyeteg elfalazását, hogy észre sem vette, közben saját palotája kiúttalanná válik számára, s hogy a bikaembernek emelt falak voltaképp őt ölelik körbe, fokról-fokra. Hiszen úgy tájékoztattam mindjárt a kezdet kezdetén, hogy kívánsága nem teljesülhet, lehetetlen tökéletes útvesztőt alkotni. Mire észbe kapott, már késő volt: a hurkok és zsákutcák szövevényének képzete menthetetlenül beléköltözött; gyanakvó, zsarnoki és kiszámíthatatlan uralkodó lett, aki mindenütt hátsó szándékot, csapdát, láthatatlan összeesküvést szimatolt. Thészeusz feloldhatta ugyan az első labirintust, de a másodikon, ami a királyban épült észrevétlenül, már nem volt hatalma. A tanácsadók és udvari emberek valósággal őrjöngtek.

A feladatot teljesítettem, és menekülni kényszerültem. Fantasztikus történeteket hallottam már saját szökésemről, melyek az idő és a távolság növekedésével bonyolódtak és színesedtek, bizonyítva tételemet az önmaguktól létrejövő labirintusokról, és alátámasztva elképzelésemet, hogy voltaképp csak labirintust nem nehéz létrehozni. Ha ilyesféle történeteket hallasz, repülő szerkezetekről, a Naphoz emelkedésről, egy szavukat se hidd: nehogy körülöleljen a mítoszok elágazó folyondárja, és belegabalyodj útvesztőikbe. Elég annyi, hogy elmenekültem, és sok viszontagság után most itt, az udvarodban kérek menedéket.

Ha azonban magadnak és népednek jót akarsz, Szürakusza királya, és azt szeretnéd, hogy továbbra is gazdagon megrakott hajók fussanak szélvédett, jó kikötődbe, meg hogy néped békében éljen, és álmod nyugodt legyen, kérlek, fogadj be, de ne kérdezz és ne építtess velem semmit. Öreg vagyok már, és nincs a fejemben annyi éberség és a kezemben elegendő erő, hogy a mindenütt és mindegyre feltűnő labirintusokat megzabolázzam: mert nem útvesztőt építeni nehéz és fáradságos munka, nem is vénembernek való – add rá áldásodat, hogy hátralevő időmet valahol itt, a szigeteden töltsem, egy vízparti viskó négy fala közt, ahonnan úgyis képtelen leszek a kivezető útra rátalálni.

kép | Toni Pecoraro rézkarcai, tonipecoraro.it