A patkány és a klasszikus

Ami itt következik, az egy különös élet két – különálló – vonulatának összeil­lesztése, kísérlet arra, hogy értelmezni lehessen, amit érteni nehéz. Vagyis: a világhírű tudós és a tanárokat bélistázó pártaktivista, a recski rab és az ávós ügynök, a szélsőjobboldali értelmiségi és a szélsőbaloldali militáns, a slemil és a sármőr – a patkány és a klasszikus „visszaillesztése” abba a – mégiscsak – egyetlen kontinuumba, amelynek teremtménye volt. Nem filológia tehát, és sem­miképpen sem matematika-filozófiai fejtegetés, hanem mindezek segítségül hí­vása életének, karakterének, szellemének értelmezése során.

Kínos folyamat, bocsássuk előre. Lakatos ugyanis rendkívül jellegzetes alakja volt egy meghatározó értelmiségi nemzedéknek, sorsa fordulataiban pedig talán csak alkatának és ambícióinak végleteire szabta azokat az ellentmondásokat, amelyekkel kortársai elbíbelődtek egy életen át – vagy csak rendesen áldoza­tul estek mindezeknek: a történelem, morál, sors, jellem ereje vagy gyengesége révén.[1]

I.

Induljunk el az élet felől tehát, amely Lakatos számára 1922-ben kezdődött, hogy szinte felnövekedésével együtt szűküljenek lehetőségei, amelyeket magyar­nak, zsidónak, polgárnak ekkoriban sors és történelem juttatott.[2] A két asszony – Lakatos anyja és nagyanyja –, aki felneveli Lipsitz Imrét, féltő, áhítatos gon­doskodását szegezi szembe a mind egyetemesebb politikai tébollyal: érzelmeik feltétlenségével „ellensúlyozva” a feltételek hatalmát, s azzal a szenvedéllyel, hogy nemcsak egy drága fiút dédelgetnek, szolgálnak és szeretnek, hanem egy zsenit. A két asszony egy nagybácsival osztozik a nevelés terheiben – az apa hiánya ugyanannyira meghatározza majd mindazt, ami az életben következik, mint az akaratlan kiszolgáltatottság az asszonyi gyengédségnek, az odaadó sze­retetnek és az ő tehetségébe vetett feltétlen hitnek.

A hétvégeken Debrecenben fel-felbukkanó apa, Lipsitz Jakab, a művelt és mé­lyen vallásos borkereskedő nemcsak talmudista ősök sorát „örökíti” fiára, de rendkívüli akaraterőt, szellemi állóképességet is – és főként talán annak igé­nyét, hogy a rajta, a szeretett férfin esett megtorolhatatlan sérelmekért majd „apa-figurák” sokaságán próbáljon elégtételt venni a későbbi Lakatos.

Mindezekre rövidesen szükség lesz. Az eminensen végzett gimnáziumi évek után ugyanis egyetem következik, ahol a feltételeknek és lehetőségeknek engedve járja be a fiatalember azt az utat, amely a jogtól vezet a fizikáig és a filozófiáig: karrieristák, turulisták, „mezei egyetemisták” között érti meg, hogy számára a tanulás a legfontosabb esemény, ám ha ez lehetséges, minden lehetséges. Majd rábukkan arra a szellemre, akit egy életre választhat magának: Szabó Árpádra és Platón-szemináriumaira, 1943 Debrecenében. Itt ugyanis az európai bölcselet genezise jelenik meg új olvasat­ban: a preszókratészi gondolkodók, akiknek szemléleti radikalizmusáról a fel­tétlennek hitt, „örök” axiómákkal lemondott a későbbi elméleti kánon. Fontos – és paradoxon aktuális – tanulság ez ekkor, nem kisebb jelentőségű, mint ta­nár és tanítvány euforikus egymásra találása, amelynek hevét az sem hűti le, hogy Szabó érzi Lakatos briliáns érvelése mögött a tudás felületességét, s ez az érzése később sem változik[3].

A másik szellemi impulzus ebből az időből hasonlóan elementáris és mintha kiegészítené az archaikus radikalizmusét. A bölcselet szerepének újraértelme­zése, a kirekesztettségben formálódó kiválasztottság-tudat, a veszélyeztetett­ségre adott merész felelet és a társadalmi igazságtalanságok elutasításának igé­nye szinte szükségszerűen vezeti el Lakatost a marxizmushoz, annak is „tiszán­túli” változatához, a korai negyvenes évek stílusában. A kollektív hit ugyanak­kor társakat, titkos közösséget ad számára, és végre nemcsak a leendő áldozat fenyegetettségét, de a radikális szembeszegülést is körvonalazza. Mindezt pedig Lakatos legfőbb szenvedélyének: a tanulásnak állíthatja szolgálatába – hogy az illegális szemináriumok résztvevői tételről tételre foghassák fel, amiben hisznek. Nem kis feladat.

És éppen ebben az önmagára és társakra találásban, megértett hitben és fiatal lendületben követi el legelső szörnytettét, amely nemcsak életén kíséri végig, de elkülöníti másféle szörnytetteitől, hiszen ez a bűne személyisége, szelleme lényegéből fakad, nem pusztán a korszak pszichózisából vagy a rusztikus kom­munizmus korai, „üzemi baleseteiből”. A történetet többen és hűségesen re­konstruálták már[4] – bár soha nem a társak, ők még félévszázaddal később sem, kérésekre sem –, abból az időből, amikor Lakatosék végképp illegalitásba szorultak, nemcsak származásuk, de meggyőződésük miatt is, fenyegetettségből következő szigorú konspirációba. A rejtőző kis „sejt” nem kötődött az illegalitás más sejtjeihez, míg hamis papírokkal, búvóhelyekkel, ideológiai munícióval se­gítette túlélésüket, amit vezetőjük, Lakatos – szellemi fölénye és sokat sejtető kérlelhetetlensége révén – fontosabbnak tartott a fegyveres ellenállásnál vagy a kapcsolatteremtési kísérleteknél a szétzilált munkásmozgalommal. Át kell men­teniük magukat a jövőbe, s addig se váljanak fegyveres honfitársaik könnyű cél­pontjává.
ez a kockázat a csoport számára végzetessé válhat
Egyik társukkal azonban szaporodni látszottak a gondok. Búvóhelyén forróso­dott lába alatt a talaj, hamis papírjai nem voltak egészen rendben, ráadásul sze­relmes volt, fiatal, szép és mindezt valamiféle egészségügyi bonyodalom tetézte, aminek megoldása műtőasztalra és fecsegő kábulatba kényszerítette volna a konspiráció résztvevőjét: Izsák Évát. A lehetséges kockázatokat Lakatos ponto­san, végletesen, a teoretikus eshetőségek láncolatán keresztül értelmezte: lefegy­verző logikája, elementáris szuggesztiója és végső konklúziója azt sugallta, hogy ez a kockázat a csoport számára végzetessé válhat. Hogy kiküszöböljék: Izsák Évát kell „kiküszöbölni”, vagyis a lánynak el kell pusztulnia. Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. Ilyen világos. Ilyen felfoghatatlan.

A pártrítus szerint a kollektíva szavazatának kellett döntenie, s a rettegő, fe­gyelmezett, meggyőzött csoport megszavazta a halálos ítéletet. A határozati ja­vaslat technikai végrehajtását pedig a teória és paranoia öngyilkosságnak álcázta – amelyet nagyváradi búvóhelyüktől távolabb: Debrecenben kell „elkövetnie” a lánynak, aki csak annyit kérdezett végül: „Csakugyan nincs más lehetőség?”

Évtizedekkel később Lakatos pontosan fogalmaz: „Szívesen fogok hozzá egy hamis sejtés bizonyításához”[5] – és módszer lesz abból, hogy egy intuitívan meg­sejtett tételnek rendelje alá a hibátlanul működő logikát és azt szolgáló metodi­kát. 1944-ben nem volt „más lehetőség” Lakatos csoportja számára, hanem kö­telező érvényű határozat volt, amelynek végrehajtását még a lány szerelmese: Weisz Alfonz[6] is megszavazza, a vízzel kevert ciánt a debreceni Nagyerdőben, amit Izsák Éva fegyelmezetten megiszik, s akkor már csak azt kívánja, hogy ne tartson olyan soká.

Soká tartott pedig, bizonnyal végtelenül soká, amíg a csoportot képviselő „Nyuszi” elvtárs[7] megkereste az erdőben alkalmas helyet, megszerezte a mér­get, lelkiismeretesen végigkövette a haláltusát, majd a sűrűbe húzta a fiatal, élet­telen testét (másnapra már rendőrségi hír), azután pedig Izsák Éva kis holmiján osztoztak a kollektíva tagjai, amolyan elvtársi hullarablás keretében: télikabátját például Révész Éva viselte, bizonnyal jól állt neki.

A halál gesztusa pontosan cáfolta Lakatos hipotézisét: a lány végtelenül erős volt, ha ezt meg tudta tenni és megtette – de ez a tény, miként az empíria, semmiképpen sem bizonyító erejű: ez majd a világhír felé induló Lakatos egyik legradikálisabb, legparadoxabb állítása lesz.[8] Itt és ekkor azonban nyilván szük­ség volt a rettegés mélységeinek halálos szédületére, a közösen elkövetett bűn összecementező erejére, s a valóság helyére lépő kollektív tébolyra, hogy ezt érteni és erről hallgatni lehessen.[9] Lakatos életét azonban végigkíséri ez a teore­tikus alapú szörnytett. Tanúk megemlítik majd „hivalkodását”[10] logika és perver­zió tragikus kollíziójával, néhány év múlva vizsgálat indul ebben az ügyben, ká­derlapján sokáig olvasható a történet, amelynek későbbi sorsfordulataiban még fontos szerep jut. Későbbi „másik életében”: Angliában sem szabadulhat ettől a múltjába égett epizódtól, magyarázatokat keres újra és újra arra, ami ereden­dően magyarázhatatlan[11] – még közjogi hazatalálását is lehetetlenné teszi ez a fiatal halott: negyedszázaddal később is mintha Izsák Éva árnya vetülne eluta­sított állampolgársági kérelmére Angliában, viselnie kell, nem vetheti le, mint azt a télikabátot, soha többé, Révész Éva.

II.

A felszabadulás újrakezdés lehetett tehát, már amennyire efféléről egyáltalán szó lehet: Lakatos mindenesetre új identitást illesztene változtathatatlan karak­terére: nevet, vallást, közösséget választ magának – hogy szellemileg és teore­tikusan definiálhassa azt, hogy ki is ő, éppen ezekben a mások számára több­nyire „természetadta” kategóriákban. Naivitása persze a korszak lendületéből is, kétségbeeséséből is táplálkozik: anyját, nagyanyját és nagybátyját Auschwitz­ban megölték, egyedül apja élte túl az ostromot Budapesten.

Evangélikus lesz tehát – zsidósága korábban nyilván nem jelentett számára sem élményt, sem támaszt, inkább csak megbélyegzettséget és rítusokat –, Lip­sitzből pedig Lakatossá magyarosodik, Karácsony Sándor „kereszteli ki”, míg Kardos László bólint jelentősen a plebejus hangzású névre. Hátha mindez segít majd feldolgozni a túlélés sokkját.

Debrecen 1945-ben közismerten az új hatalom centruma is, amely alakuló in­tézményrendszerével szinte beszippantja a lelkes, fiatal kommunistákat. Lakatos vadonatúj identitásában mintha végre hazatalálna – önazonosságának átszabása élete során még legalább kétszer ismétlődik majd: paradox karaktervonásként, eltérő tartalommal, ám hasonló lendülettel.

Tanulmányait végre világnézeti hazatalálásának alárendelten folytathatja, mégpedig nemcsak militáns ideológiai meggyőződése részeként, hanem egyszer­re tudományos világnézetének „verifikációjaként” is – ennek jelentősége (ter­mészetesen másféle szellemi impulzusoknak engedve) élete végéig elkíséri”.[12]

Akárcsak a történetiség élménye, amely 1945-ben egyáltalán nem a reflexió al­kalma lehet pusztán, hanem – közismerten – a történelem-alakításé.

Korábbi szenvedélyeinek engedve a tanulás kap főszerepet életében ismét, mégpedig az oktatás intézményrendszerének átformálásában, illetve – ennek megfelelően – a kíméletlen szellemi polémiák megindításában, amelyben Laka­tos kérlelhetetlensége talán csak előkészítette a hatalomátvétel teljességét (és oly­kor szinte a karhatalom kérlelhetetlenségét).

Valóságos hazatalálásához – és önmagára találásához – pedig elsősorban az a szerelem tartozott volna, amelynek ekkoriban vet véget egy rövid házasság: az illegalitásban és annak megpróbáltatásaiban vele osztozó Révész Éva köti hoz­zá az életét arra a néhány hónapra, amíg a kétféle karakter végképp „el nem fejlődik”’egymástól. Lakatos talán soha nem heveri ki a totális – szellemi, világ­nézeti, testi, lelki – egység elvesztésének sokkját, amelyre természetesen magya­rázatot sem talál, noha talán csak annyi történt, hogy feltűnt a kisformátumú csábító, a sikeres sztalinista amorózó, a lakatosi ideológiai fundamentalizmussal szemben a feltétlen karrierizmus bajnoka: megjelent Szigeti József, akibe a kamarilla-darwinizmus törvényeit követve Révész Éva fülig beleszeret.

A szerelem is, a csalódás is egy életre nyomorítja meg Lakatost. Érzelmileg természetesen, ez pedig olykor serkentően hat az intellektusra. Akárcsak a két­ségbeesés, s az ebből is táplálkozó vakhit. Szenvedélyeinek és szellemének sza­badon engedésére pedig nagyszerű alkalmat adnak azok a sajtópolémiák, ame­lyek révén az új, ideológiai „honfoglalás” lehetségessé válik. Káprázatos találé­konysággal és feltétlen fegyelemmel hajtja végre azokat az utasításokat, amelye­ket Révai környezetéből, vagy egyenesen tőle kap. Legyen szó a „fizikai idealiz­mus” bírálatáról[13] vagy a polgári radikalizmus helyének kereséséről ebben az új világban – Jászi és Csécsy mégoly óvatos közeledési kísérletéről –, Lakatos kíméletlen elutasítása virtuózan átgondolt és logikailag koherens, csak éppen egészében tarthatatlan[14]. Mindez a szellemi erő a Huszadik Század betiltását és a Radikális Párt eltüntetését szolgálja ekkor: a polgári progresszió „kriminalizá­lását”, másfelől pedig a Valóság-kör radikális értelmiségi fiataljainak ideológiai hazatalálását. Ami pedig egy pillanatig sem befolyásolta Lakatos igazát vagy téve­déseit – fontos tanulság a későbbiekhez.

Talán ezért volt szükségszerű, hogy találkozzon azzal a – bűnös, esendő, je­lentős, világhírű – bölcselővel, aki a maga módján adott ekkoriban példát a szellem végtelen lehetőségeiből: a destrukciót illetően is, és aki ugyancsak a magyar szellemi élet sztálinizációjának szolgálatába állította a maga intellektu­sát – Lukács Györggyel. Lakatos az „Öreg” – Moszkvából való visszatérte utá­ni – első tanítványi köréhez tartozott, s bár hamar elhagyja a szellemi „ken­nelt”, annak hatása még évtizedekkel később is, még főművén is érezhető lesz.[15] Lukács légköre, ízlése, apa-szerű habitusa persze hamar kihívja a „fiú” ellenke­zését – aki természetesen a maga módján ellenkezik: 1947-ben már sajtótáma­dást indítana Lukács ellen, amit azonban csak Szabó Árpáddal és Király István­nal egyeztet az Opera Kávéházban, nem pedig Révaival a Nádor utcában: súlyos hiba. A párt ugyanis még elvégeztetne némi piszkos munkát a marxizmus élő klasszikusával, mielőtt rászabadítja ügyeletes hiénáit – Lakatosnak várnia kell tehát, míg majd Rudas László dolgozószobájában[16] kiveheti részét az ideológiai vádemelésből.

A világ ígért és várt „megforgatásába” mindezeken túl Lakatos az oktatás át­alakításával kapcsolódna be: mintha itt és ekkor értené meg „egy életre”, hogy a gondolkodás alakítása a tanulás kereteinek átformálásával történhet a legma­radandóbban. A Vallás- és Közoktatási Minisztériumban lát tehát munkához, el­fogultan és lendületesen: tantervek készítése, egy új értelmiségi nemzedék esé­lyeinek megteremtése, tanárok bélistázása, könyvek kivonása az oktatásból, marxista dilettánsok pozícióba helyezése – mindezek egy átfogó világnézeti el­gondolás részét képezik, melynek érvényessége persze kérdéses, logikája azon­ban nem, és hatalma sem. Lakatos pedig mindehhez még a pártközpontban is kap egy hivatali szobát – hogy a döntések cáfolhatatlansága valahogy csorbát ne szenvedjen.
az Eötvös Collegium sztálinizáció­ja
Ekkor sem adhatja azonban alább az élvonalnál: az ifjú oktatáspolitikus tehát nekilát a talán legrangosabb oktatási műhely, az Eötvös Collegium sztálinizáció­jának. Végrehajtása igencsak jellemző lesz rá: előbb felvételét kéri a szellemi elit utánpótlását szolgáló intézménybe, amelynek példaértékű liberalizmusa ter­mészetesen őt is befogadja, kiemelkedő képességei jogán. Az igazgató ekkor még csak a sokat szenvedett slemilt látja benne – vagy Lakatos ezt mutatja magá­ból – s a pártközpontból érdeklődő Révait megnyugtathatja Keresztury: az inté­zet minőségi kritériumai feltételek nélkül, pártsemlegesen működnek[17].

De nem a „gólya” szerint. Aki egyszerre élvezi a Collegium légkörét, könyv­tárát, liberalizmusát – és kezdi mindjárt aláásni is: kompromittáló adatok gyűjté­sével, nyugtalan szellemével, éles eszével, szinte átgondolt destrukcióval. Műkö­dése még a vele azonos meggyőződésű kollégisták ízlését is kikezdi: frontális támadását a Collegium ellen[18] éppen kommunista társai utasítják vissza, akik nem tartanák példaképüknek a Győrffy Kollégium plebejus radikalizmusát, s összeegyeztethetőnek vélik a hagyomány nívóját és a maguk baloldaliságát.

A tanulmányíró Lakatos azonban tudja azt, amibe elvtársait még nem avatták be, hogy a Collegiumnak nem lesz helye az átszervezett oktatási rendszerben, hogy – közreműködése nyomán is – készül a párthatározat, amelynek végre­hajtásával Keresztury csakugyan „utolsó igazgatója” lesz az intézménynek, ha egyszer „kerékkötőjévé vált a magyar kultúrának” s „Horthy kultúrvigécein” túl nincs kire hivatkoznia saját maga és műhelye védelmében.[19] A mégoly kész­séges utolsó igazgató nem lehet képes arra a mutatványra, amire kiszemelt utód­ja alkalmas lesz: a Collegium „megszüntetve megőrzésére”, amit Lutter Tibor erkölcsi cinizmusa már megalapozott: a náci időkben meglehetősen kompromit­tálódott értelmiséginek ugyanis kapóra jön, hogy az ávó tolmácsa lehet konst­ruált perekben – nos, a tolmácsolást folytathatja a Collegiumban is, persze „más eszközökkel”.

Keresztury lemond, Lakatos továbbmegy.

III.

Mégpedig Moszkvába indul a volt „collegista”, hogy – jutalmul talán – elméleti fizikát is az élenjáró Szovjetunióban tanulhasson[20], tervei szerint éveken át, ami­ből azonban végül csak hónapok lesznek. Távozásakor barátait figyelmezteti, hogy „nyolc hónapig most ne levelezzünk” – amit váratlanul majd egy távirat követ: „augusztus első hetében rövid időre hazamegyek”.[21]

Hogy mi lehetett hirtelen hazatérésének oka, még nemigen sejthető – az úgy­nevezett empirikus valóság krízisei aligha: a moszkvai éhezés, nyomor, hideg, piszok nem indokolhat efféle elhatározást, amit az is bizonyít, hogy amikor egy barátja felesége a kollégiumban élő patkányokra panaszkodott – igaz: csak fér­jének, és csak magánlevélben –, az erről tudomást szerző Lakatos nyilvánosan vádolja meg az asszonyt, hogy rágalmazza a Szovjetuniót.[22]

A patkányok nevében.

Tudományos ambíciói sem játszhatnak döntő szerepet: minden propaganda és irónia ellenére a szovjet (orosz) elméleti fizika és matematika eredményeiből volt mit tanulni – Lakatos angliai jegyzetei között is ott vannak a cirill betűsek, feldolgozásukra még évtizedek múlva is sor kerül.

Moszkvai tanúk legfeljebb – és vonakodva – Lakatos „destruktív” kritikájára emlékeznek, vagy éppen elhúzódó ellenszenvére egy kiváltságokban tobzódó kádergyerekkel szemben, míg Lakatos recski internálásakor csak annyit sejt és sejtet bukásáról, hogy talán mégsem jelentett elég pontosan moszkvai diáktársai­ról. Korabeli hírek rövid letartóztatásáról is szólnak – mégpedig román kérésre, ez pedig a nagyerdei tragédia következményeit sejteti ezen a fordulóponton. Amely végül a legdöntőbbnek bizonyult Lakatos életében.[23]

Budapestre érve azonban egy egészen különös feladat vár rá, amely megkoro­názhatta volna politikai törekvéseit – ezek pedig még fontosabbak voltak a tudo­mányosaknál –, és aminek végre alárendelhette egész szellemi felkészültségét, hatalmi ambícióit, valamint klasszikus bölcselőkön és természettudományokon edzett, káprázatos logikáját.

Legyen ő a tervezett Révai-per koronatanúja.[24]

Bizonyítsa be a legfőbb kommunista szellemi autoritásról, hogy nemcsak alkal­matlan feladata ellátására, de régóta és tudatosan szabotál. No és az ellenség uszályába került, satöbbi: már ahogy a konstruált perek retorikája ezt megkö­veteli.

Lakatos szenvedélyét nemcsak személyes konfliktusaik emléke táplálhatja – a Lukács elleni támadás leállítása, egyéb vitáik –, de egykori csodálata is, hálája és a főideológus apaszerű autoritása. Hatalomvágya lendületében méltán érzi úgy: Révai nem elég radikális, a magyar szellemi élet átalakítása az éleződő osztályharc szükségleteinek megfelelően még bizony várat magára. És ami teo­retikus és érzelmi meggyőződésénél fontosabb: jól sejti, hogy politikai támogatás áll mögötte – Révai sógorát ekkor már letartóztatták, a párt legfelsőbb vezeté­sében elkezdődött a hatalmi harc újabb felvonása.

Lakatos a nyárra és a budapesti VIT-re kiürített Eötvös Collegium könyvtárá­ban dolgozik: Révai minden műve kiterítve, széljegyzetelve ott hever a szellemi boncasztalon. „Semmi sem szórakoztat annyira, mint a sarokba szorított dogma­tikus”[25] – visszhangzik még évtizedek múlva is a talán itt és ekkor átélt öröm, amely azonban váratlanul és könnyelműen korainak bizonyul, mert hirtelen mégiscsak ő lesz az a „dogmatikus”, akit nagyon is konkrétan sarokba szorí­tanak.

A politikai viszonyok változtak? A Kremlben történt valami vagy a konspiráció volt elégtelen? Egy szemtanú ugyanis – minden óvintézkedés ellenére – beju­tott a könyvtárba,[26] s elhűlten elfecsegte az ellenszenvével régtől és ravaszul gazdálkodó Szigetinek, milyen különös munka folyik odabent. A feljelentésekben virtuóz rivális azután a könyvtárban megtalálja a széljegyzetelt műveket, ame­lyekről csak sebtében és felületesen radírozták le a gyilkos szándékú kommen­tárokat. Azután egy éjszaka három lefüggönyözött kocsi áll meg a Collegium előtt.

Az éjszakát megelőző délutánon azonban a Központi Ellenőrző Bizottság „vá­ratlanul” napirendre tűzi Izsák Éva ügyét, amelyet sem Lakatos, sem Soós nem titkolt soha: nem a tények megismerése a cél tehát, hanem a szükségleteknek megfelelő értelmezése és minősítése. Lakatos előtt nagyon is ismerős módszer.

Az autók érkezését megelőzve Lakatost kizárják a pártból – így hajnalban már egy pártonkívüli szobáját kutatják át az ávósok, mégpedig alaposan: a más­nap reggel döbbenten betévedő igazgató-gyerek, Lutter Éva jól látja, hogy Ré­vész Éva képei borítják a padlót.[27]

Aki pedig a következő párttaggyűlésen feláll, hogy ő ezt mindig is sejtette La­katosról.

Az Andrássy út 60-ban volt már Lakatos ekkor, szemben a fallal, bámulva az „üres teret”[28], és nagyon is közvetlenül átélve „bizonyítások és cáfolatok” kar­hatalmi logikáját. A két hónapból, ami a vizsgálattal telik, hat hetet tölt magán­zárkában, s ennek végletes pszichózisa kétségbeejtő erővel engedi szabadon a meggyötört intellektus minden képességét. A vallatószobában megtört test, az akaratlan belehelyezkedés a vallató logikájába, a cáfolatok kétségbeesett rendje, a tagadás és bizonyítás vérre menő dialektikája, az ellentmondásokra lecsapó nyomozói „heurisztika” szinte kikényszeríti a szellem virtuozitását. A szörnyű lecke pedig nyilvánvalóan nem az elveknek, hanem módszereknek ad döbbene­tes, új értelmet. Kérdések és válaszok ismétlése, átgondolása, felidézése és mó­dosítása, ávós falzifikáció és verifikáció sodrában felejthetetlen tanulságokhoz jut a gondolkodó. Akinek csak és egyes egyedül a gondolkodás lesz fogódzója ebben a jogi és teoretikus tébolyban.[29]

„Hogy lehet egy bizonyított tétel hamis?”[30]
egy nyomozó csaknem a tébolyig kimerült vallatása közben
Lakatos „bizonyítás-kritikája túlélési stratégiaként született a sztálinista Ma­gyarország vallatószobáiban”[31] – írja az egyik legközelebbi barát, a kínokba is beavatott J. Ravetz. Angliában Lakatos majd úgy emlékszik vissza ezekre a he­tekre, amikor egy nyomozó csaknem a tébolyig kimerült vallatása közben, míg neki fel kellett ismernie, hogy a tartást mindenképpen meg kell őrizni, verés és kínzás után is, az elmének uralnia kell a testet – ám nem erkölcsi vagy ér­zelmi indokokból, hanem nagyon is pragmatikusan: a nyüszítő, kétségbeesett összeroppanás ugyanis csak újabb agressziót vált ki a pribék elvtársakból.

Fogait kiverik; karsérülése ugyancsak kínzásra utal, pszichikai kínjain túl azon­ban morális mozgástere nemigen van ebben a híres saroképületben: ha ugyanis korábban az ő logikája diadalmaskodik, akkor most egy másik értelmiségi áll itt, fájdalomban, a fallal szemben. Intellektuális mozgástér azonban rendelkezé­sére áll: hiszen a cáfolatokat termő logikát most a bizonyítások felől láthatja át: vallató és vallatott „cserebomlása” tanulságos folyamat.

A vádpontok tavaszra összeállnak: „kémgyanús”, írják kartotékjára, majd át­húzzák: „trockista”, kerül a lapra, aki tevékenykedik a demokrácia ellen, s itt utalnak felszabadulás előtti működésére, valamint a vizsgálatot elindító „román megkeresésre”.[32] Most az is ellene szól, hogy Angliába utazott volna tanulni, ám a Szovjetunióba sem térhet vissza: „destruktív magatartása” miatt. Végül követ­kezik a sejtelmesen sokatmondó vádpont: „visszajövetele után a párt egyes ve­zetői ellen destruált”. Ez utóbbi érvényességét megerősíti, hogy még a rehabili­tációs határozatban is megjelenik, itt persze még Kistarcsa és Recsk indoka lesz – az a pokol következik tehát, amelyet Lakatos szelleme, ereje és akarata mégiscsak intellektuális purgatóriummá változtatott.

IV.

Elméjét tartotta volna épen a makacsul rendszeres gondolkodással, a matemati­kai bizonyítékok felidézésével és ismételgetésével, mint később visszaemléke­zett. Hiszen ha szelleme megroppan, minden összeomolhat, s az elborulásra bő­séges indokot szolgáltat ekkor az élete. Talán ezért is húzódik vissza rabtársai­tól: Lakatos halvány háttéralakként tűnik fel – ha egyáltalán megjelenik – recs­ki visszaemlékezésekben, nem vesz részt a tábor titkos szellemi életében, nem tart és nem hallgat előadásokat, nem mesél regényeket, nem osztja meg tudását a többiekkel és nem kér másokéból.[33]

Észrevétlen marad – életében talán először – és „befelé figyel”. Erre a testi szenvedés amúgy is alkalmat ad: az éhség, a tetvek, a verés, az embertelen mun­ka, a hideg, a meleg, a mozdulatlan alvás a szűk priccsen. Távolodás az egyéb­ként „totális hatalmú” empíriától. Hátrálás abba a birodalomba, ahol változat­lanok és örökkévalók a törvényszerűségek. Hogy hinnie lehessen: mégiscsak lé­tezik rend, harmónia és feltétlen igazság a világban.

Platón-tanulmányai nyomán úgy gondolhatja, hogy mégiscsak létezik az érzé­keinkkel megragadható világon túl a változatlan igazságok univerzuma, ame­lyet a matematika törvényei írnak körül, s Euklidész a maga axiómáival ebből teremtette meg a cáfolhatatlan tudás modelljét. Ezt követve hozta létre azután az európai bölcselet – Descartes például – a maga módszerét, s Newton nem tett kevesebbet, mint hogy mindezt viszontlátta a természet törvényeiben, hogy tehát onnan is ez a bizonyosság nézzen ránk.

És akkor egyszerre, itt, a Mátra vidékén, eltiporva és reménykedve, megzök­ken a logikai láncolat.

Létezik-e bizonyítás egyáltalán? És annak folyamatában az ellenpéldákat kell-e kizárni vagy inkább a folyamatot magát? Hátha nem más az egész, mint egy végtelen, mit sem jelentő „leszálló lánc”, vagy puszta mnemotechnikai gyakor­lat, legfeljebb intuitív kísérlet, amelyben meggyőző egyedül a cáfolat lehet? Hát­ha a bizonyítás egészében legfeljebb a pszichológiára tartozhat?[34]

Amit elméje épen tartására keresett, az csaknem tökéletes elbizonytalanodás­hoz vezetett. Ez azonban éppen abból az „előtörténetből” lehetett ismerős, a matematika genezisének idejéből, amelynek csak mellékterméke, nem pedig meghaladása volt a teoretikus „történetfelettiség”. És mintha ezt is érteni lehe­tett volna a korszak pszichózisában: az „előtörténet” és „igazi történet” úgyne­vezett határán.[35]

Hiszen Euklidész előnye pusztán történeti: normatív rendje diadalmaskodni tudott Zénón és Parmenidész szelleme felett – de az antik formális logika győ­zelme az informálison pusztán történelmi epizód, és hogy utóbb ez lett a tudo­mányos logika szinonimájává, az sem más, mint puszta „történelem”, amibe bele lehet, és persze bele is szoktak pusztulni, de az igazsággal semmiféle összefüg­gésben sincs.

Euklidész persze ebből a sajátos és történeti helyzetből következően lett ké­sőbb az önálló kritikai gondolkodás legádázabb ellenségévé, aki lehetetlenné tette, tekintélyéből következően a matematika-kritika kialakulását. És mindazt, ami ebből következett. Volna.[36]

Mindennek tételes kifejtése – természetesen – várat magára, ám az élmény és a felismerés sajátos feltétele volt a szögesdrót, a megfeszített szellemi kísérle­tek, s a bizonyosságot kereső szenvedély, amelynek végeredményeként ismét csak a szeszélyes, győztesek megerőszakolta történelem néz vissza Lakatosra, immár a legelvontabb diszciplínából is. Pedig a „tévedhetetlenség gőgjét” már régebben kikezdte a fizika, Newton optikai tételeinek összeomlása nyomán, és Einstein működésével mindez azután leírhatóvá vált.[37]

De miben lehet akkor hinni, Recsken, kínban és rendkívüli szellemi vágyban, ha a végső bizonyosság helyett is a szisztematikus szkepszis néz vissza, ha a tiszta elmélet és a cáfolhatatlanság integritását nem biztosítja a matematika filo­zófiája sem?

Természetesen a kommunizmusban.

Lakatos-nekrológjában idézi majd a Times[38] – nem kevés fanyarsággal – a világhírű gondolkodó vallomását, hogy túlélését a börtönben kommunista hité­nek köszönhette. Hogy a recski kínokban és években a matematikával bizony meghasonlik, de a kommunizmus eszméjével nem.

Mert mi más magyarázná a legkellemetlenebb titkot, amit Lakatos Recskről magával hurcolt, mint ez a hit, hogy kivert fogakkal és kiheverhetetlen lidérc­nyomásokkal is kérni fogja felvételét a pártba, 1954-ben és 1956-ban is, és hogy felajánlja szolgálatait, ha erre igényt tartanak.
Recsken bízzák meg, hogy jelentsen
Tartanak. Recsken bízzák meg Lakatost azzal, hogy jelentsen. Rendszeresen, pontosan, az ávónak, befolyásos barátairól, értelmiségiekről, sorstársakról, jótevőkről. Vagy megalkusznak vele. Vagy sarokba szorítják.

A kérés persze nem előzmény nélküli: Lakatos – saját bevallása szerint ­Moszkvából is jelentett (bár még nem elég jól, mint sejteti); s az Eötvös Colle­gium híres kabaréiban is úgy tűnt fel, mint a Párt Denunciálási Osztályának vezetője.[39] Hajlam, meggyőződés, ravasz stratégia? Egyik sem? Mindegyik? Laka­tos jelent. Ettől kezdődően – ki tudja, meddig. És ez vezet át azután még kelle­metlenebb rejtélyekhez, amelyektől az elkövetkező, a „másik életben” sem sza­badulhat.

Hajnalban ébresztik egy recski reggelen, hálóruhájára sebtében nagykabátot borít, autóba ültetik, egy parkba szállítják, előreindul, várja hátulról a lövést. De csak a távolodó kocsi motorja zúg. Budapesten van, három és fél évvel ké­sőbb.

Ismerősökhöz indul, az ajtók egymás után nyílnak résnyire, majd csukódnak be előtte.[40] Azután lassan és felemás módon oldódik körülötte az idegenkedés. Senkinek nem mondja – nem is mondhatja –, honnan jött és min ment keresz­tül. Azt sem, hogy ez hova vezette. Senkinek nem beszél szenvedéséről, egyedül talán apjának, egy levélben, amelyre az akkor már Ausztráliában élő öregember csak annyit tud felelni: ami történt, abból nyilvánvaló, „hogy téged meg akartak ott ölni”.[41]

Ennek az intézményesített gyilkossági kísérletnek a nyoma pedig ott van az egész életművön. Aminek ezután kell megszületnie.

V.

Újjászületett ismét – tűnhetett ironikusan ismerősnek az 1953-as ősz, amelybe Lakatos megérkezett, meggyötörten és gyötrelmes megbízatással, emlékek és remények közé. Amelyek közül a politikaiakkal nem törődne végre: tanulni akar, elég volt elfecsérelt éveiből, abból a negyedfélből, amit hatalomban, s az ugyan­ennyiből, amit rabságban töltött, vége, újrakezd.

Alkalmi munkák, baráti kölcsönök és némi tévelygés nyomán Rényi Alfréd ajánl neki állást a Matematikai Intézetben – segítőkész empátiával és felsőbb egyetértés birtokában – mégpedig könyvtárosnak és fordítónak hívja. Lakatos boldogan mond igent: végre státusza szerint is az történik vele, amire legin­kább vágyott: olvas. Tanul. Ha azokat a szerzőket is, akiket nemrég még kitil­tott volna ezekről a polcokról, ám elnyúló „tanulóévei” ezeket megérteni és meg­becsülni segítettek. A végletes absztrakció pedig, amibe belevetheti magát az ugyanilyen végletes személyesség alkalma lesz, ha erről még egyelőre nem sejt­hető is több.

Pólya György könyvét fordítja magyarra, maradandó „következményekkel”. „A felfedezés első szabálya” – írja – a tehetség és a jó szerencse.”[42] A szeren­cse számára szinte a feladatban rejlik – Pólya könyve nemcsak saját gondolko­dásának kínál kereteket, de mintha kimondatlan dilemmáinak megfogalmazásá­ban is segítségére volna, szinte „terápikusan” – másrészt Lakatos tehetségében, amellyel olvasni, érteni és értelmezni tud.

A gondolkodás iskolája – adja vissza magyarul az angol „How to Solve lt” címet. Nem megoldás tehát és nem hogyan, hanem iskola, mint az értés intézménye, s ha éppenséggel a matematikáról van szó, akkor talán egész absztrakt gondol­kodásunk modelljéről beszélünk. Mert nemcsak matematikai kérdések kerülnek itt elő, hanem a matematikának a kérdései: a szándék és a szenvedély ismét teljes­ségre tör, persze csak a teórián belül.

Pólya pontosan és revelatívan fogalmazza meg Lakatos számára Euklidész ha­tásának veszélyét: „Euklidész szigorú tudománya – írja – rendszeres, deduktív tudománynak tűnik, ezzel szemben a matematika – miközben dolgozik vele az ember – kísérleti, induktív jellegű.”[43] Ennek hagyománya is fontos helyet kap a fejtegetésben: Papposz több mint kétezer éves „heurisztikus” módszere azon a „tudatalatti munkán” alapul, ami mindenféle matematikai újítás feltétele. A matematika ugyanis nem megrendíthetetlen elméletekkel halad, hanem találga­tásokkal és cáfolatokkal.

Ennek tanulsága személyesen és történetileg is döntő Lakatos számára. Ezután inkább csak elméletileg fogalmazná meg felismeréseit, dacolva – még – a körü­lötte megindult politikai erjedés vonzásával. Mert inkább a matematika „filoge­nezise” és „ontogenezise” foglalkoztatja, annak a történelmi élménynek a lenyo­mata a geometrián, ami a maga absztrakt voltában nem könnyen mutatkozik meg – sőt: mintha egyetemességével ellentmondana neki. Pedig a gondolkodás minden fontosabb eredménye, amit az elméleti logika magáénak tudhat, a mate­matika kritikai fejlődésére épült – Lakatos ennek szegődne a nyomába: az ab­szolútnak hitt elvek a nagyon is valóságos időben miként bírálhatók és bírá­landók.

Mintha feloldódnának a határok teória és praxis között – de most a teória felől. Ám hogy végképp feloldódjanak, ahhoz még egy „sokk” szükséges, ismét a történelemtől, hogy még egyszer ne állhasson ellen Lakatos annak a csábítás­nak, amelyet a készülődő 1956 a barátok és társak között jelent.

Ami pedig magányát is feloldhatná. Azt, ami Recsken szinte „ráfagyott”, és amelyet – szörnyű titka miatt is – leolvasztani nemigen tud. Vagy: csakis így tudhat. A politikai változásokkal. Ha ugyanis megszűnik az intézmény, amely­nek jelentenie kell, akkor végre hazatalálhat barátai között is – akik körében azért mégiscsak működik benne az odaadó, meleg szív és a hegyes fül.

Hazatalálásának pedig keretet adna az a szerelem, aminek révén szenvedélyes, forró kapcsolat fűzi egy ellenállhatatlan, tehetséges és melegszívű apa-figurá­hoz: Pap Endréhez, a nemzetközi hírű, tudós kukoricanemesítőhöz. A szenve­dély viszonzásának reményében pedig lányát, Pap Évát feleségül is veszi, hogy valamilyen formát találjon hontalan szenvedélyei számára. A család utáni vágy­nak elsősorban, amit csak fokozott a szabadulása utáni magány, és amelynek a polgári feltételek nagyon is megfelelnének.[44]

A lány ráadásul szép is, tehetséges is, szereti is – mit számítanak tévelygő érzelmek, s annak alanya-tárgya, ha a csábítás szolgálatában ilyen intellektus és ilyen elszánt akarat áll?

Meglesz tehát a boldogító igen – és Lakatos még egyszer igent mond a társa­dalom „boldogítására”, ha már a saját életét ennyire rendbe tette. Lendületesen vesz részt a meghasonlott kommunista értelmiségiek mozgalmában, amely majd a forradalom szellemi munícióját szolgáltatja, s a Petőfi Körben el is mondja nagy­hatású beszédét az oktatás és a tudomány kérdéseiről: előlegezve későbbi gon­dolatait (amit évek múltán majd a tudományfilozófiáról fejt ki, szabatosan és tételesen), és felvillantva a tekintélyelv, hitelesség, érvényesség dilemmáit, ami­ken évek óta töpreng, maradandó következményekkel.

Mit számít ennek a pillanatnak a sodrában, hogy egykor éppen Lakatos volt az, aki pontosan és átgondoltan segített szétzúzni azt a szellemi életet, amely­nek újrateremtését most legfőbb feladatának tartja? És vajon mit jelent az a mo­rális kollízió, amelyben Lakatos egyszerre szervezkedik és jelent, lázít és besúg, forradalmat készít elő saját megbízói ellen: provokál[45] és ráébreszt – helyezke­dik, hogy a legközelebbi történelmi földcsuszamlás, bármerről érkezzen is, őt már ne temethesse maga alá?

Későbbi elméleti munkáiban lehetségesnek véli, hogy egy időben történjék „egy sejtés bizonyítása és cáfolása”[46] – vagyis a norma kikezdése mindkét irány­ból, s ha ez a gondolkodás kereteit – „iskoláját” – jelentő matematikában nem­csak lehetséges, de szinte szükséges is, akkor hogyan is ne lehetne hasonló az ennél jóval esetlegesebb életben?

Társaival megfogalmazza az Akadémia forradalmi nyilatkozatát október 30-án, szinte tudományos „ars poetica”-ként, bizakodóan és „cáfolhatatlanul”. Cáfolhatóan, mint hamar kiderül. Számára, személyesen, legalábbis. Mert másfél napon belül egészen másként dől el a sorsa, egy döbbenetes, váratlan, és mégis szükségszerű tragédiával: sógora, Pap Gábor főbe lövi magát, miután fia­tal forradalmárok benne – a fiatal forradalmárban – felismerik azt, aki felje­lentésével egykor börtönbe juttatta őket.
a család nem tudja elviselni a sokkot
A család nem tudja elviselni a sokkot: úgy döntenek, hogy mennek innen. És ebből a közelségből: vacsoraasztal és szomszédos szoba optikájából talán ezek a morális dilemmák – bűnnel, vezekléssel, felelősséggel – ezek sem voltak egyetlen teoretikus elhatározással feloldhatók. Magára maradni sem akart töb­bé. És két és fél nap múlva bejöttek az oroszok.

Dönt: megy. De előbb még elmondja egyik legközelebbi barátjának, hogy be­súgta őt. Hogy látogatásai során, magára maradva a dolgozószobában olykor a papírkosárban kotorászott jegyzetei után, hogy tudjon mit csatolni jelentései­hez.[47]

November 25-én lépi át a határt: visszajön, írja. „Biztos visszajövök, mert nem élhet az ember hazátlanul”.[48]

Ha itthon marad: ki lesz? – kérdezhetnénk, tudománytalanul. Ha nem veri agyon „se Molotov, se Mindszenty”[49], ahogy számára megjelentek ekkor a jöven­dő totális rendszereinek alternatívái? Beáll a rendszer szolgálatába? Megmarad ügynöknek, növekvő szellemi befolyással, esetleg újabb megbízatásokkal, ahogy a kádári terrort követő konszolidáció ravaszul majd diktálni fogja? Leüli a neki rendelt éveket és befelé emigrál? Hol bukkan fel, ha nem kerül Londonba vé­gül, ha nem veszi hátára a világhír, akkor mi következik? Alkohol, Állami Díj, szamizdat, tudományos kutatóintézet, kertészkedés? Egyik sem? Mindegyik?

VI.

„Bécs pokol volt”[50], emlékszik vissza később a távozást követő napokra. Mene­kült-élet, házastársi veszekedések, és az ellopott tizenötezer forintja, amit reha­bilitálása nyomán pedig kiutaltak neki. Könyvtárban ül, és ösztöndíjkérő leve­leket fogalmaz: a világ egyszerre tűnik végtelenül zártnak és fenyegetően nyi­tottnak.

November végén érkezik az osztrák fővárosba, decemberben pedig már vá­laszt kap Cambridge-ből, a King’s College professzorától: bemutatkozó sorai és ajánlói hatására szívesen fogadják a fiatal matematikust. Mindehhez egy Rocke­feller-ösztöndíj is társul, amit Lakatos megkap, rendkívül gyorsan.

Gyanús gyorsasággal szinte. Határátlépése után hat héttel Lakatos már Camb­ridge-ben van, az egyik legjobb angol egyetemen, az egyik legjobb amerikai ösz­töndíjjal. A tízezerszámra kivándorolt magyar fiatalok közül, az ezrével mene­külő értelmiségiek közül éppen ő.

A gyanút egy fénykép is megerősítheti, amit évekkel később mutatnak meg az angol állampolgárságért folyamadó Lakatosnak. A kérdés annyi volt: ismeri-e a rajta szereplő férfiakat. Lakatos nemmel válaszolt. A képen két kommunista hírszerző szerepelt – kinagyítva, és leválasztva arról a fotóról, amelyen Laka­tossal együtt ültek, egy bécsi kávéházban.[51]

Közismert: a bécsi menekült-áradatban aktívan dolgoztak a titkosszolgálatok[52] – többes számban, természetesen –, a menekülteket fogadó egyik jelentős „emigráns” politikus, a strasbourgi forradalmi tanács egyik vezetője a kommu­nista elhárításnak dolgozott[53], és természetesen a nyugati „cégek” is folytatták sajátos „lélekhalászatukat”, azok között bizonnyal a legtöbb reménnyel, akik szá­mára efféle megbízatás már egyáltalán nem volt idegen. Volt mit ajánlaniuk cserébe.

„Többet tudunk rólad, mint egyáltalán elképzelheted” – jött évekkel később az üzenet Amerikából –, „de ha ismét elutasítják az angol állampolgárságodat, az amerikai honosítással nem lesz probléma”.[54] Nem többször utasították el, ha­nem mindig. Amíg élt Lakatos Imre.

1957 januárjában érkezik Cambridge-be, s élete itt „szakadt ketté”[55], ahogy írta egy levelében, s ahogy talán maga is hitte. Végre olvas, tanul, dolgozik – mégpedig ott, ahol Russell írta egykor a Principia Mathematicát, ahol Wittgen­stein (nem kedvelte) sétált, vagy ahol éppenséggel kifinomult angol értelmiségiek tettek rendkívüli és önkéntes szolgálatokat a szovjet elhárításnak. Lakatos most csak arra figyel, hogy mindent bepótolhasson végre, amit politikában, börtönök­ben, Magyarországon elfecsérelt. No és feledni is akar és feledtetni. Halálakor a King’s Report némi meglepetéssel írja,[56] hogy soha nem mondta el a tehetsé­ges magyar matematikus, miért is csukták börtönbe – hallgatása saját maga számára talán ihlető volt, bár azoknak is szólt, akiknek nem volt „fülük” a csend­jére. Arra a csendre, amiben azután elméleti művei fogantak.

Idegen nyelven fogalmaz ezentúl, és bár erős akcentusát haláláig féltékenyen őrzi, mégiscsak tanulni és követni kezdi azokat a szokásokat – egyetemen, kis­várasban, tudományban –, amelyek közé érkezett, és amelyek jelentését még sokáig keresi. Majd megtalálja, hogy mindjárt át is hágja: például azokat a sza­bályokat, amelyek a tudományos közmegegyezésre érvényesek, s amelyekből talán legfőbb szemléleti újítása fakad – Lakatos érdeme volt ugyanis, hogy a matematikusok „bons sens”-ét, vagy éppenséggel „finesse”-ét rendkívüli fenn­tartásokkal tudta látni és láttatni.[57]
új lapot nyithat ezzel a matematika filozófiájában
És míg a történelem láthatóan és természetes közegként van jelen a több év­százados diákvárosban, addig a forradalomból menekülő fiatal magyar méltán érezhette úgy, hogy erről – is – neki lehet csak fogalma igazán, mégpedig olyan jelentőségű, hogy új lapot nyithat ezzel a matematika filozófiájában. És ez az új lap lesz a Bizonyítások és cáfolatok.

„Nincs nyoma életének későbbi művein”[58], fogalmazza meg egy tanulmány a Lakatosról elterjedt – feltehetően általa is terjesztett – közhelyet, noha inkább úgy tűnik, hogy egész eddigi élete, sorsa, szenvedése fogalmazódik meg a re­mekmű lapjain. Aminek ötletét Pólyától kapta – mégpedig PhD-témaként, mert hát el kell indulnia végre, apró léptekkel a tudományos fokozatok szamárlétrá­ján –, azzal a biztatással, hogy vizsgálja meg a Descartes-Euler-kapcsolatot, a poliéderekre való különös tekintettel. És Lakatos nekilát, hogy hosszas tanul­mányai után, majd vizsgálódásai nyomán megszülessék az a „költői mű”[59] – sőt: „műalkotás”[60], amely a matematikai gondolkodásban szinte a hegeli Fenome­nológia szerepét töltötte be[61], amely egyszerre „tandráma”[62] és „fejlődésre­gény”[63], és amely sokkal többről tudott szólni, mint ami a kiinduló feladatban rejlett. Pontosan szólt ugyanakkor, vallomásosan és szellemesen – megnyitotta számára az utat a világhír felé: klasszikus művé vált, amely belőle klasszikus szerzőt teremtett.

Mintha a „történelem drámája” játszódna le a tanulmány lapjain, a tizennyolc diák és tanáruk között, ahogy egy tanteremben vitatkoznak az Euler-féle polié­derről, és dialógusuk során megjelenik a róla való gondolkodás története is: pole­mikusan és dialektikusan. És míg a lebilincselő, ironikus beszélgetés racionálisan rekonstruálja a történelmet, addig felvillan a problémakör valóságos históriája is – mégpedig lábjegyzetek formájában; azt is sugallva ezzel, hogy a tényleges történelem mikor és mennyiben „viselkedett rosszul” racionális rekonstrukciója fényében.[64]

A szerkezet paradoxul – és sokatmondóan – ismerősnek tűnhet: Marx Tőké­jében ugyanis hasonló szellemi és tipográfiai térben jelenik meg a rekonstruált, illetve a valóságos történelem. A rekonstrukció folyamatában azonban Lakatos két – Marxtól igen távoli – gondolkodóra támaszkodik, Az ötletadó Pólyára egy­felől, az ő matematikai heurisztikájának intuitív metódusára, amely szerint egy matematikai tételre rá kell jönni, mielőtt bizonyítaná az ember. A rádöbbenéstől a bizonyításig és – szükségképpen – a cáfolatig bejárandó útban pedig ott van Lakatos angliai életének egyik főszereplője: Karl Popper, a maga „fallibilizmusá­val”, a tudományosság feltételeként megkívánt esendőséggel, mely szerint min­den tételnek nemcsak felülvizsgálhatónak, de cáfolhatónak kell lennie, s ez ép­pen hogy nem zárja ki, hanem feltételezi a tudományosságot.

Cáfolhatóságról, feltételezésről és esendőségről pedig nagyon sokat tud a maga módján Lakatos: mindazt, amire a történelem megtanította az elmúlt években. Kézenfekvőnek tűnik szinte, hogy a matematika módszertani problémáira törté­neti választ adjon – hasonlóan ahhoz, ahogy Marx historizálta kora gazdasá­gát.[65] Lakatos felismerése, hogy a tárgy egyenlő a tárgy történetével, nyilvánva­lóan hegeli konklúzió, Hegelt persze főként Marxból és Lukácsból ismerte, ám ez mit sem von le a következtetések értékéből. Ami éppen az angolszász hagyo­mányok közegében volt revelatív: a logikai pozitivizmus és a formalizmus szel­lemi kontextusában, ahol az elmélet az időtől mindenkor függetlennek tetszett, s ebben az értelemben számukra a matematikának „nincs története”[66].

Lakatos élménye – és szenvedélye – elsősorban a történelem volt, mindenen keresztül és mindennek ellenére. Ebből is adódhat az írás – indirekt – vallo­más-szerűsége, és sajátos összegző jellege, amit a közeli barát méltán láthatott úgy, hogy „Lakatos matematika-filozófiája az egyik legfontosabb vívmánya a Petőfi Kör 1955–56-os magyar tavaszának”[67]. Mindennel együtt lesz ez „vív­mány” – a megsokszorozott (megtizennyolcszorozott) inkognitókkal, a tévedé­sek szükségszerűségének módszertani rangra emelésével, a gondolatmenet fo­lyamatos és gazdag „polifóniájával” – és mindebben a történelem racionális re­konstrukciójával, mintegy elmagyarázva, hogy merre is illett volna a históriának haladnia, a lábjegyzetbe szorított valóságos eseményekkel szemben. A műnek formát adó dialógus szituációja pedig ismét csak a tanulásé – Lakatos számára nincs ennél fontosabb szellemi esemény: mintha csak ennek jegyzőkönyve volna a mű maga.

„A matematika filozófia nélkül vakká – történelem nélkül üressé válik”[68], szokták idézni Lakatos klasszikus, aforisztikus megfogalmazását, amelynek szépségénél talán csak metaforikus homálya áthatóbb. És bizony nem csak az aforizmáé.

Világhírű művét ugyanis nem adja ki Lakatos önálló kötetben, tanítványai és kollégái a halála után szerkesztik meg, de egyben fenntartásaikat is belekom­ponálják a műbe: hogy vajon az „igazi” matematikára is érvényes-e ez a mód­szer, vagy csak arra az egyetlen – és kölcsönzött – példára, amit virtuóz szel­lemmel és szerencsével Lakatos merészen általánosít?[69]

A szerző konklúziója ennél is rezignáltabb. „Ha azt akarjátok” – írja a dolgo­zat vége felé, „hogy a matematikának jelentése, tartalma legyen, le kell monda­ni a bizonyosságról. Ha bizonyosságot akartok, meg kell szabadulni a jelen­téstől. A kettő együtt nem megy.”[70]

Tanulságnak pedig, egy új élet kezdetén, mindez nem kevés.

VII.

Ebben az új életben Lakatos „hazatalálna”, valamiként. Ehhez a vágyhoz persze – paradox módon – az is hozzátartozik, hogy hagyományaival szemben ke­resse saját helyét. Cambridge otthonos, csendes, idilli – leveleiben szomorúan és elszántan hangsúlyozza, hogy ő mennyire boldog lesz itt. József Attila-kötetet kér otthonról, szakkönyveit tudná maga körül, Radnótit, Kosztolányit, valamit „Pestből”, bár barátairól nemigen kérdez[71]. Házassága lassan és szinte szükség­szerűen megy tönkre, s ez utat nyit a folyamatos vágyódásnak a mindig éppen felbukkanó – és persze gyakran felbukkanó – újabb és újabb nők után, akik­nek alakját rövid sikerei és hosszú kudarcai egyként emlékezetessé teszik.

Családra, gyerekekre vágyik – akik már bizonnyal angolok lesznek, írja. Leve­leiben ritmikusan ismétlődnek makacsul megfogalmazott legfőbb vágyai, míg életében bizonnyal ugyanilyen rendszerességgel követi el azokat a hibákat, ame­lyek ezek beválthatatlanságát biztosítják. Otthont teremteni, abban az értelem­ben, ahogy ezt ő gondolja, már soha nem fog.

Bolygó zseni.

Angliában azonban – döbbenetes, új tapasztalat számára – mégiscsak a szel­lem, a teljesítmény számít, akkor is, ha maradandóan és radikálisan szegül szem­be a meghatározó hagyományokkal. Folyóirat-folytatásokban megjelenő PhD-dolgozata meghozza a kívánt és vágyott elismerést ebben az új hazában. Még­pedig gyorsan és szinte a legfontosabbat.

Karl Popperét, a tudományfilozófia élő klasszikusáét, akinek szemináriumán 1959-ben felolvassa a Bizonyítások és cáfolatok korai változatát. Erős akcentusá­val talán csak Popperé vetekedhet – Lakatos pedig jól tudja, kinek olvas és mit: a Monarchiában született és Bécsben felnőtt bölcselőt ugyanis hasonlóan leckéz­tette a történelem, mint egy generációval később a maga módján Lakatost. Sőt: Poppernek is Marxon – majd Adleren – keresztül kellett a modern tudomány bölcseletéig jutnia, vagyis a tévedhetetlennek hitt diszciplínákon át a zseniálisan esendőkig. Einstein – szemben a marxista vagy freudista dogmatikusokkal ­arra hívta fel tudóstársait, hogy szíveskedjenek sürgősen megcáfolni őt, mert különben a newtoni fizika omlik össze[72]. És Popper számára nemcsak a tudo­mányosság kritériumát jelentette ez a felszólítás, de egyben szellemi moralitást is, lévén az intellektuális becstelenség ismérve, ha egy irányzat nem tűri a kritikát.
a tudo­mány nemcsak teoretikus, de erkölcsi tevékenység is
Ez pedig arra utalt – nagyon is közép-európai szellemben –, hogy a tudo­mány nemcsak teoretikus, de erkölcsi tevékenység is, társadalmi szerepvállalás alkalma, amelynek hagyományai közismerten felemásak. Kiváltképp akkor, ami­kor hirtelen megdől a tévedhetetlenség biztonsága, a tudomány tehát elválik az igazságtól, nemcsak eredményeiben, hanem eredendő törekvéseiben is. És ép­pen ezzel idézi meg az archaikus bölcselet fénykorát: Szókratészt és az őt meg­előző gondolkodókat tette ugyanis halhatatlanná beismert esendőségük episzte­mológiai alapelvvé emelése. Hiszen a természettudomány görög „csodája” talán soha nem következik be, ha bármiféle erkölcsi elkötelezettség vagy ideológiai meggyőződés vezeti a pusztán kíváncsiságára hagyatkozó tudóst[73]. Lakatos ké­sőbb ezt egyértelműen „biológiai gyengeségnek” nevezi[74], amit folyamatosan ellenőrzés alatt kell tartani, Popper számára azonban ez egyenesen bűn – amely tehát morálisan (illetve: szinte kriminálisan) bélyegzi meg a végső igazság kere­sőit, ekként pedig mindenféle nyílt társadalom vélt vagy valóságos ellenfelét.

Lakatos feltehetően Nyugatra érkezésekor, a szellemi horizonton körülpil­lantva „megcélozhatta” a nyílt társadalom tudós bölcselőjét, és főként: szellemi műhelyét, a London School of Economics-ot. Főművének metódusát ugyancsak – legalábbis részben – a Monarchiából elszármazott gondolkodótól kölcsö­nözte: hogy Popper falzifikációs módszerének érvényességét a matematika fi­lozófiáján is bizonyíthassa. Lakatos vitathatatlan tehetsége, villogó esze és iró­niával viselt „közép-európai sorsa” mellett ez az önként megtett szellemi szíves­ség is elbűvölhette Poppert – no és a fiatal tudós összegzése: „utam Lukácstól Popperig”.[75]

És, azután, tovább. Nem korábban, mint lehetséges, akkor azonban rögtön. Mert előbb érkezett a meghívás Londonba, bemutatkozás, felolvasás, siker, ál­lásajánlat, majd pedig a Popperrel együtt meghirdetett szemináriumok izgalmas szellemi dialógusa, mindannyiuk okulására. Az otthonosság, tehát az „Iskola” (LSE) különös szellemi szigetén, ebben a közép-európai légkörű műhelyben, az ennek befogadására is nyitott brit szellemi hagyományok között.

Majd, lassan és feltétel nélkül, az érlelődő lázadás az „atyai” bölcs ellen. Amit színes epizódok éppúgy tarkítanak, mint éles és keseredő szellemi polémiák sora, amivé a termékenynek induló dialógus visszavonhatatlanul átváltozott. Lakatos ugyanis nemsokára kész lesz arra, hogy a popperi gondolkodáson belül elkülö­nítse annak érvényes és érvénytelen szegmenseit (P₀, P₁, P₂) – a progresszió­ban és kontinuitásban gondolkodó mester számára legalábbis meglepően – ám ekként vázolva fel saját útját: mind P-ig, mind P-től. Ahogy sikert hozó remek­művét a popperi módszerre építette, úgy tervezi következő „remekét” a mester főművével szemben: The Changing Logic of Scientific Discovery címmel.[76]

A fiatal kolléga kellemetlen és frappáns felismerése éppen annyi volt, hogy a falzifikáció alapelve magára a legfőbb „falzifikátorra” nem érvényesíthető[77] – vagyis a cáfolhatóság elve magát a cáfolhatóság feltételét nem cáfolhatja –, s ebből a jelentős logikai trükkből tervezte volna meg Lakatos életműve követ­kező fejezetét. Amellyel nemcsak logikailag – tehát teoretikusan –, de moráli­san is diszkreditálhatta volna az érzékeny mestert, aki nem kis meglepetéssel szemlélhette a PhD-dolgozat matematika-filozófiai palackjából szabadon enge­dett szellemet, amint elárad az LSE horizontján. Ez pedig olyannyira betöltötte, hogy amikor „P” nyugalomba vonulásával a tanszék vezetése gazdátlanná vá­lik, az öreg és tekintélyes bölcselőnek a nyílt társadalomban nem lesz elegendő ereje és befolyása megakadályozni, hogy helyét „renegát” tanítványa töltse be.

VIII.

Ehhez két további feltételnek is teljesülnie kellett: Lakatos a tudományfilozófia felé fordult, illetve folyamatosan átütő sikereket aratott a zsúfolt auditóriumok­ban. Majd ezek hatását felerősítette az 1968-as események sokkja, amely alapve­tően kavarta fel az LSE-t, s nemcsak Lakatos militáns politikai hajlamait engedte érvényesülni, de szinte szatírjátékát is jelentette alkata és gondolkodása eddigi tragikus „trilógiájának”.
zsenia­litása más formát keresett
Lakatos nem fejezi be, s nem készíti elő publikálásra főművét, de máris to­vábblépne: a matematikabölcseletből a tudományfilozófiába. Mintha valami ele­mentáris lendület sodorná, nem pedig lépésről lépésre haladna a megismert el­lentmondások leküzdése és megoldása – vagy legalább: megfogalmazása felé. Ha bolygó zseni volt, ezentúl nyilván a bolyongásra esett a hangsúly – zsenia­litása más formát keresett.

Az életet irányító logika azonban feltehetően szükségszerűnek látta ezt a for­dulatot. Ha ugyanis a matematika bölcseleteiben a gondolkodás keretei – isko­lája – mutatkoztak meg, akkor a tudomány már egyetemesen és feltétlenül vált a modern civilizáció legfőbb elvévé, szinte a szekularizált teológia szerepét töl­tötte be, amely a vallásos és politikai üdvtanok bukásával egyedül maradt vitat­hatatlan, egy újfajta – technicizált – megváltást ígérve. Lakatos méltán érez­hette úgy, ha ennek az üdvtannak a logikáját tárja fel, ennek ellentmondásaira kérdez, és világszemléleti horizontját rekonstruálja, akkor csakugyan a modern fejlődés legfőbb kérdéseit veti fel. És ezekben a kérdésekben – ahogy felveté­sükben is –, benne volt kissé, hogy milyen választ vár. Ahogy talán abban is, hogy jól tudta: tudományfilozófiai töprengése mögül hiányzik az az elmélyülés, rendszer, kutatás (talán: szenvedés és ebből adódó reflexió), ami matematikaböl­cseleti gondolkodása fedezetét jelentette. De most ezt is hasznára akarta volna fordítani, hogy – paradox módon – így lehessen fogékony a tudománybölcselet hiányosságaira.

Popper nyomán markáns különbséget tett a tudományos felfedezés logikája és a tiszta logika között – mint ahogy például a sakk konvenciói is csak a játék­ban érvényesek, nem érintve annak kérdését, hogy a játék „egésze” helyes-e, vagy racionális-e. Az „igazság kutatása” legfeljebb lélektani indítékként szolgál­hat ebben a játszmában, hiszen sem a tudomány „racionális célja”, sem eredmé­nye nem lehet.[78]

Ebben az összefüggésben – vallomásosan persze – az úgynevezett „tények” sem jöhetnek számításba. Hiszen maga az, hogy egy kijelentés „tény” vagy „el­mélet”, módszertani döntésünkön múlik – és Fries nyomán hangsúlyozza Laka­tos, hogy állítások nem bizonyíthatók be tényekkel, ha egyszer azok „nem meg­alapozzák, igazolják vagy valószínűsítik a tudományos elméleteket, hanem ki­küszöbölik azokat”.[79] Az empirikus elméletek ugyanis elvétik a valóságos prob­lémát: lévén a kísérleteket megalapozó „rivális elméletek” száma mindig végte­len, érvényességük kérdése ezért sem vethető fel. A tapasztalat ezért soha nem vezethet rá egy elmélet igazolására, legfeljebb hamis voltát villanthatja fel. Az elméletek pedig, amelyek bármiféle kísérletnek, empirikus megfigyelésnek értel­met adhatnak – a tudományosság kritériumaként – „minden pillanatban meg vannak cáfolva, s ezért állandóan problematikusak”.[80]

A tudomány – Lakatos szerint – ekként nem elméletekre és nem empíriára épül, hanem nagyobb egységekre: úgynevezett „kutatási programokra”, ame­lyek mögött filozófiai feltételezések sejthetők, s amelyekben – cáfolatokon ke­resztül – „rivális elvek” érvényesülnek. Voltaképpen ez volna a tudomány „nyel­ve”, nem a filozófia formális logikája, és nem is az empíria általánosíthatatlan benyomásai. A rivális kutatási programok között pedig „bármelyikben (vagy ha az ember tud: mindkettőben) ésszerű dolgozni”[81] – vallja, sokatmondóan, La­katos. Aki szerint – ismét csak vallomásosan – „létezik jó és progresszív, vala­mint rossz és degenerálódó normál tudomány”.[82] Vagyis léteznek kritériumok ennek eldöntésére – volna tehát egy átfogó racionalitás, amely a tudomány egyetemes fejlődésében megmutatkozik. Ám a tudománytörténet maga is tudo­mány, amelyhez ugyancsak saját „kutatási program” szükséges – erről pedig egy „rivális” program bizonyíthatja, hogy éppenséggel degenerálódó, és így to­vább, szinte a végtelenségig – de legalábbis addig a relativizmusig, amelynek megfogalmazása nem várat sokáig magára. A maga kutatási programjában Kuhn a tudományfilozófiát például csaknem a pszichológiára redukálja, mások pedig az érvényes szellemi autoritásnak „szolgáltatnák ki”, vagy éppenséggel utat nyit­nak annak az „episztemológiai anarchizmusnak”, amely Feyerabend életművé­ben magának a tudományos gondolkodásnak a princípiumára kérdez, radikáli­san. Hiszen számára már eltűntek a kritériumok a tudományos kutatás és egyéb tevékenységformák között – az asztrológia, a boszorkánymesterség vagy a szer­vezett bűnözés ugyanolyan koherens és érvényes diszciplína lehet a maga meg­határozta keretek között, mint a tudományfilozófia.

Ahol tehát az értelem középpontja sejlett: modern korunk szellemi centruma – ott feloldatlan ellentmondások örvénye kavarog. Amelyben „a Természet ugyan ‘nem’-et kiálthat” – írja rezignáltan Lakatos –, „de az emberi találékony­ság mindig képes lesz túlkiabálni”.[83] Ahol a modernitás abszolútuma sejlett te­hát, a racionalitás és progresszió záloga – ott villant fel az anarchia, a felbom­lott kritérium- és értékrendszer.

Innen fordult vissza Lakatos: Feyerabend Against Methodjától, amelyre még tételes választ tervezett, olyan formában akár, hogy maga a mű váljék pole­mikus dialógussá – a racionalitás védelmében és annak egyidejű megkérdője­lezésével. Mert bár Lakatos réges-régen megtagadta a marxizmust, nem kevés elégtétellel cáfolta Poppert – de mégsem vonta le a mindezekből adódó, talán végső következtetéseket. Megőrizte volna a tudomány „progresszivitásának” illúzióját, akarva-akaratlan átmentette a dialektikát, s – Feyerabend szerint – amolyan Kelet-Európából importált trójai falóként csempészte volna be érték­akcentusait a tudománybölcselet falain belülre.[84] Ha egyszer racionalitásától sem válhatott meg, amelyet ő, a történelemben gondolkodó bölcselő mégiscsak kény­telen volt történet felettinek vélni, hogy valamiként elkülöníthesse a kutatási programokat. Mintha ismét csak meggyőződése és tudományos konklúziói mon­danának ellent egymásnak – és ismét csak az előbbinek kell igazat adnia, mert retteg attól a logikától, amely kiküszöbölné a – bizonyíthatatlan, de számára mégiscsak nélkülözhetetlen – értékviszonyokat.

IX.

Amelyekről nem tud lemondani. Mert akkor miféle kritérium marad. Miért hajt­ja végre nagy ívű gondolatkísérleteit, miként is oszthatná meg a tanulás nyilvános töprengését bárkivel is – miről szólnának tanórái, ha az igazodás lehetősége nincs meg?

Talán ha csak kicsit kevesebb kínnal, kisebb ellentmondásokkal, kezelhetőbb dilemmákkal állt volna a katedrára, máris veszített volna varázsából, csábításá­ból, humorából: hatásából, és akkor soha nem lehetett volna az a zseniális és tragikus clown, akinek tanítványai emlékezetében megmaradt.

Az erős akcentussal beszélő, fejhangú, csúnya kis férfi százakat vonzott órái­ra, amelyeket szándékosan hirdetett kellemetlen időpontokban, hogy csak azok látogathassák, akiknek megéri ez az áldozat. Egyszerre volt néptribun, meditáló dogmatikus és a szellemmel csábító Faust, s elementárisan hatott azokra is, akik egy pillanatig sem hittek neki. És éppen talán a teóriát átfűtő szenvedélyei miatt, ami idegenségével volt vonzó az angol egyetemeken, mert ez a menekült, ez a kelet-európai zsidó, ez a javíthatatlan elkötelezett a maga szenvedélyével olyan fontosságot tulajdonított tárgyának, ami messze meghaladta a „csak” elméleti érvényességet – és azzal szemben „cáfolhatatlan” is volt. Lakatos pedig nem­csak múltjából és történelemtől szabdalt előéletéből merítette szenvedélye ener­giáit, de éppenséggel magából a tárgyból, illetve annak feltétlen jelentőségéből: ebből a modern, szekularizált üdvtanból, amelynek legfőbb szentélyében – az egyetemen – mutatta be színpompás áldozatait.

Ezért és ezzel nyitott talán – meglehetős paradoxiával persze – utat ő is azoknak a szenvedélyeknek, amelyek 1968-ban majd lángba borítják az egyete­meket: mintha a tűz az oltárról átterjedne az épületre.

„Ha valamit igazán meg akarunk ismerni” – írta még a Bizonyítások és cáfo­latokban –, „nem ‘normális’ szabályos alakjában, hanem kritikus állapotában, lázasan, szenvedélyesen kell tanulmányoznunk”.[85] Láz és episztémé – szenve­dély a megismerésben, indulat és tudás: mintha éppen ez tenné nyilvánvalóvá mindazt, ami eddig rejtett volt vagy eltagadott, mert végre arra a viszonyra fi­gyel, ami vizsgálandó tárgy és vizsgálódó személyiség között van, ez pedig min­dennél fontosabb.

No és folyamatos változásban van. Hiszen nem kész tételek és kölcsönzött le­vezetések alakítják ezt a viszonyt, hanem a gondolat születésének drámai folya­mata: „thinking loudly”[86] volt Lakatos erre szolgáló neologizmusa az angol nyelv­ben – és egyben ez volt pedagógiai vonzereje is: ez a heurisztikus mozzanat a megismerés kiindulásában, amit Pólyától (és a görögöktől) tanult, s amivel a matematikai gondolatkísérlet – az archaikus deiknümi – rekonstruálását és re­habilitását tartotta legfőbb feladatának. És egyáltalán nem a tévedhetetlenség igézetében – jól tudta, hogy „a fejlődő elmélet nemcsak magyarázza, hanem szüli is cáfolatait”[87], így tehát a tagadás és polémia a gondolatkísérlet elengedhe­tetlen feltételei. Jól tudta, ha nem is követte.

És volt még egy meghatározó pedagógiai – sőt, talán episztemológiai – moz­zanat szellemi vonzásában: Lakatos ellenállhatatlan humora. A tantermekben rendszeresen felcsapó nevetés egyszerre volt revelatívan ráébresztő, feszültség­oldó és racionálisan átláthatatlan (olykor abszurd, groteszk) összefüggéseket fel­villantó – és mintha éppen mélylélektani hatása révén billentette volna ki hall­gatóságát elméleti komolyságából: egy mélyebb, röhögő komolyság felé. Már ahogy ennek a humornak legfőbb hagyománya – a kelet-európai – rendelt effé­le szemlélethez és mentalitáshoz csaknem történetfilozófiai hangsúlyokat.

Humora egyben bántó is – gyilkos, mondhatnánk, magyarországi szófordulat­tal – míg persze a nevetés tompítja a szellem élességét. „Szerkessz olyan kon­form leképezést” – írja egy alkalommal –, „amely barátaidból ellenfeleket csi­nál, és megfordítva.”[88] Mert ez a bölcseleti és szemléleti nyugtalanság természe­tesen nyilatkozott meg emberi viszonyaiban, és maradandó következményekkel is járt. Popper életművének „konform leképezése” során visszalépések sorozata­ként írta le egykori mestere klasszikus szellemi teljesítményét, és „irodalmi re­mekműnek” nevezett könyvét a nyílt társadalomról és annak ellenfeleiről gyil­kos iróniával kereszteli át: The Open Society by One of Its Enemies.[89] A szelle­mi vonzás, amelynek nemcsak örömmel engedett, de amelynek hazatalálását és – részben – világhírét köszönhette, most úgy mutatkozik meg előtte, mint ami nagyobb részében érvénytelen – degeneratív. Ez pedig érezteti hatását az egész műhely hanyatlásán – amely, ugye, nemrég nagyvonalúan és jelentősen befogadta őt.

Az LSE csakugyan erőteljesen változik a hatvanas évek közepétől: a történelmi események, illetve ennek nyomán a politikai és szellemi tér „polarizálódása” ál­tal a Houghton streeti kis sziget az angliai „új baloldal” egyik gyűjtőhelyévé lett. Politikatudományi érdeklődés, erkölcsi szenzibilitás, marxista oktatók és gazdasági kríziselemzések szerepén túl mindebben része lehetett annak a kon­ferenciának is, amelyet 1965-ben szervez Lakatos: hogy végre összemérhesse szellemi erejét minden barát és minden ellenfél, aki csak a szekularizált üdvtan – a tudomány – elméletének meghatározó alakja volt. Kuhn, Feyerabend, Pop­per és persze Lakatos forró szenvedélye azután lángra lobban a liberális tradí­ciók szellemi szárazságában. Ezt követően politikai széljárás kérdése lesz, hogy merre terjed a tűz.

1968-ban Európa-szerte fellobbannak az intellektuális nonkonformizmus bo­zóttüzei. Angliában ezek az LSE-n belül csapnak a legmagasabbra: a diákok ak­ciói nyomán rendszeresen újságok címoldalára kerül az intézmény, a gyűlése­ken politikai követelések fogalmazódnak meg, a fiatal értelmiségiek maguk dön­tenének szellemi fejlődésük irányáról, egyetemen belül és kívül. Kuba és Kína még romlatlan vonzást jelent, Vietnam bombázása és az amerikai faji diszkrimi­náció a Houghton streeten is fájdalmat okoz, akárcsak a rendőri brutalitás: a kifinomultabb manipulációkban még járatlan polgári világ ebben a krízisben hir­telen és kínosan süllyed le a saját színvonalára.

Lakatos itt, utoljára – politikailag – még egyszer „magára talál”. Mégpedig most arra az önmagára, amely a fiatalok által – jó okkal – kétségbe vont pol­gári értékeket – ugyancsak jó okkal – tartja mindennél fontosabbnak. Mert volt alkalma átélni és akarni ennek tagadását. Nem fél: végigmondja súlyos kri­tikáját, konfrontálódik a lázadókkal és ismét végletesen fogalmaz: „Ez egy fasisz­ta mozgalom – vallja – kommunista jelszavakkal. Aminek legfőbb célja, hogy lerombolja az egyetemeket és a szellemi központokat, majd átváltoztassa mind­ezt a társadalmi forradalom erődjévé.”[90] Jól ismeri ezt a logikát, hiszen nemrég még maga is követte – érvényes Marx-idézetei azóta vannak kéznél, s ezekkel szemléletesen szégyeníti meg a „klasszikus irodalomban” még járatlan, ám lel­kes fiatalokat. Akiknek indulata elsősorban saját múltjából ismerős – akárcsak lázadásuk iránya: apáik ellen.

És most ő ez az „apa”. Akit a diákok fasisztának tartanak – bár szórakoztató fasisztának, aki ki mer, és ki tud állni a zsúfolt auditóriumban a felhevült tö­meg elé, hogy zárt logikai levezetéseivel bebizonyítsa: a diákok szabadságkövete­lése destruktív, autonómiavágyuk a kiszolgáltatottság utáni sóvárgást jelenti, az egyetlen legitim hatalom az egyetemen a tudásé lehet, s minden egyéb hatalom éppen ezt ássa alá. Lakatos szinte látja, ahogy épül az orwelli 1984 világa ezek­ből a szenvedélyekből, hogy az egyetemi folyosókon „a vörös fasiszták menetel­nek”[91], akiknek diadala nyomán létrejöhet a modern fanatikusok totális uralma: a diákforradalmárok Európa nyugati felét végleg rabigájába hajtanák. Kétségbe­esett, szenvedélyes, okos levele az LSE igazgatójához több ezer példányban ter­jed, közvetetten játszik politikai szerepet, az események rövidesen túlcsapnak az intézet falain, 1969 elején kis időre bezárják a London School of Economics-ot. Vagy – ha mindez csak provokáció volt?

Antikommunizmusa ugyanis szinte korábbi kommunista meggyőződésének „folytatása volt”, csak éppen más eszközökkel. És nemcsak az alkat változatlan­sága utal erre – hanem akár súlyosabb ellentmondások is.
egyszerűen CIA-ügynöknek vélték
Egyik tanítványa szinte evidenciaként említi, hogy Lakatost egyszerűen CIA-ügynöknek vélték[92], polémiája olyan szélsőségesen provokatív volt. Érvrendsze­re, magatartása, hatása mintha ennek az ellenkezőjét sejtetné: átgondolt dezin­formációs stratégiát – olyan rafináltat mégpedig, amely dühödt konzervativiz­musával és militáns jobboldaliságával elementáris és indirekt hatást kelt a diá­kok között. Ezért emlékeztethetett sokakat Lakatos a legendás szovjet ügynökre, Philby-re, aki kiemelkedő szellemi képességeivel szolgálta a KGB-t, mikor is az angol kémelhárítás vezetője volt. Hiszen „az angol kultúra olykor briliánsan naiv”[93]. Így sejthető, hogy Lakatos egész szenvedélye, meggyőződése, kétségbe­esése még mindig azt az egyetlen megbízatást szolgálta, amit Recsken kapott. Ezért kellett nagy nyilvánosság előtt diszkreditálnia az LSE baloldali és liberális hagyományait, ezért kellett polarizálnia a diákok elégedetlenségét, végül robba­násig fokozni a feszültségeket, majd pedig – és talán: legfőképpen – a nyílt társadalomban hívő, annak ideológiáját kidolgozó Popper szellemi és társadalmi autoritását kellett aláásnia, a lehető legteljesebben: tudományosan éppúgy, mint intézményesen.[94]

1969-ben Lakatost kinevezik professzorrá.

Állampolgársági kérelmét ismételten elutasítják.

És ez lehetett az a pillanat, amikor – az egyik közeli barát szerint – Lakatos egyszerre belefáradt.[95] Hirtelen, és – most már tudható – végleg.

Mert végképp nem sikerült hazatalálnia. Pedig Angliát már több mint egy év­tizede szeretné hazájának érezni. Viszonzatlanul. Lehet bár világhírű, szerkeszt­heti az egyik legrangosabb folyóiratot, tanszéket vezethet, szmokingot visel és angolul fogalmaz – mégsem. Ha magyarázatot keres arra, miért nem lehet ál­lampolgára annak az országnak, amelynek szinte szellemi büszkeségévé vált, akkor „vörös múltját” említi, pontosabban azt, amit intrikusai révén erről a Home Office-ban gondolnak. A nagyerdei gyilkosságról volna szó? Sztálinista tisztogatásairól? A Lutter Évával eltöltött római napokról nem oly régen, amikor úgymond „egymásra találtak” – mégpedig a kommunista titkosszolgálatnak kö­szönhetően, hiszen a lány akkor már régóta annak dolgozott? Vagy volt valami más, csaknem megfogalmazhatatlan, amit az amerikaiak állampolgársági ajánla­tában is csak sejteni lehetett, amiről a bécsi fotográfiák szóltak, és ami „vörös” volt, de egyáltalán nem volt „múlt”?

Megválaszolhatatlan, egyelőre. Bizonyítható, cáfolható.

Barátainak nem tanácsolja, hogy ha angliai utazásukhoz vízumért folyamod­nak, az ő nevét említsék. Könyve ekkor jelenik meg a Szovjetunióban – még­pedig hetvenezer példányban – a Voproszi Filoszofii 1968/4-es száma hosszú cikkben ismerteti művét, a közismerten antikommunista „Imre Jakovlevics” nemcsak meghívást kap Moszkvába, de jogdíjat is. A szovjet szellemi tulajdon­viszonyok ismeretében ez a nagyvonalúság igencsak meglepő.

X.

„Mindent megpróbáljatok” – idézi Lakatos Pál apostol levelét a thessalonikibé­liekhez –, „és ami jó, azt megtartsátok”.[96] Előbb tehát meg kell próbálni min­dent, amit csak egy Saulusból lett nagyformátumú dogmatikus tudhat, és a meg­tartás kritériuma legyen a jó. Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. Ilyen megítélhe­tetlen.

Vagy egészen másképp kellene olvasni életet és életművet – s belső logikája­ként akkor a pürrhóni szkepszis mutatkozik meg, amely döntő pillanatban és döntő diszciplínában éled újjá[97]? Hiszen a módszeres szkepszis egyik legfőbb szövetségese bizonnyal a történelem lehet – legalábbis az, amit ebből a husza­dik század derekán látni lehetett –, s a történeti tudományszemlélet óhatatla­nul megkérdőjelezi magának a tudománynak a racionalitását. Lakatos pontosan érzékelte, hogy „az értelem és érzékek bizonyító erejét a szkeptikusok több mint kétezer évvel ezelőtt kétségbe vonták”[98], ahogy azt is pontosan tudja, hogy a tapasztalat nem bizonyító erejű – semmilyen formában – ha egyszer az em­pirikus tartalmaknak nincs közük az igazsághoz. Cáfolhatatlan csak „az üres fecsegés” lehet, folytatja, mivel a „tartalmas állítások fogalom-kitágítással meg­cáfolhatók”.[99] Ismereteink kifejezésére pedig akkor sem volna lehetőségünk, ha lehetnének egyáltalán tökéletes ismereteink – a metodológiákra pedig döntő csa­pást mér, „ha saját követelményeiket önmagukra alkalmazzuk”[100].

„Mindazonáltal csak kevesen ismerték fel – írta összegzően –, hogy a bizo­nyított igazság bukásával a szellemi értékek egész klasszikus rendszere össze­omlott.”[101] Ez pedig maga alá temeti – a bölcseleten, logikán, társadalmi szere­pen túl, illetve általuk – azokat az értékeket is, amelyek mindeddig értelmet adtak efféle gondolkodói törekvéseknek, és nem másféle értékek bukkannak fel helyettük, hanem önmagában: az érték nélküli világ.

Volna-e akkor jó, kérdezheti Paulustól egy thessalonikibéli. Hogy ez a totális szkepszis nem vezet-e ugyanabba a csapdába, amelyből megmenekülve éppen a tudomány irányában próbált kiutat keresni Lakatos? Mert akkor mindez csak­nem az életébe került – most pedig a meggyőződésébe kerülne? Vagy még sincs remény efféle kiútra, legalábbis errefelé nincs, mert „a politikai ideológiák és a tudományos elméletek közötti hasonlóság sokkal szélesebb körű, mint általá­ban gondolják”[102], és mintha a hasonlóság éppen ebben a keserves tanulságban volna a legszembeötlőbb?

Nem ezzel kellene-e szembenéznie elsősorban? 1972-ben írja egy levelében[103], hogy a tudományfilozófia után majd a politikai filozófia következik – összegzés, kétségbeesés, kifulladás vagy a visszatérés régi szenvedélyeinek engedve? Nem csak a kérdés megválaszolhatatlan – de maga az elgondolás sem több talán ek­kor, mint valamiféle belső szükségszerűség kifejezése „kutatási program” alakjá­ban, ha egyszer érteni akarja, miként is lehetséges, hogy a tényleges történelem gyakran „csupán karikatúrája a történelem racionális rekonstrukciójának”.[104]

Ez pedig vallomásosan hangzik – saját életére vonatkozóan is. Vagy éppen elsősorban arra. Amiből már nincs sok hátra. Mert talán mégis van kapcsolat teoretikus és szomatikus között, s a „racionális rekonstrukció” egy szellemi pá­lyán sem tűnhet követhetőnek vagy érvényesnek.

Lakatos Imre naptára a hetvenes évekre is tele volt tervekkel.[105] Csaknem egy fél évtizedre előre, átgondoltan, kérdései felől szinte „megkomponáltan”, felvá­zolva érdeklődésének merész ívét. Amelyet azonban már nem követhetett sem munkával, sem kutatással. Mert 1968 után mintha szellemileg és történelmileg is megtalálta volna egykori kétségbeesésének minden indokát – a valamikori ígéretek és beváltható vágyak térfelén; Nyugaton.

Depresszió kerítette hatalmába, majd betegség – mintha a szomatikus fájdal­mak enyhíthetnék a szellemi kínokat. És egy különös baleset is következett: taxi­ból kiszállva, hirtelen, érthetetlenül-hosszan elnyúló szövődményekkel. Ebben az időben, s a világnak ezen a felén olykor különös dramaturgiát követnek vá­ratlan balesetek. Következményei még másfél év múlva is jelentősek, majd az egész utána jövő év januárjáig, amikor is, 1973-ban, gyengélkedése nyomán La­katos szabadságra megy. „Időnként egyszerűen összeesem” – írja itthoni bizal­masának, hozzátéve, hogy bajára egyelőre semmiféle diagnózis nincsen, csak halvány remény lehet, hogy egy-két éven belül mégiscsak javul az állapota. „Is­ten és a természet még adósom 10 tűrhető esztendővel”[106] – teszi hozzá, szá­mon kérően és ötvenévesen.

Mintha a levegő is ritkulna körülötte. „1971 óta minden bizottságból kimarad­tam” – panaszolja 1973-ban –, „másfél éve nem írtam, és másfél év alatt két előadást tartottam.”[107]

Ekkor érti meg, hogy hiába vár arra a döntő felismerésre, amiért pedig egy­kor a tudományfilozófia felé fordult? Hogy korábbi remekműve is csak egyetlen matematikai modellre volt alkalmas, teoretikus általánosításra és további szelle­mi tájékozódása alapjaként már nem működik? Minden, ami őt naggyá tette, „definiálta” és új identitást adott neki, mindaz semmi több, mint az euleri polié­derek véletlenszerű viselkedése, s ennek előzményeként Pólya ötlete, amivel nagyvonalúan megajándékozta őt?

Mintha szellemi legitimitása foszlott volna szét ezekben a keserves években, amit már politikai szerepvállalással sem ellensúlyozhatott – és amikor mégis engedett a történelem kísértésének, akkor megmutatkozott benne a gyakorló dogmatikus, a szellemes ideológiái zsonglőr maszkjában? És ez sem oldhatta fel elszigeteltségét, mert akik egyetértettek is vele, társaságát már nemigen keres­ték?
emberekkel zsúfolt magány
Emberekkel zsúfolt magányáról megrendítő történetek rekonstruálhatók.[108] Hatalmas levelezése mintha – paradox módon – ugyanennek volna memen­tója.[109]

Évekkel korábban még azt írta: „ha 1965 és 1970 között nem publikálok 1-2 ‘klasszikust’ és nem szerzek egy kedvemre való feleséget, a halál egy ígéretes agglegényt visz el 1972-ben”[110]. Két évet tévedett. És az „ígéretes”-ben is téve­dett, 1972-re már ezt is látnia kellett.

Recski napjai óta nem érezte magát olyan rosszul, mint kijelölt halála – 1972 – évében: szív- és gyomorpanaszok gyötörték, majd két szívroham következett, leküzdhetetlen apátia, ezt követően pedig oldhatatlan depresszió keseríti meg búcsúját attól a világtól, amelyet sem megérteni, sem megváltoztatni nem tudott.

A végzetes szívroham 1974 telén következik be: alkat, múlt, önrombolás és buta véletlenek összejátszása révén – szükségszerűen és érthetetlenül. De hogy a tragédia várható volt, és nem csak „fiziológiailag” volt magyarázható, arra utal­nak a tévedésekkel és találgatásokkal gazdálkodó nekrológok éppúgy, mint a Lakatoshoz kapcsolódó utolsó emlékek ellentmondásai – hogy végső kétségbe­esés vagy ugyanolyan makacs remény ragyogta volna be utolsó napjait. És hogy a szívén túl – vagy a szíve „által” – valamiféle fonák öngyilkosság, politikai erővonalak találkozása vagy csak a konok gondviselés áldozata lett – ezt éppen azok a titkok nem engedik eldönteni, amelyek életének rejtett szerkezetét is homályban hagyták.

Halála előtt néhány nappal ír­ja Feyerabendnek: „they decided that I am completely Anglicized and that my heart has, therefore, vanished”[111]. Mintha 1956-ban a határról írt szavai visszhangoz­nának a betegágyról.

A szíve vitte el. Hogy így, ha végzetesen is, de döntő szerepet játsszon – a szíve, amelynek létezését sokan és méltán vonták két­ségbe.

JEGYZETEK

[1] Esszém annak a dokumentumfilmnek ihletésére – illetve kutatásának, anyaggyűjtésének „mellékter­mékeként” – született, amelyet Mérei Anna készített: Ember vagy ördög? – Ki volt Lakatos Imre? cím­mel, s amelynek forgatókönyv-írója voltam (az XTV produkciója, 1999-ben). A film rendezője hívta fel figyelmemet a címszereplőre, s ezért ezúton is köszönet illeti. Munkámhoz segítséget nyújtott Jancis Long, Jeremy Ravetz és Alex Bándy is, illetve mindazok, akikkel a film késztése során, illetve kutatá­saink kapcsán beszélgettünk.

[2] Írásom nem életrajz – noha Lakatos életének főbb mozzanataira épül. Felhasználtam J. Long nagy­szerű munkáját, amelyet kéziratban olvashattam, majd a Magyar Filozófiai Szemlében jelent meg, 1999/2, valamint: Lee Congdon: Possessed: Imre Lakatos’ Road to 1956. Contemporary European History (1997) Cambridge University Press. (Lásd még írását a Replika 1997/4. számában.)

[3] Lásd Long idézett művét, illetve Szabó Árpád levelét Balázs Babinak – Lakatos Imre egyik legfőbb bizalmasának (a leveleket a címzett bocsátotta a film készítőinek rendelkezésére).

[4] Lásd Long és Congdon idézett művét, valamint Zimán Mária: Betűsírkő Évának című könyvét (Raana Israel, 1997).

[5] Lásd: Lakatos Imre: Bizonyítások és cáfolatok (Gondolat, 1981), p. 45. Lásd még: p. 18.

[6] A vizsgálati jegyzőkönyvben – közli Long, Congdon és mások – majd úgy finomítja: „nemi kapcso­latom volt vele”.

[7] Polgári nevén Soós Levente, az illegális sejt tagja (Lásd Long; i. m. és Condon, i. m. p. 3.)

[8] Lásd: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Atlantisz, 1977, p. 37.

[9] A korszak empatikus tanúi megemlítik Taraszov-Rugyionov kulcsregényét: a Csokoládét, amelynek hőse ugyancsak öngyilkosságával szolgálná az osztályharcot. A kései értelmező inkább Dosztojevszkij sötét fantáziáját tartja érvényesebbnek ebben a végzetes epizódban.

[10] Lásd például a Förster Verával készített interjút Mérei A. filmjében.

[11] Lásd G. Page Goss – Lakatos utolsó élettársa – interjúját Mérei A. filmjében, illetve az általa említett irodalmi példát: Pierre d’Harcourt emlékiratát: The Real Enemy, amellyel Lakatos magyarázta tettét.

[12] Lásd: John Kadvany: The Mathematical Present as history. The Philosophical Forum, Summer 1995, és ugyanő: J. Radványi: The Extraterritoriality of Imre Lakatos. Late Editions 6. University of Chicago Press.

[13] Lakatos I.: A fizikai idealizmus bírálata. Athaenaeum, 1946, pp. 28–33.

[14] Lakatos I.: Citoyen és munkásosztály (Csécsy Imre: Válságos pillanat című könyvéről). Valóság, 1946. június–szeptember, pp. 77–88. És: Huszadik Század Fórum, 1947. 1. pp. 317–20.

[15] Erről bővebben lásd: J. Kadvany idézett művét.

[16] Lásd Congdon, i. m. p. 15.

[17] Keresztury Dezső: Emlékezés az Eötvös Collegium utolsó éveire. Valóság, 1989. 3. p. 67.

[18] Lakatos L: Eötvös Collegium – Győrffy Kollégium. Valóság, 1947. február, pp. 107–24.

[19] Lásd Lakatos „vitacikkét”, i. m.

[20] Későbbi adatok – például Lakatos pártfegyelmije – arra utalnak, hogy ebben az időben angliai tanul­mányutat is tervezett volna (lásd bővebben: Long, Congdon, i.m.).

[21] Balázs Babinak írott levele, majd távirata.

[22] Lásd: Congdon, i. m. p. 4.

[23] Mindezekről bővebben Mérei A. dokumentumfilmjében esik szó, lásd még Long és Congdon idézett műveit, illetve a recski rabtársak emlékezését – ezek közül kiemelném Györgyey Ferenc szíves, szó­beli közlését.

[24] Erről lásd bővebben Heller Ágnes, Király István és Lázár György visszaemlékezéseit (Long idézett művében), valamint Zoltai Dénes interjúját Mérei A. filmjében. Ugyanerről még: Congdon, i. m. p. 16.

[25] Lakatos I.: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. p. 77.

[26] Lásd Zoltai D. interjúját Mérei A. filmjében.

[27] Congdon, i. m. p. 16.

[28] Lakatos I.: Bizonyítások és cáfolatok. i. m. p. 112.

[29] Ezzel kapcsolatban lásd: J. Ravetz: Ideological Commitments in the Philosophy of Science. In: The Merger of Knowledge with Power. Manshell, London and New York, 1990. p. 191.

[30] Lakatos, i. m. p. 716.

[31] Lásd: Ravetz, i. m. p. 191. (a szerző J. G. Goodfield közlésére utal).

[32] A vizsgálat dokumentumait A. Bándy bocsátotta a dokumentumfilm készítőinek rendelkezésére.

[33] Visszaemlékezések szerint egyedül Jénás Pálnak ajánlotta fel, hogy héberre tanítja (lásd: Congdon, i. m. p. 5.).

[34] Lásd ennek motívumait Lakatos Bizonyítások és cáfolatok című művében – pl. i. m. p. 48., 68., 86.

[35] Lásd Marx ismert különbségtételét.

[36] Lásd: Lakatos, i. m. p. 80. 124. 202. 205. 208.

[37] Lakatos, i. m. p. 203.

[38] Times, 1974. február 6.

[39] Erre többen is utalnak – például Csongor Barnabás, a dokumentumfilm előkészítése során folyta­tott beszélgetésünkben.

[40] A szabadulás történetét J. Ravetz mondta el, a dokumentumfilmet előkészítő beszélgetés során.

[41] Idézi – többek között – Long, i. m.

[42] Pólya György: A gondolkodás iskolája. Gondolat, 1977. p. 57.

[43] Pólya. i. m. p. 13.

[44] Lásd Pap Éva interjúját Mérei A. filmjében.

[45] A feltételezést megerősíti Litván György interjúja Mérei A. filmjében.

[46] Lásd például: Lakatos: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. p. 64.

[47] Lásd erről Mérei Vera interjúját Mérei A. filmjében.

[48] Lakatos levele Balázs Babinak.

[49] Ugyanonnan.

[50] Ugyanonnan.

[51] A. Bándy szóbeli közlése, Musgrave adata nyomán.

[52] Ma már kutatható a CIA által végzett, csaknem ezer menekültre kiterjedő interjúsorozat anyaga.

[53] A később hazatérő, volt kisgazda politikusról, Szabó Miklósról van szó.

[54] Lásd G. P. Goss interjúját Mérei A. filmjébe

[55] Lakatos levele Balázs Babinak.

[56] King’s College Annual Report, November 1974. Ennél is meglepőbb az a feltételezés, hogy Lakatost „antisztálinizmusa” miatt csukták börtönbe – lásd, Germar Luigi Linguiti: Imre Lakatos e la filosofia della scoperta. Maria Pacini Pazzi Editore, Lucca, 1981.

[57] David Corfield: Criticism and the Mathematical Process. Leeds Metropolitan University. é.n. p. 2.

[58] Linguiti, i. m. p. 12.

[59] Polányi Mihály bókja Lakatosnak.

[60] Popper megfogalmazása a műről.

[61] Lásd: Radványi, i. m. p. 2.

[62] Kiss Olga: Lakatos Imre matematika filozófiája. Replika, 1997.

[63] Radványi, i. m. p. 2.

[64] Lásd: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, i. m, p. 95.

[65] Erről bővebben lásd: Kadvany, i. m. p. 256. És Radványi, i. m. p. 1.

[66] Lásd: Lakatos: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. p. 213.

[67] Ravetz, i. m. p. 191.

[68] Lakatos, i. m. p. 15.

[69] Lásd a szerkesztők (J. Worall és E. Zachari előszavát Lakatos főművéhez, i. m. p. 10.

[70] Lakatos, i. m. p. 753.

[71] Lásd Lakatos leveleit Balázs Babihoz és másokhoz.

[72] Lásd: Ravetz, i. m. p. 153.

[73] Lásd: Ravetz, i. m. p. 197.

[74] Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai, i. m. p. 20.

[75] Lásd: King’s Report, i. m.

[76] Popper művének címe: The Logic of Scientific Discovery. (Lakatos tervezett munkájával nem készül el.) Lásd még: Radványi, i. m. p. 3.

[77] Lakatos tudományfilozófiai írásai, i. m. p. 100.

[78] Ugyanott, pp. 129–138.

[79] Ugyanott, p. 133.

[80] Ugyanott, p. 38.

[81] Ugyanott, p. 82.

[82] Ugyanott, p. 42.

[83] Ugyanott, p. 147.

[84] Lásd: Radványi. i. m. p. 5. és Linguiti, i. m. p. 101.

[85] Lakatos: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. 45.

[86] Lásd: King’s Report, i. m.

[87] Lakatos, i. m. p. 83.

[88] Lakatos tudományfilozófiai írásai, i. m. p. 19.

[89] Vagyis: a nyílt társadalom – egy ellensége által. Erről bővebben: Donald Gillies: Lakatos’ Criticism of Popper. Előadás a bécsi Lakatos-szemináriumon, 1998. Kézirat.

[90] Lásd: Congdon, i. m, p. 7.

[91] Lásd: Ravetz, i. m. p. 192. és Lakatos I. tudományfilozófiai írásaiból, i. m. p. 124.

[92] Lásd A. Bellamy interjúját Mérei A. filmjében.

[93] Radványi, i. m. p. 6.

[94] Lásd minderről bővebben J. Long művét.

[95] Lásd Ravetz. i. m. p. 192, és interjúját Mérei A. filmjében.

[96] Lakatos: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. p. 46.

[97] Lásd: Lakatos I. tudományfilozófiai írásai, i. m. pp. 155–88.

[98] Ugyanonnan, p. 19.

[99] Ugyanonnan, p. 132.

[100] Ugyanonnan, p. 113.

[101] Ugyanonnan, p. 19.

[102] Ugyanonnan, p. 81.

[103] Idézi Congdon, i. m. p. 8.

[104] Lakatos: Bizonyítások és cáfolatok, i. m. p. 18.

[105] Lásd Lakatos I. jegyzeteit, naptárait az LSE archívumában. Lakatos hagyaték, 11/5-10. „Desk Diary”.

[106] Lakatos levele Balázs Babihoz.

[107] Ugyanonnan.

[108] Lásd Ravetz interjúját Mérei A. filmjében.

[109] Az LSE archívuma több mint ezer levelet őriz. (Sec. 13.)

[110] Lakatos levele Balázs Babihoz.

[111] Idézi: Long, i. m. – „Megállapították, hogy egészen. elangolosodtam, így hát a szí­vem eltűnt”.