Mund Katalin

A MÍTOSZ SZEREPE A TUDOMÁNYBAN

2007 augusztus

A MÍTOSZ SZEREPE A TUDOMÁNYBAN
Az ember teremtette jókedvében, a maga hasonlatosságára.
Csányi Vilmos

Tudomány és mítosz – ismert nézet, hogy e két fogalom egymásnak ellentmond, s ezt éppen a ‘tudomány mítoszával’ próbálják alátámasztani. Habár a mítosznak számos értelmezése létezik, leggyakrabban az általában élőbeszéd formájában és jobbára erre szakosodott mesterek (énekmondók, lantosok, varázslók, és táltosok stb.) által terjesztett történeteket jelentik, amelyek a kultúra, a közösség, a kisebb-nagyobb csoportok számára valamilyen közös jelentést hordoznak, s így szerves részét alkotják a csoport kollektív emlékezetének. A mítoszok őrzik az ősök tudását. Ez a tudás, ez a közös jelentés rendszerint vallásos elemekkel mélyen átitatott. Az írásbeliséggel nem rendelkező archaikus csoportok mítoszainak rendszere, a mitológia, általában egyszerre jelentett ‘tudományos’ magyarázatot a jelenségekre, vallási tanítást és hiedelemrendszert, erkölcsi útmutatót és a csoport hagyományainak rögzítését. A mítosz tehát világmagyarázat, világértelmezés. Ebben a felfogásban a tudomány előzményeként jelenik meg. A ‘tudomány mítosza’ szerint azonban a felvilágosult kutatónak már nincs szüksége a mítoszokra, mert a tudomány eszközeivel, a racionálisan megközelíthető igazság biztos kritériumainak segítségével az objektív világ módszeresen megismerhető, kontrollálható, birtokolható.
leegyszerűsítve
Azok a tudományfilozófusok, tudománytörténészek, tudományszociológusok, akik a tudomány és a mítosz kapcsolatával foglalkoznak, rendszerint vagy a ‘tudomány mítoszáról’, vagy tudományos mítoszokról értekeznek. Az utóbbi esetben olyan problémákra hívják fel a figyelmet, mint például a drámai történetek használata a tudományok tanításában. Az iskolai oktatásban ugyanis a tudomány történetét rendszerint leegyszerűsítve, eltorzítva tárják elénk, így az emberek többségének téves elképzelései alakulnak ki arról, valójában milyen a tudomány, hogyan dolgoznak a tudósok. Az egyik leggyakoribb tudományos mítosz magányos zsenik hősies küzdelmeként láttatja a tudományos kutatást, elfedve, hogy a tudós valamilyen tudományos és kulturális közösséghez tartozott, eredményéhez együttműködésre volt szükség. Ugyancsak gyakori mítosz az okos és jó tudóssal szembenálló gonosz és ostoba intézmény vagy rendszer, ami különféleképp akadályozza a tudós munkáját. Ez a mítosz elfedi a tényt, hogy gyakorta jó oka van az intézményeknek abban hinni, amiben hisznek, és számtalanszor bizonyosodott már be, hogy mégiscsak a hagyományos nézetek a helyesek.

Ugyancsak annak érdekében, hogy drámai történeteket hozzunk létre, a tudományos mítoszok hajlamosak egyetlen döntő kísérletre redukálni az elméletek igazolását. Ez tévképzethez vezethet: hogy a tudományos elméletek törékenyek, csupán néhány halovány tényre alapoznak, miközben a tudományos elméletek többsége robusztus, és számos, egymástól független bizonyítékokkal támasztották alá.

mund2

Vannak immár klasszikussá vált tudományos mítoszaink is. Például, hogy Isaac Newton a fejére eső alma segítségével értette meg a gravitációt, Archimédesz ‘heurékát’ kiáltott a fürdőkádban, amikor rájött, hogyan lehet lemérni a testek tömegét, Galilei vasgolyókat dobált le a pisai ferde toronyból, Kolumbusz fedezte fel Amerikát s hogy a Föld kerek (jól ismerték, hogy a Föld gömb alakú, csak a méretén vitáztak) stb.
szerves rész
Egy példával illusztrálnám, hogy a tudomány és a mítosz korántsem váltak el egymástól – s nem csupán az imént ismertetett értelemben, de annál jóval konkrétabban sem. A mítoszok ugyanis mindmáig a tudomány szerves részét képezik. Három éven keresztül tudományszociológiai kutatást folytattam az ELTE Etológia Tanszékén. Ennek során a tanszék munkatársainak kutyákkal végzett kísérleteit vizsgáltam a kulturális antropológia hagyományos módszerével, a résztvevő megfigyeléssel.

Általános nézet, hogy minden tudományos megfigyelés, kísérlet, mérés bizonyos előzetes elméleti koncepció alapján működik, ami a kutatás keretéül szolgál. Nem lehet csak úgy, általában megfigyeléseket folytatni, mert a rendszertelenül gyűjtött adatokból többnyire semmi nem sül ki. Az elméleti keret segíti a kutatót, hogy figyelmét a sokszínű világ valamely szeletére irányítsa. A hipotézis meglehetősen homályos terminus a tudományban, számos, gyakorta egymásnak ellentmondó meghatározást olvashatunk státuszukra, alkalmazásukra vonatkozóan. De a hipotézist általában úgy tekintik, mint javaslatot, hogy valamit igaznak fogadjunk el. A hipotézis lehet egy jelenség magyarázata, vagy többféle jelenség közötti korreláció feltételezése. A hipotézist rendszerint a kísérlet fogalmával összhangban határozzák meg: eszerint olyan kijelentés, amelynek érvénye vagy igazolása meghatározhatóan kapcsolódik egy bizonyos kísérleti eljáráshoz.[1]

A tudományos hipotézisek ezért nem hétköznapi nyelven fogalmazódnak meg, ellenőrzésük megfigyelési nyelve olyan terminusokat foglal magában, amelyek jelentése és referenciája valamilyen tudományos elméleti kereten belül meghatározott.
a hipotézis
Habár sokan úgy képzelik, az etológus csupán megfigyeli a természetet, és adatokat gyűjt egy állat viselkedéséről, a valóságban a modern etológiai kutatások is valamilyen hipotézis tesztelését tűzik ki célul. Az ELTE Etológia Tanszék kutya-kutatásaiban alapvetően két hipotézis-típust különböztethetünk meg. A tanszéki kutatások átfogó elméleti keretbe illeszkednek, ez voltaképpen általános történeti leírás az ember és a kutya közös evolúciójáról. Ez az általános elképzelés így kísérletileg nem tesztelhető, ám minden kutatómunka alfája és omegája. A konkrét kísérleteket ‘kisebb hatókörű’ hipotézis alapján végzik, valamely konkrét kérdés tisztázásáért. Ezeknek a kisebb hatókörű hipotéziseknek azonban csak a nagy átfogó elméleti keretben van értelmük. De a nagyobb elméleti kerettől is elvárjuk, hogy olyan tudományos terminusokkal ragadja meg a valóságot, amelyeknek az etológiai tudományban pontos jelentésük van, hiszen csak így tölthetik be a hipotézis tudományos funkcióját, így nyújthatnak inspirációt tesztelhető kérdések megfogalmazásához. Éppen a terminusok pontossága különbözteti meg a tudományos hipotézist köznapi megfigyeléseinktől. De a tanszéken végzett megfigyeléseim, úgy tűnik, cáfolják ezt a bevett tudományelméleti nézetet.

A kiinduló hipotézis, amit a témában először a csoport két vezetőjének cikke összegez: ‘…a kutya az első domesztikált háziállat. A mai kutyafajtákkal nagyjából azonosítható csontmaradványok 14 000 évesek, de a legújabb, a mitokondrium DNS-analízisére alapozott vizsgálatok szerint a bizonyosan farkas és csak farkas eredetű kutya faji elkülönülése kb. 130 000 évvel ezelőtt kezdődött. Miután a kutyának nem domesztikált változata nincsen, nem túlságosan merész az a feltevés, hogy a modern Homo sapiens, amely éppen száz – százötven – kétszázezer évvel ezelőtt alakult ki Afrikában, a kutyával együtt jelent meg az evolúció színpadán. Különös egybeesés, amelynek magyarázatára éppen hipotézisünk lesz alkalmas. A csontmaradványok alapján végzett kormeghatározás eltérő eredményét az idézett szerzők azzal magyarázzák, hogy amíg a farkastól morfológiailag is különböző kutyafajták tenyésztése kezdődött tizennégyezer évvel ezelőtt, addig a viselkedésükben már régen domesztikált kutyák farkasformájúak voltak és a Homo leletek mellett talált csontjaikat farkasként azonosították.
szelekciós nyomás
Ez az új evolúciós adat remekül kiegészíti, és egyben alátámasztja néhány évvel korábbi hipotézisünket, amelynek lényege az, hogy a már nyelvet beszélő modern Homo sapiens környezetében a domesztikálódó kutya nagyjából olyan szelekciós nyomásnak volt kitéve, mint korábban a saját magát domesztikáló, csoportkultúrákban élő ember, ezért a kutya és az ember között fontos viselkedési analógiákat lehet keresni és siker esetén ezek az analógiák segíthetnek egyes, az emberi viselkedésevolúcióval kapcsolatos problémák megoldásában.’ Ugyanez a hipotézis hangzik el, ha interjúkban kérdezek rá:

Én: Mi a kiinduló kérdésetek vagy hipotézisetek?

Kutató: Ez tipikusan az a kérdés, amit az összes szakdolgozatban megtalálsz, főleg a korábbiakban. (…) arra volnánk kíváncsiak, hogy a kutyában milyen tulajdonságok jelentek meg, amelyek ember-specifikus tulajdonságok analógiájának tekinthetők. S amelyek nagy valószínűséggel azért jelentek meg, mert a kutya ugyanahhoz a környezethez adaptálódott, mint az ember. S mert emberek között kell élnie, velünk kell kommunikálnia és együttműködnie. Ezeket a tulajdonságokat keressük. Evolúciós értelemben analógiái az ember-specifikus tulajdonságoknak. Mint ahogy az emberszabású vizsgálatok a homológiákat keresik. Ugyanonnan indul el az ember és a csimpánz, és ami a közös ősben megvolt, az várhatóan megtalálható mind a kettőben. A kutyánál pedig, pont azért, mert nagyon távoli a közös ős, ami ott megvan és az embernél is, az várható, hogy analógia, tehát hasonló funkcionális igényekre válaszként alakult ki, esetleg teljesen különböző dolgokból. Ezeket szeretnénk megtalálni, és ez azért lenne érdekes, mert akkor a mechanizmusokról lehetne megtudni valamit. Hogy az emberben sem azért van meg valami, mert a közös ősökben is megvolt, és fennmaradt, hanem mert szükség volt rá az emberi együttélés során.
értik-e
Nos, e hipotézis alapján indultak meg a különféle, kutyával kapcsolatos vizsgálatok, elsősorban a kutya és ember közötti vizuális kommunikáció, akusztikus kommunikáció, a kötődés stb. tanulmányozása. Olyasféle kérdésekre keresik a választ, mint hogy érti-e a kutya az ember gesztikuláris jelzéseit, sikerül-e kiválasztania két edény közül azt, amelyikben a jutalomfalat rejtőzik, ha a kísérletvezető szó nélkül rámutat az edényre? Értik-e az emberek a kutya ugatását, azaz felismerik-e, milyen helyzetben rögzítették az etológusok a hangot? Mennyiben hasonlít a kisgyermek anyjához kötődése a kutya gazdájához kötődéséhez?

mund2

De vajon mennyire biztos, ami biztosnak tűnik? Az unalmasságig ismételt kiinduló hipotézisben még az alapfogalmakat illetően is bizonytalankodás érezhető. A problémák nemrégiben kerültek felszínre egy szemle megírása kapcsán. A csoport vezető kutatói cikkben összegezték a kutyakutatás addigi eredményeit. Az ilyen nagyobb összefoglaló cikkek esetében gyakori, hogy a csoport közösen vitatja meg a cikkben foglaltakat. Ezen a vitán derült ki, hogy még a legalapvetőbb fogalmakkal is bajok vannak, amelyek megkérdőjelezhetetlen tényként élnek az etológiai irodalomban, gondolkodásban, s amelyeket a publikációikban magától értetődően használnak. A vitán többek között a domesztikáció, az adaptáció, a preadaptáció fogalmai kérdőjeleződtek meg, pontosabban az értelmezésük. Nem világos, hogy a kutyában már eleve megvoltak-e bizonyos tulajdonságok, amelyek különösen alkalmassá tették, hogy az ember társává váljon, vagy hosszabb alkalmazkodási folyamat eredményeként került ilyen szoros együttélési és együttműködési kapcsolatba az emberrel. Miként értelmezhető a szelekció fogalma? Vajon az ember mennyire volt aktív a folyamatban? Miért éppen a kutyát domesztikálta, és nem valamelyik másik állatfajt vagy másik kutyafélét? A néhány hónappal későbbi vitában újra felvetődtek ugyanezek a kérdések, sőt, már úgy tűnt, nemcsak azt nem érteni, hogyan is került ez a két faj ilyen szoros kapcsolatba egymással, de azt sem tudjuk jól definiálni, mi a ‘farkas’ és mi a ‘kutya’ jelentése.

A hipotézisben szereplő fogalmak problematikusságának azonban nem csupán tudományelméleti jelentősége van, hanem szociológiai relevanciája is, ugyanis rávilágít a kutatócsoport működési módjára.
csak sejtések
Bruno Latour és Steve Woolgar az egyik legelső tudományantropológiai esettanulmányban megállapította, hogy a laborban születő tudás alapegységei különféle modalitású kijelentések.[2] A modalitások módosítják egy kijelentés erősségét, s az a funkciójuk, hogy az olvasót meggyőzzék egy állítás tényszerűségéről. A tény akkor tény, ha ebben senki sem kételkedik. Az állítások öt típusát különböztették meg aszerint, hogy mennyire bizonyos a tényszerűségük. Az ötös típusban találhatók a leginkább tényszerű állítások, az egyesben a leginkább spekulatív elképzelések. Az ötödik típusú állítások olyasmit jelentenek ki, amit ‘mindenki tud’, ezért erről nemigen beszélnek a laborban. Hasonlóképpen biztos a negyedik típus státusza is: a tankönyvekben megjelenő mondatokat sem kérdőjelezi meg senki. Az állítások harmadik és második típusához viszont valamilyen modalitás kapcsolódik (pl. X úgy gondolja, hogy…, Y laborban azt az eredményt kapták, hogy…, stb.). Az első típusba tartozó állítások voltaképpen csak sejtéseket fogalmaznak meg – rendszerint a cikkek végén. A modalitás változtatásával az állítások tényszerűsége manipulálható. A tudományos tevékenység során egy adott állítás mindkét irányban változhat: referense idővel egyre inkább ténnyé válik, vagy idővel egyre inkább elveszíti tényjellegét, és művi termék lesz.

Latour a kibernetikából kölcsönzött metaforát is bevezet: a tudományos tény olyan, mint egy fekete doboz, a belsejébe nem látunk, megbonthatatlan egységként áll előttünk. Egy állításból tényt csinálni annyi, mint fekete dobozzá változtatni.

Az ‘adaptációs’ vitákban azonban a tények elveszítették ‘ténystátuszukat’, a fekete doboz hirtelen felnyílt. Mivel a csoport tevékenysége egy ténynek tekintett vélekedésre támaszkodott, hipotéziseik ebből indultak ki, és kísérleteik sem cáfolták, sőt az alátámasztására alkalmas eredményeket produkáltak, felvethető a kérdés: Miért veszített tényszerűségéből az alaphipotézis? És miért éppen most?

A szemlében leírandók megvitatásán túl volt egy közvetlen kiváltó oka is, hogy a csoport megkérdőjelezte saját legalapvetőbb elképzeléseit. Egy rivális labor egyik kutatója, Brian Hare 2002-ben a Science-ben olyan eredményeket publikált, amelyek bizonyos szempontból megkérdőjelezik az övékéit.[3]
fajtárs
Szelídített rókákat vizsgált, és azt találta, hogy az elrejtett táplálékot sikeresebben találják meg az ember mutatása alapján, mint e speciális szelekcióból kimaradt társaik. Az eredmény azt sugallja, hogy talán a kutya domesztikációja során is elegendő volt egyetlen szelekciós szempont – nevezetesen az embertől való félelem leküzdése – ahhoz, hogy a kutya számos kognitív képessége megnyilvánulhasson az ember jelenlétében, akit immár fajtársként kezelt. Az eredmények felkavarták a kedélyeket a tanszéken.

„Nekem most kellett rájönnöm, idén nyáron, hogy ez a Brian a rókás vizsgálatával, ami tényleg nem volt igényes és szép tudományos vizsgálat, de olyan kérdéseket vetett fel, hogy esetleg a kutyában is minden, amit tud, tehát ez a kommunikációs képessége is az emberrel, nem speciális, erre irányuló szelekció eredménye. Hanem egyszerűen szelídíthetőségre szelektáltuk. És ha már jól szelídíthető, akkor ennek a mellékhatása, hogy például érti ezeket a mindenféle kommunikációs kulcsokat. Kevéssé valószínű, hogy így van, de ennek kapcsán el kellett gondolkodnom, mi az, amit mi állítunk, miként képzeli el a mi csoportunk ezt a domesztikációs, szelekciós folyamatot. Megrázó volt, hogy a doktorim megszerzése után gondolkozom el igazából.”
kognitív etológia
A közvetlen kiváltó okokon túl a kételyek, kérdések felbukkanása tágabb kontextusba is illeszthető: a csoport karriertörténetébe. Az ELTE Etológia Tanszék elődje 1973-ban alakult Magatartásgenetikai Labor néven, majd 1990-ben vált etológia tanszékké. Ekkor kezdődtek a kutya-kutatások is, s elindult a kognitív etológiával foglalkozó Családi Kutya Program, amely a kutyát az emberi evolúció modelljének tekinti. Magyarországon etológia tanszék csak az ELTE-n működik, de Európában is csupán néhány egyetemen. Az etológia a biológián belül sokáig ‘mostohagyermeknek’ számított – sőt, sokak szemében mindmáig az -, noha az etológia mint önálló tudományág létjogosultságát az alapítóatyák: Lorenz, Tinbergen és Frisch 1973-as közös Nobel-díja visszaigazolni látszott.

mund3

A kiinduló hipotézis a csoport alapítójától, első vezetőjétől származott, egy nagyon erős személyiségű kutatótól, aki képes volt a vezetése alatt felcseperedő kutatókat rávenni, hogy humánetológiai kutatássorozatukban új téma (a kutyák) kutatásába kezdjenek. Elképzelésére jól rímeltek az akkoriban megjelenő eredmények, elsősorban a kutya 130 000 éves emberrel közös múltjáról. Vilá és szerzőtársai cikke[4] az egyik legtöbbet hivatkozott cikk a csoport publikációiban (az 1998 és 2005 között angol nyelven megjelent 43 cikkben 14-szer). A kialakulóban lévő csoport számára létfontosságú volt valamilyen jól megragadható témát találni, hogy a nemzetközi tudományos életben megalapozhassák hírnevüket. Ti. könnyebben azonosítható a csoport, ha mindenki számára világos, hogy ők azok, akik így gondolkodnak a kutyáról. Emellett egy ideig minél több önhivatkozást is igyekeztek belecsempészni a cikkekbe, ami egyfajta ‘önreklámként’ szolgált, a csoport nemzetközi hírnevét erősítendő.
újabb kérdések
Az utóbbi időben azonban megváltozott a csoport stratégiája. Ezt részben az első tanszékvezető nyugdíjazása okozta. Mivel egy ideje már nincs aktívan a tanszéken, az etológusok könnyebben fordulnak más kutatások felé: a humánetológia mellett a kutya önmagában is egyre érdekesebb számukra. Másrészt a csoport elképzelései is változnak, fejlődnek, például egyre többet tudnak az adott területről, vagyis az állatról. Az egyes kísérletek újabb és újabb kérdéseket vetnek fel. Eltolódik tehát az érdeklődési terület, ami maga után vonhatja a hipotézisek, elképzelések változását is. Ennek azonban szükséges előfeltétele, hogy a csoport tudományos státusza megerősödjön.

Amíg a csoport nem erősödött meg, a kutatók nagyon határozottan képviseltek egy feltevést. A kutatások kezdetekor csupán hipotézis volt, ám ahogy gyarapodtak a cikkek, egyre megalapozottabbnak tűnt. A kísérletek megválasztása is szerepet játszott, hiszen a kutatók igyekeztek olyan kísérleteket tervezni, amelyek alátámasztották vagy továbbgondolták a hipotézist. Amikor bizonyos hírnévre tettek szert, önbizalmuk megnőtt, s már kérdéseket is felvethettek – igaz, egyelőre csak önmaguknak.

Egy-egy új gondolatot elfogadtatni a tudományos közegben, rengeteg időt és energiát emészt fel. A bevett, elfogadott nézetek a korábbi kutatásokban sokszorosan bizonyítottak. Ahhoz tehát, hogy egy csoport a bevett nézeteket meg merje kérdőjelezni, két egymással ellentétes előfeltétel valamelyike szükséges: vagy kezdő kutatókról van szó, akik újonnan érkeznek az adott területre, s nem kötődnek még túlságosan a kutatási hagyományokhoz, vagy erős csoportra van szükség, amelyik annyi tudományos tőkét halmozott már fel, hogy keveset kockáztat, és sokat nyerhet, ha felnyitogatja ‘Pandora szelencéjét’. Noha a kutyakutatás csupán tizenöt éves, az ELTE etológusai olyan sok cikket publikáltak, olyan nemzetközi elismerésnek örvendenek, hogy ebbe az utóbbi csoportba tartoznak.
tisztázni kell végre
A kétely megjelenésével azonban lavinaszerű folyamat indult be. Úgy tűnt, tisztázni kell végre, mi a tudomány állása, mit lehet biztosan tudni, és mi az, ami kérdéses a kutya domesztikációja kapcsán. Amikor a csoport vezetője a kutyakutatás eredményeit összefoglaló könyv megírására vállalkozott, kiderült, hogy nem csupán saját hipotéziseik állnak bizonytalan lábakon, de sorra nyitogatva a tények fekete dobozait, jóformán alig lehet biztos kiindulópontot találni. Kiderült, hogy a farkasokról kialakított tudásunk csupán néhány farkas-csoport megfigyeléséből származik, amelyek többségét ráadásul fogságban tartják. Továbbá számos farkasfaj létezik szétszóródva a Földön, s ezek alapvetően eltérnek egymástól méretben, szokásokban, táplálkozásban stb. Változó, hány egyed él együtt, közösen vadásznak-e vagy sem. Ez utóbbi azért érdekes, mert sokáig tartotta magát a nézet, hogy a farkasok közös vadászata alapozta meg később az emberrel kialakított kooperatív viszonyt, s tette őket különösen alkalmassá a domesztikációra. Ha a farkasok mégsem együtt vadásznak, akkor ez a hipotézis megdől.

Ráadásul az is kiderült, hogy a farkasok rendszertani besorolása sem pontos. Előfordul, hogy kétféle farkast ugyanúgy neveznek (Arctic wolfnak nevezik például az orosz és az amerikai területen élő állatokat). Sőt, az a nézet is szüntelenül változik, hogy voltaképpen hány farkas alfaj létezik (a meghatározások két szélső értéke: 3, illetve 25 alcsoport).

De nem csupán a farkasokkal van baj. Igazából az sem világos, mi a kutya. Miben különböznek a kutyák a farkasoktól? Mikortól kutya és meddig farkas egy állat? A fajbesorolás azért is problematikus, mert a tenyésztők időről időre visszafedeztetnek kutyákat farkasokkal, vagyis a génkészletet újra és újra átkeverik. Sőt, bizonyos vidékeken kutyák és farkasok maguktól is szívesen keverednek, például ezt látjuk az etióp pásztorkutyák és farkasok esetében.
egy szép történet
A hivatalos kutya-standardok leírásából sem lehet kiindulni. Bizonytalan, hogy egyes kutyafajták milyen kereszteződések révén jönnek létre. A hivatalos besorolások zöme mítosz. Így például a Fáraó kutyának semmi köze az ókori Egyiptomban élő jószághoz, ez új keverék, s azzal a szándékkal hoztak létre, hogy hasonlítson a korabeli rajzokhoz. A történeti megbízhatatlanság másik példája a fehér németjuhász-standard esete. A fehér németjuhász kutyát ma svájci havasi kutyának hívják. A kutya leírásában semmi utalás nincs a németjuhász fajtára, ehelyett a svájci havasokban keletkezett csodálatos kutya történetét olvashatjuk. Miközben lehet tudni, hogy most is születnek véletlenül fehér németjuhász kutyák, s ezeket általában nyomban meg is ölik, mert nem felelnek meg a standardnak. A fehér kölykök közül ötven-hatvan évvel ezelőtt néhány kikerült Kanadába, ahol népszerűek lettek. Kanada nem FCI-ország[5], tehát ott nem kellett betartani a németjuhászra vonatkozó szabályokat, s így szépen felszaporodhattak. Időközben Európában is felfigyeltek a kanadai kutyára. Sokaknak megtetszett. Felmerült, hogy FCI-fajtát kellene csinálni belőle. Ehhez szükséges egy fajtagondozó ország. Nem lehet azt mondani, hogy kanadai fajta, ugyanis Kanada nem FCI-tag. Egy másik FCI-országnak kellett felkarolnia a fajtát, ami történetesen Svájc lett. Az utolsó lépésben, amikor a fajta leírása elkészült, és benyújtották az új standardot, ki kellett iktatni minden németjuhászra utaló nyomot, hogy meg ne sértődjenek a németjuhászosok. Született tehát egy szép történet a fajta keletkezéséről.

mund4

Több százezer kutya él velünk-körülöttünk. A könyvesboltok roskadoznak a népszerűsítő, ismeretterjesztő kutyás könyvektől. Közmondásaink sokasága szól a kutyákról. Egy akusztikai kísérlet során arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy az emberek mennyire értik a különféle kutyaugatásokat, vagyis mennyire jól találják el, milyen körülmények között vették magnóra a hangot. A kísérletben három csoportra osztották az embereket, az első csoport tagjainak és családjának soha nem volt kutyája, a második csoportba tartozók azzal a fajtával (Mudi) rendelkeztek, amelyiknek a hangját magnóra vették különféle szituációkban, míg a harmadik csoportba tartozóknak másfajta kutyájuk volt. És nem találtak különbséget a három csoport között, mindhárom viszonylag jól értette a kutyaugatást. A kísérletet azért hoztam példának, mert a legnehezebb olyan emberek felkutatása volt, akiknek soha, semmi közük nem volt kutyához, eltekintve attól, hogy az utcán láttak már kutyát. Mindezek ellenére a kutatók eljutottak a teljes bizonytalanságig. A vita kapcsán egyikük például így fakadt ki: ‘Létezik-e a kutya mint olyan, egyáltalán? Lehet, hogy a könyv olyasmiről szól, ami nem is létezik.’
rutinszerű kísérletezés
Az alaphipotézis úgy tudta éveken keresztül meghatározni a kutatások mikéntjét, irányát, hogy jóformán minden fogalma bizonytalan volt. Felmerül hát a kérdés: mennyiben tartható a tudományelméleti követelmény, hogy a hipotézisek olyan terminusokban fogalmazódnak meg, amelyek pontosan definiált jelentéssel és referenciával rendelkeznek az adott tudományban? Az etológusok kiinduló hipotézise nem inkább a mítoszokhoz hasonlít? Az isteneket nem kellett pontosan definiálni, mégis meghatározták hétköznapi tevékenységeinket. Úgy tűnik, a rutinszerű kísérletezéshez nincs szükség pontos fogalmi háttérhez, csupán egy eredetmítoszra, egy hagyományra, amire mindig hivatkozni lehet, ami minden kérdésre végső magyarázatként ott áll.

August Comte az egyik legelső evolucionista társadalomtudós, 1830 és 1842 között kiadott Cours de Philosophie Positive című művében arról értekezik, hogy az ember szellemi fejlődésében három szakasz különíthető el. Az első – teológiai – stádiumban a valóságra vonatkozó elképzelések még elsősorban vallásos természetűek. Ebben a szakaszban a megfigyelt tényeket ‘kitalált tényekkel’ magyarázzák. A szellemi fejlődés kezdeti szakaszában ugyanis az emberi értelem kénytelen a megfigyelt jelenségeket valami irracionálissal összekapcsolni, hiszen – erre már Comte rájött – előzetes feltevések nélkül nem lehet megfigyeléseket végezni. Comte szerint szükségszerű, hogy a tudomány hajnalán a tudomány egységét a teológia teremtse meg. A második fejlődési szakasz – az ún. metafizikai stádium – köztes állapot. Kizárólag az a feladata, hogy elősegítse az átmenetet a harmadik fejlődési szakaszba, az ún. pozitív stádiumba, amit Comte a tudománnyal azonosít. A tudomány immár oksági törvények és általánosítások segítségével kíván a valóságra magyarázatot találni.
ugyanazon logika szerint
Comte és követőinek (pl. Tylor, Frazer, Spencer) evolucionizmusát ma már rendszerint elutasítják az antropológusok, főként mert állításaikat nem kézzelfogható bizonyítékokra, hanem nagyrészt találgatásokra alapozták. Számunkra mégis újra fontossá válhatnak, mert elméletükben felhívták a figyelmet, hogy van valami eredendően közös a vallásos magyarázatok és a tudományos elméletek között: mindkettő elméleti keretet, hátteret biztosít a világ megismeréséhez. A mítosz az ősi mágikus gyökerekből táplálkozó rituális cselekvések magyarázata és értelmezése. A mítosz legitimálja a rítusokat és a mágikus eljárásokat. A ráolvasások is rendszerint egy mítosz felidézésével kezdődnek. A mítosz olyannyira fontos velejárója a rítusoknak és mágikus eljárásoknak, hogy hiányuk esetén gyakorta a varázsló rögtönzött egyet.[6] Ugyanígy a tudományos gyakorlatok, azaz a kísérletek sem nélkülözhetik az elméleti alapokat, háttér feltételezéseket. Ráadásul a rítusokhoz és mágikus eljárásokhoz hasonlóan a kísérleteket is többször, lehetőleg mindig ugyanúgy kell elvégezni, hogy megbízható eredményt kapjunk. Claude Lévi-Strauss pedig már expressis verbis kimondja, hogy a mítosz és a tudomány ugyanazon logika szerint működik: „A mitikus gondolkodás logikája éppoly igényesnek tűnik számunkra, mint az, amelyen a pozitív gondolkodás nyugszik, s alapjában véve nemigen különbözik tőle. A különbség ugyanis nem annyira az intellektuális műveletek minőségében rejlik, hanem inkább azoknak a dolgoknak a természetében, amelyekre e műveletek irányulnak. (…) Talán egy napon felfedezzük, hogy a mitikus és a tudományos gondolkodásban ugyanaz a logika működik, s hogy az ember mindig ugyanolyan jól gondolkodott.”[7]

mund5

A felvilágosodás óta a tudomány igyekszik elhatárolódni a vallásos hiedelmektől, és racionális megismerési módszerként állítja be magát. Az elhatárolódás természetes velejárója a régi jelenség degradáló-megkülönböztető elnevezése. Például mítosznak nevezni az elavult tudományos hipotéziseket (vagyis saját kultúránk múltbeli dolgait) csakúgy, mint más kultúrák szellemi produktumait. Miközben az a paradox helyzet adódik, hogy az új, saját és jelenkori kultúránk szellemi produktumaira alkalmazott legitimáló (s egyben burkoltan felmagasztosító) megnevezések – például a ‘hipotézis’ – ugyanazt a régi funkciót látja el. Vagyis a névmágia régi jó eljárásával van dolgunk: az átnevezéshez az a hiedelem társul, hogy az új név a megnevezett dolgot lényegében változtatja meg, noha csupán elkendőzi annak megmaradt régi funkcióját. (Ennyiben persze ez igaz is, hogy a különböző nevek más és más szemantikai hálóval, és így más és más áthallásokkal, képzettársításokkal rendelkeznek.) Mennyivel másképp hangzik, hogy ‘hipotézis’, mint hogy ‘mítosz’! Ideje volna felismernünk, hogy a két fogalom sok tekintetben egymásra hajaz, ahogy funkciójuk is hasonlatos. És mi a mítoszok valódi funkciója? Mint arra már Durkheim rámutatott A vallási élet elemi formái című könyvében: a közösség összekovácsolása, az összetartozás metaforikus kifejeződése.

[1] Pontosabban Karl Popper (1997, A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Kiadó) óta tudjuk, hogy egy tudományos elméletet, mivel univerzális állításokból áll, véges pozitív megfigyelés konfirmálhat, de nem bizonyíthat. Ugyanakkor egyetlen ellentmondó megfigyelés cáfolhat egy elméletet. A tudományos elméletet az különbözteti meg az áltudományos elgondolástól, hogy az előbbi előre meghatározottan cáfolható (meg lehet mondani az eseményeket, amelyek ha bekövetkeznek, elvetjük az elméletet). Később Popper ezt az állítást többek között Lakatos Imre kritikájának hatására finomította.
[2] Latour, B., Woolgar, S. 1979: Laboratory Life: The Social Construction of Scientific Facts. Beverly Hills: Sage.
[3] Hare, B., Brown, M., Williamson, C., Tomasello, M. 2002: ‘The domestication of cognition in dogs’. Science 298. 1634–1636.
[4] Vilá, C., Savolainen P., Maldonado J. E., Amorim, I. R., Rice, J. E., Honneycutt R. L., Crandall, K. A., Lundeberg, J. Wayne R. K. 1997: ‘Multiple and ancient origins of domestic dog.‘ Science 276: 1687–1689.
[5] FCI: Federation Cynologique Internationale: nemzetközi kutya szervezet
[6] Lásd pl. Kákosy László 1974: Varázslás az ókori Egyiptomban. Budapest, Akadémiai Kiadó, Kirk, Geoffrey Stephen. 1993: A mítosz. Budapest: Holnap Kiadó.
[7] Lévi-Strauss, Claude 2001: Strukturális antropológia I-II. Budapest: Osiris Kiadó. L. 183. o.
kép | Christian Houge, lensculture.com