Levendel Júlia

„MOST FÖLKEL, ÉS FÖLÖLTÖZIK AZ UTOLSÓ MAGYAR”

2000 július

„MOST FÖLKEL, ÉS FÖLÖLTÖZIK AZ UTOLSÓ MAGYAR”

Megkönnyebbülten sóhajthat az ember: Adyról szólva – legyenek bármily hevesek és szélsőségesek az indulatai, mint nekem, sziszegje és dúdolja bár napra nap, hogy Minden, amiben hittünk, / Odavan… meg hogy Nem gyilkol új vesztések gondja…, dacosan megfeszítheti, tovább gyötörheti fájós-görcsös nyakát, és önvigasztalóan Ady-strófákat dúdolgathat ma is, világok pusztulásán, miközben elviselhetetlennek érzi, nem is csak nevetségesnek, hanem szörnyen torzítónak Ady narcizmusát, kíméletlen és erőszakolt önzését, klisé-pózait, és tudja, hogy szüntelenül, kényszeresen figyelnie kell magát, hogy a sérüléseket takargatva bele ne burkolózzon valahogy az ő levetett, már eredetileg is ízléstelen kelméibe – mondom, heves és bonyolult indulatokkal kísérten élhet az ember az Ady-versekkel, de olyasféle kínos bonyodalmakba biztosan nem keveredik manapság, mint mondjuk a ‘29-es Kosztolányi-pamflet provokálta, a szenzációra oly maian hajtó A Toll nevű lap vitájában megszólalók többsége. Ez megérdemel még egy boldog sóhajt: nem, olyasmibe nem keveredik. Szerencsére nem. Ettől legalább megmenekedik. Legalább a reflexióktól nem kell tartania, s így meglehet, még saját tévedéseivel, például az aktualitások miatti szeleskedő melléfogásokkal sem kell szembesülnie. Csupa öröm, csupa megnyert pont. És aki költészetregényt[1] ír, amúgy is, eleve az élet pozitívumait könyveli. Vagy nem?

A hetvenes évek végétől hányszor idéztük Hofi Géza kabarészámát, hogy most, Ady születésének centenáriuma alkalmából mindenki elfogadja Adyt, most azok is elfogadják, akik eddig nem fogadták el, most a millió ünnepség, szavalóverseny és kultusz-rendezvény után láthatjuk, hogy már mindenki… A kampány lefutott, s úgy tűnik, a közeljövőben nem lesz évforduló, amely indokolná, hogy Ady-versekhez hajoljunk, indulatokat pazaroljunk egy életünk szempontjából különben indifferens költészetre és egy zaklató, ennyire vonzó-taszító személyiségre. Nincs ma senki, aki Ady-jeligés zászlót bontana, nincs csoport, a legszűkebb kis közösség se, sehol, amelyben összetartozást, védelmező meleget remélhetne az Ady-sorokat citáló, az Ady-névvel nem lehet összekacsintani, mítoszának még a romjait is elsöpörték; Adyval ma nem lehet lázadni, és nem lehet konformizálódni – szóval A Toll ma nem kapacitálna senkit: ugyan mondja el véleményét a költő hatásáról.
vak régészként
Ez a nyugodalmas, mondhatni szélárnyékos sáv kell nekem, hogy vak régészként ássak – magamban persze –: mit és miért és hogyan használom a verseit, vagy hogy beleszédüljek az abszurd játékba, mikor a környezetemet az ő szemével próbálom látni, tehát nem innen, távolról az akkori Mostba, hanem onnan, ebbe, a jövők szomjúsága nélküli miféle mostunkba (a rettenetesre kreált szót a kis betű miatt talán megbocsátaná Kosztolányi) vezetem. Hiszen béklyótól oldott paripája csak elért, beszaladt valamilyen jövőbe – jó, nem Jövőbe. Nézze.

Amit én legelőbb nézek, újra és újra megbámulok, mióta elgondoltam a saját költészetregény-fejezetemet, az A halottak élén, méghozzá nem a kötet, legkedvesebb Ady-kötetem, csak a címadó vers, pontosabban annak is nevezetes első sora: Most a Mezőn mindenki veszt – hisz a ma is lélegzetelállító kezdet után betelhetetlenül és értetlenül csak azt bámulhatom: hogyan zuhanhatott ekkorát a szöveg, hogyan írhatta ennyire kritikátlanul, minden önkontroll nélkül Ady a verseit, s miféle olvasói közege volt – csak ámulói vagy ellenségei? Nem akadt pályatárs, szerkesztő, egyetlen ember sem, aki meglátta a hihetetlen egyenetlenséget, vagy nem merte senki megmondani a beteg, az üldözött és imádott költőnek? Nem hallgatott meg senkit? Nem is úgy olvasták a verset, mint ma, tehát másfélét olvastak ki belőle? Bizonyára mindez együtt igaz.

Gulácsy Lajos: Alkonyat

Gulácsy Lajos: Alkonyat

Ami tény: A halottak élén a Nyugat 1914. december l-i számában jelent meg – A nagy Híd, A „Dies irae”, A Föld ébresztése és az Akkor sincsen vége című versek társaságában (az utóbbi, látható, A halottak élén kötet záró verse lett, s a kötetben elmaradt a lapbeli ajánlás: Kicsi Csinszkámnak küldöm). A versek novemberben megérkeztek a szerkesztőségbe (Csucsáról küldte Ady), várták ott, bíztak a határidő betartásában – és boldogan, válogatás, megkülönböztetés nélkül küldték valamennyit a nyomdába. Gondolom, fel sem merült, hogy jó versek-e. Ezt nem kérdezték. Ady-versek voltak, jellegzetes, nyelvileg-stilárisan félreismerhetetlen Ady-versek – így hát csak szellemeskedő, eleve igazságtalan lehet, aki összetéveszti mai körülményeinket, korunk ízlését és igényét az akkoriakkal, s azt mondja: lám, a sztárnak mindent lehetett.
nem akarom megúszni
Hanem itt, ebben a közelítésben nem fogok önmagam elől bujkálni; ha egyszer regényesen arról szólok, ha már arra vetemedtem, hogy elmeséljem, hogyan élek a költészettel, nem hagyhatom ki a képzelet-játékokat. Mert az is élet, nagyon is konkrét és tárgyszerű. Megkérdezem tehát magamtól: ha szerkesztőként én kapom ezeket a verseket, mit csinálok. Vagyis megkérdezhető ez a badarság? Mégiscsak lehet összekeverni-kavarni időket és helyzeteket? Lehet, vitatkozom, hisz már meg is kérdeztem magamtól, mégpedig kissé fenyegető körítéssel: hogy nem akarok kitérni, nem akarom megúszni az egyértelmű választ. Mit teszek? Döntési helyzetben vagyok-e? Ötször is elolvasom az öt verset, mazsolázom és dúdolom, ami dúdolható – például A „Dies irae” első strófáját:

Szakítni minden földi jókkal,
Kiabálni: le a bírókkal,
Le a Halállal, ki a csókkal,
Nem birkózni a birkózókkal,
El a tettekkel, csitt a szókkal,
De vitatkozni a valókkal
S fölhördülni egy sunyi bókkal.

A Halottak élénből is jó sokszor ismétlem a második szakasz furcsán átszellemült sorát, hogy Árnyas, szent rangotok előtt (mármint szeretőn rántom ki kardom) – és persze újra meg újra a csodásan éles, világos, a lehető legracionálisabb és legmitikusabb sort: Most a Mezőn mindenki veszt – és aztán megfontoltan felelek: azonnal nyomdába küldeném a verseket. Válogatás és megkülönböztetés nélkül persze. Nem az ájult hódolat miatt, nem is kegyeleti okokból, hanem józanul mérlegelve. És úgy vélem, a Nyugat szerkesztőinek 1914-ben sem volt nagyobb illetékességük (lehetőségük sem) „beleszólni” a versekbe, mint mai olvasójának – képzelt szerkesztőjének. De sajnálom ennek hiányát. Csokonaival vagy József Attilával, Petőfivel vagy Radnótival olyan gyönyörűséges beszélgetéseket képzelek a verseikről.
a szerep
’13 tavaszán Jászi Oszkár Ady jó hírekkel teli levelére válaszolva írja, hogy „életem egyik legnagyobb vágya, hogy ezt a mai krízist leküzdjed és újult erővel tölthessed be azt a szerepet, mely egyedül Neked adatott Magyarországon”. Számtalan hasonló dokumentum található (itt sem Jászi jólneveltsége, nem csupán lelkes figyelmessége, nem is a kor stílusa mutatkozik meg a „túlzásban”), amely megerősíti Sinkó Ervin ‘63-as Ady-esszéjének ugyancsak szubjektív megállapításait (hisz, mint írja „nem lehet Adyról beszélni, hogy az ember, aki a kortársa volt, ne beszéljen magamagáról is”): „forradalmároknak egy egész nemzedéke elválaszthatatlannak tudja a maga szellemi fejlődését egy névtől, mely ‘csak’ lírikusnak, Ady Endrének a neve”, és kicsivel később, de még mindig arról, hogy miképpen volt része az Ady-vers „a személyes életnek”: úgy, hogy vers és olvasója között „volt egy foka az intenzív, emlékekkel teli, személyes, meghitt viszonynak”.

Gulácsy Lajos: Fellázadt játékszerek

Gulácsy Lajos: Fellázadt játékszerek

Ez a „forradalmi nemzedék” teljes meggyőződéssel hitte, külön-külön mindannyian úgy emlékeztek, hogy az Ady-vers döbbentett rá: „az írás lehet más is, lehet véresen komoly küzdelem a hazugság ellen, hogy a művészet valami lényegesen más, mint a szemfényvesztő bűvészet egy fajtája… hogy a leírt szó győzelem lehet félelmen, némaságon, magányon”, és így tovább, elragadtatottan. Tudom, hogy fölényeskedő iróniával megkérdezhető: vajon Petőfi vagy Vörösmarty leírt szavai talán nem „győzelmek”?; lehetne aztán kötözködni és okoskodni, hogy hál’ Istennek túlvagyunk azon a korszakon, amikor a művészettől kemény kezű ideológusok számon kérték a „véres komolyságot” – de az innen oda vagdalkozásnak ezt a fajtáját nagyon nem szeretem. Túlságosan sok érzéki tapasztalatom, mély kötődésem van ahhoz a bizonyos „forradalmi nemzedékhez”, mint a magam kortársait, úgy ismerem őket, a hitüket és csalódásaikat, a megroppanásukat és deformálódásukat is, olyannyira, hogy nem intézhetném el, nem írhatnám le őket laza csukló-mozdulatokkal. Szabad vagy című regényem fiktív szereplői is – akiket Nagy Imréékkel ‘56-ban Snagovba hurcoltak – ott a romániai kastély-parkban versidéző játékokat rendeznek; „Egy életünk és egy halálunk S a régi hős idők alatt Élet és Halál Peremén jártunk”, egyikük – nálam –megdörzsölte bíborszínű homlokát, kopaszodó koponyáját”, és diadalmasan folytatta: „Nekünk nem új e gondolat. Kit elsodor e zagyva éjjel, Ki megmarad fészekrakón…” Amikor elképzeltem őket, velük együtt éreztem, hogy „Mindegy, mit mondtak, zászló lengett, testhez tapadt a test, ilyenek voltak nekik a versek… ott maradtak esténként a kastély étkezőjében, vagy délelőtt sétáltak a fagyos kertben, kopár ágak, a tó messzebb hártyás, pocsolyasötét” – és éreztem a gyötrődésüket is, hogy „talán nem kellett volna magukat száműzni az eseményekből?” – szóval olyan odaadó figyelemmel olvasom ma Adyt, és játszom verseinek szerkesztésével, ami nemcsak a saját történetemből, ízlésemből ered, hanem az Ady-nemzedék és az enyém közötti legalább három emberöltő reményeiből és keserveiből: „a magyar progresszió” megvert, megcsúfolt, elzüllött vitézeinek történetéből is. Mert senkinek sincs joga kétségbe vonni, hogy Ady vezére, lobogója, példaképe – s még mi minden jelkép-kacatja – volt ennek a nemzedéknek, és ma minél fölényesebben szól valaki erről a költészettől egyébként csakugyan idegen prófétaságról és kultuszosdiról, annál gyanúsabb, hogy élmények és ismeretek nélkül, a saját kor-ketrecébe zártan él. A nosztalgiázás viszont nevetségesen ostoba – talán veszélyes is? Talán már nem annyira. Ady pózai, önpusztításának mitologizálása nem választható el a – meglehet: ráaggatott, legendásított – szerepétől. ’14 novemberében tehát a Nyugatban nem arról az öt Ady-vers megjelenéséről döntöttek, nem a versek esztétikumát mérlegelték, hanem a közléssel, a rendszeres, számról számra közléssel is egyértelműen elkötelezték magukat – és a folyóiratot! – a magyar progresszió mellett, mégpedig az úri, konzervatív, ál-liberális, az országot háborúba vezető kormányzással szemben. A halottak élén első sorának ismerete, vagyis a legmagasabb színvonalon és a legpontosabban-tömörebben fogalmazott konkrétum tudomása nélkül még – eleve – hitet tettek a mégiscsak várható, remélhető konkrétum mellett – és ismétlem: valami ellenében. Ma éppúgy tapasztalható – méghozzá olykor kísértetiesen hasonló – jelenségtömeg, ami ellen fel lehetne lépni, megannyi alkalom kínálkozna a szolidaritásra, csak a magyar progresszió nincs sehol. Jóérzésű, bátor egyének vannak – hatástalanságra, majdnem tehetetlenségre ítélten –, de semmiféle összefogásra nincs módjuk; a legkisebb csoport, szellemi műhely, bármiféle közösség ma legfeljebb az egyéni érvényesülést, a nyíltan-cinikusan programmá emelt lobbizást segíti, mert hogy nincs olyan „ügy” vagy „idea”, amiért értelmes és érdemes volna összebújni. Az irredenta, rasszista, és menetrendszerűen antiszemita kliséket meg-megcsillantó demagógok vagy az elmeroggyantan mártíriumot viselők, akik önmeghatottan ma Ady magyarság-küzdelmeit idézik, és az üldözöttségét, Krisztus-pózait próbálgatják, mégsem lehetnek szereplői egy költészetregénynek.

Gulácsy Lajos: Ősi kert

Gulácsy Lajos: Ősi kert

Fülep Lajos az Új versek megjelenését követő hónapok gyötrelmes dorbézolásairól meséli az Ady éjszakáiban, hogy a költő azért érezte szükségesnek lénye egyik felének elkábítását, „hogy a másik fölszabaduljon, az, amelyik még hinni tudott a cselekvés értelmében, a többi között és a többivel együtt a vers-cselekvés értelmében”. Ki nem érzi-szenvedi azóta hatványozottan, hogy nem csupán értelmetlen, de már régen nem is igazán valóságos semmiféle vers-cselekvés. A józanság minimális fokán is látható, ahogy minden költészet-gyakorló körül ott kóvályog az őrület, habzó, sárga tajtékos, meg-megtelő és behorpadó forma, mint a középkori képeken – Ady pedig, ahogy Fülep mondja, „valóban az egyáltalán lehetséges legjózanabb valaki volt, ha a józanságnak is úgy vannak fokozatai, mint az éleslátásnak”. S bár a verseiben jószerivel rejtve marad (legalábbis számomra) az önirónia, habozás nélkül elhiszem Fülep tanúskodását: „délelőtt – panaszkodott neki Ady –, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból, és körülnézek abban az undok hotelszobában, mint a rab a cellában, teljesden teljes egyedül a világon, tudod mire gondolok? – nevetni fogsz rajta – most fölkel, és fölöltözik az utolsó magyar – mikor a cipőt húzom a lábamra, erre a magyar lábamra ezzel a magyar kezemmel (és kinyújtotta a lábát, fölemelte a jobbját)… nem hagy el egy percre se… én mindig ezt érzem… tegnap is így volt, tegnapelőtt is… hát mondd meg te, lehet így élni?”
együttvacogás
Most a Mezőn mindenki veszt – visszatérek, ismétlem, mormolom, s hogy „mindenki”, ezt magamban is valahogy mélyebben és lassabban mondom, szinte szótagolva, kérlelhetetlenül, és önkéntelenül talán biccentek is. Miért nem marad a folytatás ezen a szinten? Miért tűnik úgy, mintha a kivételesen erős sor nem hagyna teret másra? Felidézem a magyar költészet „nagy” összefoglaló verseit, tapogatózom valami magyarázat után – az Előszó sem úgy kezdődik, hogy Most tél van és csend és hó és halál; A Dunánál pedig nem úgy, hogy A világ vagyok – minden, ami volt, van – Ady itt jóformán levegőt sem vesz, nem tud kilélegezni, mert nem volt belégzés; ez okozza a nagyon-nagyon magas pontról a zuhanást? Nem is lehetne azon a szirten-peremen továbbjárni? Valami közelítés, nekiveselkedés nélkülözhetetlen? Már-már büszkélkedve hajlok arra: kapiskálom a vers-romlás rejtélyét, de H. B. ellenpéldája megingat: Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér – ez talán nem a legmagasabb ponton kezd? Innen talán nincs szinten tartott folytatás? Van. Igaz. Mégis úgy vélem, egy világállapot-összefoglalás­sal-sűrítéssel istenkísértés indítani. Mielőtt a vers legeslegközepébe penderülnék, mielőtt egyszerre csak ott volnék, szükségem lenne a „behúzás” mozdulatára, valami együtthaladás-érzetre, folyamatfélére, legyen bár egy sóhajnyi, talán egy – vélt? valódi? – felém villanás is elegendő, egy fejfelvetés – olyasmi, mint A halottak élén bevezető versének indítása: Hát ahogyan a csodák jönnek… vagy az, hogy Gondoltam: drága, kicsi társam, / Próbáljunk mégis megmaradni… és – hisz költészetről beszélünk – az együttvacogás, a mítosz olvasóval közös kielevenítése a legvarázsosabb – mint az Emlékezés egy nyár-éjszakára, az E nagy tivornyán címűekben, s a nekem még ezeknél is elbűvölőbb: Az eltévedt lovasban.

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Szeretném egyszer azt is megérteni, hogy ha valakiben szikrája sincs az önsanyargatási kényszernek, ha szívből utálja a horrort, minden kiszámított és eltökélt rémisztgetést, s talán az ősember-félelmek sem nyűgözik, tudatalattija legalattibb rétegeiben sem lelhető fel semmi a fondorlatból, hogy a rém-festés majd elijeszti a rémet, szeretném tehát megérteni, hogy ha autóvezetés közben nem a Beatles Yellow Submarine-számát, vagy Edith Piaf nyomán a Non, je ne regrette rien-t harsogja boldog-dacosan – guruljon az a járgány! –, ha történetesen nem is a sírhatnékját gyömöszöli motyogásba, hogy ...fölgyül a földeken, fénylőn csorog a zöldeken, árkot betölt és gödröt ás, hömpölyög a réten, az éren, hömpölyög fönn a levegőben – nos, egy viszonylag normális napon, közönséges intéznivalók közepette, miért borzongatja magát ez az én-valaki a vak ügetés meg a láncolt lelkek hallucinációjával. Például ezzel. Miért, hogy meg sem próbálja elhessenteni a ki tudja, miért feltoluló sorokat, s még csak azzal sem hárít, hogy szakmabeliként ámuldozik némely „irodalmi tény”-en, mondjuk, hogy ezúttal nincs egyetlen egyes szám első személyű ige, vagy hogy milyen finoman és bravúrosan keretezi Ady a verset, mennyire szokatlan nála a „mívességnek” ez a fajtája, hiszen az utolsó szakasz egyetlen szó-felcserélésben tér el az elsőtől:

Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Nem, egyedül egy autóban – például – nem érdekelnek a finom irodalmi tények, legalábbis ahhoz a rejtelemhez képest nem: miért is mondom a nehéz, mocskos levegőjű, forró városi forgalomban, a kormányt szorítva, hogy… a köd-bozótból kirohan Ordas, bölény s nagymérgű medve…

levendel5_0208

Gulácsy Lajos: A kastély ostroma

De hiszen még utánagondolhatok, még alighogy elkezdődött ez a költészetregény, még csupa nyílt út, szabad tér, akár a képzelettel megtölthető horizont, még előttem van minden, bármilyen szőttest készíthetek: összecsomózhatom a saját történeteimet a versekkel, és a verseket is egymással – Kölcsey Vanitatum vanitasát Ady E nagy tivornyánjával, Vörösmarty hajfodrászos tavaszát József Attila hullafoltos alkonyával – szép lesz, örömteli, szórakoztató – legalábbis kísérlet, hogy győzelem legyen félelmen, némaságon, magányon.

[1] A Hát amint fölállok című költészetregény bevezető fejezete
felső kép | Gulácsy Lajos: Álom