Horgas Judit

MONDÁ ÉS LŐN

2008 június

MONDÁ ÉS LŐN

„Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, / Bárhogy nevezzük, éppoly illatos” – mondja Júlia az erkélyjelenetben[1], s kijelentése talán megbocsátható, ha fiatal korát nézzük, és hogy olyan nagyon szerelmes. A név, különösen a növények esetében azonban több ezer éven át komoly gondot okozott. A névadás története nemcsak a növénytudóst érdekelheti: az irodalmi művekben lépten-nyomon felbukkanó botanikai metaforák, allegóriák, hasonlatok értelmezését is segíti, ha tudjuk, mit sajátíthattak el az írók, költők a korabeli természettudományos ismeretekből. Az egyre pontosabb rendszerbe illeszkedő nevek jelzik, miként tudtak meg a botanikusok mind több részletet a növényekről. A felhalmozódó megfigyelések lassan beszivárogtak a köztudatba, és a művészek eszköztára is gazdagodott, hiszen a festő és a költő is plasztikusabban ábrázolhatta a virágot, amelynek ismerte gyógyerejét, felhasználási lehetőségeit, hogy melyik évszakban nyílik és milyen formájú a kelyhe. Mindez nem feltétlenül jelentett alapos természettudományos tájékozottságot, és akárcsak manapság, jó néhányan készpénznek vettek mindent, amit olvastak vagy hallottak.
csodálatos lúdfa
A Shakespeare-kortárs ]ohn Gerrard 1597-ben kiadott herbáriuma például hemzsegett a hibáktól. A kezdetleges nyomdatechnika korában a könyvekhez készült fametszet-illusztrációk drága nyomóelemeit a kiadók igyekeztek minél többször felhasználni. Ez történt Gerrard könyvében is: csakhogy a szerző tájékozatlansága miatt a frankfurti kiadótól kölcsönzött 1800 kép sokszor nem a megfelelő leírás mellé került. A kötet zárásaként a hiszékeny szerző néhány új felfedezésről is számot adott, helyi kuriózumként például az észak-angliai csodálatos lúdfáról (barnaele tree) is olvashatunk, amelyen levelek helyett szárnyasok nőnek. A vándormadarak költözése akkor még ismeretlen jelenség volt, s csapatos felbukkanásukat hihetően magyarázta, hogy a víz fölé hajló fa termései. Gerrard tudományos nevet is adott a lúdfának: Britannica concha anatifera.[2] A lúdfa létezéséről szóló történetek még a 18. században is terjedtek, komoly teológiai vitát okozva, hogy vajon a fán termő szárnyasból fogyaszthatnak-e a hívők böjt idején.

Mások szerencsére józanabbul és több tudással fogtak munkához. Theophrasztusz, aki Arisztotelész tanítványa, könyvtárának örököse és a peripatetikus iskola vezetőjeként utóda volt, a botanika ősatyjának nevezhető: sok egyéb írása mellett elsőként kísérelte meg a növények osztályozását. A ma ismert 422 ezer növény közül csupán ötszázat írt le, de alapvető kérdéseket fogalmazott meg. Több mint kétezer hallgatója előtt arról morfondírozott, miért tekinthetünk egyes növényeket hasonlónak: talán a levelük, a formájuk, a magasságuk, a gyümölcsük, az illatuk, az ízük alapján? Hogyan írhatjuk le? És hol bújik meg a növény lelke?[3] Azt is megfigyelte, hogy az Árkádiában, Macedóniában vagy az Ida hegyén termő növény más-más tulajdonságokat mutat, s felmerült benne a kérdés: vajon csakugyan ugyanarról szólnak a beszámolók? Máskor meg, éppen fordítva, ugyanazt a növényt különböző néven hallotta említeni. Ki tudna rendet tenni ekkora összevisszaságban?

hj1

A növények pontos megkülönböztetése nem elvont tudományos feladat volt, hanem élet-halál kérdés. Már Hippokratésznél[4] olvashatunk a gyökérvágókról, akiktől az orvosok a gyógyszerekhez felhasznált növényeket beszerezték. A rhizotomoszokról Szophoklész színdarabot is írt, ami bár nem maradt fenn, az mégis sejthető, hogy az ősi tudás őrzői rendkívül babonásak voltak, és szörnyűséges büntetéssel (halállal, vaksággal) fenyegették a kontárokat. Theophrasztusz számos intelmet lejegyzett: a bazsarózsa gyökerét például éjszaka célszerű kiásni, mert ha munka közben az ember megpillant egy harkályt, azonnal megvakul.[5] A babonák persze kapóra jöttek a gyökérvágóknak: elijesztették az üzletüket rontó amatőröket. Az is előfordult (az ókorban, a középkorban és manapság ugyanúgy), hogy az ősi tudás lelkiismeretlen árusokhoz került. A 17. századi Thomas Johnson arról panaszkodik, hogy a piacon vásároló gyógyszerészeket az árusok nap mint nap szégyentelenül becsapják, mert a patikusok nem képesek megkülönböztetni a gyógyfüveket, így aztán a nehezen beszerezhető és drága növények helyett sokszor könnyen hozzáférhető, de hatástalan, vagy akár mérgező füveket adnak.[6] Nehéz mesterség ez, és hiába védik a céhet szigorú törvények, sok a kuruzsló, aki elhalássza a hasznot. Az Erzsébet-kori gyógyszerészek közül a leghíresebb talán Shakespeare Patikáriusa, akit Romeo leírásából ismerünk meg:

Eszembe jut egy patikárius…
Itt lakhat: erre láttam őt minap,
Toprongyosan, kócos szemöldökével.
Aszott gyógyfüveket szemelt aszottan:
A nagy nyomor csontig lerágta húsát.
Sötét boltjában teknősbéka lógott,
S egy alligátor, s förtelmes halak
Kiszáradt bőre. Fent a polcokon
Ütött kopott üres kis tégelyek,
Zöld bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsineg-végek, száraz mézes-kalácsok,
Jól széjjel rakva, hogy mutassanak.[7]

A borzongató kép a darabban egy szegény mantovai gyógyszerészt és boltját ábrázolja, de tépelődő válasza, amikor Romeo mérget kér („Van ily szerem, de törvényünk szerint: / Ki árusítja, fejével fizet.”), híven tükrözi az Erzsébet-kori viszonyokat is. A leírásból nemcsak az derül ki, milyen nyomorúságos körülmények között él a gyógyszerész: a részletgazdagság alapján az is feltételezhető, hogy Shakespeare látott már hasonló boltot Londonban. A baljóslatú, varázslatosnak hitt egzotikumok mutogatása már Hippokratész korában a vásárlók csalogatását szolgálta, ahogy ma minden gyógyszertárban egymást érik a különféle készítmények reklámtáblái. A gyógyulásra, fiatalságra vágyók bármilyen szert kipróbálnak: ezt aknázza ki Ben Johnson 1606-ban írt komédiájának főhőse, Volpone, aki vándor doktornak öltözve azzal hirdeti csodaolaját, hogy „hatszáz különböző gyógyfű kell hozzá, azonkívül, kötőanyag gyanánt, meghatározott mennyiségű emberi zsír, amit az anatómusoktól vásárolunk.”[8] A kuruzsló keverékében a megdöbbentően széles tudást sejtető hatszáz növény a kellően rémisztő, és éppen ezért hatásosnak tetsző emberzsírral elegyítve talán nem gyógyítja a májeldugulástól a bélcsavarodásig az összes bajt, amit Volpone felsorol, de rendkívül hatásosan nyűgözi le a hiszékeny városiakat – és ez a cél.
valamilyen egzotikus növény
Thomas Johnson, a patikusok társaságának lelkes ifjú tagja a sokszor életveszélyesnek bizonyuló tudatlanságnak üzen hadat, amikor 1629-ben néhány társával nekivág, hogy tapasztalatokat szerezzen a hazai növényekről. Több száz fajtát gyűjtenek és írnak le, és közben igyekeznek eligazodni a különféle helyi elnevezések között. A természettel testközelségben élő gazdálkodók, pásztorok ma is mindenhol saját szavaikat használják a növényekre, állatokra: a szudáni nuer törzsben hat különféle kifejezés él a marhák szarvának alakjára, a lappföldiek pedig több mint ötven szóval különböztetik meg a rénszarvasok színét.[9] Közvetlen, tapasztalati úton nyert tudásra az egyetemi szobájukba zárkózó orvostudorok sokáig nem tettek szert. Otto Brunfels, az 1530-ban kiadott első nyomtatott herbárium szerzője elbeszél egy korabeli anekdotát: az orvos humanista Guillelmus Copus vacsorára hívja a párizsi fakultás doktorait. A frissen felszolgált salátából kihúz egy füvet, és megkérdezi orvostársait, tudják-e a nevét. Egyik sem ismeri, ezért feltételezik, hogy valamilyen egzotikus növény. Copus behívja a konyhalányt, és neki is felteszi a kérdést. A lány persze tudja a választ: petrezselyem.

A honos növények szimbolikus jelentése is széles körben ismert: amikor a Hamletben apja halála után Ophélia elméje megbomlik, és virágokat oszt a színen lévő szereplőknek, Shakespeare közönsége pontosan értette, hogy Laertesnek azért ad rozmaringot, az emlékezet virágát, mert őrületében azt hiszi, ő a kedvese (édes rózsámnak nevezi). Árvácskát (Arany fordításában: háromszínű ibolyát) is ad a bátyjának, ami a bánatot jelképezi. Claudius a hízelgést jelentő ánizst, és a hűtlenséget szimbolizáló galambvirágot kap, a királyné pedig rutát, a szomorúság és megbánás virágát, meg százszorszépet, a szerelemben csalók növényét. Amikor azt mondja: „Adnék violát is, de mind elhervadt, mikor atyám meghalt”, a közönség bizonyára elértette a célzást: a hűséget jelképező virág pusztulásával Ophélia arra utal, hogy Polonius halála után az udvarban egyetlen hűséges ember sem maradt. „Értelem, az őrültségben; összeillesztve gondolat és emlékezet”, mondja a húgát figyelő Laertes.[10] A mai laikus néző mindebből egy szót sem ért, ezért a rendezők különféle fortélyokat alkalmaznak, hogy érzékeltessék a különös jelenet sokrétűségét. Zeffirelli filmadaptációjában például az Ophéliát játszó színésznő botokat és csirkecsontokat osztogat – de ezzel elvész a karaktert leginkább jellemző finom, szinte áttetsző nőiség. Az elárvult, elhagyott lány mintha maga is letépett virág volna: a folyóba zuhanva sem éled fel, együtt hervad növényeivel, amelyek a halálba is követik.

hj2

A népi hagyományokon alapuló tudás azonban szórványos, rendezetlen marad, amíg meg nem születnek az ismeretek összefogására fizikailag és szellemileg is alkalmas terek. A 16. században sorra építik a botanikus kerteket: először Pizában, Padovában, Firenzében, aztán Párizsban, Leidenben, Lipcsében, Montpellier-ben. A középkorban még tartotta magát a hiedelem, hogy az édenkert a bibliai özönvíz után is fennmaradt valahol, csak meg kell találni. A nagy földrajzi felfedezésekre induló hajósok mind azt remélték, hogy nyomára bukkannak. Előbb-utóbb azonban be kellett látniuk, hogy hiába kutatnak. Ekkoriban formálódhatott az elképzelés, hogy ha a világ minden növényét sikerül összegyűjteni, az édenkert újrateremthető, s nemcsak a paradicsomi béke tér vissza a Földre, de minden betegség ellenszerét is megtaláljuk.”[11] A botanikus kertek építését tehát éppen annyira a vallásos hit, mint a tudományos érdeklődés hajtja, és ha a teljes Édenkertet nem is sikerül megalkotni, a felhalmozódott ismeretek komoly fejlődést hoznak. Az egyetemi diákok lassan megismerkednek a növényekkel, de elsősorban a gyógyításra alkalmas fajtákat tanulmányozzák. A 17. század második feléig a témával elmélyülten foglalkozó botanikusok szinte mind gyógyszerészek vagy orvosok. Ők készítik a leírásokat, de legalább ilyen fontos szerepet kapnak a növényábrákat készítő mesterek: az illusztrációkat először gondosan meg kell rajzolni, aztán kivésni a nyomóformákat. A 15–17. századi herbáriumokban egyre pontosabb metszetek jelennek meg, a drágább példányokban a növényeket kézzel ki is színezik. A részletek megfigyeléséhez a rajzolónak közelről kell tanulmányoznia az ábrázolt növényt, és ez az új szemlélet mintha a festők tekintetét is irányítaná: Dürer 1503-ban készített híres, pár fűcsomót ábrázoló vízfestményén (Das grosse Rasenstuck) három különféle fűfajta (csomós ebír, tarackos tippan, réti perje) és hat további növény (százszorszép, gyermekláncfű, ösztörűs veronika, nagy útifű, közönséges ebnyelvűfű és cickafark)[12] különböztethető meg. Hans Weiditz, az első nyomtatott Brunfels-herbárium illusztrációinak készítője Dürer tanítványa. A mester így intette a nála tanuló ifjakat: „Vezessen a természet. Ne térj el tőle, azt gondolva, hogy egyedül többre jutsz, mert tévútra kerülsz. Az igazi művészet a természetben rejlik, és csak az kerülhet birtokába, aki elő tudja csalogatni.”[13]
csodájára jártak
A herbáriumokban megjelenő egzotikus virágok, gyümölcsök is mind gyakrabban kerülnek a festők vásznaira. Az első banánfürt 1633 áprilisában érkezett Londonba Bermudáról: a már említett Thomas Johnson kapta ajándékba. Patikusboltja fölé függesztette, és az emberek egészen júniusig, míg el nem fogyott, csodájára jártak.[14] Az Erzsébet-kori költők műveiben megjelenő növényábrázolások azonban korántsem olyan érzékletesek, mint a herbáriumok metszetei, és ritkán lépnek túl a kliséken. Egyes szerzők nyilvánvalóan keveset tudnak a metaforáikban felhasznált növényekről. A Valentinianus császárról szóló tragédiájában John Fletcher például azt írja: „Úgy nőttél köztük, mint / Rózsa a burjánzó gyomban”. Csakhogy, mint Caroline Spurgeon megjegyzi, a rózsa nem nő burjánzó gyom között.[15] A gyom Shakespeare-nél is gyakran megjelenik, és a kertészkedés gondját láthatóan jól ismerő költőnél az üszöggel (üszökkel) együtt az erkölcsi romlás jelképe: „Mily édes báj a szégyen, ha tiéd, / mely, mint illatos rózsát az üszök, / szennyezi bimbós neved gyönyörét!”[16] Szabó Lőrinc a szonettekben hétszer felbukkanó „weed” szót igen változatosan adja vissza: rongy, gyom, tegnapi, legrosszabb paraj, az ötször megjelenő „canker” pedig hol üszög (üszök), hol rák, hol hernyó, ezzel is jelezve az eredeti angol kifejezés sokrétűségét. Shakespeare persze nem tudhatta, milyen érzékletes metaforát választott: az üszöggombák ma mintegy 1500 ismert faja megtalálható „a világ minden olyan részén, ahol virágos növények előfordulnak a tundráktól a trópusokig, a Holt-tenger partjától az Andok hóhatáráig”[17] – tenyészik, akárcsak a bűn.

A természetet kortársainál elmélyültebben értő Shakespeare szövegeit sem olvashatjuk mindig egzakt ökológiai leírásként, de amikor eltér a természeti rendtől, annak mélyebb, költői oka van. A Szentivánéji álomban Oberon lefesti a helyet, ahol az alvó Titánia szemére keni majd a szerelmet hozó virág levét:

Van egy kies part, hol kakukkfü nő,
Hol dús virányt rukerc s ibolya sző,
Fölötte sűrü loncból mennyezet,
Vadrózsa, gyönge jázmin fog kezet:
Ringatva ott szunnyad tánccal, zenével
Titánia egy kissé minden éjjel[18]

Géczi János mutat rá, hogy „a helyszín jelképes: a fölsorakoztatott növények együttese nem alkot életközösséget, a kakukkfű, vadrózsa, jázmin nem is erdei élőlény. Ami azonos bennük: az élénk illat. Ez pedig előre jelzi a helyszínen bekövetkezhető eseményt: ígéretet a szerelem megtalálására.”[19] A tündérekkel, koboldokkal népes erdő mesés jellegét fokozza az ökológiai szokatlanság, s a szerző pontosan tudja, hogy éppen akkora varázslat, ha az erdőben vadrózsa mellett jázmin terem, mint ha Zubolynak szamárfüle nő. A windsori víg nők erdei jelenetében a kövér Falstaff lovagot megbüntető, tündérnek öltözött tenyeres-talpas szereplőktől semmi ilyet nem hallunk, egyszerűen csak kék és fehér virágokat emlegetnek, és a részletek hiánya (különösen a Szentivánéji álom ismeretében) teremti meg a humoros helyzetet, és érzékelteti az áltündérek földhözragadtságát.

hj3

A kertészkedés metaforáját a legbővebben a II. Richardban fejti ki Shakespeare. A sokat elemzett jelenetből itt csak egy mozzanatot érdemes kiemelni: az oltást. A kertész szolgája von párhuzamot a gondozatlan kert és az erélytelen uralkodó irányította ország között: „tenger-falu kertünket, a szép hont / Gyom veri fel, legszebb szirmai hullnak, / Gyümölcsfái oltatlanul”[20] Az angol eredetiben itt nem az oltást jelentő „grafting” szó szerepel: „Her fruittrees all upturned”, azaz ‘gyümölcsfái mind kifordulva’. Somlyó György helyesen érzékeli, hogy a metszésről, gyomlálásról szóló párbeszédbe jól illeszkedik az oltás, annál is inkább, mert a kifejezés végül mégis felbukkan a jelenetben: a Királynő, amikor megátkozza a Kertészt a magyar fordításban így szól: „Kertész, e rossz hírekért azt kívánom / Hogy átok üljön itt minden virágon”, de az eredetiben[21] azzal büntetné a Kertészt, hogy beoltott növényei ne fejlődjenek. Caroline Spurgeon szerint Shakespeare-t azért is érdekelte annyira az oltás, mert az akkoriban új módszer volt[22], de ez persze nem igaz: elég csak Szent Pál Rómaiakhoz írott levelét idéznünk, amelyben az oltás pontos leírását olvashatjuk:

„Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek [az] ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt a kik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelid olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.”[23]

A bibliai idézet érdekes párhuzamot mutat egy szintén sokat elemzett párbeszéddel a Téli regéből, amelyben az álruhás Polixenes, Bohémia királya Perditával beszélget, aki királylánynak született, de pásztorlányként nevelkedik.

PERDITA

Mikor az év öregszik,
S nem hal meg még a nyár, s a reszketős tél
Nem érkezik, legszebb virágaink:
A szegfű meg a tarkaviola,
Mi a természet korcsa – úgy beszélik.
Nincs is parasztkertünkben ily virág,
Bujtást se tettem el.

POLIXENES

Miért veted meg,
Kedves leányka

PERDITA

Mert azt mondogatják,
Hogy a művészet is cifrázta, nemcsak
Az alkotó, nagy természet.

POLIXENES

Lehet.
De a természetet úgy módolod csak,
Ha ő ad módot s így, ha műveled,
Az ő műve ez a művészet is
S természetes. Lásd, lányka, mi beojtjuk
Vad törzseinkbe a különb rügyet,
S a gyatra kérget arra kényszerítjük,
Hogy jót teremjen: ez olyan művészet,
Mi megjavítja s tán másítja a
Természetet: mégis, ez a művészet –
A természet maga.[24]

J. H. Pafford szerint a modern kritikusok túlságosan komoly hangsúlyt helyeznek a Perdita és Polixenes közti „nagy vitára”, és elfelejtik, hogy Shakespeare a kor közhelyeit használja, amikor kertészeti metaforákkal természet és művészet viszonyáról szól.[25] A jelenet dramaturgiailag azért fontos, mert Polixenes fia, a szintén álruhás Florizel szerelmes Perditába, akiről senki (ő maga sem) sejti, hogy királyi származású. Polixenes a párbeszédben a „különb rügy” és a „vad törzs” egyesítése mellett érvel, de amikor még ugyanebben a jelenetben meghallja, hogy fia egy pásztorlányt akar elvenni, hevesen ellenzi a kapcsolatot: „ha kinyitod ezentúl / Fiamnak a vityillód reteszét, / S ölelve fogadod karodba őt, / Olyan kemény halált kapsz, mint amily / Hitványka vagy.” Az oltás itt tehát a virágnemesítésen túl kettős, társadalmi és érzelmi vonatkozást kap: társadalmit, ha a királyi származású Florizel a rügy és a pásztor Perdita a vad törzs, és érzelmit, ha a feltűnően kifinomult és értelmes Perdita a rügy, amelynek segítségével Polixenes ága felfrissül – később, amikor a lány származására fény derül, ez az értelmezés is beigazolódik. A közönség persze már jó előre tudja, hogy a pásztorlány valójában királylány, mert a negyedik felvonás elején maga az Idő beszéli el, hogy eltelt tizenhat év, és Perdita „Azóta felnőtt, gyönyörű virág”, így Polixenes szövegében a figyelmes néző/olvasó az oltást többszörösen összetett, és a végkifejletet is sugalló metaforaként érzékelheti.
Isten a kertész
Az egymásra rakódó értelmezések újabb rétege lehet a fenti Szent Pál-idézet, amelyről az Arden-szerkesztő nem tesz említést, holott az Erzsébet-kori közönségnek igencsak ismerős lehetett az oltást szintén metaforikusan értelmező szöveg. Pál levelében Isten a kertész, aki a hitetleneket jelképező vad olajfából kimetszett ágat a hívők szelíd olajfájába oltja. A metafora értelmezéséhez tudni kell, hogy az erős gyökereket eresztő olajfák gyakran gyenge termést hoztak, ezért a rómaiknál a görögöktől átvett gyakorlat volt, hogy ezeket bő termésű fákról vágott ágakkal oltották be, a bemetszés helyét agyaggal megkenték, majd egy ruhadarabbal vagy szalmával befedték, és szederfa kérgéből készített csíkokkal megerősítették. Így egyesítve a növények jó tulajdonságait; a vad olajfából ugyan nem lesz szelíd fa, de a beoltott ág ehető termést hoz.[26] Polixenes az oltás művészetét természetesnek tartja, mert a természet segítsége nélkül nem egyesülne a vad és a szelíd, és talán azért is, mert a művész (azaz az oltást végző kertész) maga is a természet része. Ha okfejtését a bibliai szöveg szemszögéből értelmezzük, ahol Isten a kertész, Polixenes gondolatmenete panteista színezetet kap: a Természet magába foglalja az alkotót és az alkotottat.

hj4

Az 1611-ben bemutatott Téli rege kertészeti metaforái egyre több és egyre különbözőbb társadalmi réteghez tartozó kortársat hozhattak lázba. Még egy évtizedet kell várni, mire 1621-ben megalakul az oxfordi botanikus kert, amely a kontinensen már rég működő kertek méltó párja lehet. Addig csak a tehetős főurak, például a király engedheti meg magának, hogy Angliában addig ismeretlen növényeket tartson: 1607-ben a flamand herbarista, Lobelius lesz I. Jakab udvarában a botanicus regius, és kapcsolatai révén a világ minden tájáról érkeznek az újdonságok. Lobelius a növényeket levelük alapján próbálja rendszerezni, de vakvágányra fut, a körtefajtákat például az almákkal egy családba sorolja. Az angol John Ray bonyolultabb rendszert dolgoz ki, és négy nagy csoportot különböztet meg: a fákat, cserjéket, alcserjéket és lágyszárú növényeket. A lágyszárúak hatalmas csoportját huszonkét részre bontja, a gyökér, a levélforma, a virág, a felhasználási lehetőség vagy az előfordulási hely alapján. Sejti, hogy rendszere számos ponton támadható, és további finomításra szorul, és mélységesen felháborodik, amikor a francia Joseph Pitton de Tournefort azt javasolja, hogy egyetlen jellegzetesség, a virágszirmok száma és elhelyezkedése szerint kellene csoportosítani a növényeket. Tournefort a párizsi egyetem professzora, a királyi kert kurátora, véleményére hát sokan adnak. Az idősödő, súlyosan beteg és magányos Ray utolsó erőfeszítéseként hat szabályt fektet le, amelyek később a taxonómia alapjául szolgálnak.[27] Halála után egy ideig Tournefort rendszerét használják, majd a svéd Carl Linneusét. Az uppsalai egyetem professzora 1753-ban kiadott könyvét, a Species plantarumot keresetlen egyszerűséggel „a tudomány birodalmában elért legnagyobb teljesítmény”-nek nevezi, tanítványait apostoloknak hívja, és híres hiúságáról: egyetemi jótevőjéről, Olaf Rudbeckről a rudbeckia kúpvirágfajtát nevezi el, míg Johann Siegesbeckről, aki kritizálni meri, egy aprócska gyom, a siegesbeckia orientalis kapja a nevét. Linneus systema sexuale-ja, amely a növények nemzőszervére helyezi a hangsúlyt, általános felháborodást okoz. A gyommá fokozott Siegesbeck elítéli a „gyűlöletes paráznaságot” a tudományban: „Ki hitte volna, hogy a harangvirágok, liliomok és hagymák ilyen erkölcstelenek lehetnek?’”[28], és attól tart, a botanika tanulmányozása jól nevelt ifjú hölgyeknek nem való. Linneus halála után rendszere is feledésbe merül, de fennmarad elnevezési módszere: a növények (az emberekhez hasonlóan) két tagból álló nevet viselnek. 1867-től egy nemzetközi szervezet határozza meg a botanikai neveket, véget vetve a kétértelmű helyzeteknek, amelyek a köznyelvben persze még ezután is fennmaradnak: a sok helyütt előforduló mocsári gólyahírnek még ma is körülbelül hatvan neve van Franciországban, nyolcvan Nagy-Britanniában, és legalább száznegyven Németországban, Ausztriában és Svájcban[29], magyarul meg hívják kácsavirágnak, gólyavirágnak, mocsárvirágnak, vízi sárga violának, kikeleti gólyahírnek, fülemülevirágnak, gólahíradunak, libadöglesztőnek, Lukácsvirágnak, mohárcsinak, német kapornának, sárgavirágnak, sárivirágnak, sárvirágnak, szentgyörgysalátának, tóvirágnak, tökvirágnak, víziviolának, zsibavirágnak. De elegendő annyit mondanunk: Caltha palustris, hogy minden magyar, angol, francia, német, osztrák, svájci botanikus ugyanarra a növényre gondoljon.
csalán és eper
Az 1980-as évektől a humán genóm-programban alkalmazott technikák más tudományos területekre is eljutnak. A kilencvenes évek közepétől az informatika fejlődése lehetővé teszi, hogy a tudósok kidolgozzák az új evolúciós családfát. Felborul a több ezer éve építgetett rendszer és a növények DNS-ét vizsgálva a kutatók olyan új kapcsolatokat fedeznek fel, amelyek alapjaiban rengetik meg a korábbi osztályozást. Addig senki nem gondolta, hogy a rózsa és az uborka rokonságban állna, mégis hasonló kódot hordoznak, amely többek között megtalálható a körte vagy a kender DNS-ében is.[30] Ha ma olvassuk az V. Henrikben Ely püspök hasonlatát az ifjú királyról, aki bár vad cimborák között nőtt fel, végül jámbor maradt, s ezért olyan, mint a csalán alatt tenyésző eper[31], elgondolkozhatunk: az új kutatások szerint a csalán és az eper is rokonságban áll. Shakespeare még csak nem is sejthette, hogy az iszákos, öreg Falstaffot könyörtelenül megtagadó, s ezzel teljes múltját és minden korábbi kapcsolatait felejtő Henriket milyen finom árnyalattal jellemzi a püspök botanikai metaforája: „Egészséges bogyó hitványabb fajta / Közeliben virul s érik leginkább.”

Eh, mi a név? Csupán eszköz, amellyel tudósok és költők a megnevezhetetlen sokféleség egy-egy darabjáért nyúlnak. És ahogy megragadják, rögtön formába is öntik és a helyére illesztik. Valahogy így épül a világ.

hj5

[1] William Shakespeare: Romeo és Júlia. II. 2. Mészöly Dezső fordítása. In: Összes drámái, IV. Tragédiák, Budapest: Új Magyar Könyvkiadó, 1955.
[2] Esszémben elsősorban Anna Pavord: The Naming of Names. The Search for Order in the World of Plants. (London: Bloomsbury, 2005) című könyvére támaszkodtam. Gerrard lúdfájáról lásd 336–337. o.
[3] Erre viszonylag pontos választ adott: a szár és a gyökér találkozásánál. Bár sok növénynél ez nem is annyira egyértelmű.
[4] Lásd Hornyánszky Gyula: A görög felvilágosodás tudománya. Hippokratész. Modernizált kiadás. Liget, 2007. 150. o.
[5] Pavord, i. m. 47. o.
[6] Thomas Johnson: Botanical Journeys in Kent and Hampstead, 1632. Szerk.: J. S. Gilmour, Pittsburgh: Hunt Botanical Library, 1972. 101. o.
[7] i. m. V. 1.
[8] II. 2. Vas István fordítása. In: Angol reneszánsz drámák III. Budapest: Európa, 1961.
[9] Bővebben lásd: Keith Thomas: Man and the Natural World. Changing Attitude in England 1500–1800. New York, Oxford: Oxford University Press, 1983, 70. o.
[10] William Shakespeare: Hamlel, dán királyfi. IV. 5. Arany János fordítása. In: Összes drámái, i. m. A virágok jelentését minden jegyzetekkel ellátott kiadás közli, én az alábbira hagyatkoztam: William Shakespeare: Hamlet. Szerk. Bemard Lőtt. London: Longman, 1970.
[11] Bővebben lásd John Prest: The Carden of Eden. The Botanic Garden and the Re-Creation of Paradise. New Haven and London: Yale University Press, 1981.
[12] A képet és leírását lásd az alábbi honlapon: http://www.lingfieldreserves.org.uk/great_turf.htm
[13] idézi Pavord, i. m. 17. o.
[14] A Gerard herbáriumát újraszerkesztő és kiadó Johnson a könyvhöz írt előszavában számol be a banánfürtről, és egy saját kezű illusztrációt is mellékel. In: The Herball or Generall historie of plantes. London, 1633, 1516. o.
[15] Caroline Spurgeon: Shakespeare’s Imagery and what it tells us. Cambridge: At the University Press, 1961, 90. o.
[16] XCV. szonett, Szabó Lőrinc fordítása. In: Shakespeare szonettjei, i. m.
[17] Vánky Kálmán: ’Az üszöggombák változatos világa és új osztályozása.’ In: Moeszia. Erdélyi Gombász II. évfolyam 2. szám, 2. o.
[18] Arany János fordítása, II. I. In: Összes drámái III., i. m.
[19] Géczi János: ‘Shakespeare rózsái’. In: Iskolakultúra 2004/6–7., 77. o.
[20] Somlyó György fordítása. III. 4. In: Összes drámái I., i. m.
[21] „Gard’ner, for telling me these news of woe, / Pray God, the plants thou graft’st may never grow.” In: The Tragedy of King Richard the Second. Szerk. Kenneth Muir. The Signet Classic Shakespeare. New York: The New American Library, 1963.
[22] Spurgeon, i. m., 90. o.
[23] Rómaiakhoz 11: 17–24. Károli Gáspár fordítása. In: Szent Biblia. Budapest: A Magyar Bibliatanács, 1988.
[24] Téli rege. Kosztolányi Dezső fordítása. IV. 4. In: Összes Drámái VI., i. m.
[25] The Winter’s Tale. The Arden Shakespeare, Third Series. Szerk. J. H. P. Pafford. London and New York: Routledge, 1963, 94. o.
[26] Lásd James Orr definícióját az oltásról az International Standard Bible Encyclopedia oldalán: http://www.bible-history.eom/isbe/G/GRAFT
[27] John Ray munkásságáról lásd Pavord, i. m. 372–394. o.
[28] idézi Pavord, i. m. 398. o.
[29] William T. Stearri: Dictionary of Plant Names for Gardeners: a handbook on the origin and meaning of the botanical names of some cultivated plants. Portland: Timber Press, 2002.
[30] Pavord, i. m., 402. o.
[31] „Csalán alatt tenyészik a szamóca”. 1.1. Németh László fordítása. In: a I., i. m. Az angol szövegben strawberry, azaz eper áll.
kép | pinterest.com